A szójel korábbi értelmezései

A Nikolsburgi ábécé „capita dictionum” (szavak fejei) pontosabban szó- és mondatjelek jelentésének a feloldására számos kísérlet történt. A rovásemléket először ismertető Jakubovich Emil szerint az ábécé „néhány elhomályosult összetételű, bonyolult szerkezetű” betűjegyet tartalmaz, melynek betűelemeit nem lehet felismerni. Ugyanakkor a rovásemléket bemutató tanulmányában a búzamagra hasonlító jelet írástörténeti szempontból helyesen oldja fel: „...a függőleges vonallal vágott mandorlát, mely fölé hangértékül a latin paleographiai us jele van írva.” Viszont a szójel helyes hangértékét, pontosabban annak latin kiejtését nem közli, ami a későbbiekben a jelkép értelmezését és eredetének a meghatározását célzó kutatásokat rossz irányba vezette.
Szekeres István szerint a Nikolsburgi „us” rovásjel „ ...hangalakja ős szavunk Árpád-kori ausi, Vus stb. változataival vethető össze.” Szerinte a szójel három rovásjelből (n, sz, e) tevődik össze és a „nagy széles ég” jelentést hordozza, amit a kínai san-jü fejedelmi címmel vet össze.
Varga Géza úgy véli, hogy az „us rovásjel egy egykori ”ős/isten” jelentésű fogalomjel utóda, amelynek a hangalakját is őrzi”, s grafikai formája, hangalakja valamint fogalomjelentése megtalálható Anatóliában és Mezopotámiában is.

A szójel új olvasata, jelentése és párhuzamai

A középkori latin írás a gyakori hangkapcsolatok lejegyzésére egyezményes jelekkel való rövidítést alkalmazott. Egy ilyen rövidítő jelet (’9’) helyeztek el a tárgyalt szójel fölé is, ami a latin szavak végén az „us” szótagot jelölte. A rovásábécét lemásoló Philip de Penczicz ugyanezt a rövidítést alkalmazta a lap alján a hónapok felsorolásánál is, ami megerősített abban, hogy a rövidítő jelet nem a magyar, hanem a latin nyelv hangtani szabályai szerint kell olvasni és ’usz’-nak kell ejteni. A kiejtés szerinti ’usz’ szótagra végződő hónapnevek a következők formában lettek lejegyezve: januai9-janua(r)iusz, februari9-februariusz, marti9-marciusz, maius-majusz, juni9-juniusz, juli9-juliusz, august9-augusztusz. Ha a búzamag alakú jel valóban az ’ős’ szójele lenne, akkor azt a magyar kiejtésnek megfelelően a Nikolsburgi rovásjelek hangzósításához használt írásjegyekkel, pontosabban az ’ö’ vagy ’ü’ és az ’s’ rovásjelek hangzósításánál alkalmazott betűjelekkel is felül lehetett volna írni. Így a betűképnek a latin betűket használó középkori magyar írásmódnak megfelelően a következőképpen kellene kinéznie: ’ew⌠’ → ’űs’ vagy ’eev⌠’ → ’ős’. /2. kép/ Természetesen a jelek hangzósításához használt betűkészlettel az ’usz’ szót a latin rövidítő jel mellőzésével is hangzósítani lehetett volna, de az eredeti ábécé lejegyzője mégis a jóval egyértelműbb egyezményes rövidítő jelet használta. Ennek a fontos fonetikai adatnak, a rövidítő jel helyes kiejtésének a mellőzése vezette tévútra a Nikolsburgi szójel jelentésének a feloldására irányuló törekvéseket.

A Nikolsburgi ’usz’ rovásjel

Így nézne ki a szójel korabeli felülírása, ha az valóban az ’ős’ szavunkat jelölné /2. kép/

Az valóban igaz, hogy az ’usz’ képjele egy igen régi, a világ teremtésére, keletkezésére utaló fogalomjel, de nem az ’ős’ szavunkat jelöli. A képjel valódi jelentésének a meghatározása során abból indultam ki, hogy az vagy az életet jelképező búzamagot, vagy egy hasadékot, vagy pedig isten lehunyt szemét, átvitt értelemben az élet forrásának a helyét ábrázolja. A tényleges hangalakból kiindulva az ősi vallásokat, hagyományokat kutatva sikerült meghatározni azt a fogalmat, amit évezredekkel ezelőtt ezzel a jellel jelenítettek meg.
Az ősi kelta vallásban Sulevia (magyar ’szül’?) volt az élet védője, az életet teremtő, adó istennő. Ugyancsak a kelták hitvilágában a víz, a gyógyítás, a Nap, az áldások és kívánságok istennője Sulis (Szulisz), akit a szent kutak és források őrzőjének is tartottak. A nevének eredetét az óír ’súil’ (ksz. szúl) szóra vezetik vissza, melynek jelentése ’szem, hézag, rés’ és összefüggésben áll a proto-kelta ’sūli-s’ kifejezéssel, amely elsősorban az indo-európai nyelvek ’Nap’ jelentést hordozó szavaival hoznak kapcsolatba. (pl. a görög ηέλιος /Héliosz/, szanszkrit ’sūryah’, gót ’sauil’, litván ’sáule’). A szanszkrit nyelvben ’sū’ (ksz. szú; ’sūte’, ’sūyate’) am. nemz, alkot, létrehoz, teremt, ’ush’ (uszh) am. fény, reggel, hajnal, ’usriyā’ (uszrijá) am. fény, fényesség, ’usra’ (uszra) am. fénysugár. Szulisz alakja megtalálható az etruszk mitológiában is VϟIL (Uszil), a Napisten képében, aki apjától Uprius-tól (Hüperión) vette át központi égitestünk hordozásának nehéz feladatát. Az etruszk Usil névalak a sumer nyelvben is előfordul egyelőre ismeretlen jelentéssel, de az ékjele alapján, ami képjelként azonos formában gyakran megjelenik sumer pecséthengerek ábrázolásain, mint égitest, több mint valószínű, hogy a folyóköz népének a nyelvében is a Napunk egyik mellékneve volt. /3. kép/ Az ógörögben ’ὄσσε’ (ksz. óssze) am. szem.
A ’súil’ kifejezést alkotó szótagok a dravida nyelvekben, az alábbi alakban és jelentéssel található meg.

Kolami: su·l- (su·lt-) felkelni, felébredni; su·lp- (su·lupt-) felkelni;  sull-, sul- felkelni; sulp- emelni.
Naikri: sūḷ- felkelni.
Chanda-i Naiki: suy emelni, emel.
Parji: culp- (cult-) emelkedni, felkelni.

Tamil: el ragyogás, fény, Nap, nappal; elli, ellai Nap, nappal.
Malayalam: el ragyogás, fény; ella fény.

A dravida nyelv alapján végzett szófejtés szerint nem kizárt, hogy a Szulisz ill. Uszil kifejezéssel az élet forrásaként tisztelt Napkorong felemelkedésével együtt járó látványt, a hajnali fény első megjelenésének szívderítő pillanatát fogalmazták meg, ami az idők folyamán az égitest egyik megnevezése lett. (úm. Hüperion ’Magasan járó’) 
  A Nikolsburgi ábécé ’usz’ jelének a formája párhuzamba állítható a kínai képírás ’rì’ jelével, melynek jelentése Nap, nap (időszak) illetve a bronzkori eredetű luvi írás, ’forrás’ és ’isten’ hieroglifákkal.

Baloldalt az Usil szó ékjele. Jobboldalon, vető embereket megörökítő babiloni pecsétnyomat rajza,  Kr.e. XIV. sz. Középen a sumer ékjelre hasonlító síkidom, a Nap /3. kép/ 

A tárgyalt jel teljesen azonos formában egy 4500 éves sumer pecséthengeren is megtalálható, közvetlenül Nab (Labat: NA.AB), a Napisten mellett, aki egy bika hátán áll. /4. kép/ A Napisten és a bika ily módon való összekapcsolása onnan ered, hogy 4000 évvel ezelőtt, a tavaszi nap-éj egyenlőség idején a központi csillagunk pontosan ebben a csillagképben, a Bika szarvai között helyezkedett el, melynek következtében ez az állat az akkori népek számára a fény, a Nap megtestesítőjévé vált. A bika hátán álló alak istenként való azonosítása pusztán a két kezében tartott és mindkét végén három ágban végződő eszköz (szanszkrit nyelven vajra-villám ksz. vadzsra) alapján is alátámasztható, ami a sumer képírásban a ’hal’ szó jele volt. Jelentése folyni, kinyitni, alap, elhatározás, határozat (PSD), mely szavak az ábrázolt jelenet alapján, az isteni döntésnek, az élet teremtésének a kifejező elemei. A dravida nyelvben ’hal’ am. menni. (magyar ’halad’ → megy, mozog, mozgásban van).
Egy másik pecséthenger ábrázolásmódja teszi egyértelművé, hogy a búzamag alakú jel valóban a Napra való utalásnak egyik legfőbb jelképe. Ugyanis a Napistent ábrázoló emberalak fejét az ’usz’ képjeléből alkották meg, melyből lángnyelvekre vagy fényre utaló vonalak törnek elő. A karjaival két bakkecskét megragadó istenlény mellett két ágaskodó oroszlán látható, miközben kecskéket ejtenek el. /5. kép/ Az ősi kultúrákban az újjászületést jelképező bakkecske, a bikával egyetemben, szintén a Napisten elválaszthatatlan kísérő eleme. A baknak, mint élőlénynek a tisztelete, szintén egy 4 ezer évvel ezelőtti csillagászati megfigyelésen alapul, ugyanis az északi féltekén a tavaszi napforduló idején, a Nap pontosan a Bak csillagképben tartózkodott. Az akkori, leginkább földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó embereknek ünnep volt ez az időpont, hiszen a nappali percek számának a növekedése, egyet jelentett a természet újraéledésével, kivirágzásával. A lenyomat jobb oldalán ábrázolt vadászjelenet viszont az elmúlást, a sötétségnek a fény feletti győzelmét jeleníti meg, melynek alapja hasonlóképpen egy csillagászati esemény. A pecséthenger elkészültekor a nyári napforduló időpontja, amikor a nappali világosság fokozatosan csökkenni kezd az éjszaka viszont növekedni, az Oroszlán és a Rák csillagkép között volt.     

4500 éves pecséthenger lenyomata, középen az ’usz’ jel. Louvre, Párizs /4. kép/

A pecséthenger lenyomatának baloldalán a Napisten a bakkecskékkel, jobbra a Napisten attribútumát levadászó s ezzel a Napot jelképesen elpusztító oroszlánok (Louvre, Párizs. Kr.e. 2000) /5. kép/

Mivel a kelta és az etruszk mitológiai névalakokban a vizsgált szótaghoz a ’li’ illetve az ’il’ szócska kapcsolódik, az ’usz’ és ’szu’ kifejezéseket a mögöttes tartalmuk megállapításához külön kell értelmezni. A sumer nyelvben, Labat alapján ’zu’ am. tud, képes, erő, győzelem. Deimel szerint ’zu-u₂’ am. szem+nagy. A ’szu’ szótag megtalálható a sumer Abzu (akkád ’apsû’; az Enúma elis szövegében ZU.AB) az ősvíz istenének a nevében is, mely am. víz, a mélység vize (PSD). A PSD értelmezésében ’su’, ’su₃’ (kiejtve: szu) egyik jelentése süllyedni, meríteni, mely szavak minden bizonnyal egy adott pontból kiinduló lefelé tartó mozgást fejeznek ki. (magyar zuhan, zuhatag, zuhog)  

A ’su’, ’su₃’ sumer ékjele

Baloldalon a ’zu’ (tud, képes, erő, győzelem) képjele, a jobboldalon az ’AB-ZU’ (a mélyben nyugvó víz) ékjele, ami az ’ab’ vagy abba’ (apa, atya) és a ’su’ vagy ’zu’ (víz) ékjelek összetétele

A kelta ’szu’ illetve az etruszk ’usz’ szótag ősvízként való meghatározását támaszthatja alá, hogy az ótörök, török ’su’ (szu), mongol ’yc’ (usz) és ’усан’ (uszan), tatár ’sy’ (szu), ujgur ’su’ (szu), kirgiz ’cyy’ (szuu), csuvas ’šyv’ (suv), kazah ’cy’ (szu), kalmük ’усн’ (uszn, uszun) szavak jelentése víz.
A dravida nyelvekben az ’usz’ szótag ugyancsak a vízzel összefüggésbe hozható kifejezések részét képezi.
Golami: ūsā (úszá) áradás, árvíz; ūsānā csepp vagy víz (a szemben); ūs- túlcsordulás; ūsā vízfolyás, áradás.
Konda: ūsa forrás.
Tulu: ūsuni szivárogni; ūselů szivárgó.

A magyar nyelvben az ’usz’ szótag a vízzel vagy valamilyen folyékony közeggel kapcsolatba hozható úsz, úszik, hangzóváltozással özön (lásd kalmük uszun és mongol uszan) és a víz hangjára, mozgására utaló zubog, zuhog, zuhatag, zúgó (vízesés) kifejezésekben található meg. Az óír ’súil’ névalak szem, hézag, rés jelentéséből kiindulva a ’szu’ szótag a keskeny, kis terjedelmű, szoros hely leírására használt zug-szug, zugoly-szugoly (szeglet, sarok), szulos (odvas), szűk kifejezésekkel hozható kapcsolatba. 

A kínai ’rì’ (Nap) piktogramma különböző változatai
/Kyril Ryjik, 1980. No. 29/ 

A luvi ’forrás’ /1-2/ és ’isten’ /3/ logogram

A luvi írás 2-es számú jele a sumer képírás ’sza’ olvasatú és szív, belső rész, has, közép, kebel fogalmakkal meghatározott képjelével azonos.

A protosumer képírás ’sza’ olvasatú jelei

A vízre utaló ’szu’, ’zu’, ’usz’ szó igen sok Kárpát-medencei helység nevében megtalálható. A teljesség igénye nélkül: Szuha (Heves), Szuha (Pozsony), Szuha (Sáros), Szuha (Ung), Szuha (Kálló-) (Borsod), Szuha-Káló (Borsod), (Gömör), Szuhágy (Borsod), Szuhahora (Árva), Szuhány (Hont), Szuhogy (Borsod), Szuja (Szolnok-Doboka), Szúpatak (Nógrád), Szuligeth (Hunyad), Szutor (Gömör), Szútor (Gömör), Usz-Salgó (Sáros), Uszka (Szatmár), Uszod (Pozsony), Uszód (Pest-Pilis-Solt-Kiskun), Uszor (Pozsony), Uza (Máramaros), Uzon (Háromszék). Folyóvíz: Cuha (Veszprém; sz→c), Szuha (Borsod), Szuha-patak (Nógrád)
A minden bizonnyal forrás jelentésű ’sza’ szótag, a következő folyóvizeink nevében található meg: Szamos, Zala  → Szala, Tisza, (sz→c) Cinca, Kurca, Rábca, Rakaca, Tapolca, Tarnóca, Vasonca, (sz→z) Darza-patak.

A magyar nyelv segítségével még pontosabban meg lehet határozni a ’sza’ (forrás) kifejezés jelentését. A magyar nyelv szótára (Cz-F) a következő értelmezést közli: „elvont gyökelem, mennyiben bizonyos értelemre nézve rokon szók alapját képezi, milyenek az elválásra, a részeknek egymástól távolodására vonatkozók, ú.m. szab., szak, szana. Rokon vele a ta, melyből tár (nyit) tág, tát, táv, távol eredtek, továbbá a vékonyhangú sze gyök, ezen származékaiban, szét, szél (margo) széled, széd, szédeleg, keményebb hangon té, honnan té, téved, tévelyeg, té-tova, tél-túl, tép származtak.” 
Joggal merül fel a kérdés, hogyan lehetséges az, hogy egy jelképhez egyszerre több jelentés (víz, hézag, Nap, szem stb.) is hozzárendelhető. A kérdésre az ősi közösségek által is gyakran használt jelképnek a különböző megjelenítési módjai, körülményei és a világ teremtéséről, keletkezéséről alkotott mítoszok adnak választ. Az ’usz’ jel egyik talán legkorábbi és ebből kifolyólag nagyon kezdetleges ábrázolása egy 10900 éves jávorszarvas agancs felületére karcolt díszítésben ismerhető fel. /11. kép/ A jelkép jóval szemléletesebb megjelenítései a kb. 7000 éves múlttal rendelkező kukutyini-kultúra festett edényein és korsóin is megtalálhatók, melyhez különböző, az ábrázolt jelenet megértését és a búzamag alakú jel jelentésének a meghatározását könnyítő, egyértelműsítő szimbólumok kapcsolódnak. /12., 13., 14., kép/ A néhol emberi szemre hasonlító lapos tojásdad alakú jel belsejébe elvontan ábrázolt emberalakot, vizet jelképező cikk-cakk vonalakat, valamint az abból örvényelve kiáradó és a tajtékzó vízre utaló csiga- és hullámvonalakat festettek. A kb. 5000 éves Andreeovo-kultúra bagolyfej alakúra formázott korsótöredékein is megjelenik az életet adó víz egy bizonyos pontból való kiáradásának a hiedelme, ahol ez az őselem a madár mandula alakú szemeiből fakad. /15. kép/
A magyar népi díszítések igen gyakori eleme a szem és a szilvamag, melyek közül az utóbbi a termékenység ismertetőjele. A mag a női szeméremtestet jelképező tulipán közepébe helyezve a nemzőképességre utal. Huszka József szerint: „A szemben tehát nem a keletkező új életet, mint inkább a meglevő élet továbbfolytatását, fenntartását látjuk és mivel a szemmel táplálkozunk, hogy a bennünk már meglevő életet fenntartsuk; azt mondhatjuk, hogy a szemmel a fenntartó, a tápláló, a továbbképző életerőt fejezzük ki. Ezzel szemben a mag a teremtésnek az az eszköze, mely a szaporítás műveletében a termékenyítéssel, az alvó erők fölkeltésével új életet hoz létre. A magyar nyelv tanúságaként tehát a mag a teremtő erőt, a szem pedig a fenntartó erőt fejezi ki...”

Az énlakai ’Uszten’ jelét tartalmazó, de annál jóval kifejezőbb díszítés, melyben együtt, szervesen összekapcsolódva jelenik meg szunnyadó életet, az isten nyugvó szemét jelképező ’usz’ és a teremtés folyamatára, a forrásra utaló ’sza’ jelkép /Huszka/ 

A galambdúc díszítésének szójeleket tartalmazó része
(a ’ten’ jelének a szára a ’sza’ jellel való összekapcsolása miatt hiányzik)

Nemcsak a kukutyini kultúra festett edényein megjelenő ábrázolások, hanem a világ keletkezéséről, teremtéséről szóló ősi mítoszok jelképrendszerei is megerősítik az ’usz’ képjel víz, szem, forrás és Nap fogalmakhoz való kötődését.   

Mezopotámiai teremtéstörténet /részlet/

Gilgames teremtés

Első tábla

Midőn fönn az ég nevetlen
s alant a föld szintazonképp;
Apszu, az ős-kezdet, minden
dolgok teremtője-atyja
s Mummu-Tiámat ősanyánk még
vizeikkel egybemosódtak;
nem volt szárazföld se, láp se,
s egyike sem az isteneknek

(Rákos Sándor fordítása)

Az egyiptomi teremtéstörténet /részlet/

A teremtés

„Kezdetben nem volt sem ég, sem föld, sem élők, sem holtak nem voltak, az alkotó és romboló elemek is dermedt tétlenségben nyugodtak Nun isten örvénylő mélyén. Nun volt az őselem, az ősvíz formájában létező istenlény. Az ő alkotórészeiből keletkezett a mindenség. Az ősvíz tükrét sűrű sötétség borította, mert a fény szent forrása is Nun keblében pihent. És az istenek létrehozója, a hatalmas Nun megteremtette a napvilágot. Az ősvíz színén zsenge csíra bukkant elő, és hamarosan kecses, sok színben pompázó lótuszvirággá nőtt. A virág áttetsző, zárt kelyhéből sejtelmes fény derengett, szirmai lassan kibomlottak, és egy tündöklő gyermek bújt ki belőle. Nun életre keltette Nefertumot, a napgyermeket. Nefertum felnyitotta szemét, a sötétség eloszlott, s a világot beragyogta az éltető fény.” (Román József feldolgozása)

Indiai teremtéstörténet /részlet/

A világ teremtése

„A Világéjszaka sötét, mindent elborító, mozdulatlan tengerének színén összecsavarodva nyugodott Ananta, a Végtelenség Kígyója, s rajta álomba merülve pihent Visnu, a mindenség létesítője és fenntartója, az egyetlen hatalom. Bensejében a világ egész tartalma mint nyugvó gondolat derengett, rajta kívül nem volt élet, nem mozdult semmi. Álmában egyszerre megrezdült benne a gondolat, és Visnu felébredt. Kinyitotta szemét, és látott. Abban a szempillantásban megindult a mozgás az odáig nyugvó ősanyagban. Visnu létesítő akarata kisarjadt, és köldökéből egy lótusz nőtt elő. A lótusz széttárta szirmait, és íme, a lótusz kelyhében ült Brahmá, az Egynek Teremtő Ereje.”  (Baktay Ervin feldolgozása)

Kínai teremtéstörténet /részlet/

A világ keletkezésének mítoszai (töredékek)

„Kezdetben, amikor az ég és a föld még tojás alakú káosz volt, Pan Ku megszületett a tojásban, és itt élt tizennyolcezer esztendeig. És ekkor a Jang tiszta elemeiből megformálódott az ég, a Jin durvább elemeiből pedig a föld. Pan Ku a középpontban tartózkodott és nap, mint nap kilenc alkalommal alakult át: hol az ég, hol pedig a föld istene volt. Az ég naponta három méterrel emelkedett magasabbra, a föld három méterrel vastagodott. Így folytatódott ez tizennyolcezer éven át, míg az ég elérte a legnagyobb magasságot, és a föld a legnagyobb mélységet.
Pan Ku az élet kezdete. Ő az őse tizennyolcezer élőlénynek. Amikor Pan Ku meghalt, fejéből szent szirt lett, szeméből a Nap és a Hold, zsírjából a folyók és a tengerek, hajából és szőréből a fák és a növények.” (Román József feldolgozása)

Az egyiptomi mitológiában Ozirisz isten (az eredeti névalak valószínűleg Uszir volt) a termékenység, a meghaló és az újjászülető természet megszemélyesítője. Ozirisz isten nevének hieroglifája egy trón és egy szem képéből áll, mely utóbbi a megújulás jelképe volt. Az isten az Egyiptom földjét (Íziszt) termékennyé tevő éltető vizet, a Nílust is jelképezte, sőt „általában a nedvességet létrehozó alapelvnek, őserőnek, a termés okának és a mag lényegének tartják” (Plut. Iszisz és Oszirisz, 33). Ünnepén egy szent edényt töltöttek meg a Nílus vizével, amely az istenre utalt. /Szimbólumtár/

Díszített szarvasagancs a pattintott kőkorszakból, az ősvíz formájában létező istenlény ábrázolással. (Lelőhely: Pomerania, Észak-Lengyelország. Őrzési hely: Szczecini Nemzeti Múzeum) /11. kép/

A kukutyini kultúra korsói szem (usz) ábrázolásokkal és az abban megjelenő „Napgyermekkel”
(1-2 Verem’e, Ukrajna, Kr.e. 4000; 3 Luka-Vrublevetskaya, Ukrajna, Kr.e. 4. évezred) /12. kép/

A szétnyíló szilvamag alakú jelben lévő hullámvonal a mozgó ősvíznek felel meg
(kukutyini kultúra, Kr.e. 3700-3500) /13. kép/

Égetett agyagkorsó ismétlődő isten (Abzu?) ábrázolásokkal
(kukutyini kultúra, Kr.e. 3700-3500, Neamt Megyei Múzeum Komplexum, Piatra Neamt 16422) /14. kép/

„Könnyező madáristen”
(Andreevo-kultúra, Kr.e. 5000, Kapitan Andreevo, Bulgária) /15. kép/

Tehát a régiek hitvilágában a világ keletkezését megelőzően minden egy pontban egy tojásdad vagy szem alakú kuszaságban, az őstengerben azaz az ’usz’-ban sűrűsödött össze, amit mandula vagy kör alakú jelképekkel és a vízre utaló hullámvonalakkal ábrázoltak. Ennek az ősforrásnak a tiszteletét őrizte meg a népi emlékezet Szulisz, a kutak és források őrzőjének vagy éppen az etruszk Napistennek, Uszilnak az alakjában. Az idők folyamán az ’uszil’ kifejezésben lévő ’usz’ szótag a különböző nyelvekben jelentés- valamint hangrendváltozáson ment át. A keltáknál szem, hézag, az etruszkoknál Nap, a türk nyelvekben víz, a magyarban rés és víz (’zug’, ’usz’-ik, szem) jelentéssel rendelkező szavak elemévé vált, de a felvázolt párhuzamok ismeretében ezeknek a kifejezéseknek az egy tőről való fakadása, az élet forrásának a jelképéhez való kötődése egyértelműen kimutatható.

Az ’usz’ jele ‒ valószínűleg azonos hangértékkel ‒ a nagyszentmiklósi 23-as számú aranykehely karcolt rovásfeliratában is megtalálható 

Módosított felírás a ’9’ rövidítő jel fölött?

Penczicz az ábécé másolása során a 44. jel (’est’) lejegyzése után hibát vétett és a soron következő, az életfának megfelelő rovásjel helyett - ami emiatt a harmadik sor alá került- az ’usz’ szó rovásjelét jegyezte le, amit tévedésből az életfa jelképhez tartozó ’tprq’ betűsorral írt felül. Később a hibát észlelvén ezt a felírást áthúzta és közvetlenül alatta a megfelelő rövidítő jelet használva megadta a búzamag alakú jel helyes hangértékét. Ha alaposan megnézzük az áthúzott feliratot, azonnal szembetűnik, hogy nem azonos a később lemásolt életfa fölé írt ’tprq’ betűsorral, az áthúzott feliratnál ugyanis utólagos javítások láthatók. Az egyik a ’t’ betűnél figyelhető meg, melynek felső végére kb. 30°-ban balra lefelé egy rövid vonalat húztak és a betű fölé egy pontot helyeztek. Szintén egy ilyen kiegészítő pont jel látható a ’p’ betű felett illetve a betűsor végén a ’q’ jelnél is. Ugyancsak szembetűnő különbség, hogy a két felírás felett lévő rövidítő jel teljesen eltér egymástól, míg az utólag lemásolt életfa ’tprq’ betűsora fölé egy madárszárny szerű jelet, az áthúzott majd később módosított betűsorhoz viszont egy hullámvonalat mellékeltek. A latin írásban az előbbit az ’ar, er, re, ri’ szótagok jelzésére, míg az ’n’ betű fölé helyezett hullámvonallal annak kettőzését (’nn’) jelölték. A betűalakot vizsgálva eltér egymástól az ’usz’ fogalomjel hangzósításához alkalmazott ’9’ rövidítő jel és a ’tprq’ feliratok utolsó betűje is. Mindkét ’tprq’ feliratban az utolsó betű alsó szára visszahajlik, az ’usz' és a hónapneveknél használt rövidítő jeleké viszont nem, ebből kifolyólag a két különböző alakú írásjegy nem lehet azonos hangértékű, ’us’ olvasatú pedig semmiképp. Ezért az életfa szimbólum Varga Géza által megadott „taparus” → „szabír ős” ill. Máté Zsolt „temporius” → „korábban” feloldási javaslatát is el kell vetni. (Annak az ősnyomtatványnak az oldalait, melyből az ábécét megörökítő lapot kifejtették, Penczicz széljegyzetekkel látta el. A jegyzetekben az ’usz’ rövidítő jel szára mindenhol egyenes vonalú. A ’tprq’ felirat helyes olvasatáról, jelentéséről máskor.)   

  Az ’usz’ és a ’tprq’ fogalomjel
(a 'tprq’ betűsor előtt lévő kettős kereszt, a jelképnek az ábécében elfoglalt tényleges helyét jelöli)

A két ’tprq’ betűsor közötti paleográfiai különbséget ugyan Szekeres is felismerte, de az eltérés miértjére nem adott magyarázatot: „Megjegyzem még, hogy az ’us’ feletti áthúzott tiprus felirat felett három pont is látható, és nem csak az ’i’ betű felett. És nem „repülő madár-vonal” van e betűk felett, hanem egy hosszú ferde vonal.
Csak a „másik” tprus felett van „repülő madár-vonal”, előttük pedig egy felismerhetetlen jel.”
Az ábécé hangzósításához használt jelkészlet segítségével megpróbáltam a javított felirat betűit meghatározni. Az első betűjelet leginkább az ’elÿ’ hangzósításban lévő ’ÿ’ betűvel találtam azonosnak, amit az ’i’ betű követ. Ezzel a két betűvel, mint ahogy a ’j’ és ’ly’ rovásjelek esetében is, a ’jé’ hangot jelölték. A harmadik, közvetlenül a rövidítő jel alatt lévő betű az ’n’ ‒ a javítás itt a legszembetűnőbb, a tinta jóval vastagabban fogott ‒ mely után zárásként ismét egy ’i’ betű következik. Penczicz az ősnyomtatvány széljegyzeteiben, az ’n’ betű fölé helyezett hullámvonalhoz hasonló jelzést használt, amivel a le nem írt ’u’ betűt jelölte. Pl. fluxus sang[u]inis és venen[u]m /f. 199v/). Mivel tehát az ’n’ betű fölé helyezett hullámvonallal annak kettőzését jelölték, a búzamag jel hangzósításának teljes betűsora ’jinni’. A meghatározott jelsor alapján számos olyan kifejezést találtam, ami a búzamag alakú jelkép fentebb megállapított jelentéstartalmaihoz illeszkednek. Ótörökül ’yéni’ (jéni) am. lenni, válni illetve török ’yeni’ (jeni) am. új. A szanszkrit ’yoni’ (jóni) am. méh, hüvely; születés helye, forrás, eredet; család, faj, kaszt. Hangátvetéssel a kelta nyelvben ’linné’ (ksz. ljinje; a kiejtéskor az ’l’ helyett a ’j’ hang a hangsúlyosabb, mint a magyar nyelvben az ún. jésített vagy lágyított ’l’), am. mély medence, szoros, torkolat és a dravida nyelvekben ugyancsak hangátvetéssel telugu ’nuyi, nuyyi, nūyi’ am. kút, forrás; kuwi ’nūyi’ (núji) am. kút, forrás. (Minden bizonnyal a szanszkrit és dravida kifejezésekből alakult ki a Juno név is, aki a születés és a házasság istene volt.) Nem hagyható ki a szó jelentésének a meghatározásából kínai ’yīnhù’ (jinhú) szeméremtest illetve a ’yǐn’ (jin) kifejezés sem, melynek ’rejtett’ jelentése alapján szintén összefüggésbe hozható a szóban forgó jel képi jellegével, ami azt is sugallja, hogy a belsejében valami megbúvik. (pl. „Mag, mag, búzamag, benne aluszik a Nap”) Ugyan a mássalhangzók közé beolvasandó magánhangzókat nem adták meg ‒ habár az ’i’ betű után mintha egy ’e’ betű lenne ‒ de a nyelvi párhuzamok alapján a legvalószínűbb hangalak két lehetőségre szűkíthető, ami a ’jeni’ és a ’joni’ .   

 Az ’usz’ fogalomjele egyúttal az ótörök ’j’ és ’n’ rovásjelek összetétele is, amit a javított felírásban lejegyzett mássalhangzók megléte is igazol [1]

A ’jeni’ vagy ’joni’ olvasatú felirat az áthúzás és a ’tprq’ felirat eltávolítása után

Összefoglalás

A Nikolsburgi ábécében a búzamagra hasonlító jelképnek tehát két hangzósítása, jelentése is fel lett tüntetve, az egyik a latin rövidítő jellel felülírt ’usz’, a másik pedig a ’jenni’, ami a hangalak alapján leginkább az ótörök ’yéni’, a szanszkrit ’yoni’ kifejezésekkel hozható kapcsolatba. Bizonyítást nyert az is, hogy a jelkép nem az ’ős’ fogalomjele, hanem a teremtés forrását, a mélységben nyugvó gondolatot, a mozdulatlan ősvizet tartalmazó zárt teret, vagy éppen az isten lehunyt szemét ábrázolja, melyből az őseink hite szerint annak megnyílása során a fény és a víz kiáradásával sarjadásnak indult az élet. Ebből kifolyólag a tárgyalt fogalomjel mai magyar nyelven az „Élet forrása” vagy „Isten szeme” míg a jel korábbi téves meghatározása miatt „Usten”-nek (Ősten) olvasott énlakai tamga helyes feloldása ’Uszten’ valamint ’Jeniten’ vagy ’Jóniten’, ami a ’Teremtés Forrása’ vagy ’Teremtő Szem’ jelentést hordozza. A nyelvi, a mitológiai valamint a képi ábrázolásoknál megfigyelhető párhuzamok alapján minden kétséget kizáróan kijelenthető, hogy a Nikolsburgi búzamag alakú jelképpel közölt fogalom, már egy több ezer évvel ezelőtt beszélt nyelv alapszókincsének a része volt, ugyanazzal a hangértékkel és jelentéssel, mint napjainkban.

A Nikolsburgi ’Usz’ szójel képi párhuzamai


Az ’usz’ kifejezés nyelvi párhuzamai.

A ’jenni’ felülírás nyelvi párhuzamai

Mitológiai párhuzamok

 Antal Csaba

Jegyzet:

[1] A Nikolsburgi szójelek szinte mindegyike rovásjelekre bontható, melyek a felülírásokban meglévő mássalhangzók alapján minden esetben kikövetkeztethetők. Ennek alapján a búzamag alakú jel az ótörök írás ’j’ és ’n’ (az utóbbi a székely írásban is az ’n’ hangot jelöli) rovásjelekből tevődik össze.

Irodalom:

Alexander Macbain, An etymological dictionary of the Gaelic language, 1911
Czuczor Gergely-Fogarasi János, A magyar nyelv szótára, Pest 1862
Gerard Clauson, An etymological dictionary of pre-thirteenth-century turkish, 1972
Huszka József, A Magyar turáni ornamentika története, Budapest, 1930
Kyril Ryjik, L'idiot chinois, 1983
Louis Delaporte, Catalogue des cylindres, 1920-23
Monier Williams, A Sanskrit-English dictionary, 1872
Pál József-Újvári Edit, Szimbólumtár, 1997
Populart füzetek 1. Teremtéstörténetek, 1993
René Labat: Manuel d’Epigraphie Akkadienne, Paris, 1948
Szekeres István, Rövid módszertani összefoglaló(k), Acta Historica Hungarica Turiciensia - 30. évf. 2. sz. (2015.)
Thomas Burrow, Emeneau Murray Bamson, A Dravidian etymological dictionary 1984  
The Pennsylvania Sumerian Dictionary
Varga Géza, Bronzkori magyar írásbeliség, 1993
Varjas Béla, Paleográfiai útmutató 15-17. századi magyar nyelvű kéziratok olvasásához 1982