Egy korábbi tanulmányban részletesen kifejtettem, hogy a Nikolsburgi székely rovásábécé <tpr᷉q> hangzósításának a megfelelő feloldása tepere reku vagy tepe reku, ami az égig érő fa, más néven életfa, világfa stb. régi magyar neve volt. Megállapításra került az is, hogy a szókapcsolat első részének az eredeti hangalakja őrződött meg a palócok díszes fájának[1] a megnevezésében.

A Nikolsburgi ábécé <tpr᷉q> szófője

Rossz fonetikai átírások, téves megállapítások

Simon Péter Szergej Patkanov nyomán, arra a következtetésre jutott, hogy a ’Tāpar név a szabír népnév egyik változata és a tárgyalt szójel hangzósításában lévő tpr betűsor ennek a tapar szónak a rövidítése. Varga Géza, Simon szóbeli közléséből kiindulva, azt hangoztatja, hogy a Nikolsburgi ábécében megtalálható és egy fa leegyszerűsített képével jelölt szófő <tpr᷉q> hangzósításának a feloldása „taparus” azaz „szabír ős”. Mindebből arra következtetett, hogy a hét ágú életfa a szabír (magyar) nép mitikus őse, istene volt. Azonban ez az eszmefuttatás, figyelembe véve a ’Tāpar szó tényleges hangalakját, legvalószínűbb jelentését, valamint az ebből létrejött névalakok hangtani adatait és a névhez kötődő mítoszokat, néphagyományokat, nem állja meg a helyét.
Patkanov már a tanulmányának első mondatában közli, hogy a Šabar, Saber, Šoper, Sabir stb. földrajzi elnevezések szerinte a ’Tāpar szó módosult változatai. Varga azonban figyelmen kívül hagyta – továbbra sem pontosan idézi – a Patkanov által leírt név hangjelöléseit, a betűk tényleges hangzását nem megfelelően írta át a magyar nyelvre, melynek az lett az eredménye, hogy a székely szófő jelentésével kapcsolatban egy téves elméletet fogalmazott meg. A szókezdő t betű előtt lévő vesszőt Varga elhagyta, ami egy igen fontos hangtani adatot, a mássalhangzó-képzésmódját, a palatalizációt jelöli, azaz a t hang helyet egy ty hangot kell ejteni. Szintén elkerülte a figyelmét egy másik hangjelölés, egy betűt módosító jel, ami a szó második betűje felett látható. Ez a rövid vízszintes vonal a magánhangzó hangzásbeli módosulására utal, azaz nem a, hanem egy á hangot kell képezni. Mindezek alapján a Patkanov által közölt ’Tāpar név helyes kiejtése Tyápar. A <tpr᷉q>hangzósításnál viszont nincsenek olyan jelzések, melyek a betűsor elején lévő mássalhangzó lágyulására és egy hosszú magánhangzóra utalnának. Tehát ezeknek a jelöléseknek a hiánya és a hanti szó tényleges hangalakjának és kiejtésének az ismeretében a tpr betűknek nemcsak a „tapar”, hanem a tyápar feloldása is kizárható.  
Vargának, a Nikolsburgi ábécé életfát ábrázoló szófőjével kapcsolatos eszmefuttatása nemcsak a fentebb felvázolt figyelmetlensége, hanem a szófő hangzósítását jelölő <tpr᷉q> betűsornak az általa elvégzett feloldási javaslata, az írástörténeti adatokat, a Nikolsburgi ábécé rovásbetűinek és szófőinek a hangzósításához használt betűformák jellegzetességeit valamint a magyar nép hagyományait, szokásait, hitvilágát rendre figyelmen kívül hagyó tudománytalan megoldásai miatt is tarthatatlan. 

A <tpr᷉q> hangzósítás szakszerű feloldása

A rovásjel hangzósításának a feloldásával korábban próbálkozók, köztük Varga Géza is, súlyos hibát követtek el azzal, hogy a <tpr᷉q> sorvégi írásjegye és a kum szójel hangzósításához használt latin egyezményes rövidítőjel alakjának a különbözőségét figyelmen kívül hagyták. Nem tulajdonítottak jelentőséget annak, hogy a betűsorban – az áthúzott változatban szintén – az utolsó betű szára hullámot vetve az írás irányába jobbra fordul, míg a kum szófő rövidítőjelének ugyanazon része mindvégig egyenes vonalban kb. 40°-os szögben lefelé, az írás irányával szembe haladva végződik. Ennek okán nyilvánvaló, hogy a két írásjegy szembetűnő alaki különbsége hangértékbeli eltérést is jelent.

A szófők hangzósításához használt írásjegyek alaki eltérése
(balra a <tpr᷉q> betűsor utolsó eleme a kú betű, jobbra a kum olvasattal rendelkező 9 rövidítőjel) 

Tehát a 9 rövidítőjel a ’behunyt szem’ („Isten szeme”); ’üreg, üreges, lyuk’ jelentéssel rendelkező kum szót, a q betű viszont veláris vagy mély ’k’ hangot jelöli, ami itt lényegében a ’kú’ hangkapcsolat írásjegye. Meg kell említenem azt is, hogy a Penczicz-féle székely ábécében a q betű három esetben fordul elő, a két <tpr᷉q> betűsorban és a héber qoph betű hangzósításában, de az utóbbiban a betű szára függőleges állású és mindvégig egyenes vonalú. A latin hónapnevek felsorolásánál a szavak egyikének a végén sincs q vagy q írásjegy csak a 9 rövidítőjel (összesen 19 esetben fordul elő), ami természetesen minden esetben az -usz szótagot jelöli.
A hangzósítás megfelelő feloldása szempontjából egy másik fontos adat, hogy a betűsor fölé egy madárszárnyra hasonlító egyezményes rövidítőjelet helyeztek, ami az r és a q betűk között egy le nem jegyzett ­-ar, -er, -re, -ri szótagra utal. 
Az első szó (tepere vagy tepe) terebélyes értelemmel rendelkezik, melynek hangtanilag módosult változata a ’terebélyes, dús lombozatú (fa)’ jelentéssel rendelkező tebe[2] szavunk. A magyar nyelvtörténeti adatok és a dravida nyelvekben található alaktani egyezések, párhuzamok segítségével meghatározott reku kifejezés pedig valószínűleg ’virág’, ill. ’levél’ jelentéssel rendelkezik. Mindezek alapján a betűcsoport feloldásával kapott tepere reku vagy tepe reku legvalószínűbb jelentése ’terebélyes lombos (fa)’ vagy ’terebélyes virágzó (fa)’. Az altáji szópárhuzamok[3] alapján az ’életfa’ jelentést is lehetségesnek tartom.

(a felsorolás nem teljes)

Tyápar, a medvefiút szülő Földanya

Az északi hantik istenrendszerének egyik legjobb ismerője Tatyana Alekszandrova Moldanova szerint, a Kustaa Fredrik Karjalainen által gyűjtött keleti hanti medvekeltő énekben és a déli hanti szókészletben is megtalálható ťăpǝ̑r névalak hangtanilag megfeleltethető az északi hanti śăpər névalakkal. Moldanova elmondása szerint az északi hantiknak a Medve égből való leeresztése énekében megemlített śupar naj aŋki, kami naj aŋki (śupar – ezüst; naj – istennő; aŋki – anya; kami – ón vagy más világos fém) istennő a Földanya. Tyapar-asszonnyal kapcsolatban hozzátette, hogy nálunk van egy śupar muw (supar muv) ’śupar föld’ szófordulat, ami olyan földet jelent, mely gazdag és változatos növény,- illetve állatvilággal bír, valamint bővelkedik az ezüstben. Mikor azt mondják, hogy śupar imi vagy śupar ne, akkor arra az asszonyra utalnak, aki erről a helyről származik.
A keleti hantik medvekeltő énekének egyik szakaszában kuj ťăpǝ̑r naj aŋki wärəntəm megtalálható ťăpǝ̑r szónak több változata is ismert, melynek jelentése nyelvjárásonként eltérő.

Déli hanti: ťăpǝ̑r, ťăpar (tyáper, tyápar).
Vahi, vaszjugáni: ťăwər (tyáver).
Tremjugáni: ťăpər (tyáper).
Északi hanti: śŏpər, śăpər (sóper, sáper).

A vogulok ősi hitvilágában a »kérges Földanyából« keletkezett Śopėr-nāj, Kami-nāj āŋkw (Śopėr-asszony, Kami-asszony anya) az emberiség ősanyja, aki az Égatya parancsára egy »méhbeli hét magzatot ráz ki« a testéből.
A szigvai hanti énekekben már egy medve anyjaként jelenik meg. Az egyik ének arról szól, hogy Śăpər asszony fia medvévé változik, hirtelen vastag szőr borítja be a testét, ezért a játszótársai sikítva elmenekülnek, a kutyák pedig a lába felé harapnak.
A vogul énekekben szintén megjelenik ez a mítosz, melyben »Az egy anya szülte hét fiú« legidősebb tagja megőrülvén, medvévé változott. A déli-, és a szurguti hanti énekekben is a medve anyjaként emlegetik T’ăpǝ̑r-istennő-anyát. Kazim folyó bal partján élők szerint Śŏpər asszony egy erdei tündér és nem a teremtésben segédkező isten.
Az északi hanti és manysi folklórban a śăpər nemesfém jelzőjeként (pl. vogul śopėr åln, kami åln ’śopėr ezüst, kami ezüst’) fordul elő, ami eredetileg a származási helyre utalhatott, hiszen a ťăpǝ̑r kifejezés és az északi, szókezdő ś hangot tartalmazó változatai helynévként is használatban vannak. A ťăpər és változatai jelzős szerkezetei a következők: oD ťăpar-χuj ’Osztják a Narim volosztból’; χuj tăpər-neŋ ȧŋkə ’név’; ťăpar-neŋ tăjəm păχ ’a medve neve’; Patk. ťăpar-nēŋ ’egy nő T’ăpar városából; egy nő a Narim volosztból’.
A Serafim Patkanov által gyűjtött hősénekben szerepel a ťăpar-woš ’ťăpar-város’ helynév, mely az Irtis mellett, a cingalai jurták közelében lehetett. Ennek a városnak a manysi neve Śopər us. Reguly Antal, Śăpər fejedelemnőről megjegyezte, hogy egy obdorszki nő volt. Ezt igazolja Pápay József beszámolója, mely szerint śăpər-moṷ-nak (śăpər-föld) nevezik az Obdorszk és Muzsi közötti, az Uralig terjedő vidéket, s az utolsó osztják fejedelmét, Tajsint śăpər-moṷ känaz (śăpər-földi herceg) címmel illetik.

Szerafim Patkanov az Irtiszi-osztják szójegyzék-ben a következő meghatározásokat adta meg:
’Tāpar, Šābar ’tyápar (népnév)’; a Narim tartományhoz tartózó (az Irtisz folyó menti terület); Tyápar városhoz tartozó’;
’Tāpar-χui ’osztják a Narim tartományból; Tyápar városból’;
’Tāpar-jaχ ’tyápar emberek’;
’Tāpar jittaŋ nāra ’a tyáparok szablyája; Tyápar város fejedelmének, csodálatos szablyájának neve, amelyről azt mondják, hogy mindig emberi vértől csöpögött’;
’Tāpar-mir Narim tartomány;
’Tāpar nēŋ ’tyápar nő; egy nő a Tyápar városból; egy nő a Narim tartományból’;
’Tāpar-voš ’Tyápar város, régi osztják földvár egy dombon, a zingalini jurták mellett’. 

Tehát az eredetileg helynévként vagy annak jelzőjeként használt, az obi-ugor folklór szövegekben elsősorban a medvekultuszhoz kapcsolódó ťăpər többszöri jelentésváltozáson ment keresztül és istennők valamint fémnevek jelzőjévé is vált.

 Gyepű → gyep, tyáp, sztepp?  

A Moldanova által említett ’śupar föld’ szófordulatból kiindulva, ami náluk változatos növény,- és állatvilággal bíró vidéket is jelent, nem kizárt, hogy a tyápar szó tyáp töve eredetileg termékeny, füves földterület jelentéssel rendelkezett és hangtani-, jelentéstani kapcsolatban áll a beépítetlen földet, mezőt, füvet jelentő magyar gyep szóval. 
Az UESz a gyep szóról: „Ismeretlen eredetű. A gyepű-vel való hangtani és részben jelentéstani hasonlóságok miatt arra gondolhatunk, hogy ez a szó és a gyep szóhasadás útján párhuzamosan keletkezett megfelelői egymásnak, amelyeknek egymáshoz való időrendi viszonya azonban nem tisztázott. Az orosz степь ’sztyepp(e); füves puszta’ szóval való összefüggése kevésbé valószínű.”

A nyelvemlékeinkben:
1212 ? Gepus ’pázsit, fű’;
1257/ gep ’beépítetlen föld, mező’;
1535 k. gyüpöm ’pázsit, fű’; 
1579 giopet; 
1598 gyép;
1791/ begyepesedik ’elfüvesedik’; 
1805 gyëp; dzsöp.

Kiss Lajos a Bakonygyepes helységnév elemzésekor leírja, hogy a név második része a Gyepes, eredetileg egy erdőnek volt a neve, ami minden bizonnyal az ’élő sövény, erdőszövedék képezte akadály’ értelmű gyepű-nek a származéka. Mindez szerinte azt jelzi, hogy ez itt lévő erdő egykor a határvédelmi gyepűrendszer része volt.
  Berta Árpád és Róna-Tas András szerint a gyepű szó eredetileg olyan földsávot jelölt, ahol a fákat és a cserjéket a terület jó megfigyelhetősége érdekében kiirtották és a különböző akadályok pl. kerítések építésével egy védvonalat hoztak létre. Később egy szó-, és szemantikai hasadás következtében a gyep a 'tisztás, rét' a gyepű pedig a határon mesterségesen létrehozott védelmi rendszer kifejező szavává vált. A gyepű szó eredetével kapcsolatban a következőt rekonstrukciót közölték:
Proto türk *yapï > nyugati ótörök *ǰapï (→ votják čabï ’léckerítés, sövény ágakból, élősövény’) > nyugati ótörök *ǰäpi (→ magyar gyep) > csuvas śapă ’bozót, kis ágak, gally’ és proto türk *yapïg > nyugati ótörök *ǰapïg > nyugati ótörök *ǰäpïɣ ’építmény’ (→ magyar *ǰepiɣ > gyepeü̯ > gyepű) >> csuvas śapă (→ réti cseremisz save ’hosszú száraz vessző, kerítés, kerítés ágakból’, hegyi cseremisz sävï ’száraz bozót’).
  Az orosz etimológiai szótárak a степь (sztepp) szót ismeretlen eredetéről értekeznek, ami minden valószínűség szerint az orosz nyelv egyik jövevényszava. Egyes feltételezések szerint a szó eredeti alakja *стiп (sztip) vagy *сътеп (sztep) volt, mely utóbbi a ’megtisztított terület’ jelentésű тепу (tepu) szóból ered. Más vélemény szerint a korai szóalak *сътепь (sztepp) volt, ami a то́пот (tópot), топта́ть (toptáty) ’letaposott terület’ szavakból származik. Harold Walter Bailey a степь szót az oszét ’lapos, sík’ jelentéssel rendelkező t᾽æрæn (tyepen) szóval rokonítja.

Óorosz: степь ’alföld’.
Kisorosz: степъ, birtokos eset стéпу ’róna, síkság, mező, szántóföld; a sztyeppéhez kapcsolódó földterület; sztyeppei lakos.
Orosz: степъ ’róna, síkság; sztyepp’.

Véleményem szerint a hanti tyápar szóval az altáji nyelvek következő kifejezései is megfeleltethetők, mely szavaknak a feltételezések szerint t`ăp`o(rV) volt az ősalakja. (a felsorolás nem teljes):
Baskír: tapargha ’letaposott terület, letaposni’, tuprak ’talaj, Föld, föld’.
Csuvas: tápra ’Föld; talaj; föld’.
Ótörök: topraq ’Föld, talaj’.
Karahánida: topraq ’Föld, talaj’.
Gagauz: topraq ’Föld, talaj’.
Azerbajdzsáni: torpaG ’Föld, talaj’.
Türkmén: topraq ’Föld, talaj’.
Halha: turpaq ’Föld, talaj’.
Közép török: topraɣ/q, tofraɣ/q ’Föld, talaj’.
Üzbég: tuprɔq ’Föld, talaj’.
Sárga ujgur: durvaq ’Föld, talaj’.  
Török: toprak ’Föld; feketeföld; sírhely’.
Krími tatár: toprak ’Föld; feketeföld; sírhely’. 
Csagatáj: toprak ’feketeföld; sírhely’, tobrak ’Föld; talaj; ország’.
Kirgiz: toprak ’Föld; feketeföld; sírhely’, tobrak ’Föld; talaj; ország; por’.
Kun: toprak ’feketeföld; sírhely’.
Ujgur: tobrak ’Föld; talaj; ország’.
Szagaj: tobrak ’Föld; talaj; ország’.
Kojbál: tobrak ’Föld; talaj; ország’.
Kacsin: tobrak ’Föld; talaj; ország’.
Tatár: tufrak ’talaj, Föld, föld’.

Összegzés

A tanulmányban közölt nyelvtudományi-, mitológiai- és írástörténeti adatok valamint a <tpr᷉q> hangzósításhoz használt írásjegyek alakja, hangjelölései alapján leszögezhető, hogy a Varga Géza által meghatározott „taparus (szabír ős)” megfejtés már nem csak a betűsor hibás feloldása, hanem a Patkanov által közölt névalak tényleges hangzása, és jelentése miatt sem fogadható el.
A szófő hangzósításban lévő tpr nem a tapar szónak a rövidítése, ugyanis ennek az elméletnek az alapjául szolgáló hanti szó eredeti hangalakja ťăpar, melynek magyar kiejtése tyápar. Ez a kifejezés a nyelvtörténeti adatok alapján egykor egy olyan vidék, földterület megnevezése lehetett, amely az élet kialakulását, zavartalan fejlődését biztosító gazdag növény,- és állatvilággal rendelkezett. Ennek a szónak a módosult változatai a vogul és a hanti népeknél helynévként, származási helyre utaló szóként vagy a medveszülő Földanya és fémnevek jelzőjeként maradtak fent. Így már nem csak a hangzósításhoz használt betűk paleográfiai jellemezői, hanem a nyelvi források sem igazolják a szófő hangzósításának „taparus” feloldását és a rovásjel jelentéstartalma sem engedi meg, hogy abból bármiféle nép,- vagy istennevekre következtessünk.
A szófő fölé írt betűsor nem a magyarok istenének, hanem az életfának az egyik megnevezését rejti, melynek valószínűleg eredeti, ó- vagy ősmagyar nyelvű tebe alakját, a palócok régi népszokásának köszönhetően ismerjük.
A tanulmányban felvázolt szempontok szerint a <tpr᷉q>hangzósításnak a legvalószínűbb feloldása tepere reku vagy tepe reku. Ennek a jelentése ’terebélyes lombos (fa)’ vagy ’terebélyes virágzó (fa)’ lehetett, mely meghatározás tökéletesen megfelel a szófő jelentéstartalmának.

Antal Csaba

Jegyzet:

[1] Perőcsényben az 1930-as évekig maradt fenn az a XIX. század végére már kivesző ajándékozási szokás, hogy a szülők a kisfiaik nevében egy feldíszített faágat küldtek a lányos házhoz. Ez, a magyar népszokásokban az életet, a termékenységet jelképező felékesített faág, a tebe. A perőcsényi tebefa 60-70 cm magas, a tetején tulipán alakúra faragott rúd volt, amire két-három sorban 8-12 karimát erősítettek. A tebefát az asszonyok és a lányok díszítették fel úgy, hogy a tulipán közepébe egy almát helyeztek, a rudat övező karimákat 200-250 aranyozott-ezüstözött dióval, frissen sült fánkkal díszítették.
„Diósjenőn a tebe száraz ágasfa, melyre rongyokat és csengőt, szalagokat tesznek, és menyecskének öltözött legény viszi végig a falun, a lakodalom másnapján. Szokolyán hasonló tebét visznek egy tréfálkozó asszony vezetésével. A halott lakodalmának is része pl. a kolozsvári hostátiaknál. Szerepe van a hétfalusi boricatáncban is tebe néven.” (Magyar néprajzi lexikon)
[2] Tebe: 1. fa koronája (Brassó m. Bácsfalu Nyr. III.564; 2. színes papirossal, aranyozott almával és dióval földíszített fenyűfacsúcs, fiatal fenyűfa v. fenyűgally, melyet régente körülhordtak, mikor a boricát táncolták (Brassó m. Hétfalu MNy. V.346; Horger Antal).
Tebés: terebélyes, dús lombozatú. Tebés fa (Brassó m. Hétfalu Nyr. XVI.575; Horger Antal; Brassó m. Tatrang Nyr. II.524)
Terepély, terebély: (telepe Somogy m. Hetös Vikár Béla; terebély Csongrád m. Arany Gyulai NGy. II.392; Háromszék m. MNy. VI.318; terepély Csongrád m. Szentes Nyr. VIII.331; Molecz Béla; Székelyföld Kriza): 1. telepe, terebély, terepély: terebélyes (fa) (Somogy m. Hetös Vikár Béla; Székelyföld Kriza; Háromszék m. MNy. VI.318)
[3] Baskír: tere ’élő’, tatár: tere, terek (’ua.’), hakasz: tərəg (’ua.’).

Irodalom:

Александр Григорьевич Преображенский: Этимологический словарь русского языка. Вып. 14. 1916.
Башкирско-Русский и Русско-Башкирский словарь Башкирско-Русский разговорник. Szerkesztő-fordító: Усманова Назира Галеевна. 2015.
Berta Árpád, Róna-Tas András: West old turkic. 2011.
Csepregi Márta: „Az istenek nyelve”: a hanti mitikus énekek fordítási problémáiról. Nyelvtudományi Közlemények - 114. köt. 2018.
Irtiszi-osztják szójegyzék. Ugor füzetek14. 1902. Szerkesztette: Patkanov Szerafim.
Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. (Budapest, 1980).
Макса Фасмера: Этимологический словарь русского языка. 2008.
Михаил Романович Федотов: Этимологический словарь чувашского языка. Том II. 1996.
Munkácsi Bernát: Vogul népköltési gyűjtemény I. köt. Regék és énekek a világ teremtéséről. 1902.
Szergej Patkanov: A szabirok nemzetisége. Ethnographia, XI, 1900.

A Nikolsburgi ábécének a tényleges hangérték megállapítása szempontjából, az egyik legtöbb fejtörést okozó írásjegye ‒ a többi rovásbetűtől eltérő hangzósítása miatt ‒ a búzamagra hasonlító szójel, mely két, a másoló által utólag hanyag módon kijavított, ennek következtében napjainkban figyelmen kívül hagyott valamint, a szakértők által hibásan feloldott hangjelöléssel rendelkezik. A nyelvi-, az írástörténeti adatok, a mitológiai történetek valamint az írásjegy képi párhuzamainak a segítségével korábban már kísérletet tettem a tárgyalt rovásbetű tényleges szóértékének a meghatározására. A rendelkezésre álló források alapján akkor arra az eredményre jutottam, hogy a latin 9 rövidítőjel felhasználásával hangzósított szójel „usz”, és az áthúzott tprq betűsort fedő ÿñi betűsor pedig „jeni” olvasattal rendelkezik. Mindezek után, a különböző nyelvek segítségével elvégzett szófejtés során megállapítottam, hogy az előbbi kifejezés ’forrás’, míg az utóbbi ’forrás, kút’ jelentéssel rendelkezik.

A Nikolsburgi rovásemlék, a magyar rovásírás legrégebbi ismert fennmaradt ábécéje
/Kép forrása: nyelvemlekek.oszk.hu/

A magyar kiejtés szerinti usz olvasat általam történt meghatározásának az volt az egyik alapja, hogy Jakubovich Emil, a rovásemléket bemutató tanulmányában a következőképpen határozta meg a rovásbetű hangértékét: „...a függőleges vonallal vágott mandorlát, mely fölé hangértékül a latin paleographiai us jele van írva.”
Németh Gyula, Jakubovichoz hasonlóan szintén így oldotta fel az egyezményes rövidítőjelet: „Rejtelmes – legalább egyelőre – a nikolsburgi ábécé us jele is.”
Azonban azóta már bebizonyosodott, hogy a szójel hangzósításához alkalmazott 9 jel feloldását mindketten tévesen végezték el. Szelp Szabolcs hívta fel először a figyelmet arra, hogy a 9 jelnek önmagában állva nem lehet us jelentése. Minderről a következőket írta: „Amit mind JAKUBOVICH, NÉMETH, sőt MÁTÉ (és nyomukban a paleográfiában kevésbé jártas irodalom véleményüket átvéve) mindeddig figyelmen kívül hagyott, az az, hogy az 9 jelnek két jelentése volt: szó végén valóban az -us rövidítése, szó elején azonban a con- igekötő (és hasonult változatai: cor- stb.), illetve önmagában a cum kötőszót jelölte. (De például egy további, rövidítésre utaló hullámvonallal már contra. Minderre vö. CAPPELLI 1954.) Lévén, hogy -us-nak csak más jelekhez toldva használták, valamint hogy szó elején, illetve önmagában csak con-/cum jelentésben élt, ez az értelmezése valószínűbb, szinte kötelező a javított glosszára nézve.”
A fentebb hivatkozott paleográfus és történész, Adriano Cappelli, így értekezik a rövidítőjel alkalmazásával kapcsolatban: „A második jel, amely hasonlít az arab 9-es számra és néha, különösen a gótikus írásban, a fejjel lefelé fordított C betűre, az egyik legrégebbi rövidítési jel, amelyre két példát találunk a Valerius Probus által összegyűjtött rövidítésekben és a firenzei feljegyzések között, mindig con vagy cum jelentéssel.”
„Azon kevés jelek egyike, amelyeket mindig a szó többi betűjével egy vonalban használtak, soha nem a betűsor felett. Sokszor használták elszigetelten és néha rövidítő jelekkel vagy exponáló betűkkel együtt. Mint:
9^~ = contra
9¯ = condam (quondam)
9^a = contra
9⁹ = conceptus
9^aa = contraria
9ⁱ = communi.”

Az -us szótag elhagyásakor, magyar -usz olvasattal, csak az alábbi módon alkalmazták:
„A harmadik jel nagyon hasonlít az előzőhöz, de gyakran egy nagy vessző formájában jelenik meg, és kevés kivételtől eltekintve szinte mindig a sor elejére és a szó végére kerül. Leginkább a szavak ”us” végződésének jelölésére használták, de előfordul az ”os”, ”is” és az egyszerű ”s” szótagok esetében is. Mint:
pri⁹ = prius
s⁹ = suus
p⁹ = post
id⁹ = idus
i⁹t⁹ = iustus
nob⁹ = nobis
li⁹ = lillus
iu⁹ = ius
n⁹ = nos.” /Cappelli/

Alphonse Chassant, a francia és a latin rövidítésekkel foglalkozó szótárában ugyanígy határozta meg az egyedül álló 9 írásjegy jelentését, ami a cum szót jelöli.
Varjas Béla irodalomtörténész, a XV-XVII. századi magyar nyelvű kéziratok olvasási segédletében közli, hogy a szavak elejére írt 9 jel com-, con-, a szavak végére illesztve pedig -us olvasattal rendelkezik. 
Mindezek alapján teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy a Nikolsburgi ábécé búzamagra hasonlító szójelének a hangzósításához használt 9 rövidítőjel önmagában állva csakis cum, magyar kiejtéssel kum olvasattal rendelkezhet.[1] Ennélfogva azt a helytelen -us feloldásra épülő elméletet, miszerint ez a kifejezés az ős szavunk latin betűkkel lejegyzett korabeli változata volt[2] és ebből kifolyólag a rovásbetű az „ős” szót jelölné, az egyetemes-, és a magyar népi jelképek minél pontosabb meghatározásának, megfelelő értelmezésének az érdekében véglegesen el kell utasítani.
A cum, a latin nyelvben egy kötőszó (’meg~, össze~, mikor, amikor, noha, míg, minthogy’ stb.), viszont a tárgyalt rovásbetű a képi párhuzamok alapján egyértelműen egy ősi szimbólum, éppen ezért teljességgel kizárt, hogy a székely rovásírásban is azonos értelemben, azaz kötőszóként használták. Az eredeti ábécé lejegyzője nagy valószínűséggel nem beszélt magyarul, vagy ha mégis magyar anyanyelvű volt, nem ismerte a székely szójelek eredeti jelentését ezért, nem figyelt fel erre az ellentmondásra és egy olyan rövidítőjellel hangzósította a rovásbetűt, ami a latin nyelvben mondatok vagy tagmondatok összekapcsolására használnak.
A kum olvasattal rendelkező 9 rövidítőjel felett egy betűsorral megadták a szójelnek egy másik hangértékét is, ami annak áthúzása és a nem megfelelő javítás ellenére visszaállítható.
A kum szó jelentésének a meghatározása előtt mindenképpen ki kell térni arra, hogy mi történhetett az ábécé lejegyzésének a pillanatában. Philippi de Penczicz, aki az eredeti ábécé másolója volt, a 44. rovásbetű (e⌠t) rögzítése után hibát vétett és a soron következő, az életfát ábrázoló szójel helyett ‒ ami emiatt a harmadik sor alá került ‒ a kum szó rovásbetűjét jegyezte le, amit tévedésből az életfa jelképhez tartozó tprq betűsorral írt felül.[3] Röviddel ezután észlelte a hibát, a felírást áthúzta és azt az eredeti dokumentumban megadott betűsorral próbálta átírni. Az utólagos javítás szembetűnő, hiszen az áthúzott tprq felirat nem azonos a később lemásolt életfa fölé írt tprq betűsorral. Az egyik eltérés a t betűnél figyelhető meg, melynek a szára fölé egy pontot helyeztek. Szintén egy betűt módosító pont jel látható a korábbi p betű felett illetve a betűsor végén a q írásjegynél is. Az első két pont megléte egy ÿ, ‒ ami az ábécé hangzósításában és a korabeli iratokban is ’jé’ hangértékkel rendelkezik ‒ az utolsó pedig egy i betűre enged következtetni. Ugyancsak feltűnő különbség, hogy a két tprq hangzósítás felett lévő rövidítő jelek alakja eltérő, ugyanis az utólag lemásolt életfa betűsora fölé egy madárszárny szerű jelet, viszont az áthúzott majd később módosított betűsorhoz egy hullámvonalat mellékeltek. A latin írásban az előbbit az -ar-, -er-, -re-, -ri- szótagok jelzésére, míg az n betű fölé helyezett hullámvonallal annak kettőzését (nn) vagy az -en-, -in- szótagokat jelölték.[4] 

Penczicz, az 1490–1526 közötti években másolta le a magyar rovásírás ábécéjét, egy feltételezés szerint a magyar királyi udvarban

Baloldalon a ÿñi betűkkel átírt, jobbra pedig az életfa fölé írt tprq betűsor

Az irat írásképe alapján helyreállított ÿñi hangzósítás[5]

Igen nagy valószínűséggel így végezték el a kum és jeni olvasattal rendelkező szójel hangzósítását az eredeti dokumentumban, amelyről Penczicz a másolatot készítette

A fentebb felvázolt észrevételek, megállapítások alapján rekonstruált hangzósítás és az abból meghatározott jeni szó a következő jelentésekkel rendelkezhet:

Ótörök: yéni (jéni) ’lenni, válni’.
Török: yeni (jeni) ’új’.
Szanszkrit yoni (jóni) ’a méh, vulva, női nemzőszervek; a születés vagy a teremtés helye; bármely születési vagy származási hely, szülőhely; egy otthon, lakóhely, hely, búvóhely, fészek; születés, eredet, forrás, szökőkút; család, faj, kaszt’.
Kelta: linné (ksz. ljinje) ’mély medence, szoros, torkolat’.
Dravida nyelvekben: Telugu nuyi, nuyyi, nūyi (núji) ’kút, forrás’; Kuwi nūyi ’kút, forrás’.
Kínai: yīnhù (jinhú) ’szeméremtest’; yǐn (jin) ’rejtett’.

További lehetséges megfelelések az altáji nyelvekben:
Csuvas: jənə ’üreg, gödör, odu’.
Kirgiz: ijin ’üreg, gödör, odu’.
Karahanida: in, jin ’üreg, gödör, odu’.
Ótörök: in ’üreg, gödör, odu’.
Türkmén: hīn ’üreg, gödör, odu’.
Halaj: hị̄n ’üreg, gödör, odu’.
Jakut: īn ’üreg, gödör, odu’.
Dolgán: īn ’üreg, gödör, odu’.

Vajon a fenti meghatározások összeegyeztethetők-e a rövidítőjelek használatára vonatkozó szabályok figyelembevételével meghatározott kum szó jelentésével vagy a rovásbetű két különböző értelmezésével állunk szembe? A második jelentés is illeszkedik a szójel képi tartalmához?
Először is azt vizsgáltam, hogy az adott szó milyen jelentésekkel található meg a magyar nyelvben.

A Magyar nyelv szótárában a kum vagy kúm szónál a következő megállapítások olvashatók: „önh. m. kum-tam, ~tál, ~ott. Dunántúl több vidéken am. hunyósdi játék alkalmával valamely szögletbe húzza magát, és szemeit behunyja, míg a játszótársak elbúnak. Mondják a napról is, hogy lekum, midőn lenyugszik. Alapfogalom benne a hunyás, sunyás, mindkettő a testnek némi meghajlásával szokott történni. Rokonai a kun, kuny, kúny, suny és szúny.”

A kum szó egyik módosult változata a huny szó, ami az ÚESz szerint:
Örökség az uráli korból. Vogul (tavdai) koń-: ’pislog, szemet huny’.; osztják (vachi) kŏń- ’szemet huny’; zürjén (sziszolai, permják) kuń- ’szemet huny’; votják (szarapuli) ki̮ń- ’szemet huny’; ? cseremisz (kozmogyemjanszki /hegyi/) kǝ̑me- ’szemet huny’; mordvin (erza) końa-, (moksa) końe- ’szemet huny’; ? finn kyyny ’a szem félig nyitott állapota’; – szamojéd jurák szamojéd χajem- ’hunyorog’; ? szamojéd szelkup szamojéd k͔aanja- ’befed’; ? szamojéd kamassz szamojéd kaj- ’becsuk, bezár’; stb. [uráli *kuńa ’szemét behunyja, pislog’]. A magyar szó eleji h ~ k kettősség ősi nyelvjárási különfejlődés nyoma lehet homp, kajla stb. Az m ~ n ~ ny váltakozáshoz vö.: hiszen, talán (talántán) illetve arany, leány.

A huny szó magyar nyelvemlékekben való előfordulásai:
1211 ? Cumou.
1490 bee hunak.
1518 k. hwn̋uan.
1566 Húna.
1615 humta.
1624 hunnyik.
1838 Kumni.

A magyar tájnyelvekben:
Húny (hum, humni Somogy m. Nyr. XIV. 479; Alföld Nyr. IV.329; Kis-Kún-Halas Nyr. XVIII.192; Kecskemét Csaplár Benedek; Szentes Nyr. VIII.281; Szeged Kálmány L. Szeged népe I.208; Csaplár Benedek; Torontál m. Pádé Kálmány L. Szeged népe II.82;
húmni Szabadka Budenz J. Magyar-ugor össz. szótár 122; Bars m. Léva Czimmermann János;
kum, kum-ik, kumni Vas m. Nyr. XV.141; Vas m. Kemenesalja Tsz.; Marcal mell. Tsz.; Somogy m. Nyr. XX.430; Somogy m. Tab Nyr. XV.240; Fölső-Somogy, Balaton mell. Nyr. VIII.431; Tolna m. Tsz.; Nyr. VI.523; Tolna m. Ozora Nyr. V.381; Pápa vid. Tsz.; Fehér m. Nyr. X.187; Kis-Kún-Halas Nyr. XV.67. 187; XVIII.192; XX.429;
kúm-ik Soprony m. Horpács Nyr. IV.182;
bekúmja Somogy m. Sándor József;
békunni Somogy m. Tsz. ; Sándor József):
1. hum[-ni], húm[-ni], hunni, kum[-ik], kúm-[ik]: behunyja v. befogja a szemét (bújósdi játékban a kereső, míg a többiek elbújnak) (Soprony m. Horpács Nyr. IV.182; Vas m. Nyr. XV.141 ; Vas m. Kemenesalja Tsz.; Somogy m. Nyr XIV.479; XX. 430; Tolna m. Tsz.; Tolna m. Ozora Nyr. V. 381; Fehér m. Nyr. X.187; Alföld Nyr. IV.329; Kis-Kún-Halas Nyr. XV.67. 187; Kecskemét Csaplár Benedek ; Szentes Nyr. VIII.281 ; Szeged Kálmány L. Szeged népe I.208; Csaplár Benedek; Torontál m. Pádé Kálmány L. Szeged népe II.82; Szabadka Budenz J. Magyar-ugor ossz.
szótár 122);
2. humni, kumni: szendereg (Vas m. Kemenesalja Tsz.; Tolna m. Nyr. VI.523). így ebéd után mindig szokott egy keveset kumni (humni) (Kis-Kún-Halas Nyr. XVIII.192);
3. kumni: guggolva les (Marcal mell. Tsz.).
[Szólások]. Békunni a kezét (Somogy m. Tsz.), behúmja a kezét (Szabadka Budenz J. Magyar-ugor össz. szótár 122) : behajtja, ökölbe szorítja.

A kum szó további lehetséges jelentései:
Finn: komi, komo ’homorú; üreg’; komero ’fülke, sarok, zug’ ?
Számi (Lapp): goabmâ -m- ’kiszögellés, íves perem’ ?
Mari (Cseremisz): pǝl-kom ’égbolt’; koman ’ívelt felület’ ?
Hanti (Osztják): ri̮t-kŏm ’egy felfordított csónak alatti hely’; χŏm, χǫm ’üreg’.
Magyar: homorú.

Az altáji nyelvekben:
Írott mongol: kömüg ’széle, (egy hegy) nyúlványa, menedék’.
Burját: xümeg ’völgyszoros, szakadék; üreg’.
Kalmük: kömǝg ’széle, (egy hegy) nyúlványa, menedék’.
Evenki: kumdika ’széle’, kumŋa ’üreges, üreg’.
Even: kumtutti ’szakadék’.
Mancsu: kumdu ’üreges, üreg’.
Koreai: kumǝŋ ’üreg, lyuk’.
Közép Koreai: kùmk, kùmú (kùmúk-) ’üreg, lyuk’.
Ójapán: kuma ’sarok, üreg’.
Közép japán: kúmá ’sarok, üreg’.
Tokio: kumá ’sarok, üreg’.
Kioto: kúma ’sarok, üreg’.
Kun: kum ’homok; ki-, vagy előbugyogó víz, forrásvíz’.
Jakut: kumalan ’nyílás, lyuk, üreg’; kum ’pillanatnyi alvás’.

A kum kifejezés tényleges jelentésének a meghatározásához a magyar népi hitvilág-, és díszítőművészet lehet a segítségünkre. A magyar népi díszítések igen gyakori eleme a szem, ami az Isten szemének felel meg, valamint a szilvamag, ami a termékenység ismertetőjele. A mag, a női szeméremtestet jelképező tulipán közepébe helyezve a nemzőképességre utal. Huszka József szerint: „A szemben tehát nem a keletkező új életet, mint inkább a meglevő élet továbbfolytatását, fenntartását látjuk és mivel a szemmel táplálkozunk, hogy a bennünk már meglevő életet fenntartsuk; azt mondhatjuk, hogy a szemmel a fenntartó, a tápláló, a továbbképző életerőt fejezzük ki. Ezzel szemben a mag a teremtésnek az az eszköze, mely a szaporítás műveletében a termékenyítéssel, az alvó erők fölkeltésével új életet hoz létre. A magyar nyelv tanúságaként tehát a mag a teremtő erőt, a szem pedig a fenntartó erőt fejezi ki és bizonyára hajdan is azt jelképezte, amikor még a szavakat nem betűkkel, hanem jelképekkel írták le.”
A honfoglalás kori magyar leleteken, és a népművészetünkben díszítésként is használt ősi jelkép úgy ábrázolják, hogy a szem bogara is látható. A Nikolsburgi szójel esetében viszont, a jel közepébe húzott függőleges vonal arról árulkodik, hogy az Isten szeme csukott állapotban van, ami a szunnyadó erőre, a teremtés előtti állapotra utal. Ez az ábrázolásmód igazodik a 9 rövidítőjel fentebb meghatározott első jelentéséhez (kum), ami lényegében a Teremtő szemének hunyott, régies kifejezéssel kumott állapotára utal.
Ugyanakkor, a szem jelkép függőleges állásából és a jeni szó jelentéseiből (’vulva, forrás, kút’ stb.) kiindulva elképzelhető, hogy a kum kifejezés szintén ’belső üreg, lyuk’ jelentéssel rendelkezik, azaz a rovásbetű szóértékének két különböző nyelven történő megadása is szóba jöhet. Ezt a lehetőséget támaszthatja alá, hogy a régi írásrendszerekben számos olyan, a Nikolsburgi szójel alakjához nagymértékben hasonlító írásjegy ismert, melyek azonos jelentéssel szintén egy belső tér, a Mindenség forrásának a képi ábrázolásai. Ennek ellenére úgy vélem, hogy a búzamagra hasonlító jelkép egyaránt lehet az Isten szemének sajátos megjelenítése és a teremtő alapelvnek, az Élet forrásának az ábrázolása is.                       

A kum és jeni szóértékkel rendelkező írásjegy párhuzamai[6]

 Az eredeti dokumentumban minden bizonnyal ez volt a rovásbetűk valamint a szó-, és szótagjelek sorrendje és a képen látható módon végezték el a tárgyalt szójel hangzósítását

Összegzés

A középkorban, az egyes szavak minél gyorsabb leírásának céljából, a gyakori hangkapcsolatok jelölésére egyezményes jelekkel való rövidítést alkalmaztak. Egy ilyen rövidítő jelet helyeztek el a tárgyalt szójel fölé is, amit azonban a rovásbetű esetében korábban helytelenül, -us hangértékkel oldottak fel. A rövidítőjelek alkalmazásainak előírásai alapján bizonyítást nyert, hogy a szólóban álló 9 rövidítőjel nem utalhat az elhagyott com-, con- és -us szótagokra, kizárólag a cum (kum) kötőszót jelölheti. Azonban a jelkép őskori előfordulásai és a magyar népi díszítőművészetben való felhasználása folytán egészen biztos, hogy ez a rovásjel a székely írásban nem a szavak és mondatrészek közötti viszonyszavak jelölésére szolgált, így a kum szó jelentésének a meghatározását nem lehetett a latin nyelv segítségével elvégezni.
A magyar nyelvben a kum szó elsősorban a szemek behunyását jelenti. A tárgyalt rovásbetűhöz rendelhető jelentések és a jelformának a népművészetünkben való megjelenítési módjai alapján a rovásbetű alakja az Isten teremtő, védelmező szemére enged következtetni, de a termékenységet, az élet továbbadásának a képességét is jelképezheti. Azonban a rovásábécében a szójelnek egy másik fogalomértékét is közölték, amit a közelmúltban a 9 jel fölé írt ÿñi hangzósítás feloldásával, ’forrás, kút, vulva’ stb. jelentésekkel határoztam meg.

A nyelvi adatok tükrében, a búzamagra hasonlító szójel hangzósításai a következőképpen oldhatók fel:
9 ‒ cum (magyar kiejtéssel kum) ’behunyt szem’ („Isten szeme”); ’üreg, üreges, lyuk’.
ÿñi  ‒ jeni ’a méh, vulva, női nemzőszervek; a születés vagy a teremtés helye; kút, forrás, üreg, gödör, odu’.

Antal Csaba

Jegyzet:

[1] Egyezményes rövidítések találhatók az 1474-ben, magyar nyelven írt és négy levélből álló töredékben, a Birk-kódexben is. Ebben az iratban a 9 rövidítőjelet a következő szavakban használták. Pl.: 9micalni ’kommunikálni’, 9firmacõat ’konfirmációját’, criſt9 ’Krisztus’, vicar͂9 ’vikárius’.
[2] Erről az állításról már korábban bebizonyosodott, hogy nincs valós tudományos alapja. Ugyanis az 1500-as évek elején, amikor az eredeti irat készült, az ős szó lejegyzésére már az ewʃ, ewſ alakot használták. A Nikolsburgi abc-ben az ü betűt a magyar kancelláriai helyesírásnak megfelelően szintén az ew betűkapcsolattal jelölték. A Nik. ábécé hangjelölése már egyértelműen különbséget tesz az ö és az ü hang között. Ha a rovásjel tényleg az ős szó jele volna, akkor a hangzósítását, a latin írásjegyeket használó középkori (1500-as évek eleje) magyar írásmódnak megfelelően a következőképpen végezték volna el: ew⌠ → ’űs’ vagy eev⌠ → ’ős’. Mindezt az <ü> vagy <ö> és az <s> rovásbetűk hangzósításához igénybe vett írásjegyekkel hajtották volna végre. Ezen felül egyetlen egy nyelvemlékünk sem igazolja azt, hogy az ős szónak a kora középkori írásban volt us vagy vs alakja. 
[3] A másolás során Penczicz nem csak ezt az egy hibát követte el. A második sorban az <o> rovásbetű helyett ismét az azt megelőző nÿe (nje) szótagjelet másolta le. A hibát azonban észlelte és a függőleges irányú vonal óvatos kikaparásával létrehozta a megfelelő betűalakot. Ez a beavatkozás a pergamen hátoldalán is észlelhető.
[4] A középkori magyar kéziratokban is hullámvonallal jelölték az -en szótagot az Iñ ’Isten’, és az -in- szótagot a Dñs ’dominus’ rövidítésekben. A Birk-kódexben az n betű elhagyására utal a lẽni ’lenni ’, bẽne ’benne’, hõnan ’honnan’, 9uẽtnek ’konventnek’ stb. szavak esetében. Az r betű és a -ra-, -re-, -er- szótagok elhagyására pedig többek között a ƷẽƷet ’szerzet’, mãgģon ’maradjon’, Ʒemẽmtelen ’szeméremtelen’, vet͂ńe ’veternye’ szavakban utaltak.
[5] Az irat műszeres vizsgálatával talán az elsőként és az utólag, azaz a javítás során leírt betűsort is el lehetne különíteni egymástól, így pontosabban meg lehetne határozni az egyes betűalakokat. A hullámjel alatti n betű azonban a vastagabb tintavonalnak köszönhetően még szabad szemmel is jól láthatóan kiemelkedik a javított betűsorból.
[6] A szarkeli írásjegyek korsótöredékeken találhatók. A görög és etruszk írások esetében a betűk egy-egy lehetséges fogalomértékét adtam meg. Egy sumer pecséthengeren, az emberalakot öltő istenség fejét, a protosumer írás jobb szélső jelének a felhasználásával alkották meg.
  

Irodalom:

Adriano Cappelli: Dizionario di abbreviature latine ed italiane,1929.
Alphonse Chassant: Dictionnaire des abréviations latines et françaises usitées dans les inscriptions lapidaires et métalliques,1884.
Czuczor Gergely-Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, Pest 1862.
Эдуард Карлович: Пекарский Словарь якутского языка T. I ,1958.
Emanuel Laroche: Les hiéroglyphes hittites, 1960.  
Gerard Clauson: An etymological dictionary of pre-thirteenth-century turkish, 1972.
Gera Ildikó: A Birk-kódex hangjelölése, Magyar Nyelv, 1999. december, 433-452. o.
Huszka József: A Magyar turáni ornamentika története,(Budapest, 1930).
Jakubovich Emil: A székely rovásírás legrégibb ábécéi, Magyar Nyelv 31, 1935.
Kuun Géza: Codex Cumanicus, 1880.
Louis Delaporte: Catalogue des cylindres, 1920-23.
Monier Williams: A Sanskrit-English dictionary, etymologically and philologically arranged, with special reference to Greek, Latin, Gothic, German, Anglo-Saxon, and other cognate Indo-European languages,1872.
Németh Gyula: A magyar rovásírás. A magyar nyelvtudomány kézikönyve (2.2). Magyar Tudományos Akadémia, Budapest 1934.
Robert Archibald Armstrong: A gaelic dictionary, 1825.
Sergei Starostin, Anna Dybo, Oleg Mudrak: An Etymological Dictionary of Altaic Languages
Szelp Szabolcs: A Nikolsburgi ábécé szerzősége és keletkezési ideje. Magyar Nyelv 107. 2011/4. szám.
Szinnyei József: Magyar tájszótár
Thomas Burrow, Emeneau Murray Bamson: A Dravidian etymological dictionary, 1984. 
Új magyar etimológiai szótár.
Валентина Евгеньевна Флёрова: Граффити Хазарии, 1997.
Varjas Béla: Paleográfiai útmutató: 15-17. századi magyar nyelvű kéziratok olvasásához,1982.

A „gyűjtők és kincsvadászok számára” létrehozott arkaim.co honlapon, 2017-ben és 2018-ban tették közzé azokat, a Kaukázus hegységtől északra, a Sztavropoli határterület középső részén (a lelőhely pontos helye nincs megadva) egy fémkeresés során talált buzogányfejeket, melyeknek a kissé csúcsosabban végződő oldalain egy-egy rovásfelirat fut körbe. A tárgyak nem régészeti feltárás során kerültek elő, ezért csak azok jellemzőiből illetve az elterjedési területükből lehet arra következtetni, hogy kora középkori eredetűek és valószínűleg a Szaltovó-majaki kultúra (700-900) termékei. Ugyanis az ilyen típusú, egy egyszerű függesztőlyukkal ellátott buzogányok, kizárólag az Észak-Kaukázus és az erdős sztyepp területén voltak ismertek.
Egyes feltételezések szerint, a Szaltovó-majaki kultúrkör, a magyarok, bolgárok, félnomád török népek, alánok valamint az adige-cserkeszek és dagesztániak közössége volt. A nagyjából 3 cm átmérővel rendelkező tojásdad alakú bronzgömböket, bőrszíjjal esetleg vékony zsineggel erősítették egy rövid merev nyél végére. A fegyvernek volt egy olyan változata is, hogy a bőrszíj végére egy hurkot kötöttek és azt a tenyérben vagy a csuklónál rögzítették. 
  

A IV. típusba sorolt sztavropoli buzogányok
(a továbbiakban 1-es és 2-es számmal jelölve)

A tárgyak lelőhelye, a Sztavropoli határterület

Különböző típusú ostorbuzogányok
/forrás: dzen.ru/

A rovásfeliratok elemzése, olvasata


Mindkét harci eszközön 11 rovásbetű található, melyek közül 6 azonos alakú. Az 1-es számmal jelölt tárgy felületébe egy jelképet is véstek. Az elsősorban nyugati türk írásrendszerbe sorolható betűket, külső szemszögből nézve, a tárgyaknak az óramutató járásával ellentétes irányba való forgatásával karcolták illetve vésték be. A feliratok, a keleti ótörök rovásírás használatának a vonatkozásában megfigyelt szabályok betartásával készültek. A tárgyalt rovásszövegekben meglévő egyik ilyen jellegzetesség, hogy minden szóban jelölték a felső nyelvállású magánhangzókat, ebben az esetben az ’ü’ és az ’u’ hangot. Egy másik szabályt is alkalmazva, a nyílt szótagra végződő szavak utolsó magánhangzóját is lerótták. Ezen felül szembetűnő az is, hogy néhol nagyobb az egyes rovásbetűk közötti távolság, ami egészen biztos, hogy az önálló betűsorok, azaz az egyes szavak egymástól való elválasztására utal, vagy éppenséggel a mondathatárokat jelöli. A szavaknak vagy mondatoknak az ily módon való elkülönítését támasztja alá, hogy mindez a nyílt szótagra végződő kifejezések utolsó betűjének a jelölése után figyelhető meg. Egyes rovásbetűk – két esetben is – mindkét lelet feliratában, ugyanabban a sorrendben követik egymást, ami azonos tartalommal rendelkező szövegeket feltételez. A megegyező betűsorrend elősegítette a mondatokat alkotó szavak elkülönítését is, ugyanis az első három rovásbetű után és az utolsó három előtt nem ugyanaz a betűsor található.    

Az 1-es számú ostorbuzogány rovásbetűi

Az árulkodó jelek azt mutatják, hogy a betűket először egy hegyes eszközzel karcolták be, melyeket végül valószínűleg egy ötvös szerszám segítségével mélyítettek az anyagba.
Az első szó előtt a Napot szülő Anyaisten jelét vésték az anyagba. Ennek az igen ősi szimbólumnak a párhuzamai a világ számos pontján, többek között a középső újkőkori Vincsa-kultúra, a Tarim-medence és a magyar honfoglalás kor jelképei között is megtalálhatók.
A felirat két részből áll.

Az első egységet alkotó betűk hangértéke:
 
1. K – Azonos formában több, a Kárpát-medencében előkerült avar kori tárgy, a nagyszentmiklósi aranykincsek, a kiskundorozsmai íjmarkolat, a szarvasi tűtartó felirataiban is megtalálható.
2. NCs – A hangkapcsolatot jelölő betű a szarvasi tűtartó rovásában is előfordul.
3. NG – A nazális >g< hang írásjegye, ami ebben az esetben az ng betűkapcsolatot jelöli. Az első három rovásbetű ugyanebben sorrendben szerepel a 2-es számú leleten.
4. Cs – A betűalak itt íves, de hangértéke ugyanaz, mint a 2-es számú lelet hetedik, sátor alakú írásjegyének. 
5. B – Fejjel lefelé állva megtalálható a következő avar kori leletek összerovásban: Kiskőrös-Vágóhíd és a Budapest-Rákosfalva lelőhely ezüstkelyhein, a Bátorkeszinél megtalált agyagedény alján. Ugyanabban az állásban a Zamárdi-Rétiföldek lelőhelyen előkerült nagyszíjvégen.
6. U – Többek között, a valószínűleg avar eredetű Mikulčice-i íjcsontvég, a nagyszentmiklósi aranykincsek, a kiskundorozsmai íjmarkolat, az ozora-tótipusztai ezüstkehely és a Zamárdi-Rétiföldek 1344-es számú sírjából előkerült avar kori nagyszíjvégnek a feliratában, sőt Aba Sámuel (1041-44) egyik ezüst denárján is előfordul.

A második egység betűinek a hangértéke:

7. M – A nagyszentmiklósi kincsek több tárgyán is megtalálható. 
8. Gh – A rovásbetű egy zöngés veláris (hátul képzett) réshangot jelöl. 
9. Ü – A Kárpát-medence avar kori leletein is előfordul, többek között a nagyszentmiklósi aranykincsek, a kiskundorozsmai íjmarkolat valamint a szarvasi tűtartó rovásfelirataiban. 
10. L – Megtalálható a kiskőrös-vágóhídi ezüstkehely felületén is, de ott a rovásbetű mellékvonala jóval hosszabb.
11. Ü – Az utolsó három rovásbetű ugyanebben sorrendben fordul elő a 2-es számú leleten is.

A 2-es számú buzogány rovásbetűi

A rovásbetűket egy vékony hegyes eszközzel karcolták a tárgy felületébe. Néhol mintegy megerősítésként a vonalakat kétszer is meghúzták. A fordított F alakú írásjegy előtti, a betűközöknél szemmel láthatóan nagyobb üres helyből arra lehet következtetni, hogy itt van a mondat eleje.

Az írásjegyek hangértéke sorrendben a következő:

1. K – A betű alsó mellékvonala a főszár legalján helyezkedik el, de a hangértéke ugyanaz, mint az egyes számú buzogány, fordított F alakú írásjegyének.
2. NCs
3. NG – Az első három rovásbetű ugyanebben sorrendben szerepel az 1-es számmal jelölt leleten.
4. U – A magánhangzó felső nyelvállású, ezért azt mindenképpen jelölni kellett.
5. L
6. A – Ez a kifejezés nyílt szótagra végződik, így a szabályokat betartva, az utolsó magánhangzót is lerótták. Előfordulásai: Nagyszentmiklós, Mikulčice-i íjcsont, Szarvasi tűtartó. 
7. Cs 
8. P – Párhuzama a Jenyiszej vidék ótörök írásrendszerében található meg.  
9. Ü
10. L
11. Ü – Az utolsó három rovásbetű ugyanebben sorrendben fordul elő a 1-es számú leleten. 

A buzogány és az aranykincsek megegyező rovásbetűi 

A két lelet szövegében a k-ncs-ng hangértékű rovásbetűk után és az ü-l-ü hangértékű rovásbetűk előtt más-más írásjegyek állnak, éppen ezért ezek a betűcsoportok egy-egy kifejezést, az utóbbi esetben pedig egészen biztos, hogy egy hárombetűs szót rejtenek. Az 1-es számú leleten a különálló egységekben található rövid szövegrészek mindösszesen két-két szóból állnak.
A rovásfeliratok olvasata, a nem jelölt alsó nyelvállású magánhangzó (a) beillesztésével a következő:

1. sz.: k^ancs^ang  cs^abu  m^agh  ülü. (IPA hangjelöléssel: k^ɒnt͡ʃ^ɒŋ  t͡ʃ^ɒbu  m^ɒɣ  yly)

2. sz.: k^ancs^ang  ula  cs^ap  ülü. (IPA: k^ɒnt͡ʃ^ɒŋ  ulɒ  t͡ʃ^ɒp  yly)

A buzogányokra rótt szavak jelentése


Kancsang

Ez a kifejezés az ostorbuzogány korabeli megnevezése volt, ami nemcsak a hangalak, hanem a szó jelentése alapján is párhuzamba állítható a rövid nyelű, vastag szíjból font korbácsot megnevező kancsuka[1] szóval. A buzogánygömbökre rótt kancsang szó véleményem szerint, a görbeséget, a hajlást kifejező kacs (kancs) és a függeszkedve, ide-oda való mozgást kifejező csángál, csingál (csang) stb. szavak vegyülésével keletkezett oly módon hogy, a csang kifejezés szókezdő csé hangja az összeolvadás során eltűnt. Tehát, míg az előbbi a bronzgolyó rögzítését szolgáló vékony szíjnak a növényi kacsra vagy indára hasonlító hajlékonyságát, csavarodását idézi, az utóbbi, a függeszkedésre és a fegyver használata során a meglendített buzogányfej tehetetlensége miatt kialakult mozgásra, a himbálózásra utal.      

Kancs → kacs

Magyar: kacs. A növény kapaszkodását elősegítő vékony hajtás. Származékai görbe, ferde, kunkori, gömbölyű jelentéssel: gacsos, gáncs, kacska, kacsó, kacsint, kacskaringó, kancsal, kanyarít stb. A szó legelső jelentése a feltételezések szerint ’hajlat, görbület’ illetve ’görbe, meghajlított tárgy’ volt. 

Az ÚESz szerint a kacs szó „Bizonytalan eredetű, onomatopoetikus eredetű. A szó onomatopoetikus természete mellett szól a változatok s a hozzá tartozó rokon szavak hangtani változatainak sokasága (pl. g ~ k, a ~ o ~ u, cs ~ ty ~ t, k ~ c). Egy ősi igenévszó névszói realizációja lehet ’görbe, görbült; görbület, hajlat, meghajlított tárgy; elgörbül, meggörbül’ jelentéssel. Végeredményben összefügghet a konyha, kunyerál stb. szócsaládjának tövével. Lehetséges azonban, hogy a szócsalád tagjai között a formák és jelentések különböző megjelenésének szóvegyülései másodlagosak. – A kacs jelentése az igenévszó névszói alapjelentésből keletkezett részben metafora, részben metonímia által.”
A gáncs szavunk „belső keletkezésű, valószínűleg szóhasadás eredménye. Egy ’görbület; elgörbül’ jelentésű eredeti igenévszóból keletkezhetett, melynek névszói értékű tagja a kacs. A gáncs és a kacs tulajdonképpen egymás szóhasadásos párjai lehetnek.”

A gáncs illetve a kancs szavak a magyar tájnyelvekben a következő alakokban és jelentésekkel fordulnak elő:
gándsa, gándsa: tüzi csáklya (tűzveszély idején bontásra használt hosszúnyelű kajmós vas). 
gáncs, kancs, kancsu: a lábnak akadályul vetése (birkózás közben).
gancs, gáncs: fában levő csomó, bog, görcs. 
gancs: fagolyó, amellyel úgy játszanak, hogy a levegőbe fölhajítják, s aztán fadarabokkal találgatják.
gancsó: hónalj alatt támadt, néha tojás nagyságú kelés.
gancsoz: fagolyóval játszik.    

Az altáji nyelvekben:
Csuvas: кănčăk összegömbölyödik, gombolyag; gombolyagban. кănčăh összetekeredik, betakarózik, bezárul.
Csagatáj: qančuγa, qančuqa ’bőrszíj’; qamčı̈ ’ostor, korbács’.
Oszmán: kancığa, kanc̦uğa ’mellszíj, szűgyelő’; kamc̦ı ’ostor, korbács’.
Kazak: qanǰı̈γa ’málhaszíj a nyeregnél’.
Mongol: qanǰuga ’nyeregszíj’.
Tatár: qamčı̈ ’ostor, korbács’.

A perzsa nyelvben: qamchī egy ostor, egy korbács; egy ág, gally, pálca.

Csang → csáng

Az ÚESz a csáng szóról: Fiktív tőből keletkezett származékszó. A szótő eredetéhez vö. csábít, csámborodik. A szótő még a cammog, cankózik tövével függ össze. A szó végződése gyakorító képző. A szótőben mg>ng hasonulás ment végbe. A szó belseji m-es eredeti szótőhöz vö. csamangó ; csammangó ’kóborló, csavargó’; csamang ’kószál, kóborol’. Ide tartoznak: csángódik ’ide-oda űzött, hajtott, nyugalmat nem találó’; csángál ’ide-oda lóbál; terel, hajt’; csangál ’félrebillent’. Valószínűleg idetartoznak: csáng ’a harangot hangosan kongani hagyni’; csángat ’ua.’

A magyar tájnyelvekben:
csángál: ide-oda lóbál; terel, hajt.
csánkál: őgyeleg, kószál, kóborol (Szatmár vm.).
csüngelógáz (Erdély): hintáz.
csingál: kapaszkodik, kapaszkodva függeszkedik (Göcsej).
csingalaszkodik (Göcsej), csingallózik (Somogy vm), csingaszkodik: (Balaton mellék): kapaszkodik, kapaszkodva függeszkedik, csüng.
csingolázik: csingál, csingaszkodik, logántozik, valamiről függ, kalimpáz.
csingázik: hintázik (Brassó vm. Hétfalu). Ez a ló alig tud csingázni a lábán: alig áll a lábán (Hétfalu).
csingoládzik {csingolázik Háromszék vm.), csingolódik: Mit csingolódsz azon az ágon, bizony letörik alattad! Ne csingolódj a székem hátán, mert még feldöntesz. Gyerekek, menjetek innét, ne csingolódjátok a nyakamon: ne alkalmatlankodjatok (Zala vm.). Valamibe kapaszkodva, valamiről aláfüggve himbálódzik.
csingókodik: kapaszkodik, kapaszkodva függeszkedik (Veszprém vm.).
csingó-bingó: ingó-bingó apróság (Csík vm.)

Magh → mag

Az etimológusok szerint a szó elsődleges jelentése a magyar nyelvben ’test’ lehetett.

Az ÚESz szerint: Valószínűleg örökség a finnugor korból. Zürjén (vicsegdai) mi̮g ’hajtás ‹ruhán›, ruhaderék ‹ingen›’; votják (szarapuli) mi̮gor ’test; termet, testalkat’; cseremisz (kozmogyemjanszki) moŋγǝ̑r ’törzs, test’ (finnugor *muŋkɜ ’test’). A finnugor *ŋk>g hangváltozáshoz vö. bog, dug stb.; a ’test’>’ivarszerv; mag, csíra’ jelentésváltozáshoz vö. latin corpus ’test, törzs; velő, csíra, mag’; német  (ófelnémet) (h)rëf ’törzs; altest; anyaméh’. A származtatás problematikus, mivel a v-s tőváltozatokra nincs magyarázat.

A magyar nyelvemlékekben való előfordulásai:
1086 Magudi, Mogdi, Moglout; 1038 Mogu; 1138/? Mogwa; 13. sz. eleje mogʒotbelevl; 1372 u. magtoknac; 1416 u. maǵuabol;  1562 magw.

A tájnyelveinkben a következő formákban és jelentésekkel található meg:
mog: magzat (Bánffy-Hunyad; Moldvai csángó)
magom: fiacskám, gyermekem (Nógrád vm.)
maga: az uram, a férjem.

További előfordulása más nyelvekben:
Perzsa: mākh egy alattomos ember; gyáva, gazember; aljas; egy idős férfi.
Gael: mac egy fiú.
Óangol: mago fiú, férfi, férj, szolga.
Örmény: moch egy fiú.
Német: mag egy fiú.

Ula

Egy lentebb, alacsonyabban fekvő helyre utaló kifejezés: le, al, alá, alul stb.

Az ÚESz szerint: A szócsalád alapja, az al alapnyelvi örökség az uráli korból. Vogul  (T.) jalē̮˙k ’alsó rész’; osztják  (vachi) i̮l ’alsó’; zürjén  (keleti permják) ul ’alsó rész’; mordvin  (erza), (moksa) al ’ua.’; finn ala ’vmely tárgy elfoglalta helyterület; rekesz’; lapp. (norvéglapp) vuolle ’vmi alatti rész’; – jurák szamojéd ŋi̮lɁ’le, alá’; szelkup szamojéd i̬l ’alsó rész’; stb. [uráli *ala ’alsó rész, vmi alatti rész’]. Megfelelői: jukagír -al ’alsó rész’; ujgur al ’(alsó, elülső) rész, oldal’ stb. Az al melléknévként összetételi előtaggá vált, főnévként a legkorábbi időktől általában csak birtokos személyjeles formában használatos.

A magyar nyelvemlékekben: 1201? Olotou; 1219/ Olnemet.

A tájnyelveinkben: ol al (Göcsej); olul alul (Moldvai csángó).

Csabu/Csap

A különböző alakú, de azonos hangértékkel rendelkező rovásbetűk felhasználásával lerótt hangutánzó szavak, melyek valaminek a hirtelen megütésekor, csapásakor keletkező csattanó zajra utalnak. A két szó hangalakja eltér ugyan – az egyik nyílt szótagra végződik és még nem ment végbe a p > b hangváltás – de mindez csak a nyelvhasználat változatosságából fakad. Nyelvtörténeti szempontból fontos adat, hogy az 1-es számú lelet csabu szavában még megtalálható a felső nyelvállású tővégi magánhangzó, ami a feltételezések szerint az ómagyar korban fokozatosan eltűnt a szavaink végéről.   

Magyar: csap üt, ver, püföl stb.

Nyelvemlékeinkben: 1213 Chopov; 1275 Chapou; 1372 cʒappaſakual.

Az altáji nyelvekben:
Karahanida: čap- ütni, ver.
Török: čap- támadni, rabol; čapla vés; čapa csapás, kapa, fejsze; čapak kovácsolás utáni fémforgács.
Tatár: čap-/čab- vágni, kaszálni, nyír, ütni, ver; čapqɨ kapa, fejsze.
Középtörök: čap- vágni, támadni, rabol.
Üzbég: čɔp- vágni, ás; čɔpqi csapás, kapa, fejsze.
Ujgur: čap- vágni, kaszálni, nyír; čapqu csapás, kapa, fejsze.
Sárga ujgur: ča'p- ütni, ver, vágni, törni.
Azeri: čap- vágni, támadni, rabol.
Türkmén: čap- vágni, támadni, rabol; čapGɨ csapás, kapa, fejsze; čapGɨr éles.
Hakasz:: sap- ütni, ver, vágni, kaszálni, nyír; saxpɨ, sapxɨ kasza.
Sór: šap- üt, ver, kaszálni, nyír; šapqɨ csapda.
Ojrát: čap- vágni, kaszálni, nyír; čapqɨ kasza, csapda.
Halaj: čap- támadni, rabol.
Csuvas: çаp megüt, megcsap; dörömbölés; śup- ütni, ver, élesíteni, fenni; śopkaś csiszolókő a kaszák élezéséhez.
Jakut: sabā- ütni, ver.
Tuvai: šap- ütni, ver, támadni, rabol; šap-ta- korbácsolni.
Tofa: šap-tɨ forgács; šaptɨ-la- csapni, farag.
Kirgiz: čap-/čab- vágni, ás, ütni, ver; čapqɨ csapás, kapa, fejsze, kasza.
Kazak: šap-/šab- vágni, kaszálni, nyír, támadni, rabol; šapqɨ csapás, kapa, fejsze.
Nogáj: šap-/šab- vágni; šapqɨ csapás, kapa, fejsze.
Baskír: sap-/sab- kaszálni, nyír, vágni, ütni, ver; sapqɨ csapás, kapa, fejsze.
Balkár: čab- támadni, rabol.
Gagauz: čapanaq zsákmány.
Karaim: cap- ütni, ver; čap- ütni, ver, vágni; čapa lóvakaró.
Karakalpak: šap-/šab- vágni, kaszálni, nyír, támadni, rabol.
Szalár: čap-, ča'- ütni, ver.
Kumik: čap- vágni; čapɣɨ csapás, kapa, fejsze.

Ülü

Magyar: öl gyilkol, pusztít, kivégez stb.

Az altáji nyelvekben:
Ótörök: öl- meghalni; ölür- ölni.
Karahanida: öl- meghalni; öldür- ölni.
Török: öl- meghalni; öldür- ölni.
Tatár: ül- meghalni; üter- ölni.
Középtörök: öl- meghalni; ölür- ölni; öltür- ölni.
Üzbég: ụl-, ụldir- ölni.
Ujgur: öl- meghalni; öltür- ölni.
Sárga ujgur: jül- meghalni; jülɨr- ölni.
Azeri: öl- meghalni; öldür- ölni.
Türkmén: öl- meghalni; öldür- ölni.
Hakasz: öl- meghalni; öder- ölni.
Sór: öl- meghalni; ödür- ölni.
Ojrát: öl- meghalni; öltür- ölni.
Halaj: hil-/he.l-, öl- meghalni (egy állat miatt).
Csuvas: vil- meghalni; vǝʷler- ölni.
Jakut: öl- meghalni; ölör- ölni.
Dolgán: öl- meghalni; ölör- ölni.
Tuvai: öl- meghalni; ölür- ölni.
Tofa: öl- meghalni; ölür- ölni.
Kirgiz: öl- meghalni; öltür- ölni.
Kazak: öl- meghalni; ölti_r- ölni.
Nogáj: öl- meghalni; öltir- ölni.
Baskír: ül- meghalni; ülter- ölni.
Balkár: öl- meghalni; öltür- ölni.
Gagauz: jöl- meghalni; öldür- ölni.
Karaim: oĺ- meghalni; oĺder- ölni.
Karakalpak: öl- meghalni; öltir- ölni.
Szalár: ül- meghalni; üldyr- ölni.
Kumik: öl- meghalni; öltür- ölni.

A leleteken olvasható „Kancsang csabu. Magh ülü” és „Kancsang ula csap ülü” mondatok a következőképpen írhatók át a mai magyar nyelvre:

1. sz.: A kancsang csap. Embert öl.

2. sz.: A kancsang lecsap és megöl.
  

Összegzés


A VIII-IX. századból származó, a Kaukázus északi előterében, a Szaltovó-majaki kultúra elterjedési területén talált ostorbuzogányokon lévő, a nyugati türk írásrendszerbe tartózó betűk többsége a Kárpát-medence avar kori rovásfelirataiban is megtalálhatók. A bronzgömbökön olvasható mondatok, a fegyver használatával kapcsolatos tartalommal rendelkeznek. A szövegekben megfigyelhető kifejezésmódok és szóhasználati jellegzetességek (tővégi magánhangzók megléte[2], szókezdő palatális ü hang az ülü szóban[3]), leginkább a kései ősmagyar nyelvállapotot tükrözik. A mondatok összesen öt, különböző jelentéssel rendelkező kifejezést, egy szóvegyüléssel létrejött és négy egyszerű szót tartalmaznak, melyeknek a nyelv változása során kialakult alakjai a magyar nyelv szókincsében is megtalálhatók. Három szó mindkét lelet feliratában előfordul. Az egyik a kancs (kacs) és a csang szavak vegyüléséből létrejött kancsang, ami magának a fegyvernek a korabeli megnevezése volt, míg a másik kettő a csabu/csap az eszköz használatának a módjára, egy cselekvésre és az ülü (öl), ami a csapás okozta súlyos következményekre, a halálra  utal. A maradék két szó közül az ula (le, alá) a bronzgömb mozgására, a magh (férfi) kifejezés pedig a megtámadott emberre vonatkozik.
A leletekre rótt szöveg ősmagyar nyelvű olvasata mellett szól, hogy a tárgyak keltezésének az időszakában a magyarságot is – akiknek a leszármazottai közül kerülhettek ki a honfoglalók – a térséget uraló Szaltovó-majaki társadalom egyik nemzetiségeként tartják számon.[4] Annak érdekében, hogy teljes bizonyossággal kijelenthessük, az V-X. században valóban élt a Kaukázus térségben egy archaikus magyar nyelven beszélő népcsoport, elengedhetetlen további korabeli írásemlékek felkutatása, a szakirodalomban dokumentált leletanyag átvizsgálásával.

A nyugati türk írásjegyek hangértékei
/Szoszlanbek Jakubovics Bajcsorov nyomán/

Antal Csaba

Jegyzet

[1] Rövid nyéllel ellátott, vastag szíjból font korbács. „Török, közelebbről valószínűleg krími tatár jövevényszó. Vö. csagatáj qančuγa, qančuqa ’bőrszíj’; oszmán kancığa, kanc̦uğa ’mellszíj, szűgyelő’;  kazak qanǰı̈γa ’málhaszíj a nyeregnél’ [< mongol qanǰuga ’nyeregszíj’]. Vö. még  csagatáj qamčı̈;  oszmán kamc̦ı; tatár qamčı̈; stb.: ’ostor, korbács’. Megfelelői: német Kantschu; lengyel kańczug; orosz  (népnyelvi) канчу́к; stb.: ’ua.’. Az Aranyhorda katonai szakszókincséhez tartozhatott. A krími tatár átvétel mellett szól, hogy a korai forrásokban gyakran a tatár kancsuka jelzős szószerkezetben fordult elő (1723-tól). – A kancsuk ’szíjostor’ feltehetőleg külön átvétel egy szláv nyelvből. A magyarból: szlovák kančuka ’ostor, korbács’.” /ÚESz/
[2] A nyelvi adatok azt igazolják, hogy az ősmagyar kor kezdetén a magyar szavak magánhangzóra végződtek.     
[3] Az ü > ö hangváltozás az ómagyar korban ment végbe.
[4] Ezt az elméletet támaszthatja alá, hogy több honfoglalás kori tárgytípusnak sikerült a szaltovói párhuzamait kimutatni.


Irodalom

Андрей Васильевич Крыганов, Кистени салтово-маяцкой культуры Подонья, 1987.
É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Hegedűs Attila, Fejezetek a magyar nyelv történetéből, 2013
Francis Joseph Steingass, A Comprehensive Persian-English Dictionary, 1892.
Gerard Clauson, An etymological dictionary of pre-thirteenth-century turkish, 1972.
Kriza János, Erdélyi tájszótár.
Robert Archibald Armstrong, A gaelic dictionary, 1825.
Szinnyei József, Magyar tájszótár I., II., 1893-96.
Сосланбек Якубович Байчоров, Древнетюркские рунические памятники Европы, 1989.
Új magyar etimológiai szótár.

Ez a dolgozat azért készült, hogy rámutassak azokra a téves, tudománytalan megállapításokra, amelyeket Varga Géza a székely írás <ly> rovásbetűjének eredetével, jelentésével és a magyarok régi vallási meggyőződésével kapcsolatban – az ellentmondó tények ellenére is – megállás nélkül terjeszt a blogjában és a közösségi oldalakon.
 Varga, a székely írás mandorla vagy kör alakú, közepén egy ponttal vagy egy rövid vonallal ellátott (ʘ θ) és eredetileg lágy l hangértékkel rendelkező rovásbetűjének az akrofónia-rekonstrukciója során arra a megállapításra jutott, hogy az a magyar „hieroglif írásban” a „lyuk szójele” volt. Ezzel a meghatározással még nem is lenne probléma, hiszen a rovásbetű kinézete alapján joggal feltételezhető az, hogy a megalkotása pillanatában az írásjegy ’üreg, üreges hely, odú, nyílás’ szóértékkel rendelkezett. Azonban a rovásbetű eredete és annak szóértéke köré, a képi párhuzamok és a rovásbetűnek a különböző tárgyakon, leleteken látható felhasználási módja alapján, egy olyan általa kitalált etimológiai és mitológiai elméletet körített, amit annak megalapozatlansága, tudománytalansága és nem utolsósorban az őseink hittörténetének és világnézetének pusztán az alapos forráskutatás hiánya miatti tudatlanság, szakmai felkészületlenség szülte, éppen ezért valószínűleg nem szándékos megcsúfolását, meghamisítását nem lehet szó nélkül hagyni.
Varga ugyanis azt állítja, hogy a székely <ly> rovásbetű, az ő elnevezésében „lyuk/Lyukó hieroglifa” szorosan összefügg a szkíta-hun-székely-magyar főisten, a Napisten elnevezésével, akit szerinte Lyukó néven magasztaltak. Ennek az istennek, az említett népcsoportok hitvilágában való egykori meglétét és az őáltala meghatározott istennév korabeli hangalakját egy nyilvánvalóan eltérő etimológiával rendelkező, de az idők folyamán a hangszerkezetükben végbement változások miatt hasonló hangalakúvá módosult szavak (lyuk; lux, Luca) egybemosásával igyekszik alátámasztani. Az elképzeléseit ezen felül még több azonos formájú, de különböző fogalomértékkel rendelkező képjel és a Bodrog-alsóbűi rovásírásos fúvókatöredék rovásfeliratának őáltala meghatározott erősen kétes olvasatával akarja bizonyítani.

Lyuk kontra Luca

Varga azt hangoztatja, hogy a Luca név a lyuk szó egyik változata, mely szavak a ’fény’ jelentésű latin lux szóval egyetemben egy kőkori eredetű szóbokorba tartoznak. Többek között ez, a tudományosan megalapozatlan szórokonítási elmélete és a Luca névhez még napjainkban is élő babonák kapcsolódása – melyek egyébként egykor valóban a fény újjászületésével összefüggő, a téli napfordulóhoz kapcsolódó szokások voltak – volt az, melyből azt a következtetést vonta le, hogy az ősvallás fényistenének „Lyukó” volt a neve. Vizsgáljuk meg, hogy ezzel szemben mi a valóság.

Az etimológusok megállapítása szerint a lux, Luca és az alább – a teljesség igénye nélkül – felsorolt szavak egy PIE *leuk- ’fény, világosság’ jelentésű gyökre vezethetők vissza.

Szanszkrit: rocate ragyog; roka fény, csillogás, fényesség; rokas fény vagy annak bármely jelensége.
Aveszta: raočant- ragyogó; raočah- fény, lámpa; raoxšna- fényes, fény.
Óperzsa: raučah- fény, lámpa.
Örmény: lois fény, lusin hold.
Ógörög: leu̯kó- fényes, tiszta, fehér; léu̯kǟ a fehér kiütés; fehér nyárfa.
Görög: leukosz fényes, ragyogó, fehér.
Latin: lucere ragyogni; lux fény; lucidus világos.
Óegyházi szláv: luci fény.
Litván: laukas halvány.
Welszi: llug csillogás.
Óír: loche villám; luchair fényesség.
Hettita: lukezi fényes.
Óangol: leht, leoht fény, nappali fény; lelki megvilágítás.
Angol: light fényesség, sugárzó energia, ami láthatóvá teszi a dolgokat.
Német: licht fény.
Gót liuhaþ fény.
Bolgár: lucsá fény, hajnal.               

Mivel a fényre vagy annak valamilyen tulajdonságára, megjelenésére utaló szavak a szanszkrit, az óperzsa és az aveszta nyelvben csak r kezdőhanggal találhatók meg és mivel a nyelv fejlődése során egy l > r hangváltozásnak az esélye nagyon csekély, nem kizárt, hogy a PIE *leuk- gyök szókezdő hangja eredetileg egy r hang volt.

A kései ómagyarban valamint a magyarral rokonítható nyelvekben sem fordul elő a mélyedésre, nyílásra vonatkozó szónak olyan alakja, melynek kezdőhangja egy palatalizálódott l, azaz ly (jé) vagy pedig egy r hang volt. Éppen ezért a szótörténeti adatok, amellett, hogy kizárják az IE nyelvek ’fény’ és az uráli nyelvek ’hasadék’ jelentéssel rendelkező szavainak a közös eredetét, megcáfolják Vargának azon állítását is, hogy a székely ʘ θ alakú rovásbetű hangértéke réges-régen ly (jé) volt. Ráadásul a Nikolsburgi ábécé hangjelöléséből egyértelműen megállapítható, hogy a „lӱ” (lj) betűkkel felülírt rovásbetű a székely írásban a lágy l hangot jelölte.[1] Azonban, többek között az avar korból származó nagyszentmiklósi aranytárgyak rovásfeliratinak az elemzése során arra az eredményre jutottam, hogy a kincseken is használt betűalak abban az időszakban l hangértékkel rendelkezett.   

Az UESZ szófejtésében a lyuk szavunk:
Bizonytalan eredetű, talán örökség a finnugor korból. Vö. cseremisz  (kozmogyemjanszki) lǝ̑k ’sarok, ház sarka; hajlat ‹úté, folyóé›’; finn loukko ’sarok, szöglet; búvóhely, üreg’; karjalai loukko ’nyílás, lyuk, üreg’ [finnugor *loβkkɜ ’lyuk, hasadék, üreg’]. A szó belseji hangkapcsolat változásához vö. →gyakor, →ük. A szó eleji l > ly palatalizálódás a magyarban történhetett; vö. →nyoszolya. A lyukacsos származékban s > cs affrikálódás ment végbe.

A nyelvemlékeinkben az alábbi formákban található meg:
1055 adruuoz licu.
1220 k./ Rowozluk.
1231/ Lycosholm.
1269 livkeurim.
1299/? keklok.
1416 u. l'ikai.
1518 koͤlyokhoz.
1749 juk.

A lyuk szó eredeti hangalakjának helységneveinkben megőrződött változatai:
Likanka (Liptó), Likavka (Liptó), Likér (Gömör). Lukafa (Zala), Lukafa (Magyar-) (Somogy), Lukafalva (Maros-Torda), Lukarecz (Temes), Lukaretz (Temes), Lukarevác (Temes), Lukasócz (Vas), Lukasócz (Zemplén), Lukavica (Sáros), Lukavicza (Sáros), Lukavicza (Zólyom), Luki (Trencsén), Luki (Trencsén), Luko (Sáros), Lukova (Bereg), Lukova (Zólyom), Lukovicza (Sáros), Lukovistye (Gömör), Lukovo (Zólyom), Luky (Trencsén), Luky (Trencsén).

A Varga, a lyukó hangalak ősrégiségének a bizonyítására egy olyan földrajzi nevet hoz fel példának (Lyukóbánya), melynek megalkotása nem történhetett meg a kora újkornál régebben. Ugyanis az l > ly hangváltás, – a lyuk szónak a nyelvemlékeink segítségével jól nyomon követhető hangfejlődését ismerve – egyértelműen kb. a 16. század folyamán ment végbe. A fentebb megemlített földrajzi névben található lyukó szó, Miskolc első, 1325-ben kelt határjáró oklevelében még az eredeti változatában olvasható a völgy fölött húzódó magaslat nevében: „montem Lukow”, azaz ’Lukó hegy’. Egy 1471-ben kelt iratban, a Miskolc közelében található egyik erdőt is „Lwko” néven említik. Az 1653-ban kelt urbáriumban jelenik meg először a lukó szó palatalizált változata a „sylva lyuko” (magyarul: ’Lyuko erdő’) névben.
Továbbá a magyar népi kultúra, a földrajzi helyek elnevezésekor a lyuk szóhoz többségében olyan kifejezéseket is társított, melyek önmagukban rossz érzetet kelthetnek. (pl. Ördöglyuk-barlang, Hideg-lyuk). Mindebből az következik, hogy a szót elsősorban a homályos, sötét, hűvös, szűk üregek, esetleg vízforrások megnevezésére alkalmazták, de egy fény tulajdonságokkal felruházott isten névadásának netán egyik jelzőjének a lyuk szó negatív vonzata miatt semmiképpen sem lehetett az alapja. 

A földrajzi nevek esetében a luk szót és hangalakváltozatait nem csak egy szilárd anyagon, testen átmenő kis, kerekded nyílás megnevezésére, hanem egy ’keskeny völgy’ leírására is alkalmazták.    

A tájnyelvekben:
lok: két hegy közötti keskeny tér, alantabb fekvő hely, völgylapály (Erdély Nyr. IX.527; Székelyföld Kassai J. Szókönyv III.299; Tsz. [itt lók hiba]; NyK. X.334; Nyr. II.470; Kiss Mihály, Györffy Iván, Kőváry László 1842; Udvarhely m. Nyr. VI.517; Udvarhely m. Bethlenfalva Nyr. 11.381 ; Udvarhely m. Ócfalva, Bikafalva Nyr. IX.239. 240; Udvarhely m. Homoródi járás, Bágy Baczó Mózes, Bencze Miklós ; Háromszék m. Vadr. ; Háromszék m. Orbai járás Nyr. II.332; Csík m. Györffy Iván). Annak a födnek a közepinn egy kicsi lokja van (Háromszék m. Uzon Erdélyi
Lajos).
lokos: alantabb fekvő, lapos. Lokos hely (Székelyföld Kiss Mihály; Háromszék m. Uzon Erdélyi Lajos).
lök: (Székelyföld Györffy Iván; Udvarhely m. Vadr.; löke [löke?] Háromszék m. Tsz.): hegytetőn levő tisztás térség, hegyi lapály.

A Magyar Nyelv Szótára értelmezésében:
Lók (1) fn. tt. lók-ot, harm. szr. ~ja. A székelyeknél am. két hegy közötti völgyecske, alacsony hely. Kriza Jánosnál rövid o-val: lok. Rokonai a szintén mélyedést jelentő lyuk, lék, lik, s a német Loch. Vékony hangon lők v. lőke csakugyan a székelyeknél am. lyukas térség magas helyen, azaz hegyek között. Az is lehető, hogy lanka szóval áll viszonyban mins pank, pók. Az érsekújvári határban is egy gödrös helynek neve Lők s a közöttök elhúzódó országutat lőki töltésnek hívják. ’Lók’ nevét több helységek viselik, melyek közöl a Sopron vármegyei Lók völgyben fekszik, s valószínűleg a többi is ilyetén fekvésétől kapta nevét. V. ö. Lék.

A helységnevekben:
Lok (Bács-Bodrog), Lóka (Bars), Lokcza (Árva), Lokk (Bihar), Lokod (Udvarhely), Lokoty (Bereg), Lókut. Loók (Sopron), Lóók (Nagy-) (Fejér).
Lök (Garam-) (Bars), Lök (Tisza-) (Szabolcs), Lökösháza (Gömör).
Lüki (Bihar), Lüki (Nyitra).       

Lyukó, a magyarok Napistene?

A Varga, a <ly> rovásbetű elődjeként általa meghatározott „Lyukó” hieroglifa névalakjának a helyességét egy állítása szerint megdönthetetlen bizonyítékkal, Miskolc egyik városrészének a megnevezésével (Lyukóbánya) igyekszik megvédeni. Ez az érve azonban meglehetősen erőtlen, hiszen a nyelvtörténeti adatok figyelembevételével, a szókezdő <ly> betű használata egyértelműen azt mutatja, hogy ez a szóalak az újkorban keletkezett. Mindezt, a térség egyes részeinek, a középkori dokumentumokban megtalálható, fentebb már megemlített földrajzi megnevezései („Lukow, Lwko”) is alátámasztják.
De mégis mit jelölhetett, mire utalhatott a magyar földrajzi nevekben előforduló lukó szó? Egyáltalán volt-e valaha olyan népcsoport a Kárpát-medencében, vagy bárhol a földkerekségen, ami egy „Lyukó” nevezetű fényistent tisztelt? 
Véleményem szerint a Miskolchoz közeli Lukó-hegyen egykor egy olyan lyukas kő vagy kövek voltak, amelyeket a napfordulók és a nap-éj egyenlőségek meghatározása, megfigyelése céljából vagy csillagászati iránytűnek (mint pl. a Korondi Likaskő esetében) használva állítottak fel. Ezek, a Nap járásához kötődő fontos fordulópontok akkor következtek be, amikor az előre meghatározott pontból nézve a felkelő Nap korongja a kőtömbbe faragott, fúrt lyukban teljes terjedelmében láthatóvá vált. Ez a körülmény, a Nap fényének egy lyukon való átszűrődése akár jelentéstársítási alapot is adhatna a Napisten, Varga által kikövetkeztetett névalakjának, azonban nincs egyetlen egy olyan adatunk sem, ami azt támasztaná alá, hogy az őseink egy kőbe vésett lyukról vagy egy sötét, rideg üregről nevezték volna el a tűz, fény stb. jellegekkel rendelkező Napistent. 

A Korondi Likaskő[2]
  /forrás: wikimapia.org/

Lyukas kő, a Szohodol völgy fölé magasodó sziklafal peremén[3]
/Gorj megye, Románia/

Az ősi kultúráknak a világ keletkezéséről alkotta regéiben és egyéb vallási vonatkozású mondáiban – melyek lényegében egyidősek az emberiséggel – valamint a föld nyelveinek alapszókincsébe tartózó, azon belül is az égitestekhez és a Naphoz kapcsolódó természeti jelenségeket kifejező szókészletben[4] sem lelhető fel egyetlen egy olyan kifejezés sem, ami igazolná egy Lyukó nevű isten valaha volt dicsőítését.
A népi emlékezet, a mesék, mondák, népszokások, szertartások, dalok, táncok stb. alapján kitűnően rekonstruálható az ősi magyar hitvilág. A magyar és a finnugor népeknél Ukkó volt a főisten, akit a bolgár és a baszk mitológiában a Nap isteneként vagy annak oltalmazójaként tiszteltek. Ennek a névnek, a különböző nyelvek segítségével meghatározott jelentése, minden bizonnyal ’Öreganya’ volt.

Az uráli nyelvekben:
Finn: eukko (régi finn euhko) öregasszony, idős asszony, feleség; anya, nagymama.
Udmurt: jükǟ, ēkoǝ, jēk, ēkoa asszony.
Magyar: ik, ike, ük nagyanya, dédanya, dédapa; uk, ük, ükőd, mátka nagyanyja (székely szó); ük szép v. nagyanyának anyja.

Magyar nyelvemlékekben:
1192-95 uc (uk).
1211? Ikeh.
1215 Yku.
1268? Vk.
1395 yk.
1405 wk.
1541 ikeye [ike].
1560 Ŏkód.
1838 Uk.

Az altáji nyelvekben:
Ótörök: ög anya; eke nővér.
Török: öke, öge nővér.
Közép török: öke nővér.
Ujgur: uka, hükä nővér.
Karahánida: eke nővér.
Csuvas: akka nővér.
Írott mongol: eke anya; okin, ökin lány, lánya.
Közép mongol: eke, äke, ikä̆ anya; okin, oki(n), ugen, ūkin/ukin lány, lánya.
Khalkha: ex anya; oxin lány, lánya.
Burját: exe anya; üxin lány, lánya.
Kalmük: ekǝ anya; okṇ lány, lánya.
Ordos: eke anya; oχin lány, lánya.
Dagur: eg, ehe anya, egči, ekē nővér; oken lány, lánya.
Baoan: oken lány, lánya.
Mogol: ukin lány, lánya.
Evenki: uku-čēn nő; ekīn nővér.
Even: uki nő; ekъn nővér.
Negidál: uxi nő; exe nő, feleség; exīn nővér.
Irodalmi Mandzsu: uki nő; uxen meny.
Közép Japán: oku feleség, hitves.
Tokio: óku-sama, óku-san feleség, hitves.
Kioto: ókù-sàmà feleség, hitves.
Kagoshima: oku-samá feleség, hitves.
Beszélt Mandzsu: xexǝ nő, feleség.
Irodalmi Mandzsu: xexe nő, feleség.
Dzsürcsi: xexe-e nő, feleség.
Ulcsa: ēqte nő, feleség.
Orok: ekte nő, feleség.
Nanaj: ekte nő, feleség.
Orocs: eki nővér.
Udige: exi(n) nő, feleség; nővér.
Szolón: xexe nő, feleség.
Baskír: jengǝ meny.

A dravida nyelvekben:
Tamil: akkā, akkai, akkaṉ, akkāttai, akkāḷ egy idősebb testvér felesége, idős anyai vagy apai unokatestvér, idős nőt jelölő kedveskedő kifejezés.
Kota: akn nővér vagy női unokatestvér.
Toda: okn, okok nővér vagy női unokatestvér.
Kannada: akka nővér; náluk az idősebb nőt általában akkanak nevezik, a lányokat is így hívják az idősebbek.
Koḍagu: akkë nővér vagy női unokatestvér.
Tulu: akka, akkè nővér.
Telugu: akka nővér.
Kolami: akkābāi nővér.
Gondi: akkā, akkal(i), akkal nővér.
Kuwi: aka/akey fiatal lányokra használt névmás.

A szanszkrit nyelvben: akkā- anya.

Prákrit: akkā- nővér.

A baszk etimológiai szótárban:
eguzki, iguzki, egúzki, iduzki, iruzki, iuzki, egúzku, Nap.
ekhi, eki, iki, Nap, napraforgó.

A Napistennek vagy főistennek a különböző népek hitregéiben előforduló nevei a teljesség igénye nélkül:
Türk: Koyas (Napisten), Gun Ana (Női Napisten).
Szkíta: Gaiϑāsūra másképp Goitoszürosz /Γοιτοσυρος/ illetve Oitoszürosz /Οἰτόσυρος/ (Napisten).
Óbolgár: Uk. A VII-IX. századi proto-bolgár feliratok tartalma alapján Uk szintén a Nap istene. Pl. az egyik felirat így szól: „Uk uszhi” magyarul ’Uk a ragyogó’ vagy ’Uk a lángoló’. (Az etruszk mitológiában a Napisten neve Uszil. Lásd az óbolgár feliratban uszhi am. ’ragyogó’)
Baszk: Ekhi. A baszkok hiedelem világában Ekhi a Nap istennője és az emberiség védelmezője. Az ókori baszkok nagymamának is nevezték és napnyugtakor szertartásokat végeztek a tiszteletére. Az etimológusok az ekhi szót a baszk nyelv Nap jelentésű Eguzki szavából eredeztetik. Ennek a kifejezésnek a változatai Eki, Iguzki (Irun), Iuski (Burrunda), Eguzku (Roncal), Ekhi (Xiberoa, Zuberoa/Soule), Iki (Bardos), Ekheerri , Ekheri (Labourd).
Finn: Ukko. A legfőbb Isten, aki az Ég istene, de hívják felső Istennek, mennyei atyának, felhők urának, levegő királyának és az Ég köldökének is. Ukko felesége Akka, a termékenység istennője volt.
Magyar: Ukkó. A rábaközi tudók szellemi hagyatékában Ukkó női isten, a Föld anyja.
Hindu: Surya (Napisten), Tapati (Női Napisten).
Kína: Hszi-ho. (Női Napisten).
Kelta: Szulisz (Napisten).
Azték: Tonatiuh. A Nap istene, a mennyek ura.
Etruszk: Uszil (Napisten); Tinia, Tina, Tin főisten, a napfény istene, Uni férje.
Görög: Hüperion (Napisten).
Sumer: Utu, Szamasz (Napisten); dingir Istenség, égbolt.
Perzsa: Ahura Mazdá.
Pantheon Babylonicum (istenségnevek): 227. dNab. (dis Nab)

A különböző nyelvcsaládba sorolt nyelvek Nap jelentéssel rendelkező, az Istennel valamint a fénnyel kapcsolatos szavai a teljesség igénye nélkül:

Altáji nyelvek:
Üzbég: kun Nap, nap; qujɔš Nap.
Kun: kun Nap, nap.
Sárga ujgur: kun Nap, nap.
Csuvas: kon nap; xǝʷvel Nap.
Ujgur: kün Nap, nap; qojaš Nap.
Ótörök: kün Nap, nap; küneš Napos hely; isig qujaš Napmeleg.
Közép török: qujaš Nap; küneš Nap; kün Nap, nap.
Török: gün nap; güneš Nap; gujaš Nap.
Karahánida: kün Nap, nap; qujaš Naphő; küneš Napos hely.
Tatár: kön Nap, nap; qojaš Nap.
Azeri: gün Nap, nap; günäš Nap.
Türkmén: gün Nap, nap; güneš Nap, Naphő; qujāš Nap.
Hakasz: kün Nap, nap.
Sór: kün Nap, nap; qujaš Nap.
Ojrát: kün Nap, nap; qujaš Nap.
Halaj: kin, kün Nap, nap; kinäš Napfényes.
Jakut: kün Nap, nap; kuj̃ās hőség.
Dolgan: kün Nap; kuńās hőség.
Tuvai: xün Nap, nap.
Tofalar: xün Nap, nap.
Kirgiz: kün Nap, nap.
Kazak: kün Nap, nap.
Nogáj: kün Nap, nap; qɨjas Naphő.
Baskír: kön Nap, nap; könäs Naphő; qojaš Nap.
Balkár: kün Nap, nap.
Gagauz: gün Nap, nap; güneš Nap.
Karaim: kün Nap, nap; küneš Nap; qujaš, qujas Nap.
Karakalpak: kün Nap, nap; qujaš Nap.
Szalár: gǖn Nap, nap.
Kumik: gün Nap, nap; güneš Nap.

IE nyelvek:
Hettita: ? siwatt-  nap (Friedrich 194).
Tokár: A swāñce, B swāñco, swāñcai- (fény)sugár, (nap)sugár.
Óind: súvar, svàr, sū́raḥ, sū́rya-, sū́ra- Nap.
Aveszta: hvarǝ, hūrō Nap; xvǝ̄ng Nap.
Ógörög: ǟélio-s, hǟ́lio-s, āélio-s, *āwélio-s Nap.
Litván: sáulē Nap.
Lett: saũle Nap.
Latin: sōl Nap.
Kelta: *sāwel Nap.

Uráli nyelvek:
Számi: jâlâkâs ~ jælâkâs felhőtlenség; jielakis ~ jälakis felhőtlenség, tiszta időjárás; jiel'χøs, jiol'kos tiszta időjárás.
Nyenyec: jāĺe fény, Nap, nap.
Enyec: jéðe, jére nap (időszak).
Szelkup: tjeel Nap, nap; čél, čeel nap; čéld Nap.
Kamasz: ʒ́ala nap.
_________________________
Sumer: kun2 ragyog (akkád: nabâtu ragyogni) /The Pennsylvania Sumerian Dictionary/

Proto-kelta (p>b): bāno fehér, csillogó.

Aveszta (zoroasztriánus szent könyv): bānu fénysugár.

Szanszkrit:
bhā 1. ragyogni, fénylő vagy világos, csodálatos vagy gyönyörű, feltűnő vagy előkelő, megjelenni, látszani, lenni, létezik.
bhā 2. fény, fényesség, csillogás, szépség.
bhāna megjelenik, láthatóvá válik, világos.
bhānu megjelenés, fényesség, fény, fénysugár, a Nap, szépség.

Akkád:
nabâtu ragyogni.
napāhu fújni; felragyog; emelkedés.

Magyar (hangátvetéssel):
Nap (bolygórendszerek központi égiteste).
nap időszak.

Jász–latin–magyar szójegyzék /1422?/: ban nap.

Sino-tibeti nyelvcsalád:
Keleti tani: a nap reggel; ba-nap ma reggel.
Koch: manap reggel.
Jingpho: mənàp (kora)reggel.
Lepcsá: náp-lúk nappal és éjszaka, reggel és este.
Gyalrong: ta'nap̚, ta-nap, tɑ nɑp reggel.
Burma: nap⁵⁵ mɔ⁵¹ reggel; nap³¹ sɔn⁵⁵ reggel; nap²¹ kjo̱⁵⁵ reggel.
Puiron: ban fény (világos).
Konyak-csang: nap³³ nɯŋ³³ reggel.

Planetarium Babylonicum (csillagképek, égitestek):
290. nabú Napfelkelte/lemente világos csillaga.

Ógörög (p>f):
φαίνω (féno) fénylik
φανός (fanosz) világítótest, lámpa.

Szanszkrit:
daṉh ragyogni, ég.
tan 3. ragyog (mint a fény), kiterjeszteni, nyúlik, terjed, szétszóródik, felé terjed, elérni.
daina egy napra vonatkozóan, napi.

Sino-tibeti nyelvcsalád (ŋ=ng):
Ókínai: tɑ̂n/tɑ̂n- (Karlgren) hajnal, reggel; fényes.
Közép kínai: tanH hajnal.
Kínai: dàn hajnal.
Tangkhul: thən, thəŋ hajnal.
Bodo: dan reggel, hajnal.
Nága: tanüp reggel.
Gyalrong: ta'naj, ta'nap̚, ta-nap, tɑ nɑp,  ta'naᵐ reggel.
Tamang: ²nentaŋ reggel.
Keleti kiranti: taːn reggel.
Na-hszi: dɑ˥ nɑ˩ reggel.
Északi csin: -taːŋ / ˋtaːn fényes; taːŋ² / taːn³ ragyog.

Altáji nyelvek (ŋ=ng):
Ujgur: taŋ hajnal, reggel.
Közép török: taŋ hajnal.
Üzbég: taŋ hajnal.
Oszmán: daŋ, taŋ hajnal.
Krími-török: daŋ hajnal.
Türkmén: daŋ hajnal.
Jakut: tyŋ hajnalcsillag (magyar: esthajnalcsillag → Vénusz).
Azeri: danla reggel.
Csagatáj: taŋ, taŋla reggel, hajnal.
Kumik: tyŋŋyla reggel.
Ojrot: taŋdaүy reggel.
Teleut: taŋdaүy reggel.
Csuvas: tunᴅikun hétfő.
Szojon, Szojot: dārta holnap.
Hakasz: taŋ, ṭan hajnal; taŋ attı hajnalodott; taŋda reggel.
Kipcsak: taŋ hajnal; ṭan, dan, tan holnap; ṭankuş (ksz. ṭonkus) a hajnal madara.
Koman: taŋ erte reggel; taŋda holnap.
Ótörök: tengri ég, mennyország.
Közép török: tengri Isten.
Török: tanrɨ Isten.
Tatár: tängre Isten.
Üzbég: tangri Isten.
Ujgur: tängri Isten.
Sárga-ujgur: tenger ég, mennyország.
Azerbajdzsán: tanrɨ Isten.
Türkmén: tangrɨ Isten.
Hakasz: tigǝr ég, mennyország.
Sór: tegri ég, mennyország.
Ojrát: tengeri Isten, ég, mennyország.
Csuvas: tora ég, mennyország.
Jakut: tangara Isten.
Dolgan: tangara Isten.
Tuva: dēr ég, mennyország.
Tofalar: dēre ég, mennyország.
Kirgiz: tengir Isten, ég, mennyország.
Baskír: tängre Isten.
Balkár: tejri Isten, ég, mennyország.
Karaim: tangrɨ, tengri Isten.
Karakalpak: tängir Isten.
Szalár: tanru Isten.
_________________________
Gael:
madainn /madɪNʲ/, maidne (Ír madain, Francia matin, Olasz matina) reggel, hajnal.
mhadainn reggel.

Az ősi szimbólumok összevetésének buktatói

1983-ban, a dél-morvaországi Mikulčice mellett található nagymorva dombvár közelében végzett feltárás során, egy visszacsapó íj végének a megerősítését szolgáló csontlap került elő. A lelet rétegtani elhelyezkedéséből arra lehet következtetni, hogy az valamikor a VIII. század második felében került a földbe, valószínűleg egy ostrom során. A 153 mm hosszú és 31 mm széles szarvlemezen egy rövid, mindössze négy betűből álló felirat található. A lejegyzett szó utolsó két betű alakjában sérült, de míg a harmadik rovásbetű az alaki jellegzetességéből adódóan egyértelműen azonosítható, a véghangzót jelölő írásjegy esetében több lehetőséget is számításba kellett venni. A rovásjelek alakja alapján kijelenthető, hogy a felirat az ótörök írásrendszert alkotó betűk felhasználásával készült. Az írásjegyek állása azt mutatja, hogy azok bekarcolását jobbról-balra haladva végezték el.

Rovásbetűket hordozó íjcsontvég a 700-as évek második feléből
/a kép forrása: Tishin/

Vladimir Tishin, A mikulčice-i rovásfelirat című tanulmányában az ótörök írásjegyek Németh Gyula által feltételezett betű-hangérték megfeleltetései alapján kísérelte meg a rovásjelek hangértékeinek a meghatározását és a felirat feloldását. Hét lehetséges megoldást közölt, melyek az alábbiak:

1. särk < särik  ’Türelem’ < ’nyújtózkodni’.
2. säräk < särgäk  ’Imbolygó’ < ’tántorgó’.
3. saru- ~ sarï-  ’Csomag, teker, felteker’.
4. sär(i)š / sar(ï)š  ’Sárgás’.
5. sor (ä)k / sor+k  ’Szívjunk itt!’ / ’Kérdezz már!’
6. sor (a)y  ’Kérdezz!’, ’Beszélj!’
7. śäräk / śärik Ismeretlen katonai kifejezés, ’fegyver’ vagy ’hadsereg’ jelentéssel.


Az írásjegyek beazonosítása és a hangértékük meghatározása

A lerótt betűk hangértékeinek a meghatározását az Altaj Sz. Amanzsolov és a Szoszlanbek J. Bajcsorov által közzétett ábécék alapján végeztem el.

A helyreállított felirat

1. SZ  ‒ A függőleges vonás a székely írásban szintén ’sz’ hangértékkel rendelkezik. Megtalálható többek között az avar korból származó nagyszentmiklósi kincs 5-ös és 6-os számú korsójának és a szintén avar Ozora-Tótipusztai ezüstkehelynek és a kiskundorozsmai íjcsontnak a rovásfeliratában.
2. U  ‒ Fellelhető a nagyszentmiklósi kincseken, a 3-as és 4-es számú korsón, a 8-as számú aranytálon, a 9-es és 10-es számmal jelölt csészén, a kelyheken, a nyeles tálakon és az ivókürtön valamint a kiskundorozsmai íjcsonton is. Ezen felül megtalálható Aba Sámuel (1041-44) egyik ezüst denárjának a felületére vésett rovásfeliratban is.
3. R  ‒ A jelforma sérült ugyan, annak csupán alsó része maradt meg teljes egészében, azonban ebben az esetben itt egy olyan egyedi alakzat figyelhető meg, ami alapján a teljes betűalak helyreállítható. Ez az írásjegy olyan jellegzetességgel rendelkezik, ‒ a betű két egymással párhuzamosan futó és azonos irányba hajló és azokat az alsó és felső végüknél összekötő vonalakból áll ‒, ami egyértelművé teszi, hogy ez csakis az ’r’ hangértékkel rendelkező rovásbetű lehet. Az írásjegy a nagyszentmiklósi aranykincs rovásfelirataiban szintén megtalálható.  
4. A/J  ‒ A rovásbetű függőleges szárának a felső végén egy jobbra és lefelé tartó rövid vonal látható, azonban a főszár balra és felfelé álló alsó mellékvonala valószínűleg a csontfelület sérülése miatt elhalványult. Véleményem szerint ez az >a< rovásbetű, ami a nagyszentmiklósi 5-ös számú korsóján és a szintén avar kori szarvasi tűtartón is előfordul. A ’j’ hangértékű D alakú jelforma lehetőségét az olvasat meghatározása után kevésbé tartom valószínűnek.
  A szó lejegyzése, a keleti ótörök rovásírásban megfigyelhető szabályrendszernek a betartásával készült. A csontlap feliratában az első szótag magánhangzója (u) nem rövid és alsó nyelvállású (a, ä, e) ezért azt mindenképpen le kellett jegyezni illetve, mivel a kifejezés nyílt szótagra végződik (-ra), az utolsó magánhangzó jelölése is szükségessé vált.

A mikulčice-i rovásbetűk kárpát-medencei párhuzama

A leleten lévő rovásbetűk és az azokkal megegyező alakú ótörök betűk hangértékei valamint Németh Gyula által, a Kárpát-medence avar kori leletein megtalálható feliratokban előforduló írásjegyekhez rendelt hangértékek

A rovásfelirat olvasata

Több esetben is bebizonyosodott már, hogy a korabeli fegyverekre írt szavak, mondatok elsősorban az eszköz rendeltetéséhez köthetők, melyekkel nagyrészt annak működését, hatásfokát kívánták megerősíteni. Tehát ebben az esetben is egy mágikus értelemben használt óhaj megfogalmazásával állunk szemben. Mindezeket figyelembe véve a tárgyra valószínűleg egy hegyes eszköznek, egyszóval a nyíl hegyének, egy testbe vagy valamilyen felületbe való bemélyedést, behatolását jelentő szúr igének a korabeli nyelvben használt szura vagy szúra (IPA: surɒ / su:rɒ) alakját karcolták.

Az ÚESz szerint a magyar nyelv szúr szava [...] „örökség a finnugor korból. Cseremisz  (kozmogyemjanszki) šǝ̑re- ’lök, döngöl; sulykol ‹ruhát›; szúr’; finn survaa- ’dob, lök; ruhát mos’, survo- ’összetapos’ [finnugor *śurβa- ’ütközik’].

A magyar nyelv szótára felsorolásában szura (szur-a, azaz szúr-ó) am. gyilok, mint szúró eszköz.

A szanszkrit nyelvben:
sarv bántani, megsebesít, öl.
sūr bántani, öl; határozott; megszilárdít.
śūr bántani, megsebesít, öl. 
sūrṇa megsebesít, sérült.

Perzsa:
sūrākh egy lyuk, nyílás, átjáró.

Zoroasztriánus pahlavi:
sūrāk lyuk.

Az íjcsontra írt szura szó ’száraz’ jelentéssel is rendelkezhet, melynek bekarcolásával az íj tulajdonosa, a harci eszköz megfelelő működéséhez szükséges feltételek biztosítását, a hatásfok csökkenésének az elkerülését, pontosabban az íj szárazon tartását remélte.

Az ÚESz szófejtésében a száraz szavunk (s=sz): „Alapnyelvi örökség, finnugor kori tővel és magyar képzéssel. A tőhöz vö. vogul  (északi) sūr- ’szárad ‹tárgyatlan›’, sūrl- ’szárít ‹tárgyas›’; osztják (felső-demjankai) sor- ’szárad ‹tárgyatlan›’; zürjén  (izsmai) śur- ’kiszárad, kiszárít’; votják śurmi̮- ’megkeményedik ‹bütyök›’ [finnugor *śarɜ- ’szárít, szárad’].   

Jakut: sura ín, száraz ín; nyújtózkodni.

Összefoglalás

Az avar korból származó csontlapon lévő felirat rövidsége nem teszi lehetővé a minden kétséget kizáró olvasatot, az azonban teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy a mágikus értelemben használt szura szót, a türk írás, azon belül is a nyugati ágához sorolható változatnak a felhasználásával rögzítették. A lerótt szó két különböző jelentéssel is rendelkezhet. Az egyik lehetőség, hogy a kifejezés az íjjal kilőtt nyílvessző sebzésére vonatkozó ’szúr’, a másik pedig, hogy az íjnak a nedvesség hatására végbemenő alakváltozását és az emiatt bekövetkező íj ideg lazulásnak az elkerülését remélő ’száraz’ jelentéssel bír.

Antal Csaba

Irodalom

Алтай Сәрсенұлы Аманжолов, Прототюркская руноподобная надпись на серебряной чашечке, 2003
Czuczor Gergely-Fogarasi János, A magyar nyelv szótára, Pest 1862.
Эдуард Карлович Пекарский, Словарь якутского языка I., 1959.
Francis Joseph Steingass, A Comprehensive Persian-English Dictionary, 1892.
Harold Walter Bailey, Dictionary of Khotan Saka, 1979.
Monier Williams, A Sanskrit-English dictionary, 1872.
Сосланбек Якубович Байчоров, Древнетюркские рунические памятники Европы, 1989.
Új magyar etimológiai szótár
Vladimir Tishin, The Mikulčice Runiform Inscription (Zbraně a Múzy: nápis na zlomku konstrukce reflexního luku z Mikulčic, 2018).

2023 augusztusában egy kb. 6 cm átmérővel rendelkező bronz tükör került elő Vukovár közelében. A fémkereső eszköz segítségével megtalált tárgy hátlapján, a peremhez közel, egy megközelítőleg huszonhét betűből álló felirat fut körbe, ami tíz különböző alakú írásjegyből áll. A tükör közepén, az elnagyolt testalkata miatt meghatározhatatlan fajtájú állatot, az egyik jellegzetessége ‒ hosszú és keskeny farok ‒ és a korabeli társadalom hitvilágát, gyakran használt jelképeit ismerve, talán egy bikát ábrázoltak.[1]

 Ismeretlen korból származó bronz tükör[2]
/Horvátország, Vukovár/

A gondolat rögzítésére használt betűk a nyugati török írásrendszerben, elsősorban annak észak-kaukázusi változatában lelhetők fel, melyek közül négy teljesen megegyezik, egy pedig hasonlóságot mutat az avar korból származó nagyszentmiklósi kincseken látható rovásbetűk alakjával. A betűk állása azt mutatja, hogy azokat az óramutató járásával ellentétes irányba haladva vésték be. A szöveg feloldását nehezíti, hogy kizárólag a mássalhangzókat jegyezték le és némely rovásbetű alakja a felületi korrózió kialakulása miatt nehezen vagy egyáltalán nem azonosítható. Úgy tűnik, hogy a szóközöket jelölték, néhol központozást lehet észlelni, de nem zárható ki, hogy pusztán az oxidáció következtében kialakult anyaghibáról van szó. A szöveg kezdetének vagy éppen a végének és a szóközöknek a meghatározását könnyítheti meg a betűk megfigyelhető torlódása, a méretük csökkenése valamint az, hogy egy-egy kifejezés lejegyzésének a megkezdésekor a tükröt egy kissé jobban elforgatták. Ez utóbbi jelenség figyelhető meg például a fogantyúnál. Az >l< hangértékű és az előtte álló íves és két mellékvonallal ellátott rovásbetű, ugyanabban a sorrendben, háromszor is előfordul egymás mellett, amiből arra lehet következtetni, hogy az egy szó vagy annak az első szótagja lehet.  
A betűk hangértékének a meghatározása után kapott néhány kifejezés alapján úgy vélem, hogy a szöveg türk nyelvű, melyben a megszemélyesített tükör beszédét, vagy a tárgyat használó személyhez, minden bizonnyal egy nőhöz szóló, a kedvese által neki címzett üzenetet olvashatjuk.[3] Például szóba kerül az emberi érzelmeknek az arcon is megjelenő ismérvei, a derűre utaló mosolygás és a vidámság ellentéte a szomorkodás.

    A tükrön látható írásjegyek párhuzamai a Bajcsorov által megadott hangértékekkel

A nagyszentmiklósi aranykincseken legtöbbször előforduló kétszavas mondat, melynek az első szavában lévő utolsó három rovásbetű megtalálható a vukovári lelet feliratában is[4]  

A nyugati ótörök írás betűi és azok előfordulása más írásrendszerekben
/Байчоров után/

A felirat írástörténeti jelentőségét növeli, hogy a szövegben lévő rovásbetűk megegyeznek a Kárpát-medence avar kori írásemlékeinek a jelkészletével illetve, hogy a szöveg terjedelmesebb, mint a hazánkban előkerült korabeli, pusztán néhány szavas feliratok. Mindez nagyban hozzájárulhat a máig bizonytalan olvasatú rovásemlékek megfejtéséhez és értelmezéséhez.   

Antal Csaba

Jegyzet:

[1] Az állat fejénél kialakult anyaghiba miatt nem lehet eldönteni, hogy az állatnak vannak-e szarvai.
[2] A tükrön lévő rovásbetűk párhuzamai alapján a lelet a VIII-IX. században készülhetett. A nyílvesszőre hasonlító rovásbetű a nagyszentmiklósi jel korai változata lehet, ami a lelet VIII. század előtti keltezésére is lehetőséget kínál.
[3] Egy kifejezés a magyar nyelv szókincsében is megtalálható.
[4] A feliratot öt különböző eszközre is beütötték. 

Irodalom:

Сосланбек Якубович Байчоров, Древнетюркские рунические памятники Европы, 1989.
Gerard Clauson, An etymological dictionary of pre-thirteenth-century turkish, 1972
Martti Räsänen, Versuch eines etymologischen wörterbuchs der türksprachen, 1969