A rovásírásos kőtöredék leírása

Az 1674 és 1685 között épült templom szentélyének keleti külső falába, a lábazatba fejjel lefelé, feltehetően harmadlagosan beépített, rovásfeliratos követ Benkő Elek fedezte fel 1971-ben. A kőtöredék eredetileg egy latin nyelvű emlékmű része lehetett, amelyen ma már csak a [RE]STITUTUS („eredeti helyére visszatesz, visszaállít, eredeti állásába tesz, helyreáll”) szó töredéke azonosítható. Benkő Elek szerint a [CON]STITUTUS, esetleg az [IN]STITUTUS („alapít”, „felállít”) kifejezés is szóba jöhet. A másodlagos rovásfelirat jelenlegi helyzetéből kiindulva feltételezhető, hogy a mára töredékessé vált kőhasáb egy korábban épült templom falnyílásának – például ajtókeretének – a része volt. A rovásfeliratot feltehetően akkor lehetett a kő felületébe vésni, amikor a kő még függőleges helyzetben állt.

1. ábra: A rovásfeliratos kőhasáb töredék jelenlegi helyzete

2. ábra: A rovásfelirat az eredeti helyzetében

Kutatástörténeti áttekintés

A lelet keletkezési korát, valamint a rajta látható rovásfelirat jelentését illetően rendkívül eltérő elképzelések láttak napvilágot. A szöveg megfejtését és értelmezését alapvetően meghatározta, hogy a kőfelület több helyen sérült, továbbá az, hogy a korábbi kutatók kivétel nélkül a hagyományos, jobbról balra haladó írásirány feltételezésével kísérelték meg elolvasni a feliratot.

• Benkő Elek a lelet keletkezési idejét és a rajta látható rovásfelirat jelentését illetően visszafogott álláspontot képviselt. A sérült szakaszon csupán a „[- - -] rak torony” szövegtöredéket vélte azonosíthatónak.
  
• Vásáry István kifejezetten a középső, második sorra összpontosított. Javaslata szerint a sor olvasata: „Nyistv^erű M^árk t^orny^{a e}z” alakban határozható meg.
  
• Vékony Gábor a feliratot a 10. század első felére, hozzávetőlegesen 920 és 950 közé keltezte. Értelmezése alapvetően eltér a magyar nyelvű olvasatoktól: a szöveget kazár nyelvűnek tekintette, és a következőképpen írta át: „äbi atïγ Jüedi Kür Qaraj”. Fordítása szerint a szöveg jelentése: ’dicső legyen a háza a karaita zsidó Kürnek’.
• Ráduly János a lelet keletkezési idejét a 13–14. századra tette. A korábbi olvasatoktól eltérően a személynévi vonatkozást hangsúlyozta, és a rovásfelirat „Óvári Márk torony ez” olvasatát javasolta.
  

A korábban javasolt olvasatok sokfélesége jól mutatja, hogy a hagyományos, jobbról balra haladó írásirányból kiindulva nem alakult ki egységes szakmai álláspont. Ez indokolttá teszi az írásjegyek és az írásmenet alaposabb, új szempontú vizsgálatát.

Új megközelítés: az írásjegyek elemzése és a felirat olvasata
      
A rovásfeliratot eddig kizárólag jobbról balra haladva próbálták megfejteni. Több jel azonban arra utal, hogy a szöveget balról jobbra haladva vésték a kőbe.

Az írás irányára utaló jellegzetességek:

1. A fő szöveg bal oldalra igazított elhelyezkedése: a felirat közvetlenül a durván megmunkált felület szélétől indul, és a latin TV betűkapcsolat két betűje közötti távolság első harmadánál ér véget. A rovásfelirat jobb oldalán még körülbelül 3,5 cm-nyi szabad felület maradt.
2. Hangsúlyos kezdőbetű: a bal oldalon elhelyezkedő rovásbetű a legszembetűnőbb, és méretében is kiemelkedik a többi közül.
   
3. Fokozatos méretcsökkenés: a betűk mérete balról jobbra haladva fokozatosan csökken. Az első betű 2,8 cm-es, az utolsó pedig csupán 1,1 cm-es.
   
4. A betűk állása: a balról számított második, negyedik és hetedik betű alakja a balról jobbra haladó írásmenetnek felel meg, mivel a függőleges szárakhoz csatlakozó karok és ívek jobbra, az írás haladási iránya felé mutatóan helyezkednek el.
   
5. Párhuzamok: a rovásszöveg ilyen irányú rögzítése nem példa nélküli, hiszen több olyan felirat is ismert, amely balról jobbra halad. Ilyen például a bánmonostori felirat, valamint az 1515-ben keletkezett konstantinápolyi felirat. Ezeken a betűk állása szintén összhangban van a balról jobbra haladó írásiránnyal.

A feliratban kizárólag a mássalhangzókat jelölték, amelyek a következő sorrendben figyelhetők meg:

Felső sor:

1. TY – A hangérték meghatározásának kiindulópontja a Homoródkarácsonyfalván 2024-ben előkerült rovásfelirat, amelyben a ty hangot a Mátyás névben szokatlan módon, homokóra alakú írásjeggyel jelölték. Az alsószentmihályi és a homoródkarácsonyfalvi rovásbetű egyaránt X alakú, a mellékvonalak elhelyezkedése azonban eltérő: az alsószentmihályi betűnél az X alak jobb és bal oldalát, a homoródkarácsonyfalvi betűnél pedig a felső és az alsó részét zárják le. A bögözi rovásbetűnél ezzel szemben a mellékvonalak nem zárják le az X alakot. A homoródkarácsonyfalvi rovásfelirat előkerülése előtt az ismert emlékanyagban nem volt olyan rovásírásos emlék, amely igazolta volna, hogy a ty hangot zárt X alakú jellel is jelölték.
2. S − A betű bal oldali szárának alsó fele egy átlósan húzódó sérülés következtében hiányzik.
3. − A felületi sérülés miatt a jel vagy jelek nem azonosíthatók.

3. ábra: Az alsószentmihályi, a homoródkarácsonyfalvi és a bögözi rovásfelirat ty hangot jelölő betűje (balról jobbra).

Középső sor:

1. Z − A nikolsburgi jelsorban, a korai székely ábécé egyik fontos emlékében, három átlós vonallal ellátott betű szerepel. A négy harántvonallal ellátott rovásbetű a türk rovásírás kaukázusi változatában található meg.
2. Ny
3. R
4. T
5. K
6. R
7. M
8. Ty (?) − A felület sérülése miatt csupán a jel jobb oldali függőleges vonala, valamint a felső végéből kiinduló ferde vonal egy része figyelhető meg.
9. S − A felület ezen a helyen is sérült, a sátor alakú írásjegy azonban még megfigyelhető.
10. R − A felület enyhén sérült, az írásjegy alakja ennek ellenére felismerhető.  
11. − Az Ɔ alakú karcolat az előtte álló, r hangértékű rovásbetűhöz képest feltűnően magasan helyezkedik el, ezért feltehetően nem része a feliratnak. Ezt támaszthatja alá az is, hogy a karcolat alsó íve metszi az <r> rovásbetűt. Mindezek alapján elképzelhető, hogy az utólagos sérülés következtében keletkezett

Alsó sor:

1. AK / KA / Ö − A jel alakja megegyezik a középső sor 3. és 6. betűjének alakjával, de azokhoz képest körülbelül 45°-kal elfordítva helyezkedik el. Elképzelhető, hogy helyesbítő jelről van szó, amely a felette lévő, k hangértékű rovásbetű ak hangcsoportot jelölő változatra történő javítását jelzi.

4. ábra: Az alsószentmihályi rovásfelirat rajza

A felső sorban jól azonosítható, ty és s hangértékű rovásbetűk alapján felvethető az „Atya Isten” olvasat. Ez esetben a hiányos részen további, t és n hangértékű rovásbetűk, illetve egy <ten> szótagjel jelenlétével is számolhatunk, amelyek kiegészíthetik a kifejezést. A sérült betűalakok miatt azonban egyik lehetőség sem tekinthető bizonyítottnak.

Javasolt olvasat:

Felső sor: ^aTy^{a i}S[T^eN]

Középső sor: ^aZ Ny^ár^áTⁱ / Ny^íR^aT / Ny^íR^eT K^aR^a / K^aRⁱ / K^áR M^áTy^áS ^íR^á

A felirat kulcsszavainak nyelvtani és történeti vizsgálata

A névelő után következő NY–R–T mássalhangzóváz olvasatára két egyenrangú lehetőség is adódik. Egyrészt származási előnevet jelölhet, amely a felirat készítőjének lakhelyére vagy származási helyére utal; másrészt magának a feliratos tárgynak a megnevezése is lehet.

1. Helynévi feloldás

A nyáráti kifejezés a Maros megyében, a Nyárád folyó mentén fekvő térség, illetve az ott található egyik település nevének hallás utáni lejegyzése. A nyárádi → nyáráti kiejtésbeli és lejegyzésbeli átmenet a zöngés d zöngétlenedésével magyarázható. E hangváltozás lehetőségét a Nyárádtő név korabeli írott alakjai mellett egy másik történeti adat is alátámaszthatja: a Zobor határában említett forrás neve 1113-ban Narath alakban szerepel (Nyárád ’Zobor határában említett forrás’ 1113/249/410: Narath, fons; Gy. 4: 492). Ez a névalak a Nyárád → Nyárát átmenet lehetséges történeti párhuzama. A Nyárádtő összetett helynév hasonulásos (Nyárádtő → Nyáráttő) ejtésmódja és a rovásírás feltételezett, hallás szerinti lejegyzési gyakorlata ugyancsak összhangban áll e magyarázattal.

Nyárádtő településnevének a középkori iratokban fennmaradt alakjai

• 1264 Naradtew.
• 1390 Nyartthew.
• 1409 Nyaragtew.
• 1461 Naradtew.
• 1476 Nyaradthw, Nyaaradthw, Nyaaradthew.
• 1485 Nyaradthew.
• 1493 Nyradthee.
• 1497 Nayarthew.
• 1505 Nyarathew.
• 1533 Nyaradthew.
• 1555 Nÿaradthew.
• 1555 Nyaradtew.
• 1580 Niaradtheo.
• 1602 Niarad teő.
• 1603 Nÿaradtheo.
• 1614 Nyárádteo.
• 1614 Njaradteo, Njaradteoj.

2. Tárgynévi feloldás

A nyírat vagy nyíret szó a feliratos kőelem, illetve a megmunkált vagy díszített kőfaragvány megnevezéseként értelmezhető (vö. metszet, véset, faragvány).
A szó alaktanilag a nyír igetőből képzett főnévként elemezhető (nyírat / nyíret). Ebben az értelmezésben nem a megmunkálás cselekvését, hanem annak eredményét, vagyis a hasított, kimetszett vagy megfaragott kőelemet, illetve díszítményt jelölné.
Nyelvemlékeinkben a nyíret főnév már a 15. század elejéről adatolható ’tonzúra, borotvált fejtető’ jelentésben (Bécsi Kódex). Ez a jelentés egy mesterségesen kialakított, leborotvált felület megnevezésére utal. A nyíret és a nyírat alakváltozatok a későbbi nyelvemlékekben is megjelennek. Az Új Magyar Etimológiai Szótár (ÚESz) szerint a szó eredetileg magas hangrendű volt, a mély hangrendű nyírat alak pedig másodlagosan, feltehetőleg a bír, hív és sír igék analógiájára alakult ki. Ez az adat a felirat értelmezése szempontjából is fontos lehet: a rovásfelirat NY–R–T mássalhangzóváza önmagában nem dönti el, hogy a nyíret vagy a nyírat alakot kell-e rekonstruálnunk.

Az ÚESz magyarázata a szótövet az uráli alapnyelvi *ńirɜ- ’kapar, vakar’ tövével hozza kapcsolatba. Ezt a nyelvtörténeti kapcsolatot rokon nyelvi párhuzamokkal támasztja alá.

• Zürjén: ńiral-, ńirt- ’dörzsöl, vakar, kapar’
• Votják: ńirjal- ’kapar, vakar, összesöpör’
• Jurák szamojéd: ńira- ’(meg)rág; kaparó(vas)sal megmunkál, gyalul’.

Az ÚESz a magyar szó eredetét olyan jelentésfejlődéssel magyarázza, amely a ’(valaminek a felületét szerszámmal) reszeli, kaparja’ jelentéstől az ’egy felületréteget eltávolít’, majd a ’nyír, nyes’ jelentésig vezet.
E jelentésfejlődést a feliratos tárgyra alkalmazva felvethető, hogy a kőfaragó szerszámával megmunkált kőelem, díszítmény vagy maga a feliratos kő a nyírat vagy nyíret nevet viselhette. Ez azonban egyelőre feltevés: a ’borotvált fejtető’ jelentésű történeti adat önmagában nem igazolja, hogy a szó kőfaragványt is jelentett.

A Kár, Kara és Kari családnevek a székelyföldi összeírásokban

A székelyföldi történeti forrásokban és összeírásokban a K–R mássalhangzóvázhoz több családnév is kapcsolható: a Kár, a Kara és a Kari.
A felirat harmadik sorában található különálló rovásbetű olvasata kulcsfontosságú. Ha ez a jel valóban ak vagy ka hangértékű, és a második sorban álló <k> rovásbetű javításaként vagy kiegészítéseként értelmezhető, akkor elsősorban a Kara vagy a Kari családnév lehetősége merül fel.
Az erdélyi és székelyföldi összeírásokban mindhárom névalak előfordul a 17. század elejéről és közepéről származó adatokban.

1. A Kar, Kár családnév

A Kár névalak az ismertetett adatok között leggyakrabban Marosszéken fordul elő. Egy 1656-os oklevél szerint II. Rákóczi György erdélyi fejedelem lófői rangra emelte a havasalföldi hadjáratban vitézkedő marosszéki lovasokat. Közéjük tartozott a Mezőfelén – akkori nevén, Felén – élő Stephani Kár, azaz Kár István is.

A 17. század elejéről származó összeírások szintén több marosszéki településen említenek Kár nevű személyeket:

• 1602-ben, a Giorgio Basta császári tábornok által megesketett székelyek jegyzékében Kar Ferenc és Kar Gergely (Fintaháza), Kar György (Izló és Nagyernye), valamint Kar Boldizsár (Mezőfele) szerepel.
• 1603-ban ismét feljegyezték Kar Györgyöt Nagyernyében és Kar Boldizsárt Mezőfelén.
• 1614-ben Fintaházán Kar György lófőként, Kar Balázs árvája pedig szabad székelyként szerepel a jegyzékben. Mezőfelén Kar Györgyöt, Kar Jánost és Kar Boldizsárt a szabadok és a veres darabontok között tüntették fel.
• 1635-ben a Mezőfele falujára vonatkozó összeírásban Kaar Bálint, Kaar György fia, István, Lőrincz, ennek fia, János, valamint Kaar János fiai, Mihály és Péter neve szerepel.
  

2. A Kara családnév

A Kara név Udvarhelyszéken is adatolható. Az Udvarhelyszék hadköteles székelyeit felsoroló 1635-ös jegyzékben Kara Istvánt kissolymosi lakosként írták össze.

3. A Kari családnév

A Kari – egyes adatokban Kary – névalak Csíkszéken és Gyergyószéken is előfordul. Az ismertetett adatok között több olyan személy szerepel, aki lófői rangot viselt:

• 1602-ben Csíkszentmiklóson Kari Balázst és Kari Tamást a császár iránti hűségre eskették fel.
• 1614-ben, a nagy székely összeírás idején Csíkszentmihályon Kari Ambrust és Kari Tamást, Csíkszentmiklóson pedig Kari Lukácsot és két Kari Tamást jegyeztek fel lófőként.

Az összegyűjtött adatok alapján látható, hogy a K-R váz mindhárom lehetséges feloldása (Kár, Kara, Kari) valós, történetileg dokumentált székely családnév.

Névtani és keltezési összegzés

Habár a rovásfelirat keletkezési ideje ennél jóval korábbra, a 15-16. századra tehető, − amely időszakból még nem állnak rendelkezésünkre részletes névtani összeírások ezekre a családnevekre − a 17. századi források adatsorai szilárd történeti hátteret biztosítanak a nevek székelyföldi meglétéhez és területi eloszlásához:

• A Kár név az ismertetett adatokban főként Marosszékhez (Mezőfele, Fintaháza, Ernye, Izló) kapcsolódik.
• A Kara név Udvarhelyszékről (Kissolymos) adatolható.
• A Kari név Csíkszéken (Csíkszentmiklós, Csíkszentmihály) is előfordul.

Ha a rovásfelirat harmadik sorában álló különálló betű valóban a ka hangkapcsolatot jelöli, az összhangban lehet a Kara vagy a Kari névalak feltételezésével.

A felirat jellege és a rokon rovásírásos emlékek

A felirat rendeltetésének tisztázásához érdemes megvizsgálni a korabeli írásgyakorlatból fennmaradt, hasonló jellegű szövegeket. A kőbe vésett vagy vakolatba karcolt feliratok között olyan emlékek is vannak, amelyek az „itt jártam”, illetve az „ezt én készítettem” jellegű személyes bejegyzések közé sorolhatók. Ezek nem hivatalos okiratok, hanem a templomban megforduló, ott dolgozó vagy az építkezésben, illetve felújításban részt vevő személyek jelenlétét vagy tevékenységét megörökítő feljegyzések lehettek. A székely rovásírásos emlékek között is találhatók ilyen jellegű bejegyzések.
Az első sorban feltételezett, Istenre hivatkozó kifejezés önmagában nem bizonyítja, hogy a teljes felirat imádság volt. Középkori és kora újkori feliratokon vallásos formulák világi vagy gyakorlati tartalmú szövegek mellett is előfordulhattak, például építési feliratokban, mesterjegyek mellett vagy személyes emlékbejegyzésekben. Az ilyen formulák Isten oltalmának vagy áldásának kérését fejezhették ki. Más feliratok esetében is elképzelhető, hogy az Istenre hivatkozó kezdést a készítő vagy az állíttató neve, illetve egy esemény leírása követi.
Ha az alsószentmihályi felirat javasolt olvasata helyes, az Istenre hivatkozó kezdés és a rovó nevét, valamint az írás cselekményét megörökítő rész összefüggő szöveget alkothat. Ebben az esetben a sorok nem feltétlenül két, egymástól független feliratmaradványt őriznek.

A hazai rovásírásos emlékek közül az alábbi példák kínálnak összehasonlítási lehetőséget:

• Bánmonostori felirat („Az betűt írván JGD”): a felirat nemcsak a mondat elején álló határozott névelő, hanem az írás cselekményének rögzítése miatt is közvetlen párhuzama az alsószentmihályi emléknek. A betűalakok és a betűvetés vizsgálata – a jobb oldal felé húzott karok és ívek rendszere – egyértelműen igazolja, hogy mindkét felirat azonos, balról jobbra haladó írásirányt követ.
  
• Székelyderzsi felirat (15. század): a „Miklósi Dane Antal pap” olvasat a személynév és az egyházi tisztség együttes feltüntetésének párhuzamaként említhető.
  
• Gelencei felirat (1497): a „Pál pap” olvasat rövid, személyt és tisztséget megnevező bejegyzésként vethető össze a vizsgált felirattal.
• Csíkszentmiklósi/Csíkszentmihályi felirat (1501): a templom felújítását végző meseterek névsorát örökítette meg.
• Bágyi felirat („Kővágó Benedek csinálta”): a szöveg a készítő személyét és a munkavégzés tényét kapcsolja össze.
• Berekeresztúri 4. felirat („Balog”): rövid, személynévként értelmezett bejegyzés, amely a név önálló feliratként való előfordulására kínál párhuzamot.
• Énlaki felirat (1668): a „Georgyius Musnai Dakó” olvasat egy személy nevének megörökítését példázza.
• Székelyudvarhelyi téglafelirat („[- - - Vada]strúl írján vót”): a javasolt olvasat mai magyar nyelven hozzávetőlegesen „[- - - Vada]sdról írta” formában adható vissza. Ha az olvasat helyes, a szöveg a cselekvés és a származási hely összekapcsolásának lehetséges példája.

A felsorolt példák összehasonlítási alapot kínálnak az alsószentmihályi felirat szerkezetének, feltételezett írásirányának, a határozott névelő használatának és a személynév szerepének vizsgálatához. E párhuzamok alapján felvethető, hogy a felirat a korabeli rovásírásos gyakorlatban is ismert személyes vagy munkavégzést megörökítő bejegyzések közé tartozik.

Összegzés

A lelet vizsgálata alapján felvethető, hogy a korábbi kutatások eltérő eredményeihez hozzájárulhatott a jobbról balra haladó írásirány kizárólagos feltételezése. A rovásfelirat sajátosságai – a balra igazított elrendezés, a betűméretek balról jobbra történő fokozatos csökkenése valamint egyes betűk jobbra néző szárai és ívei, valamint a történeti példák (Bánmonostor, Konstantinápoly) –  a balról jobbra haladó írásirány lehetőségét támaszthatják alá. A bánmonostori emlék külön is vizsgálható az írásirány és a mondat elején álló határozott névelő szempontjából.

A balról jobbra haladó írásirány feltételezésével azonosított mássalhangzóvázak két lehetséges értelmezést kínálnak:

1. A kőfaragványra és a felirat készítőjére utaló értelmezés: a felső sor feltételezett „Atya Isten” olvasata után a középső sor Az nyíret Kara / Kari / Kár Mátyás írá szövegként értelmezhető. Ha a NY–R–T mássalhangzóváz egy tárgyat vagy megmunkált kőelemet megnevező szóként olvasható, a szöveg lehetséges jelentése: „A nyíretet [megmunkált vagy faragott követ] Kara / Kari / Kár Mátyás írta.” Ez az értelmezés azonban a nyírat / nyíret ilyen jelentésére vonatkozó, egyelőre nem igazolt feltevéstől függ.
   
2. A származási helyet megjelölő és a felirat készítőjére utaló értelmezés: Ha a NY–R–T mássalhangzóváz helynévi eredetű jelzőként, nyáráti alakban olvasható, akkor a szöveg a készítő feltételezett származási helyét és nevét is megadhatja: „Nyáráti Kara / Kari / Kár Mátyás írta.”

Bár a rovásfelirat feltételezett keltezése (15–16. század) és a bemutatott székely oklevéltári adatok (17. század) között időbeli eltérés van, az utóbbiak a Kár, Kara és Kari névalakok későbbi székelyföldi előfordulását dokumentálhatják.
A javasolt olvasat és a bemutatott párhuzamok hozzájárulhatnak a lelet értelmezéséhez, és további szempontokat kínálhatnak a székely rovásírás késő középkori és kora újkori használatának, az írásirány változatainak, valamint a történeti székely névhasználatnak a vizsgálatához.

Irodalom:

Benkő Elek: Rovásírás az Aranyos mentén. Utunk, 1972. VII. 28., 10.
Barabás Samu (szerk.): Székely oklevéltár. VIII. kötet. Budapest, 1934.
Demény Lajos (szerk.): Székely oklevéltár. Új sorozat IV. kötet: Székely népesség-összeírások, 1575–1627. Kolozsvár, 1997.
Demény Lajos (szerk.): Székely oklevéltár. Új sorozat V. kötet: Székely népesség-összeírások, 1635. Kolozsvár, 1999.
Fehér Bence: A Kárpát-medencei rovásírásos emlékek gyűjteménye. I. kötet. Budapest, 2020.
Finály Henrik: A latin nyelv szótára, 1884.
Szabó Károly (szerk.): Székely oklevéltár. I. kötet. Kolozsvár, 1872.
Szabó Károly (szerk.): Székely oklevéltár. II. kötet. Kolozsvár, 1876.
Szabó Károly (szerk.): Székely oklevéltár. III. kötet. Budapest, 1890.
Szabó Károly (szerk.): Székely oklevéltár. IV. kötet. Kolozsvár, 1895.
Szádeczky Lajos (szerk.): Székely oklevéltár. V. kötet. Kolozsvár, 1896.
Szádeczky Lajos (szerk.): Székely oklevéltár. VI. kötet. Kolozsvár, 1897.
Új Magyar Etimológiai Szótár (ÚESz). Főszerk. Gerstner Károly. Nyelvtudományi Kutatóközpont, Budapest (online kiadás).

Antal Csaba

2023 augusztusában, a kelet-horvátországi (szerémségi) Vukovár közelében, műszeres leletfelderítés során egy bronz tükörmedál került elő. A jelenleg a Vinkovci Városi Múzeumban (Gradski muzej Vinkovci, ltsz. A10167) őrzött tárgy hátlapján, a perem mentén huszonhét írásjegyből álló rovásfelirat fut körbe. A tükör hátlapjának központjában egy hátrafelé tekintő, felcsapott farkú állat alakja rajzolódik ki. Az ábrázolás elsődlegesen kutyaként értelmezhető, azonban a Kárpát-medencéből ismert 12-13. századi gyűrűk hasonlóságai alapján egy macskaféle – leginkább oroszlán – lehetősége is számításba vehető. Érdemes megjegyezni, hogy a hátratekintő, S-alakban felcsapott farkú ragadozó motívuma a késő avar kori (8. századi) öntött bronzművességnek is kedvelt, bajelhárító, védelmező jelentéssel bíró eleme.

 1. ábra: A vukovári bronztükör hátoldala az állatábrázolással és a körbefutó rovásjegyekkel

Az írásjegyek a nyugati török írásrendszerrel, elsősorban annak észak-kaukázusi (don-kubáni) változatával mutatnak rokonságot. A felirat betűi közül négy formai szempontból teljesen megegyezik, egy pedig közeli hasonlóságot mutat a késő avar kori nagyszentmiklósi kincs edényein látható rovásjelekkel (lásd a 2. ábrát).

 2. ábra: A vukovári, a nagyszentmiklósi és az észak-kaukázusi rovásjelek formai összehasonlítása

Az írásjegyek helyzete alapján a feliratot a perem mentén haladva, az óramutató járásával ellentétes irányban rótták a felületre. A szöveg feloldását nehezíti, hogy a rovó – a sztyeppei írásrendszerek logikájának megfelelően – túlnyomórészt csak a mássalhangzókat jegyezte le. A felirat peremén mindössze négy ponton alkalmaztak poncolt elválasztójelet. E jelek csekély számából arra lehet következtetni, hogy azok nem az egyes szavakat, hanem a mondategységeket különítik el. Ezt az elképzelést a korabeli nyelv jellege alapján is könnyen be lehet bizonyítani. Amennyiben az elválasztójelek közötti szakaszokat – a rovásírás szabályait követve – magánhangzókkal egészítjük ki, két esetben is egy-egy 12 hangból álló hangcsoportot kapunk. Ha ezeket a szakaszokat egyetlen szónak tekintenénk, egy rendkívül hosszú és ami még fontosabb: vegyes hangrendű szót kapnánk, melyben a magas és mély magánhangzók váltakozva követnék egymást. Mivel a 8-9. századi korai magyar nyelvben a szigorú magánhangzó-harmónia miatt a vegyes hangrendűség az egyszerű szavak szintjén ismeretlen jelenség volt, teljesen kizárható, hogy ezek oszthatatlan szavak lennének. A lelet tehát olyan teljes mondatokat tartalmaz, amelyekben a különálló szavakat elválasztójel nélkül, folyamatosan jegyezték le.
A rovásbetűk hangértékének kezdeti meghatározása alapján korábban egy olyan előzetes feltevés élt, miszerint a felirat türk nyelvű, és vagy a megszemélyesített tárgy beszédét, vagy egy női tulajdonosnak szóló szerelmi/személyes üzenetet tartalmaz. A tárgy szakszerű megtisztítását követően azonban a korábban bizonytalan vagy azonosíthatatlan írásjegyek is egyértelművé váltak. Az új paleográfiai adatok fényében a tisztán türk értelmezést fel kell váltania egy sokrétűbb megközelítésnek: a szöveg egy olyan sztyeppei kapcsolatnyelvet vagy kevert beszédmódot tükröz, amelyben különböző nyelvi családok (altáji és uráli) szókincse és szerkezeti elemei fonódnak össze.
A szöveg kezdőpontjának, valamint a feliratban nem jelölt szóközöknek a meghatározását több belső, írástechnológiai jellemző tette lehetővé. Egyfelől jól megfigyelhető az írásjegyek fokozatos torlódása és méretük csökkenése – ez a jelenség arra utal, hogy a rovó a körbefutó elrendezés végéhez közeledve térhiánnyal küzdött. Másfelől a felirattani vizsgálat kimutatta, hogy egy-egy újabb kifejezés lejegyzésének megkezdésekor a készítő kismértékben elforgatta a tárgyat a saját tengelye körül. A szöveg tartalma szorosan kapcsolódik a tükör közepén látható titokzatos lényhez és a hozzá kapcsolódó hiedelmekhez, ráadásul a felirat végén maga a készítő is bemutatkozik.    

3. ábra: A vukovári felirat jelei egyenes sorba rendezve

A bronztükör középpontjából nézve, a fogantyútól kiindulva és az óramutató járásával ellentétes irányt követve az alábbi rováskaraktereket azonosítottuk: 

Első szakasz

1. K – Az ótörök írásrendszerben a k és a g hang jelölésére egyaránt használták.
2. L – Több avar kori tárgy pl. a nagyszentmiklósi kincs, a szarvasi tűtartó, a kiskundorozsmai íjcsont rovásfeliratában is szerepel. A székely írásban a <ly> betű jele.
3. KO/KU/OK/UK  – A szótagot jelölő betű háromszor jelenik meg a tükör feliratában.
4. M – A nagyszentmiklósi kincs több tárgyának a feliratában is megtalálható. 
5. I – Az íves <i> rovásbetű a nagyszentmiklósi kincs ovális tálján és az 5. számú korsóján is megtalálható.
6. KO/KU/OK/UK
7. K
8. L

Második szakasz

9. K
10.R – A szarvasi tűtartó és a nagyszentmiklósi kincs rovásfelirataiban is megtalálható.
11. Zs (Cs/Dzs?) – A nyílvessző tollakra hasonlító rovásbetű a nagyszentmiklósi jel korai változata lehet, ami a tükör 8. század előtti keltezésére is lehetőséget kínál.
12. M
13. BI – Az X alakú írásjegy jobbra dőlő egyenesének felső végén lévő rövid vonásból lehet arra következtetni, hogy nem az ótörök d, vagy a székely b hangot, hanem a bi szótagot jelöli. 
14. K

Harmadik szakasz

15. L
16. S – Ennek illetve a következő két betűnek a teljes alakja a tisztítás után vált láthatóvá. A részben azonos változata az észak-kaukázusi írásrendszerben található meg, de hasonló formában a középkori keletkezésű homoródkarácsonyfalva-i rovásfeliratban is előfordul.
17. B – A b mássalhangzó jelölésére szolgál mély (a, á, o, ó, u, ú.) hangrendű környezetben.
18. T
19. KO/KU/OK/UK

Negyedik szakasz

20. I
21. R
22. B
23. K
24. R
25. B
26. Zs (Cs/Dzs?)
27. B

4. ábra: A vukovári bronztükör rovásjegyei és a hozzájuk rendelt hangértékek a nemzetközi hangtani jelölésekkel együtt

5. ábra A vukovári rovásbetűk különböző írásrendszerekben való előfordulásai

 A rovásírás sajátosságai miatt a szövegnek többféle olvasata is létezhet. Az egyik legfontosabb szabály, hogy a rövid-, és alsó nyelvállású magánhangzókat (a, e) egyáltalán nem írták ki, kivéve ha a szó nyílt szótagra végződött. Ezzel szemben a biztos pontokat (a mássalhangzókat és a szótagjeleket) pontosan rögzítették.
Ha ezeket a szabályokat[1] követjük, a részletes szóelemzés előtt az alábbi lehetséges szóváltozatokat kapjuk (a biztos pontokat nagybetűvel, a behelyettesíthető hangokat kisbetűvel jelölve):

K^aL/K^eL KOMI KOK^eL/KUK^eL ∙ K^aR/K^eR Zs^aMBIK/Cs^aMBIK/Dzs^aMBIK ∙ ^aL S^aB ^aTUK/^aTKU ∙ IR B^aK  ^aRB^aZs/^aRB^aCs/^aRB^aDzs  ^aB

Egy hangtani rejtély: Miért van zs hang egy honfoglalás előtti szövegben?

A betűk hangértékének meghatározásakor azonnal szembetűnik egy komoly nyelvtörténeti kérdés: a mai nyelvészek többsége szerint a magyar zs hang csak a honfoglalás után, a szláv szavak tömeges átvételével és a nyelv belső változásaival alakult ki. A vukovári tükrön viszont két szóban is jól olvasható ez a hang (zsambik, Arbazs). Ellentmond ez a magyar nyelv történetének?
A válasz: nem, sőt, ez a jelenség a legfényesebb bizonyítéka annak, hogy a felirat egy kevert nyelvi környezetben született. Erre a rejtélyre két egyformán erős magyarázatunk is van:

1. A betű valójában egy ősibb, összetettebb hangot jelölt: A sztyeppei rovásírások kutatásából tudjuk, hogy a jelek nem mindig egyetlen hangot jelöltek. Nagyon valószínű, hogy a feliratban látható, a nyílvessző tollaira hasonlító jel ebben a korban nem a mai, tiszta zs hangot jelentette, hanem egy hozzá nagyon közel álló, úgynevezett összetett hangot: leginkább a dzs vagy a lágy cs Ezek a hangok viszont teljesen megszokottak voltak a honfoglalás előtti sztyeppei nyelvekben.
2. A török és kaukázusi nyelvek közvetlen hatása: Mivel a tükör az Avar Birodalom területén készült, ahol a magyarul beszélők szoros kapcsolatban éltek török és észak-kaukázusi (például alán) népcsoportokkal, a zs (vagy dzs) hang megjelenése a szövegben éppen ezt a nyelvi keveredést igazolja. Az Arbazs szó végén hallható hangot a rovó a környezetében élő népek beszédéből vehette át, és mivel az ábécéjében megvolt rá a megfelelő betű (hiszen magát az írásrendszert is a Kaukázus vidékéről örökölhették), természetes módon le is írta azt.

A zs hang jelenléte tehát nem cáfolja a felirat korát vagy magyar kötődését, hanem éppen ellenkezőleg: élő, kézzelfogható bizonyítéka annak a különleges nyelvi olvasztótégelynek, amely a 8-9. századi Kárpát-medencét jellemezte.

A szavak jelentése

Kal/Kel

A kal vagy kel szó a ’helyét változtatja, megy,  jön’ stb. jelentéssel rendelkezik.

Az Új magyar etimológiai szótár (a továbbiakban ÚESz) szerint: Örökség az ugor, esetleg a finnugor korból. Vogul (tavdai) kₒäl- ’feláll, felemelkedik; megérkezik, partra ér, kiköt’; osztják (vachi) kül- ’felszáll, felemelkedik; partra száll, felkel’; – zürjén (sziszolai) kel- ’(vízben) gázol’; votják (szarapuli) kol- ’vízbe lép’; cseremisz (kozmogyemjanszki) kelä- ’(vízben, hóban, mocsárban) gázol’; mordvin (erza) keľe-, (moksa) käľe- ’ua.’; ? finn kahlaa-, kaalaa- ’ua.; nehezen halad’; lapp (norvég) galle- ’ua.; belegázol vmibe’ [ugor *kälä- ’felszáll, felemelkedik, felkel, feláll’ < ? finnugor *kälä- ’(vízben) gázol’]. Amennyiben a finn-permi szó idetartozik, akkor a ’vízben gázol’ > ’partra száll’ > ’felemelkedik, felkel’ jelentésfejlődéssel számolhatunk. Megfelelői: jukagír kel- ’jön, megy’; török kel- ’jön, közeledik’.

Az altáji nyelvekben való előfordulásai ’jön’ jelentéssel:
Ótörök: kel-.
Karahánida: kel-.
Török: gel-.
Tatár: kil-.
Közép török: kẹl-.
Üzbég: kel-.
Ujgur: käl-/kil-.
Sárga ujgur: kel-.
Azerbajdzsáni: gäl-.
Türkmén: gel-.
Hakasz: kil-.
Sór: kel-.
Ojrát: kel-.
Halaj: käl-.
Csuvas: kil-.
Jakut: kel-.
Dolgán: kel-.
Tuvai: kel-.
Tofalár: kel-.
Kirgiz: kel-.
Kazak: kel-.
Nogáj: kel-.
Baskír: kil-.
Balkár: kel-.
Gagauz: gel-.
Karaim: kel-.
Karakalpak: kel-.
Szalár: gel-, gej-.
Kumik: gel-.

Komi

A mai magyar nyelvben a ’jó erőben lévő, izmos, életerős, erőteljes, erős, rideg, szigorú, könyörtelen, szilárd’ stb. jelentéssel rendelkező kemény melléknév a megfelelője. A szó töve a kom, melyhez a valamihez való tartozást, tulajdonságot kifejező -i melléknévképző kapcsolódik. 

Az ÚESz szerint: Örökség a finnugor, esetleg az uráli korból magyar képzéssel. A tőhöz vö. mordvin (erza) keme, (moksa) kemä ’kemény, szilárd’; ? finn kämä ’merevség; keménység; ridegség, merevség’, kämeä ’vastag, kövér, erős’; – ? szelkup k͔oom ’kemény, rágós’; ? kamassz szamojéd komdə- ’edz’ [finnugor ? uráli *kämä ’kemény, szilárd’]. A szamojéd szó idetartozása a veláris magánhangzók miatt bizonytalan. Megfelelője: jukagír kim ’ua.’.

Kokel

A szó töve a koke-, amihez egy ősi eredetű toldalék, egy uráli *-l képzőre visszavezethető névszóképző (cselekvőnév-képző) kapcsolódik. A szó végén található -l toldalékot a nyelvtörténeti adatok alapján egy olyan ősi képzőként határozzuk meg, amely a cselekvést végző személyt vagy lényt jelöli (hasonlóan a mai -ó/-ő képzőnkhöz, mint a vigyáz → vigyázó szónál). Az uráli nyelvekben megtalálható megfelelői alapján a szövegben a Kokel tulajdonnév ’kereső, vigyázó, őrző’ jelentéssel rendelkezik. A magyar nyelvben lévő megfelelői ’néz, nézeget, les’ stb. jelentéssel kukucskál, kukucsál, kukkan, kukkant stb.

Az ÚESz feltételezése a kukucsol, kukucsál, kukucskál, kukk², kukkant, kukkan, kukkint szavaknál: eredetűek. Az igék és az indulatszó párhuzamosan keletkeztek. Az igék végződései különféle képzők. A ’kukucskál’ típusú jelentések hangadással összefüggésben, főleg metonimikusan keletkezhettek, a terjedésükhöz valószínűleg a német gucken ’néz, kukucskál’ is hozzájárult.

Az uráli nyelvekben található megfelelői:
Finn: koke- ’megérinteni, próbálni, keresni’, koen verkkoja ’a halászeszközök átvizsgálása’ (számi lapp kåkēm ’a halak kiemelése a hálóból’).
Észt: koge- ’fél, óv, őriz, szégyenkezni’; ’kipróbál, megszerez’, koeta- ’előhoz’.
Számi (Lapp): kuoɔk̀α- ’halászfelszerelések megtekintése’.
Nyenyec: χo- ’talál’.
Enyec: koa- (erdei), kua- (tundrai) ’keres, talál’.
Szelkup: qo- (tazi) ’látni, keres; nyomoz, nyer’, qō- (turuháni, timi) ’keres’, k͔óo-, ko-, kó- ’keres’.
Kamassz: ku- ’néz, kiválaszt, vizsgál, szemlél’.

Karaim (kipcsak-török): kuottele- ’megpróbál, keres, megkóstol’.

Kar/Ker

A szövegben a környezetnek figyelmes szemrevételezését, a keresés, tájékozódás vagy vizsgálódás céljából történő körbefordulást jelent.

Az ÚESz a ’kerül, kerít, kering’ szavak eredetével kapcsolatban a következőket említi meg: Alapnyelvi örökség, finnugor kori tővel és magyar képzéssel. A tőhöz vö. vogul (alsó-kondai) kir- ’oldalt körüljár; elhúzódik, elvonul’; osztják (vachi) körək ’kerek, gömbölyű; kör’, (vaszjugáni) käri- ’megfordul’; finn kierä, kiero ’görbe, ívelt; ferde, sanda, kaján’, kieri- ’hempereg, gördít, görget, hengerít’, kiertä- ’megfordul, megkerül, csavarog’; lapp (norvéglapp) gierre ’forgat, perget, körbeteker’, gierre- ’köt ‹sajátos módon›’. Esetleg idetartoznak végül: zürjén (udorai) kor ’(kerék)abroncs, talpvas; sziták, kosarak szegélye, gyűrűje’; votják (szarapuli) kuri̮ ’rézkarika’; finn keri ’kör, kerület, perem, szegély’; ? lapp (lulei) kieras ’szarugyűrű; hurok’ stb. A finnugor alapalak a *kerȣ̈ ’kör, karika, gyűrű; kerek, guruló; forog, fordul, fordít’ lehetett.

Zsambik (csambik, dzsambik)

A szó töve a zsamb-, (csamb-, dzsamb-), melyhez az egyes szám 3. személyű igei személyrag kapcsolódik. A legközelebbi megfelelője a kóborolást, csatangolást jelentő csámborog ige, de jelenthet lopva, óvatos, nesztelen vagy gyanús közeledést, mint pl. somfordál, sompolyog stb. 

Magyar: csámborog ’kóborol, csatangol, kószál’, somfordál ’oson; leselkedik’, sompolyog ’óvatosan, lopva megy, ólálkodik’ stb.

Az ÚESz a csámborodik, csámborog szó eredetéről: Származékszó egy relatív fiktív tőből. Az -r gyakorító képzős relatív tő a csámporodik tövével függhet össze. Az abszolút tő a csábít szócsaládjával és a cammog tövével áll összefüggésben. A szó végződése különféle igeképzők. A szó belseji m feltehetőleg egy szervetlen toldalékhang. Idetartoznak: csabukkol ’kószál, kóborol’ (1829: TudGyűjt. 11: 84); csámolyog ’ua.’ (1862: CzF.); csángurdi ’kóborló, csavargó; félbolond’ (1875: Nyr. 4: 43); (N.) csáfordi ’ua.’ (MTsz.) (N.) csámburdi ’ua.’.

Az ÚESz feltételezése a sompolyodik, sompolyog, somfordál szavak esetében: Relatív fiktív tőből keletkezett származékszó. A relatív tő -l (> -ly) gyakorító képzővel keletkezet; vö. gombolyag, gomolyít stb. A szótő bizonytalan, esetleg onomatopoetikus eredetű és a somfordál tövével azonos. A végződés gyakorító-visszaható képző.
Somfordál: Relatív fiktív tőből keletkezett származékszó. A relatív tő -r gyakorító képzővel keletkezett. Az abszolút tő bizonytalan, esetleg onomatopoetikus eredetű, és azonos a sompolyodik szócsaládjának tövével.

 A magyar tájnyelvekben:
Csámborog: ’kószál, bolyong, kóborol’.
Csempeskedik:
1. ’settenkedik, suttyomban tesz valamit, fondorkodik’.
2. ’legyeskedik, szerelmeskedve forgolódik valaki körül’.
Csombolyog:
1. ’lábatlankodik, settenkedik valaki körül’.
2.’éldegél’.
Somolyog, simolyog:
2. ’sompolyog, settenkedik (pl. valaki körül hízelkedve)’.
Somfordál:
1. ’settenkedik, sompolyog, lappangva jár, ólálkodik’.
2. ’valaki körül sompolyogva, settenkedve kunyerál’.
Sompolygó:
1. ’nehezen járó, támolygó’.
2. ’alattomos, ravasz, színlelő alázatos, hízelgő’.
Sompordi: ’sompolygó, settenkedő, sompolyogva kéregető’.
Somforkál: ’somfordál’.
Zsámbikál: ’sántikál’.
Zsémbeg: ’vánszorog’.
Zsimbeleg:
2.’nem találja a helyét (hol fönn van, hol lefekszik), lézeng, vánszorog (a beteg)’.
3. ’tántorog (a részeg)’.

Al 

Egy lentebb, alacsonyabban fekvő helyre utaló kifejezés: ’le, alá, alul’ stb. Ula alakban megtalálható az Észak-Kaukázus vidékén talált 8-9. századból származó 2. számú ostorbuzogány rovásbetűkkel írt szövegében.

Az ÚESz szerint: A szócsalád alapja, az al alapnyelvi örökség az uráli korból. Vogul  (tavdai) jalē̮˙k ’alsó rész’; osztják  (vachi) i̮l ’alsó’; zürjén  (keleti permják) ul ’alsó rész’; mordvin  (erza), (moksa) al ’ua.’; finn ala ’vmely tárgy elfoglalta helyterület; rekesz’; lapp. (norvéglapp) vuolle ’vmi alatti rész’; – jurák szamojéd ŋi̮lɁ’le, alá’; szelkup szamojéd i̬l ’alsó rész’; stb. [uráli *ala ’alsó rész, vmi alatti rész’]. Megfelelői: jukagír -al ’alsó rész’; ujgur al ’(alsó, elülső) rész, oldal’ stb. Az al melléknévként összetételi előtaggá vált, főnévként a legkorábbi időktől általában csak birtokos személyjeles formában használatos.

A magyar nyelvemlékekben: 1201? Olotou; 1219/ Olnemet.

A magyar tájnyelveinben: ol al (Göcsej); olul alul (Moldvai csángó).

Sab

A hirtelen, erőteljes mozdulatot, ütést vagy suhintást jelentő csap igének az egyik változata, ami azonos hangalakban az altáji nyelvekben fordul elő. Csap illetve csabu alakban az Észak-Kaukázus vidékén talált 8-9. századi ostorbuzogányok rovásfeliratában is megtalálható.[2]

Az ÚESz szerint ez a szó: Valószínűleg örökség a finnugor korból. Zürjén (vicsegdai) (permják) ćapki̮- ’dob, vet, hajít’; votják (szarapuli) č́apki̮- ’ver, üt-ver; tapsol ‹kézzel›’; mordvin (erza) ćapa- ’tapsol ‹kézzel›’, (moksa) ćapa- ’csap, ver, üt’; vepsze čappa- ’ua.; csépel’; lapp (norvég) čuop’pâ- ’levág, lemetsz; felaprít, darabol’ [finnugor *ćappɜ- ’üt, ver, vés, váj, kopog’].  A szó belseji *pp > m. p változáshoz vö. apad, napa stb. A szócsalád hangutánzó-hangfestő jellege teszi a magyarázatot némileg bizonytalanná.

Magyar: csap ’üt, ver, püföl’ stb.

A magyar nyelvemlékekben: 1213 Chopov; 1275 Chapou; 1372 cʒappaſakual.

Az altáji nyelvekben:
Karahánida: čap- ’ütni, ver’.
Török: čap- ’támadni, rabol’; čapla ’vés’; čapa ’csapás, kapa, fejsze’; čapak ’kovácsolás utáni fémforgács’.
Tatár: čap-/čab- ’vágni, kaszálni, nyír, ütni, ver’; čapqɨ ’kapa, fejsze’.
Középtörök: čap- ’vágni, támadni, rabol’.
Üzbég: čɔp- ’vágni, ás’; čɔpqi ’csapás, kapa, fejsze’.
Ujgur: čap- ’vágni, kaszálni, nyír’; čapqu ’csapás, kapa, fejsze’.
Sárga ujgur: ča'p- ’ütni, ver, vágni, törni’.
Azerbajdzsáni: čap- ’vágni, támadni, rabol’.
Türkmén: čap- ’vágni, támadni, rabol’; čapGɨ ’csapás, kapa, fejsze’; čapGɨr ’éles’.
Hakasz: sap- ’ütni, ver, vágni, kaszálni, nyír’; saxpɨ, sapxɨ ’kasza’.
Sór: šap- ’üt, ver, kaszálni, nyír’; šapqɨ ’csapda’.
Ojrát: čap- ’vágni, kaszálni, nyír’; čapqɨ ’kasza, csapda’.
Halaj: čap- ’támadni, rabol’.
Csuvas: çаp ’megüt, megcsap; dörömbölés’; śup- ’ütni, ver, élesíteni, fenni’; śopkaś ’csiszolókő a kaszák élezéséhez’.
Jakut: sabā- ’ütni, ver’.
Tuvai: šap- ’ütni, ver, támadni, rabol’; šap-ta- ’korbácsolni’.
Tofa: šap-tɨ ’forgács’; šaptɨ-la- ’csapni, farag’.
Kirgiz: čap-/čab- ’vágni, ás, ütni, ver’; čapqɨ ’csapás, kapa, fejsze, kasza’.
Kazak: šap-/šab- ’vágni, kaszálni, nyír, támadni, rabol’; šapqɨ ’csapás, kapa, fejsze’.
Nogáj: šap-/šab- ’vágni’; šapqɨ ’csapás, kapa, fejsze’.
Baskír: sap-/sab- ’kaszálni, nyír, vágni, ütni, ver’; sapqɨ ’csapás, kapa, fejsze’.
Balkár: čab- ’támadni, rabol’.
Gagauz: čapanaq ’zsákmány’.
Karaim: cap- ’ütni, ver’; čap- ’ütni, ver, vágni’; čapa ’lóvakaró’.
Karakalpak: šap-/šab- ’vágni, kaszálni, nyír, támadni, rabol’.
Szalár: čap-, ča'- ’ütni, ver’.
Kumik: čap- ’vágni’; čapɣɨ ’csapás, kapa, fejsze’.

Atuk/Atku

A mai magyar nyelvben használt átok szó olyan rosszindulatú fohászt vagy szóbeli kijelentést jelöl, amelynek célja, hogy valakinek vagy valaminek kárt, szenvedést, pusztulást vagy balszerencsét okozzon.

Az ÚESz a szó eredetével kapcsolatban az alábbiakat valószínűsíti: a szócsalád alapja bizonytalan eredetű, talán a finnugor korból örökölt fiktív tőből származik, és feltehetőleg azonos az áld ige tövével.

A felirat paleográfiai elemzése során azonban egy rendkívül fontos írástörténeti szabályt kell figyelembe vennünk a szó elején található magánhangzónál:

A korabeli rovásírás törvényszerűségei szerint a hosszú, legalsó nyelvállású á hangot szigorúan ki kellett volna írni a feliratban. Mivel a felirat készítője itt nem jelölt kezdő magánhangzót, ez csalhatatlanul bizonyítja, hogy a szó kezdőbetűje a 8-9. században még nem a mai hosszú á, hanem a jelöletlenül hagyható rövid, alsó nyelvállású a hang volt.
A szó tehát ebben a korai nyelvállapotban még atku (vagy atuk) formában élt, és a nyelvfejlődés későbbi szakaszaiban, a tővégi magánhangzó kopásával és a kezdőhang megnyúlásával alakult ki belőle a mai átok szavunk.
Az atuk/atku szó végén található uk vagy ku hangcsoportot a rovó egyetlen, változatlan szótagjellel rögzítette, amely magában foglalta a zárt magánhangzót, így ez a rész a feliratban biztos pontként olvasható ki.

Ir

Egy cselekményre utaló szó, ami ez esetben a betűknek és az állatábrázolásnak a tükörre való rovását, hornyolását fejezi ki.

Az ÚESz feltételezése az ír igével kapcsolatban: Vitatott eredetű. 1. Jövevényszó egy honfoglalás előtti, csuvas típusú török nyelvből; vö.: csuvas śi̮r- ’ír; fest’; – Kāšγ yaz- ’ír’ oszmán yaz- ’ír’; stb. Megfelelői a mongol és a mandzsu-tunguz nyelvekben is megtalálhatók. A magyarba átkerült alak: *i̮r- ’fest; ír’. A származtatásnak hangtani nehézségei vannak; a szó elejéhez azonban vö.: író. Az etimológia alapján a magyarság egy fajta festésmóddal, mint írással ismerkedhetett meg. – 2. Az irt alapszavával azonos; megfelelőihez vö.: arat. Ez a származtatás mindenek előtt jelentéstani szempontból problémás; ez alapján a magyarok írásművészete egy fajta török eredetű rovásírás megismerésével kezdődött, amellyel még a honfoglalás előtt megismerkedhettek; ehhez vö. az irdal ’bemetszésekkel, rovátkákkal ellát’ jelentését is.

Előfordulása a magyar nyelvemlékekben: 1372 ÿrtakuala, ÿraʃt; 1500 ÿroh; 1533 eruk; 1575 írta.

A magyar tájbeszédben a következő jelentésekkel is használták:
1. rajzol;
2. fest (Moldvai csángó).

Az altáji nyelvekben található megfelelő lehetnek a következő szavak:
Ótörök: ir- ’bevágást vagy rést készíteni (valamin)’.
Hakasz: irdi ’rést ütött’.
Kipcsak: ir ’gyengülést okozni’.
Teleut: ir ’bevágást készíteni’.
Barabinszk tatár: ir ’bevágást készíteni’.
Kazak: ir ’hornyolni’.
Ojrát: ar ’horonyt vésni’.
Csuvas: ira ’horony’; ’egy véső a horony készítéséhez’.

Bak

Az egyetlen olyan szó a szövegben, melynek megfelelői kizárólag az altáji nyelvekben vannak.

Csagatáj: bäk ’szilárd, erős, kemény; nagyon’.
Ótörök: bäk ’szilárd, erős, kemény; nagyon’.
Tarancsi: bäk ’szilárd, erős, kemény; nagyon’.
Oszmán: päk ’heves, gyors, sok; szilárd, erős’.
Kazak: bek, bik ’nagyon’. 
Baskír: bik ’nagyon’.
Szojón: bak ’rossz’, baүaj ’rossz, ronda’, baүaj-tyr ’rosszul’.
Mongol: beki ’erős, szilárd’.

Továbbá ’erős, szilárd’ jelentéssel:
Ótörök: bek.
Karahánida: bek.
Török: pek.
Tatár: bik.
Közép török: bek, pek.
Sárga ujgur: poq, pɨq.
Türkmén: bek.
Hakasz: pik.
Sór: pek.
Ojrát: bek, pek.
Csuvas: pak ’hirtelen, váratlanul’.
Jakut: bige.
Dolgán: bige.
Tuva: be'k.
Kirgiz: bek.
Kazak: bek.
Nogáj: bek.
Baskír: bik.
Balkár: bek.
Gagauz: pek.
Karaim: bek.
Karakalpak: bek.
Kumik: bek.

Arbazs (Arbacs, Arbadzs)

A mondatban az Arbazs szó után egy rangra, címre utaló főnévi jelző áll, ezért maga az Arbazs egy tulajdonnév, amely jelentéstanilag a mai orvos szóval állítható történeti párhuzamba.  

Az ÚESz az orvos szóról: Bizonytalan eredetű, esetleg örökség, a szótő finnugor kori, magyar képzéssel. A tőhöz vö. finn arpa ’jóslásra, varázslásra használt vessző, sorsvető (gömb v. kocka); követség, (körbeküldött hírnökök által történő) nyilvános kihirdetés’, arpele- ’sorsol, jósol’; lapp (norvég) vuor’be ’sors, végzet; jóslásra használt fadarabok v. kövek’ [finnugor *arpa ’jóslásra, varázslásra használt eszköz’]. A finnugor szavaknak esetleg török kapcsolataik lehetnek; vö. Kāšγ. aγrı̈γ; oszmán ağrı; altáji ōru; stb.: ’betegség’; vö. még ujgur arvı̈ščı̈; teleut arbı̈sčı̈: ’varázslómester, varázsló’. Jelentéstanához esetleg vö. orosz врач ’orvos’: bolgár врач ’varázsló’; gót lēkeis ’orvos; (varázsigével) ráolvasó’; stb. A szóvég -s névszóképzőnek tűnik, pontos funkciója nem teljesen világos.

A magyar nyelvemlékekben való előfordulásai: [1131] vroſ [szn.]; 1211 Vruus [szn.]; 1372 u./ vruuſok; 1416 u./ vruos; 1418 Orwos [szn.]; 1575 Oruas Doctoroc.

További megfelelői lehetnek:
Csagatáj: arba ’boszorkány, elbűvöl, jósol, megbeszél’. 
Kazak: arba ’rábeszél, hízelgés’.
Teleut: arba ’civakodik, szidalmaz’.
Ótörök: arva ’varázsolni’, arvas ’együtt varázsolni’.

Ab

A legősibb szókincsünk része, ami a családi kapcsolatot fejezi ki. Hasonló hangalakkal és jelentéssel számos más nyelvben is megtalálható.

Az ÚESz feltételezése: Valószínűleg örökség, finnugor kori tő magyar képzővel. A tőhöz vö. vogul (északi) up, op ’após; sógor’; osztják (tremjugáni) up, op ’após; az após fiútestvére v. fia’; cseremisz (kozmogyemjanszki ) owǝ̑ ’após’; finn appi ’ua.’; lapp (norvég) vuop'pȃ ’ua.’ [finnugor *appe ’após’]. A finnugor *pp > m. p megfeleléshez vö. apad, epe stb. Egy alapnyelvi ’apa’ jelentés feltevése ellen szól az, hogy a rokon nyelvekből hiányzik a szavaknak ez a jelentése, valamint az a tény, hogy hasonló hangalakú és jelentésű szó számos más nyelvből is kimutatható; vö. görög ̓̕̕άππα ’papa’; koreai aba ’apa’ stb. Mivel ezek a szavak általában a gyermeknyelvből származnak, az apa is lehet ilyen eredetű (vö. anya, atya). Azonban az is lehetséges, hogy az apa és az ipa az ősmagyarban alakváltozatként élt egymás mellett ’apa; após’ jelentésben; vö. ehhez a 4. jelentést is. A szóvégi a vagy kicsinyítő képző, vagy pedig E/3. személyű birtokos személyjel.

Az apa főnév előfordulása a különböző nyelvcsaládokba sorolt nyelvekben a teljesség igénye nélkül:
Magyar: apa ’férfi, férfielőd’.
Ótörök: aba ’ős, nagyapa, apa’.
Török: aba ’apa’.
Tatár: aba ’apa’.
Csuvas: oba ’medve’.
Kirgiz: aba ’apa’.
Baskír: apa ’apa’.
Tamil: appan_, appu ’apa’.
Kannada: appa ’apa’.
Kodagu: appë ’apa’.
Tulu: appa, appè ’apa’.

A nyelvi párhuzamok, a magánhangzó-harmónia, valamint az ősmagyar korra jellemző hangtani szabályok alapján a felirat legpontosabb és leggördülékenyebb olvasata az alábbiak szerint alakul. Ez a változat nemcsak nyelvészetileg a leginkább védhető, hanem elszavalva is visszaadja a rontáselhárító szövegek korabeli, ritmikus lüktetését:

Kel komi Kokel ∙ Ker zsambik ∙ Al sab atku ∙ Ir bak Arbazs ab.

IPA: [kel komi kokel ker ʒɒmbik ɒl ʃɒb ɒtku ir bɒk ɒrbɒʒ ɒb][3]

Nyersfordításban:
Útra kel a kemény Őrző ∙ Körbe csámborog ∙ Alul csap az átkon ∙ Az erős Arbazs apa írja.

Összegzés

A Vukovár közelében talált rovásfeliratos bronz tükörmedál a honfoglalás előtti Kárpát-medence írásbeliségének és hiedelemvilágának egyik legkülönlegesebb emléke. A betűk formája – amely nagyon közeli rokonságot mutat a híres nagyszentmiklósi aranykincs edényeivel és a szarvasi tűtartóval – egyértelművé teszi, hogy a tárgy az avar korban, a 8–9. században készült.
A tanulmány egyik legfontosabb nyelvi felfedezése a felirat belső szerkezetének tisztázása. A feliratban látható négy elválasztópont, és a köztük lévő 12 betűs egységek kevert hangrendje egyértelműen bizonyítja: a jelekkel elhatárolt szakaszok nem egyes szavakat, hanem egy-egy teljes mondatot rejtenek. Mivel a korabeli magyar nyelv szabályai szerint a vegyes hangrendű, ilyen hosszú szavak létezése szinte lehetetlen volt, a felirat készítője az egyes mondatokat egy-egy hosszú blokként, szóközök nélkül, folyamatosan írta egymás mellé.

A szöveg nyelvének sajátosságai

Kiemelkedő fontosságú a szöveg nyelvezetének meghatározása is. A megtisztított felirat alapos vizsgálata megmutatta, hogy a szöveg nem köthető egyetlen tiszta nyelvhez (például a klasszikus törökhöz) sem. A szavak elemzése alapján a felirat egy olyan kevert nyelvjárást vagy beszédmódot tükröz, amelyben több különböző nép nyelve olvadt össze.
A feliratban egyszerre vannak jelen a tiszta török (altáji) eredetű szavak (mint a bak – erős, vagy az arba – varázsol) és a legősibb magyar/finnugor (uráli) nyelvi elemek (mint az al – alatt, vagy az atku – átok). A legizgalmasabb példa mégis a kel szó, amely különleges módon mindkét nyelvcsaládban közösen létezik: az uráli nyelvekben ’felkel, elindul, megérkezik’, míg a török nyelvekben ’jön, közeledik’ jelentéssel bír. Ez a szó a tökéletes kapocs a két nyelvi világ között.

Ez a nyelvi keveredés hűen mutatja be a korabeli Avar Birodalom valóságát, ahol a Kárpát-medencében élő különböző gyökerű népcsoportok szoros kapcsolatban álltak egymással, és a mindennapokban, valamint a szertartások során egymás szavait is átvették és használták.

A lelet működése és üzenete

A mondatok megfejtése alapján a szöveg jelentése és a tárgy fizikai valósága tökéletes egységet alkot:

1. A tárgy és a felirat kapcsolata: A tükör közepén látható, hátrafelé figyelő, éber állatfigura maga a feliratban megnevezett „Kokel” (vagyis Kereső/Őrző lény), aki a tükör felületén keresztül szemmel tartja és védi a környezetet.
2. Védelem a rontás ellen: A szöveg teljesen nyíltan megnevezi a bronztükör mágikus célját: ez a védelmező eszköz lecsap az átokra, visszaveri a rontást és megóvja a tulajdonosát a bajtól.
3. A készítő tisztelete és rangja: A szöveg zárása („Arbazs apa írja”) bepillantást enged a korabeli közösség életébe. Az Arbazs (orvos, gyógyító vagy ráolvasó varázsló) és az Apa (tiszteletreméltó családfő vagy ős) kifejezések arra utalnak, hogy a feliratot egy nagy tiszteletben álló, különleges tudással felruházott személy készítette. Az ő tekintélye biztosította és indította be a tárgy védelmező erejét.

A vukovári tükörmedál így nem csupán egy régi írástöredék, hanem egy egykor valóban használt, „élő” mágikus tárgy. Egyedülálló módon őrizte meg számunkra a korabeli népek hitvilágát, az írás művészetét és a Kárpát-medence legősibb nyelvi rétegeit.

Jegyzet:

[1] Mindig jelölték a felső-, és középső nyelvállású magánhangzókat (é, i, í, o, ó, ö, ő, u, ú, ü, ű). A rövid-, és alsó nyelvállású magánhangzókat (a, e) nem jelölték kivéve, ha a szó nyílt szótagra végződött. Amennyiben az első szótag magánhangzóját nem írták ki, akkor az nagy valószínűség rövid-, és alsó nyelvállású.
[2] „Kancsang csabu. Magh ülü” (A kancsang csap. Embert öl) és „Kancsang ula csap ülü” (A kancsang lecsap és megöl).
[3] Amennyiben a megfelelő kezdő- és véghangzók cs vagy dzs hangok, az átírás a következő: [tʃɒmbik] vagy [dʒɒmbik] illetve [ɒrbɒtʃ] vagy [ɒrbɒdʒ].

Irodalom:

Алтай Сәрсенұлы Аманжолов: Прототюркская руноподобная надпись на серебряной чашечке, 2003.
É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Hegedűs Attila: Fejezetek a magyar nyelv történetéből, 2013.
Gerard Clauson: An etymological dictionary of pre-thirteenth-century turkish, 1972.
Magyar tájszótár I., II. Szerkesztette: Szinnyei József, 1893-96.
Rózsa Zoltán, Szigeti Judit: A kincset őrző oroszlánok. Egy különleges gyűrűtípus a tatárjárás előestéjén. Határtalan Régészet. IV. évfolyam 2. szám - 2019.
Sergei A. Starostin, Anna V. Dybo, Oleg A. Mudrak: An etymological dictionary of Altaic languages, 2003.
Сосланбек Якубович Байчоров: Древнетюркские рунические памятники Европы, 1989.
Talat Tekin: A Grammar of Orkhon Turkic, 1968.
Új magyar etimológiai szótár

Az Orosz Régészet (Российская археология) című tudományos folyóiratban jelent meg Jurij Lebegyev és Pavel Popov közleménye, amely egy rovásírással ellátott agyagedény[1] rajzát és leírását tartalmazza. A lelet a Volga deltájában fekvő Ilinka településtől 1,3 km-re délnyugatra található Kazacsij dombháton végzett bányászati munkálatok során került elő. A sír alsó részét a földmunkák teljesen megsemmisítették, emiatt csak az elhunyt felsőtestének maradványai maradtak sértetlenül. A leletmentő feltárást a Naszledie Tudományos Kutatóközpont régészeti kutatócsoportja végezte el, Jurij  Lebegyev vezetésével. A temetkezés során a kézzel formált főzőedényt az elhunyt feje fölé helyezték. A régészeti feltárás során az eltemetett személy bal válla mellett egy övcsatot is találtak. A VIII–IX. századra keltezett temetkezés jellege és a sír mellékletei számos párhuzamot mutatnak a Don és a Volga mentéről ismert, korai bolgár temetkezési szokásokkal.

Étel elkészítésére használt főzőedény a VIII–IX. századból, a Volga alsó vidékéről
/kép forrása: Лебедев, Попов 180. o./ 

A rovásfelirat olvasata

A hat betűből álló feliratot az edény kiégetése után, jobbról balra haladva vésték annak oldalára. A szavak lejegyzésekor a keleti ótörök rovásemlékekre jellemző szabályokat és megkötéseket alkalmazták.[2] A betűk hangértéke a következő:

1. K – A székely írásban a g, az ótörök írásrendszerben k és a g hangok rovásjele. 
2. B – Amanzsolov táblázatában az ótörök írás jenyiszeji változatában szerepel, amelyhez b’ hangértéket rendelt. Hangzása hasonló a b hanghoz, de robbanásszerűen kell képezni. 
3. G – Ebben a formában az ótörök írás észak-kaukázusi változatában fordul elő.
4. Z – A székely és az ótörök írásban is azonos hangértékkel szerepel. Alakazonos, négy mellékvonalas magyar párhuzama az alsószentmihályfalva-i rovásfeliratból ismert.
5. I – Mivel felső nyelvállású magánhangzó, mindenképpen jelölni kellett. Az írásjegy főszárának felső részén, a jobb oldalon található rövid vonás alapján következtethetünk a megadott hangértékre. Az írásjegy tényleges alakjának megerősítéséhez és pontosításához szükséges lenne a tárgy szemrevételezése, de elég lenne, ha a feliratról jó minőségű fénykép állna rendelkezésre. A következő betű kissé távolabb helyezkedik el, ezért elképzelhető, hogy az ötödik írásjegy alakja sérült.
6. S – A székely és az ótörök írásrendszerben is azonos hangértékkel található meg.  

Az edényre rótt betűk hangértéke
/Amanzsolov és Bajcsorov közlése nyomán/

Az ilinkai rovásbetűk különböző írásrendszerekben való előfordulásai
/Az ótörök párhuzam Amanzsolov és Bajcsorov közlése nyomán/

A nem jelölt alsó nyelvállású magánhangzók behelyettesítésével a felirat a következőképpen oldható fel: 
k^ab^ag ^azi ^as

A szavak jelentése

Kabag

A magyar nyelvben a kobak alakban fordul elő, amely az ember vagy állat fejére, illetve egy növény nagy, gömbölyded termésére (elsősorban tökfélékre) utal. A magyar tájnyelvekben a kobag, kabak illetve csobak alakváltozatok ’kulacs’ és ’ivóeszköz’ jelentéssel is előfordulnak. Származékai közé tartoznak a koponya, kupa, kupak stb. szavak. Az altáji nyelvekben a kab illetve kap szavak valaminek a megtartását, összegyűjtését (pl. élelmiszer, víz) szolgáló tárgyat jelölik. A qabaq szó és annak változatai nagyrészt ’tök’ jelentéssel rendelkeznek.
Az edényre írt szónak a kapag változata szerepel az Oroszország rosztovi tartományában fekvő Krivjanszkaja falu közelében előkerült, a VIII–X. századra keltezett égetett agyagkulacs (ismert nevén: Novocserkaszki agyagkulacs) oldalán található rovásfeliratban. Ezen kívül a kap szótő az oroszországi Szalszk település közelében előkerült VIII-X. századi agyagedény feliratában is előfordul a kapcsas szóban.

Az Új magyar etimológiai szótár (ÚESz) szerint a kobak szó: „Jövevényszó egy török nyelvből. Oszmán kabak; tatár qabaq; stb.: ’tök’ [török *qab ’edény, tartály’]. Az átvétel ideje tisztázatlan. A jelentések metaforikusan keletkeztek a valószínűleg eredeti 1. jelentés alapján.”

A kobak szó a magyar nyelvemlékekben:
1340? Kobak; 1354? Kabak; 1723 kobak; 1758 kabakos.

A magyar tájnyelvekben való előfordulásai:
Kobak, kabak (csobak, kobag) 1. kobak, kabak ’lopótök’, 2. kobak, kobag, kabak, csobak ’tökpalack, tökkulacs’, 3. kobak ’szaruból készült ivóeszköz’, 4. kobak ’kivájt fa’, 5. kobag ’kalap’ v. ’főkötő kidomborodó búbja’, 6. kobag, kobak ’fej, tökfej’ (tréfásan, gúnyosan).
Kobakos, kobagos ’búbos’.

Az altáji nyelvekben:
Ótörök: ka ’edény’, tartály’, kab, kap ’bőrtáska, bőrből készült víztömlő, zsák’, qabaq ’tök’.
Középtörök: qab: qapqu ’porceláncsésze’.
Török: kabak ’sütőtök, dísztök’, zsargon: ’fajankó, ügyetlen és buta’; ’üres fej’.
Hakasz: ka ’edény’ vagy ’tartály’, kab ’bortömlő’.
Csagatáj: kab ’egy edény’, ’egy bortömlő’, kab kacsak ’edény’.
Csuvas: hupah ’szemhéj’.
Tatár: kabak ’tök’.
Baskír: qabaq ’tök’.
Kirgiz: kabak ’tök, dísztök, lopótök’.
Kazak: asqabaq ’tök, sütőtök, dísztök’. 
Karakalpak: qabaq ’tök’.
Nogáj: kabak ’tök’.
Karaim: kabax, qabaq ’tök’.
Karacsáj-balkár: qab ’tök’.
Kumik: qabaq ’tök’.
Türkmén: ġābaq, kābak ’tök’.
Azerbajdzsáni: ġabaġ ’elülső rész’, ’korábban’, ’tök’.
Gagauz: gabax, gabak ’tök’, kabak ’tök, üres fej’.
Haladzs: qapaq ’daganat, hólyag’.
Üzbég: qåvåq ’tök’.

Azi

Az edényre írt szó az edény rendeltetéséből fakadóan utalhat az étel elkészítési módjára, a főzés egy adott eljárására az étel áztatásra, esetleg magára az étel nevére. A magyar nyelvben áz, ázik igék jelentése: ’nedvesedik’, ’vizes lesz’. A magyar tájnyelvekben ázalék-nak nevezik a kerti zöldségekből, elsősorban babból vagy borsóból készült ételeket. Az altáji nyelvekben azuk, azik stb. szavak ’étel, élelem’ stb. jelentéssel rendelkeznek. Az azi szó az ótörök nyelvben ’szivárog’ jelentéssel fordul elő. 

Az ÚESz szerint az áz szó: „Örökség, megfelelői azonban vitatottak. 1 Örökség az ugor korból. Osztják  (vachi) lăstə- ’alámerít, megöntöz, benedvesít’ [ugor *ϑᴕćɜ- ’nedves, vizes lesz’]. 2 Örökség a finnugor korból. Vogul (tavdai) tať-; osztják (vachi) lăl-; zürjén se̬z-: ’nedves, vizes lesz’ [finnugor *sᴕsɜ- ’nedves lesz’].”

Az áz szó magyar nyelvemlékekben való előfordulásai a következők:
1231 Kendurochoy; 1262 Kenduraztou; 1269? Kendur attho; 1456 k. aʒalek; 1510 meg aʒÿk, meg aʒtagÿa; 1386? Kenderrattotow; 1510 meg aʒtagÿa.

Ótörök: azi ’szivárog’.
Ótörök: azuk ’étel egy utazáshoz’, ’étel, élelmiszer’.
Középtörök: azuk ’útravaló’.
Komi: azık ’élelem’.
Oszmán: azık ’élelem’.
Csagatáj: azik, azuka ’élelem’.
Tarant: ozuk ’élelem’.
Ujgur: azuk ’étel’. 
Hakasz: azuk ’étel egy utazáshoz’.
Hvárezmi: azık, azuk ’étel (egy utazáshoz)’.
Kipcsak: azık ’étel’.

As

Az altáji nyelvekben az as szó elsősorban ’étkezés, étel’ illetve ’enni’ jelentéssel fordul elő.

Ótörök, török: aš ’étkezés, étel’. 
Ótörök: aša ’enni’.
Középtörök: aš ’étel’.
Kun: aš ’étel’.
Baskír: aš ’étel’, aša- ’enni’.
Kazak: as ’étel’.
Kirgiz: aš ’étel’.
Krími tatár: aš ’étel’.
Tatár: aš ’étel’, aša ’enni’.
Türkmén: aš ’étel’.
Karahánida: aš ’étel’, aša- ’enni’.
Ujgur: aš ’étel’.
Azerbajdzsáni: aš ’kása’.
Türkmén: aš ’étel’.
Hakasz: as ’étel’.
Haladzs: āš, ɔ̄š ’étel’.
Jakut: as ’étel’.
Csuvas: aš ’hús’.
Dolgán: as ’étel’, as- ’enni’.
Tuvai: a'š ’étel’, ažā- ’etetni’.
Tofalár: aša- ’etetni’.
Nogáj: aša- ’enni’.
Balkár: aša- ’enni’.
Karaim: aša- ’enni’.

Összegzés:

A Volga alsó vidékéről előkerült, a VIII-IX. századból származó agyag főzőedény oldalára egy három szavas, az étel elkészítésére vagy az edény rendeltetésére utaló mondatot írtak. A rovásbetűk formailag elsősorban a régi török rovásírással mutatnak rokonságot, de egyes betűk alaki és hangértékbeli egyezése a székely rovásírásban is kimutatható. A korabeli ótörök rovásírás szabályainak figyelembevételével meghatározott kifejezések közül a kabag és az azi szavak a magyar nyelvben is megtalálhatók, például kobak, kobag, kabak, csobak (’lopótök, tökpalack, tökkulacs, ivóeszköz, fej’) illetve áz, ázik (’nedvesedik, vizes lesz’)  ázalék (’főzelék’) alakban és jelentéssel.

A felirat javasolt olvasata a korabeli nyugati török rovásjelek hangértékei alapján:
Kabag azi as. (IPA hangjelöléssel:kɒɓɒg ɒzi ɒʃ).

A bekarcolt mondat az étel főzésének folyamatára, illetve az edényben tárolt táplálék típusából adódóan annak rendeltetésére is utalhat, így kétféleképp értelmezhető:
1. A kabagban ázik az étel.
2. Ázalékos kabag.

Antal Csaba

Jegyzet:

[1] Az edény méretei: magasság: 12,5 cm, legnagyobb átmérő: 13,6 cm, nyak átmérő: 9,3 cm, száj átmérő: 10 cm, alj átmérő: 9,5 cm. 
[2] A legfontosabb jellemzők: Mindig jelölték a felső-, és középső nyelvállású magánhangzókat (é, i, í, o, ó, ö, ő, u, ú, ü, ű). A rövid-, és alsó nyelvállású magánhangzókat (a, e) nem jelölték kivéve, ha a szó nyílt szótagra végződött. Amennyiben az első szótag magánhangzóját nem írták ki, akkor az nagy valószínűség rövid-, és alsó nyelvállású (a, e).

Irodalom:

Алтай Сәрсенұлы Аманжолов: Прототюркская руноподобная надпись на серебряной чашечке, 2003.
András Róna-Tas, Árpád Berta, László Károly: West Old Turkic: Turkic Loanwords in Hungarian I–II. 2011.
Gerard Clauson: An etymological dictionary of pre-thirteenth-century turkish, 1972.
Игорь Л. Кызласов: Рунические письменности евразийских степей, 1994.
Юрий С. Лебедев, Павел В. Попов: Погребение VIII–IX вв. из Астраханской области и горшок с рунической надписью, Российская археология, 2023, № 1, с. 178–186.
Magyar tájszótár, első kötet. Szerkesztette: Szinnyei József, 1893-1896. 
Martti Rӓsӓnen: Versuch eines etymologischen wörterbuchs der türksprachen, 1969.
Сосланбек Якубович Байчоров: Древнетюркские рунические памятники Европы,1989.
Talat Tekin: A Grammar of Orkhon Turkic,1968.
Új magyar etimológiai szótár.

Az i. e. 400–350 között emelt Hamu-domb nevű sírhalom a Krím-félsziget keleti részén, Kercs városának közelében található. Az 1830-as években feltárt sírkamra központi helyén egy férfi csontvázát találták meg, aki valószínűleg a szkíta közösség nagyra becsült tagja, talán annak vezetője lehetett. Teste egy fából készült ágyon nyugodott; fején aranymedálokkal díszített, csúcsos nemez fejfedő, nyakában egy nagy aranykorong, csuklóin pedig arany karkötők voltak, ruháját aranylemezek ékesítették. A sírból számos melléklet is előkerült, többek között egy ostor nyele, egy kés és egy tegez, amelyek mind arannyal vagy drágakövekkel voltak díszítve. A férfi sírhelyétől balra egy női csontvázat is találtak, aki feltehetően a felesége volt. A nő testét egy ciprusfából készült, faragott elefántcsontlemezekkel díszített szarkofágba helyezték, amelyre a görög mitológiából vett jeleneteket festettek. A nő fején egy nagy, aranymedálokkal díszített elektrum (természetes arany-ezüst ötvözet) diadém volt, a fülében áttört függők, a testén egy aranykorong, a nyakában egy arany nyaklánc, a csuklóin pedig két arany karkötő volt. Mellette egy bronz kézitükröt helyeztek el, amely aranyozott fogantyúval volt ellátva. Lábai közé egy elektrumból készült edényt helyeztek, amelyen a szkíta mitológia jeleneteit ábrázolták. A sírból továbbá az uralkodó egyik szolgájának csontváza, valamint lovak maradványai is előkerültek.
A feltárás után a fosztogatók kirabolták a sírkamra alatt lévő rejtekhelyet, de az aranyból készült pajzsdíszt később jutalom ellenében visszaszolgáltatták. A mindössze három görög betűből álló és egy hegyes eszközzel bekarcolt ΠΑΙ szó ezen, a lábait maga alá húzó szarvast ábrázoló pajzs- vagy mellvért díszen található, az állat nyakán, közvetlenül a szarvas alatt ábrázolt ragadozó háta fölött.
A sírból ezen kívül még három, görög betűkkel feliratozott tárgy is előkerült: egy arany kardhüvely, amelyen két sorban a ΠOPI NAXO (PORI NAKhO) felirat olvasható, egy EPMEΩ (ERMEO) feliratú ivócsésze, valamint egy ΔΔΔΠ (DDDP) jelzéssel ellátott aranykorsó.   

A sírhalomból előkerült dísz

A fejjel lefelé bekarcolt szó

A felirat korábbi értelmezései 

Harmatta János a korábbi értelmezésekkel egyetértve megismételte, hogy a ΠΑΙ felirat a ΠΑΙ(ΡΙΣΑΔΕΟΣ) név rövidítése, ami arra utal, hogy az arany szarvas I. Pairisades (i. e. 349/348 — 310/309) királyi műhelyében készült. Mindezt azzal próbálta alátámasztani, hogy Pairisades nevének hasonló rövidítései a királyi műhelyben készített agyagedényeken[1] is előfordulnak.
Brasiszkij a fenti elképzelést elvetette és a feliratot a tárgyat készítő mester névrövidítéseként értelmezte. Ezt azzal indokolta, hogy a temetkezés típusa nem a görögökre, hanem a szkítákra jellemző szokásokat és jellegzetességeket mutat. A királyt nem egyedül temették el, a sírba fegyvereket, nagy mennyiségű ételt és bort helyeztek. Ezen kívül egy ló maradványait is megtalálták, ami megfelel a szkíta temetkezési szokásoknak és a túlvilági életről alkotott hiedelmeknek.
Korolkova és Alekszejev úgy vélik, hogy a παιάν (paián ’hálaének’) epiklézis (’lehívás’), az Apollón tiszteletére írt himnusz rövidítéséről van szó, de nem zárják ki a szarvasra vonatkozó értelmezést sem, amely a „szabadító”, „megmentő” jelentéssel bír.
V. P. Jajlenko javaslata az, hogy a szót az iráni *paH¹ ’védeni, őriz’ gyökre kellene visszavezetni.
A felirat olvasatával kapcsolatos elméletek, kivéve az utóbbit, nem fogadhatók el, mivel egyrészt a Harmatta által példaként megemlített tetőcserepeken a tulajdonneveket nem rövidített formában nyomták a puha anyagba. Másrészt nehezen elképzelhető, hogy egy ilyen gondosan kidolgozott aranytárgyat annak készítője hevenyész módon bekarcolt, és nem tetszetősen beponcolt műhelyjelzéssel lásson el. A név- vagy szórövidítés lehetősége is elvethető, hiszen a rovónak elegendő hely állt rendelkezésére egy több betűből álló szónak vagy személynévnek a lejegyzésére.

A felirat olvasata

A kifejezést balról-jobbra haladva jegyezték le, amely a következő, korábban már megfelelően megállapított hangértékkel rendelkező betűkből áll:

1. P – A görög pí írásjegy jobboldali szára rövidebb, amely a lelet korát illetve a sír megépítésének a vélt időpontját is igazolhatja. Hiszen ez a betűtípus, a következő betűvel együtt használva, az i.e. 5. században volt elterjedt.
2. A 
3. I

A betűk rögzítésének egyszerűségéből kiindulva, a feliratot minden bizonnyal a tárgy egykori tulajdonosa karcolta be, ami összefüggésben állhat az aranytárggyal díszített harci eszköz rendeltetésével, vagy esetleg az ábrázolt jelenetet írhatja le. Mindezeket figyelembe véve, a szó a következő jelentésekkel bírhat. 

(ā=á, ī=í, y=j, s=sz)
Aveszta: pā- védeni. 
Pártus: p’y- védeni, őriz.
Khotáni szaka: pā- (pai-) védeni.
Szogd: p’y- védeni, figyel, vigyáz valamire, őriz.
Szanszkrit: pā- védeni, tartani. 
Óperzsa: pā- védeni. (y=j, s=sz)
Közép perzsa: p’y- védeni, őriz.
Perzsa: 
pā'ī alázatosság; tartós, szilárd.
pā'īn alsó rész, alap, alapozás. 
pāy a láb; egy alap; nyom, sáv, lábnyom; alap, alul; támaszpont, alapozás; szilárdság, tartósság, állandóság; ellenállás; teljesítőképesség, erő; az akadály vagy utóbbi rész; vége, határ; mentség, ürügy, színlelés.
pāyān vége, véglet; határ, határvonal, szegély.
pāyanda szilárd, tartós, maradandó, örökkévaló.
pāydār szilárd, rögzített, állandó, állandósult, folyamatos, tartós, egyenletes; hosszú életű; megerősítés; erős.
pāyista szilárd, tartós. 
pāyīdan, pā'īdan szilárdan állni, állandó, merev, mozdulatlan, megalapozott; mindentől függetlenül létezni; mereven nézni egy tárgyat; eltaposni, visel; dobog vagy a lábbal elsimítani, rúgni; várni, remél; figyelni, kirabolni; jóllakni, fáradt, kimerült.
payistan várni; szilárdnak lenni; eltaposni. 

Dravida nyelvek (ā=á, y=j):
Kannada: pāy beleütközik, döf, nekiütődik.
Gondi: pāy- verni, ütés.
Kuwi: pāy- ütni, öl; pay- legyőzni, öl.
Tamil: pāy támadás, lecsapni; behatolni, nekirontani.

Oszmán: pajändä, pajanda szilárd, tartós; támasz, segítség; egy ház tartógerendája; pajdar szilárd, tartós. 

A nyelvi adatok, a szavak hangalakja és az azokhoz társított jelentések figyelembevétele alapján feltételezhető, hogy a pajzs szavunk nem a déli szláv, hanem elsősorban az indoiráni nyelvekből származik. A jelenleg elfogadott származtatás vitathatóságának a magyar ’harc; gond’ jelentésű baj kifejezés esetében is meg van az alapja. Ez a szó ugyanis az évezredek óta elszigetelten fejlődő dravida nyelvekben is ugyanazzal a hangalakkal és jelentéssel bír, mint a magyarban. Ennek ellenére a magyar etimológusok arra a következtetésre jutottak, hogy a védekezésre, a támadás kivédésére használt tárgyat megnevező pajzs szavunk az észak olasz pavese szóból származik, míg a baj szó déli szláv jövevényszóként került a magyarba.
Az ÚESz szerint a pajzs szó: „Olasz  (Észak) jövevényszó. Olasz  (régi nyelvi) pavese ’egy fajta hajópáncél; pajzs mint fegyver’, (velencei) pavèse ’egy fajta régi fegyverzet, pajzs’ [< olasz Pavia  [helynév]; híres pajzskészítő város a középkorban]. Megfelelői: francia pavois ’nagy pajzs; jelzőzászlók sora a hajón’; német  (középfelnémet) pavese, pafese ’egy fajta nagy pajzs; pajzs alakú sütemény’; cseh pavéza ’pajzs’; stb. Vö. még latin  (középlatin) pavensis, pavesis ’nagy pajzs’, pavesium ’egy fajta pajzs’. A magyarba átkerült alak *pavež lehetett.”

A pajzs szó előfordulása a magyar nyelvemlékekben: 1372 u./ paÿʒual fegyuerkedet; 1384 pays; 1450 u. paysa; 1514 tarpais; 1535 paizsokkal; 1551 paysa, pais; 1603 pajsos; 1636 paissa; 1682 payssa. 

Az ÚESz a baj szó eredetéről: „Déli szláv jövevényszó. Szerbhorvát boj ’harc’, (régi nyelvi Ča) ’párbaj’ [vö. déli szláv biti ’üt, ver; viaskodik, küzd stb.’]. Vö. még szlovák boj ’harc; ütközet’; orosz бой ’ua.; verés, ütleg’; stb. A magyarba a bajnok szóval egyidejűleg kerülhetett ’párbaj’ jelentésben, amely a bajvívás, párbaj (pár-) összetételekben őrződött meg.”

A magyar nyelvemlékekben: 1138/ Baiadí; 1202/ Boẏcuth; 1211? Boyad; 1316 Boyseb; 1387? Bayus; 1395 k. baÿ.

A magyar tájnyelvben: paizsos ’kemény’ (Somogy vm.)

Czuczor Gergely és Fogarasi János a következőket fogalmazták meg a pajzs szó eredetével kapcsolatban: (...) „Minthogy a pais bajvívási védeszköz, legvalószinűbb, hogy a baj szóval rokon, s eredetileg bajis (bajos, t. i. bajhoz, bajvíváshoz tartozó fegyver) volt, s az ajakhang megkeményítése, és némi rövidítés által alakult belőle a pais v. paizs. Hangi és fogalmi rokonságban állanak vele: pajk, pajkos, és a régies pajktárs, ma pajtás v. bajtárs, továbbá a pajzán, t. i. mind a pajkos, mind a pajzán alapértelemben jelentenek nyugtalankodót, baj-okozót, szilajt, másokat békén nem hagyót, kicsapongót, s ugyan ezt jelenti a tájdivatos bajza, bajzát.  Dankovszky szerént paizs olaszul: pevese, spanyolul: paves, románul: pavez, tótul: paveza.”

Összegzés

A szkíta népek által beszélt nyelvről kevés forrás áll rendelkezésünkre; mindössze néhány hiteles szkíta kifejezés, túlnyomórészt személynevek formájában, valamint kevés és rövid, ám megfejtetlen felirat maradt fenn.
A Kul-Oba-i szkíta kurgánban talált pajzs– vagy mellvértdíszre görög betűkkel bekarcolt ΠΑΙ szó jelentésével kapcsolatban több elmélet is született. Egyes kutatók Pairisades királyi műhelyére utaló rövidítést vagy éppen a tárgyat készítő mester névrövidítésének, míg mások az Apollón-himnuszra vonatkozó szórövidítésnek gondolják.
Mivel az aranytárgy a hadakozás során az emberi test védelmét szolgáló felszerelés része lehetett – egy pajzs vagy mellvért darabja –, nem kizárt, hogy a bekarcolt szó a védelem erősítésére vagy a tárgy tartósságának fokozására vonatkozó bűvös kifejezés volt. Mindezt figyelembe véve a nyelvi adatok alapján valószínűsíthető, hogy ez a szó az indoiráni nyelvek ’védeni, őriz' jelentéssel rendelkező pā-, p’y-, illetve a ’tartós, szilárd’ jelentésű pā'ī, pāy szavakkal mutat egyezést. Az aranytárgyra karcolt szkíta „pai” szó a mai magyar nyelvben azonos jelentéssel, pajzs alakban található meg.

Antal Csaba

Megjegyzés:

[1] A hivatkozott tárgyak nem agyagedények, hanem tetőcserepek. (Гайдукевич, 1955, 111. o.)


Irodalom:

Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára (1862).
Елена Федоровна Королькова, Андрей Юрьевич Алексеев: Олень из кургана Куль-Оба (Памятники древнего и средневекового искусства // Сб. статей в память проф. В.И. Равдоникаса / Проблемы археологии. Вып. 3. СПб.: СпбГУ, 1994. С. 102–109.).
Francis Joseph Steingass: A comprehensive Persian-English dictionary (1892).
Harmatta János: Eltűnt nyelvek és és írások nyomában, Antik Tanulmányok 34. (1989-1990).
Johnny Cheung: Etymological Dictionary of the Iranian Verb (2007).
Сергей Всеволодович Кулланда: Скифы: язык и этногенез (2017).
Szinnyei József: Magyar tájszótár (1893). 
Thomas Burrow, Emeneau Murray Barnson: A Dravidian etymological dictionary (1984).
Иосиф Беньяминович Брашинский: В поисках скифских сокровищ (1979).
Виктор Францевич Гайдукевич: Античные города северного Причерноморье: очерки истории и культуры I. (1955).
Új magyar etimológiai szótár 

A valószínűleg ruhák összekapcsolására használt csat a Karcag-Orgondaszentmiklós közelében található kun temető 100. sírjából került elő 1972-ben. A lelet egyik oldalán, a tüske rögzítését szolgáló furattól kezdődően, a kereszt jelképe után egy 18 betűből álló felirat fut körbe. Az ismétlődő és helyenként tükrözött írásjegyek közötti zegzugos bekarcolások külön egységekre osztják a feliratot, mely ez esetben a szóközök jelölésére szolgál.

Az orgondaszentmiklósi kun csat

 A csat kiterített betűsora

Hakan Aydemir olvasata

Az egyetlen említésre méltó feloldási kísérlet Hakan Aydemir nevéhez fűződik, aki a feliratot a székely-magyar rovásábécé segítségével próbálta elolvasni. Javaslata azonban kétségbe vonható, mivel az egyes írásjegyek hangértékét tévesen határozta meg és figyelmen kívül hagyta az ótörök írásrendszer szabályait és megkötéseit.
Aydemir átbetűzése és ótörök nyelvű olvasata jobbról-balra:

sz d sz ö g tr ö tr ö g tr ö tr ö g tr ö tr ö g tr

sz(e)d(e)sz ögt(ü)r ötr(ü) / ögt(ü)r ötr(ü) / ögt(ü)r ötr(ü) / ögt(ü)r.

Értelmezése: ’Szedesz dicséret[é]-re / dicséret[é]-re / dicséret[é]-re / dicséret.’

A fenti olvasat az alábbiak miatt nem fogadható el: 

1. A nyugat-európai gótikus csatokkal megegyezően az első jel nem az <sz>, <d>, <sz> rovásbetűk összevonása, hanem egy vallási jelkép, egy kereszt. Ezt támasztja alá, hogy a Radvány közelében feltárt csaton és a Gyula–Békéscsaba térségéből előkerült csattöredéken jól elkülönül a szöveget befoglaló kerettől egy mankós-, vagy egy elfordított hármas keresztre hasonlító véset.
2. A balra nyitott, a latin K betűre hasonlító rovásbetűt tévesen egy t͜ r összerovásként azonosította. A feloldás módját nem részletezi, de valószínű, hogy az írásjegy felső részét a <t>, az alsó ferde mellékjelet pedig a kis <r> rovásbetűnek gondolta. A két betű ily módon való összevonását viszont semmi sem indokolta.
3. A keleti ótörök rovásírásos emlékek egyik jellemzője, hogy ha egy szó nyílt szótagra végződött, az utolsó magánhangzót mindig lejegyezték. Ezt a megkötést a felirat megalkotója is alkalmazta. Aydemir szerint azonban az imént idézett szabály ellenére a szövegben az ötrü szó véghangzója nincs jelölve, azt a teljes olvasat megadásakor utólag helytelenül illesztette be.


A rovásfelirat új olvasata

A betűk hangértéke jobbról-balra haladva: 

1. Ö − Ez a betűforma a jelenleg ismert székely ábécék egyikében sem szerepel, csupán az 1501-ben készült, de napjainkra megsemmisült csíkszentmihályi rovásfeliratban használták. A rovásbetű másik előfordulása a Telegdi-féle rovásábécéből ismert, de abban a betű főszára és a mellékvonalai is ívesek.
2. G − A betű alakja és hangértéke ugyanaz, mint a székely írásban.  
3. ÜK  − Az írásjegy tükrözésének az oka nem a mutatósság vagy az arányosság megtartása volt. A betű állásának a megváltoztatása az azonos alakú első betűtől eltérő hangértékre hívja fel a figyelmet. Az ótörök írásrendszerben a -kö, -kü, -ök, -ük szótagot illetve a k hangot is jelöli.
4. Ö.
5. KÜ vagy K.

A kun csat írásjegyeinek párhuzamai

A felirat átírása:
ögük ökü, ögük ökü, ögük ökü, ögük ökü, ögük.

A szavak jelentése

Ögük

A két szóból álló és ismétlődő formula első szavának a szótöve a ’dicsér, dicsőít’ jelentésű ótörök ög-, melyhez egy -k toldalék kapcsolódik.
Ótörök: ög- ’dicsér, magasztal’.
Közép-török: ög- ’dicsér, dicsőít’, ögün ’dicsekszik’; ögdi ’dicséret’.
Kun: ög-, öv- ’dicsér, dicsőít’.
Ujgur: ög- ’dicsér, dicsőít’; ögä ’dicsőség’; ögdi ’dicséret’, ögmiš ’dicséret’.
Jakut: ögün ’henceg’.

A szó végén álló -k képző igékből képez főnevet, melléknevet vagy határozószót. Így az ög ’dicsér’ igéből az ögük ’dicső’ jelentésű képzett szó jött létre. 

Ökü/Ök

Számos altáji- és uráli nyelvi párhuzam azt mutatja, hogy a szó alapjelentése az ’anya, nővér’, illetve ’asszony’ fogalmához kapcsolódik.

Az uráli nyelvekben:
Magyar: ik, ike, ük ’nagyanya, dédanya, dédapa’; uk, ük, ükőd, ’mátka nagyanyja’ (székely szó); ük ’szép v. nagyanyának anyja’. A magyar nyelvemlékekben: 1171? Wca; 1211? Ikeh; 1215 Yku; 1268? Vk; 1395 yk; 1405 wk; 1541 ikeye [ike]; 1560 Ŏkód; 1838 Uk.
Finn: eukko (régi finn euhko) ’öregasszony, idős asszony, feleség’; ’anya, nagymama’. 
Udmurt: jükǟ, ēkoǝ, jēk, ēkoa ’asszony’.

Az altáji nyelvekben:
Ótörök: ög, ök ’anya’; eke ’nővér’.
Török: öke, öge ’nővér’.
Középtörök: öke ’nővér’.
Ujgur: ög ’anya’; uka, hükä ’nővér’.
Ujgur manicheus szöveg: Ög taŋri- ’istenanya’.
Karahánida: eke ’nővér’.
Csuvas: akka ’nővér’.
Írott mongol: eke ’anya’; okin, ökin ’lány, lánya’.
Közép mongol: eke, äke, ikä̆ ’anya’; okin, oki(n), ugen, ūkin/ukin ’lány, lánya’.
Halha: ex ’anya’; oxin ’lány, lánya’.
Burját: exe ’anya’; üxin ’lány, lánya’.
Kalmük: ekǝ ’anya’; okṇ ’lány, lánya’.
Ordos: eke ’anya’; oχin ’lány, lánya’.
Dagur: eg, ehe ’anya’, egči, ekē ’nővér’; oken ’lány, lánya’.
Baoan: oken ’lány, lánya’.
Mogol: ukin ’lány, lánya’.
Evenki: uku-čēn ’nő’; ekīn ’nővér’.
Even: uki ’nő’; ekъn ’nővér’.
Negidál: uxi ’nő’; exe ’nő, feleség’, exīn ’nővér’.
Irodalmi Mandzsu: uki ’nő’, uxen ’meny’.
Közép Japán: oku ’feleség, hitves’.
Tokio: óku-sama, óku-san ’feleség, hitves’.
Kioto: ókù-sàmà ’feleség, hitves’.
Kagoshima: oku-samá ’feleség, hitves’.
Beszélt Mandzsu: xexǝ ’nő, feleség’.
Irodalmi Mandzsu: xexe ’nő, feleség’.
Dzsürcsi: xexe-e ’nő, feleség’.
Ulcsa: ēqte ’nő, feleség’.
Orok: ekte ’nő, feleség’.
Nanaj: ekte ’nő, feleség’.
Orocs: eki ’nővér’.
Udege: exi(n) ’nő, feleség’; ’nővér’.
Szolón: xexe ’nő, feleség’.

 A dravida nyelvekben:

Tamil: akkā, akkai, akkaṉ, akkāttai, akkāḷ ’egy idősebb testvér felesége, idős anyai vagy apai unokatestvér, idős nőt jelölő kedveskedő kifejezés’.
Kota: akn ’nővér’ vagy ’női unokatestvér’.
Toda: okn, okok ’nővér’ vagy ’női unokatestvér’.
Kannada: akka ’nővér’; náluk az idősebb nőt általában akkanak nevezik, a lányokat is így hívják az idősebbek.
Koḍagu: akkë ’nővér’ vagy ’női unokatestvér’.
Tulu: akka, akkè ’nővér’.
Telugu: akka ’nővér’.
Kolami: akkābāi ’nővér’.
Gondi: akkā, akkal(i), akkal ’nővér’.
Kuwi: aka/akey fiatal lányokra használt névmás.

Szanszkrit: akkā- ’anya’.

Prákrit: akkā- ’nővér’.

Baszk:
eguzki, iguzki, egúzki, iduzki, iruzki, iuzki, egúzku, ’Nap’.
ekhi, eki, iki, ’Nap, napraforgó’.

A fentiek alapján kijelenthető, hogy a hazánk területén előkerült gótikus kerek csatok német nyelvű felirataival egyetemben, a karcagi csat szövege szintén vallási tartalommal rendelkezik.[1] Ezen a csatkarikán azonban nem az Isten vagy Mária segítségét, védelmét kérő mondat, hanem a következő török nyelvű magasztalás olvasható:

Ögük Ökü, ögük Ökü, ögük Ökü, ögük Ökü, ögük.
(IPA: øgyk øky, øgyk øky, øgyk øky, øgyk øky, øgyk.)

Magyar nyelven: Dicső Anya(isten), dicső Anya(isten), dicső Anya(isten), dicső Anya(isten), dicső.


Mitológiai párhuzamok

Ökü Anyaisten tisztelete több, köztük a magyar nép hitvilágában is megtalálható. A rábaközi tudók szellemi hagyatékában Ukkó női isten, a Föld anyja. „A nővé meg férfivá manifesztálódott istenség női felét a rábaközi hagyományban UKKÓ, vagy ÜKKÖ, ÜKKÓ formákban leljük meg, s nem csak a pásztor szubkultúrában, hanem azon kívül is, a néphitben. UKKÓ-nak még a 20. század elején is áldozott a rábaközi paraszt és pásztor.[...] UKKÓ neve - 20. századi „sámánok” magyarázata szerint, hivatkozással elődeikre - az „Üg-Kou-An”, vagy „Ük-Küő-An" - „ős-kő-anya”, „ős-föld-anya” „kerekedett” formája. Ő a magyar Magna Mater. Egy másik szófejtés szerint a kanca ősi „üg” neve rejlenék UKKÓ istenasszony nevében, aki egykoron totemállat, „Ló-Anya” lehetett?” (Máté).
A baszkok hiedelem világában Ekhi a Nap istennője és az emberiség védelmezője. Az ókori baszkok nagymamának is nevezték és napnyugtakor szertartásokat végeztek a tiszteletére. Az etimológusok az ekhi szót a baszk nyelv Nap jelentésű Eguzki szavából eredeztetik. Ennek a kifejezésnek a változatai Eki, Iguzki (Irun), Iuski (Burrunda), Eguzku (Roncal), Ekhi (Xiberoa, Zuberoa/Soule), Iki (Bardos), Ekheerri, Ekheri (Labourd). Ez a nyelvi és hitvilágbeli adat is megerősíti Uk isten és a naprendszerünk központi égiteste közötti kapcsolatot.
  A finn mitológiában a legfőbb isten Ukko, aki az ég istene, de hívják felső istennek, mennyei atyának, felhők urának, levegő királyának és az ég köldökének is. Ukko felesége Akka, a termékenység istennője volt.


Rovásfeliratos csatok, csattöredékek

A Kárpát-medence területén mostanáig két teljes és három töredékes csatkarika került elő, melyekre azonos betűkészlettel ugyanazt a két szót felhasználva, a karcagi csaton olvasható szöveggel megegyező imaformulát véstek be. Eltérés csupán a szövegek hosszában mutatkozik, illetve a tótkomlósi lelet esetében a szórend eltér, mert az ima szövegében az ök szó megelőzi az ögük kifejezést. Ezen kívül a középkori Tótkomlósnál megtalált tárgyon, közvetlenül a furat mellett, nem egy kereszt, hanem egy függőleges irányú bevésés látható, ami az írást behatároló keret része lehet.  

A radványi bronzcsat (kép: Crişan 2016)
/14. század közepe, második fele/

Rovásfeliratos csatkarika töredéke a középkori Komlós falu területéről (kép: Katona-Kiss 2022)
/szórványlelet, 14. század közepe, második fele/

A békési csattöredék (kép: Katona-Kiss 2022)

Az ép állapotban megmaradt és a töredékes csatok egykori átmérője alapján kiegészített ima szövege a következőképpen alakul. (Zárójelben a hiányzó szakaszok):

Radvány: Ögük Ökü, ögük Ökü, ögük.
Tótkomlós-Gyümölcsös: Ökü ögük, Ökü (ögük, Ökü ögük.)
Békés megye: Ögük Ö(kü, ögük Ökü, ögük Ökü, ögük Ökü, ögük.)
Mezőberény: (Ögük Ökü, ögük Ökü, ögük Ö)kü, ögük. 


Összegzés

A 14. századi kun bronzcsatokon lévő felirat elkészítéséhez mindösszesen három írásjegyet használtak. Ezek közül, a betű alakot és a hangértéket nézve, kettő a székely írásban is megtalálható, egy pedig kizárólag az ótörök írásrendszer része. A székely- illetve ótörök betűkkel vésett szöveg kun (köztörök) nyelvű, melyben az Anyaisten dicsérete, méltatása, az „Ögük Ökü” (’Dicső Anya’) formula ismétlődik. A mondat ’anya’ jelentésű ökü szavának módosult változata (ük) a magyar nyelv szókincsében is megtalálható, amelyet napjainkban a rokonsági fok jelölésére használunk.   

 

Antal Csaba

Jegyzet:

[1] Gótikus feliratok: HILF+MARIA+MER+T+ (Te) segíts rajtam Mária!; HILF+GOT+MARIA+EROTI Segíts Isten, adj tanácsot Mária!

Irodalom:

Алтай Сәрсенұлы Аманжолов: Прототюркская руноподобная надпись на серебряной чашечке 2003.
Gerard Clauson: An etymological dictionary of pre-thirteenth-century turkish 1972.
Hakan Aydemir: Kun-kipcsak elemek a moldvai csángó nyelvjárásban. Magyar Nyelv XCVIII (2002)/2, 198–211.
Ioan Crişan: Consideraţii cu privire la colonizarea cumanilor în Bihorul medieval. Arheologie, onomastică, toponimie. Crisia XLVI (2016), 13–24.
Katona-Kiss Attila: A kései nomád műveltség nyomai a Maros-Körös közén, A Magyarságkutató Intézet Kiadványai 50. 2022.
Máté Imre: Yotengrit 1. 
Monier Williams: A Sanskrit-English dictionary 1872.
Robert Lawrence Trask: Etymilogical dictionary of basque 2008.
Сосланбек Якубович Байчоров: Древнетюркские рунические памятники Европы 1989.
Talat Tekin: A Grammar of Orkhon Turkic 1968.
The Tower of Babel
Thomas Burrow, Emeneau Murray Barnson: A Dravidian etymological dictionary 1984.
Új magyar etimológiai szótár

Egy korábbi tanulmányban részletesen kifejtettem, hogy a Nikolsburgi székely rovásábécé <tpr᷉q> hangzósításának a megfelelő feloldása tepere reku vagy tepe reku, ami az égig érő fa, más néven életfa, világfa stb. régi magyar neve volt. Megállapításra került az is, hogy a szókapcsolat első részének az eredeti hangalakja őrződött meg a palócok díszes fájának[1] a megnevezésében.

A Nikolsburgi ábécé <tpr᷉q> szófője

Rossz fonetikai átírások, téves megállapítások

Simon Péter Szergej Patkanov nyomán, arra a következtetésre jutott, hogy a ’Tāpar név a szabír népnév egyik változata és a tárgyalt szójel hangzósításában lévő tpr betűsor ennek a tapar szónak a rövidítése. Varga Géza, Simon szóbeli közléséből kiindulva, azt hangoztatja, hogy a Nikolsburgi ábécében megtalálható és egy fa leegyszerűsített képével jelölt szófő <tpr᷉q> hangzósításának a feloldása „taparus” azaz „szabír ős”. Mindebből arra következtetett, hogy a hét ágú életfa a szabír (magyar) nép mitikus őse, istene volt. Azonban ez az eszmefuttatás, figyelembe véve a ’Tāpar szó tényleges hangalakját, legvalószínűbb jelentését, valamint az ebből létrejött névalakok hangtani adatait és a névhez kötődő mítoszokat, néphagyományokat, nem állja meg a helyét.
Patkanov már a tanulmányának első mondatában közli, hogy a Šabar, Saber, Šoper, Sabir stb. földrajzi elnevezések szerinte a ’Tāpar szó módosult változatai. Varga azonban figyelmen kívül hagyta – továbbra sem pontosan idézi – a Patkanov által leírt név hangjelöléseit, a betűk tényleges hangzását nem megfelelően írta át a magyar nyelvre, melynek az lett az eredménye, hogy a székely szófő jelentésével kapcsolatban egy téves elméletet fogalmazott meg. A szókezdő t betű előtt lévő vesszőt Varga elhagyta, ami egy igen fontos hangtani adatot, a mássalhangzó-képzésmódját, a palatalizációt jelöli, azaz a t hang helyet egy ty hangot kell ejteni. Szintén elkerülte a figyelmét egy másik hangjelölés, egy betűt módosító jel, ami a szó második betűje felett látható. Ez a rövid vízszintes vonal a magánhangzó hangzásbeli módosulására utal, azaz nem a, hanem egy á hangot kell képezni. Mindezek alapján a Patkanov által közölt ’Tāpar név helyes kiejtése Tyápar. A <tpr᷉q>hangzósításnál viszont nincsenek olyan jelzések, melyek a betűsor elején lévő mássalhangzó lágyulására és egy hosszú magánhangzóra utalnának. Tehát ezeknek a jelöléseknek a hiánya és a hanti szó tényleges hangalakjának és kiejtésének az ismeretében a tpr betűknek nemcsak a „tapar”, hanem a tyápar feloldása is kizárható.  
Vargának, a Nikolsburgi ábécé életfát ábrázoló szófőjével kapcsolatos eszmefuttatása nemcsak a fentebb felvázolt figyelmetlensége, hanem a szófő hangzósítását jelölő <tpr᷉q> betűsornak az általa elvégzett feloldási javaslata, az írástörténeti adatokat, a Nikolsburgi ábécé rovásbetűinek és szófőinek a hangzósításához használt betűformák jellegzetességeit valamint a magyar nép hagyományait, szokásait, hitvilágát rendre figyelmen kívül hagyó tudománytalan megoldásai miatt is tarthatatlan. 

A <tpr᷉q> hangzósítás szakszerű feloldása

A rovásjel hangzósításának a feloldásával korábban próbálkozók, köztük Varga Géza is, súlyos hibát követtek el azzal, hogy a <tpr᷉q> sorvégi írásjegye és a kum szójel hangzósításához használt latin egyezményes rövidítőjel alakjának a különbözőségét figyelmen kívül hagyták. Nem tulajdonítottak jelentőséget annak, hogy a betűsorban – az áthúzott változatban szintén – az utolsó betű szára hullámot vetve az írás irányába jobbra fordul, míg a kum szófő rövidítőjelének ugyanazon része mindvégig egyenes vonalban kb. 40°-os szögben lefelé, az írás irányával szembe haladva végződik. Ennek okán nyilvánvaló, hogy a két írásjegy szembetűnő alaki különbsége hangértékbeli eltérést is jelent.

A szófők hangzósításához használt írásjegyek alaki eltérése
(balra a <tpr᷉q> betűsor utolsó eleme a kú betű, jobbra a kum olvasattal rendelkező 9 rövidítőjel) 

Tehát a 9 rövidítőjel a ’behunyt szem’ („Isten szeme”); ’üreg, üreges, lyuk’ jelentéssel rendelkező kum szót, a q betű viszont veláris vagy mély ’k’ hangot jelöli, ami itt lényegében a ’kú’ hangkapcsolat írásjegye. Meg kell említenem azt is, hogy a Penczicz-féle székely ábécében a q betű három esetben fordul elő, a két <tpr᷉q> betűsorban és a héber qoph betű hangzósításában, de az utóbbiban a betű szára függőleges állású és mindvégig egyenes vonalú. A latin hónapnevek felsorolásánál a szavak egyikének a végén sincs q vagy q írásjegy csak a 9 rövidítőjel (összesen 19 esetben fordul elő), ami természetesen minden esetben az -usz szótagot jelöli.
A hangzósítás megfelelő feloldása szempontjából egy másik fontos adat, hogy a betűsor fölé egy madárszárnyra hasonlító egyezményes rövidítőjelet helyeztek, ami az r és a q betűk között egy le nem jegyzett ­-ar, -er, -re, -ri szótagra utal. 
Az első szó (tepere vagy tepe) terebélyes értelemmel rendelkezik, melynek hangtanilag módosult változata a ’terebélyes, dús lombozatú (fa)’ jelentéssel rendelkező tebe[2] szavunk. A magyar nyelvtörténeti adatok és a dravida nyelvekben található alaktani egyezések, párhuzamok segítségével meghatározott reku kifejezés pedig valószínűleg ’virág’, ill. ’levél’ jelentéssel rendelkezik. Mindezek alapján a betűcsoport feloldásával kapott tepere reku vagy tepe reku legvalószínűbb jelentése ’terebélyes lombos (fa)’ vagy ’terebélyes virágzó (fa)’. Az altáji szópárhuzamok[3] alapján az ’életfa’ jelentést is lehetségesnek tartom.

(a felsorolás nem teljes)

Tyápar, a medvefiút szülő Földanya

Az északi hantik istenrendszerének egyik legjobb ismerője Tatyana Alekszandrova Moldanova szerint, a Kustaa Fredrik Karjalainen által gyűjtött keleti hanti medvekeltő énekben és a déli hanti szókészletben is megtalálható ťăpǝ̑r névalak hangtanilag megfeleltethető az északi hanti śăpər névalakkal. Moldanova elmondása szerint az északi hantiknak a Medve égből való leeresztése énekében megemlített śupar naj aŋki, kami naj aŋki (śupar – ezüst; naj – istennő; aŋki – anya; kami – ón vagy más világos fém) istennő a Földanya. Tyapar-asszonnyal kapcsolatban hozzátette, hogy nálunk van egy śupar muw (supar muv) ’śupar föld’ szófordulat, ami olyan földet jelent, mely gazdag és változatos növény,- illetve állatvilággal bír, valamint bővelkedik az ezüstben. Mikor azt mondják, hogy śupar imi vagy śupar ne, akkor arra az asszonyra utalnak, aki erről a helyről származik.
A keleti hantik medvekeltő énekének egyik szakaszában kuj ťăpǝ̑r naj aŋki wärəntəm megtalálható ťăpǝ̑r szónak több változata is ismert, melynek jelentése nyelvjárásonként eltérő.

Déli hanti: ťăpǝ̑r, ťăpar (tyáper, tyápar).
Vahi, vaszjugáni: ťăwər (tyáver).
Tremjugáni: ťăpər (tyáper).
Északi hanti: śŏpər, śăpər (sóper, sáper).

A vogulok ősi hitvilágában a »kérges Földanyából« keletkezett Śopėr-nāj, Kami-nāj āŋkw (Śopėr-asszony, Kami-asszony anya) az emberiség ősanyja, aki az Égatya parancsára egy »méhbeli hét magzatot ráz ki« a testéből.
A szigvai hanti énekekben már egy medve anyjaként jelenik meg. Az egyik ének arról szól, hogy Śăpər asszony fia medvévé változik, hirtelen vastag szőr borítja be a testét, ezért a játszótársai sikítva elmenekülnek, a kutyák pedig a lába felé harapnak.
A vogul énekekben szintén megjelenik ez a mítosz, melyben »Az egy anya szülte hét fiú« legidősebb tagja megőrülvén, medvévé változott. A déli-, és a szurguti hanti énekekben is a medve anyjaként emlegetik T’ăpǝ̑r-istennő-anyát. Kazim folyó bal partján élők szerint Śŏpər asszony egy erdei tündér és nem a teremtésben segédkező isten.
Az északi hanti és manysi folklórban a śăpər nemesfém jelzőjeként (pl. vogul śopėr åln, kami åln ’śopėr ezüst, kami ezüst’) fordul elő, ami eredetileg a származási helyre utalhatott, hiszen a ťăpǝ̑r kifejezés és az északi, szókezdő ś hangot tartalmazó változatai helynévként is használatban vannak. A ťăpər és változatai jelzős szerkezetei a következők: oD ťăpar-χuj ’Osztják a Narim volosztból’; χuj tăpər-neŋ ȧŋkə ’név’; ťăpar-neŋ tăjəm păχ ’a medve neve’; Patk. ťăpar-nēŋ ’egy nő T’ăpar városából; egy nő a Narim volosztból’.
A Serafim Patkanov által gyűjtött hősénekben szerepel a ťăpar-woš ’ťăpar-város’ helynév, mely az Irtis mellett, a cingalai jurták közelében lehetett. Ennek a városnak a manysi neve Śopər us. Reguly Antal, Śăpər fejedelemnőről megjegyezte, hogy egy obdorszki nő volt. Ezt igazolja Pápay József beszámolója, mely szerint śăpər-moṷ-nak (śăpər-föld) nevezik az Obdorszk és Muzsi közötti, az Uralig terjedő vidéket, s az utolsó osztják fejedelmét, Tajsint śăpər-moṷ känaz (śăpər-földi herceg) címmel illetik.

Szerafim Patkanov az Irtiszi-osztják szójegyzék-ben a következő meghatározásokat adta meg:
’Tāpar, Šābar ’tyápar (népnév)’; a Narim tartományhoz tartózó (az Irtisz folyó menti terület); Tyápar városhoz tartozó’;
’Tāpar-χui ’osztják a Narim tartományból; Tyápar városból’;
’Tāpar-jaχ ’tyápar emberek’;
’Tāpar jittaŋ nāra ’a tyáparok szablyája; Tyápar város fejedelmének, csodálatos szablyájának neve, amelyről azt mondják, hogy mindig emberi vértől csöpögött’;
’Tāpar-mir Narim tartomány;
’Tāpar nēŋ ’tyápar nő; egy nő a Tyápar városból; egy nő a Narim tartományból’;
’Tāpar-voš ’Tyápar város, régi osztják földvár egy dombon, a zingalini jurták mellett’. 

Tehát az eredetileg helynévként vagy annak jelzőjeként használt, az obi-ugor folklór szövegekben elsősorban a medvekultuszhoz kapcsolódó ťăpər többszöri jelentésváltozáson ment keresztül és istennők valamint fémnevek jelzőjévé is vált.

 Gyepű → gyep, tyáp, sztepp?  

A Moldanova által említett ’śupar föld’ szófordulatból kiindulva, ami náluk változatos növény,- és állatvilággal bíró vidéket is jelent, nem kizárt, hogy a tyápar szó tyáp töve eredetileg termékeny, füves földterület jelentéssel rendelkezett és hangtani-, jelentéstani kapcsolatban áll a beépítetlen földet, mezőt, füvet jelentő magyar gyep szóval. 
Az UESz a gyep szóról: „Ismeretlen eredetű. A gyepű-vel való hangtani és részben jelentéstani hasonlóságok miatt arra gondolhatunk, hogy ez a szó és a gyep szóhasadás útján párhuzamosan keletkezett megfelelői egymásnak, amelyeknek egymáshoz való időrendi viszonya azonban nem tisztázott. Az orosz степь ’sztyepp(e); füves puszta’ szóval való összefüggése kevésbé valószínű.”

A nyelvemlékeinkben:
1212 ? Gepus ’pázsit, fű’;
1257/ gep ’beépítetlen föld, mező’;
1535 k. gyüpöm ’pázsit, fű’; 
1579 giopet; 
1598 gyép;
1791/ begyepesedik ’elfüvesedik’; 
1805 gyëp; dzsöp.

Kiss Lajos a Bakonygyepes helységnév elemzésekor leírja, hogy a név második része a Gyepes, eredetileg egy erdőnek volt a neve, ami minden bizonnyal az ’élő sövény, erdőszövedék képezte akadály’ értelmű gyepű-nek a származéka. Mindez szerinte azt jelzi, hogy ez itt lévő erdő egykor a határvédelmi gyepűrendszer része volt.
  Berta Árpád és Róna-Tas András szerint a gyepű szó eredetileg olyan földsávot jelölt, ahol a fákat és a cserjéket a terület jó megfigyelhetősége érdekében kiirtották és a különböző akadályok pl. kerítések építésével egy védvonalat hoztak létre. Később egy szó-, és szemantikai hasadás következtében a gyep a 'tisztás, rét' a gyepű pedig a határon mesterségesen létrehozott védelmi rendszer kifejező szavává vált. A gyepű szó eredetével kapcsolatban a következőt rekonstrukciót közölték:
Proto türk *yapï > nyugati ótörök *ǰapï (→ votják čabï ’léckerítés, sövény ágakból, élősövény’) > nyugati ótörök *ǰäpi (→ magyar gyep) > csuvas śapă ’bozót, kis ágak, gally’ és proto türk *yapïg > nyugati ótörök *ǰapïg > nyugati ótörök *ǰäpïɣ ’építmény’ (→ magyar *ǰepiɣ > gyepeü̯ > gyepű) >> csuvas śapă (→ réti cseremisz save ’hosszú száraz vessző, kerítés, kerítés ágakból’, hegyi cseremisz sävï ’száraz bozót’).
  Az orosz etimológiai szótárak a степь (sztepp) szót ismeretlen eredetéről értekeznek, ami minden valószínűség szerint az orosz nyelv egyik jövevényszava. Egyes feltételezések szerint a szó eredeti alakja *стiп (sztip) vagy *сътеп (sztep) volt, mely utóbbi a ’megtisztított terület’ jelentésű тепу (tepu) szóból ered. Más vélemény szerint a korai szóalak *сътепь (sztepp) volt, ami a то́пот (tópot), топта́ть (toptáty) ’letaposott terület’ szavakból származik. Harold Walter Bailey a степь szót az oszét ’lapos, sík’ jelentéssel rendelkező t᾽æрæn (tyepen) szóval rokonítja.

Óorosz: степь ’alföld’.
Kisorosz: степъ, birtokos eset стéпу ’róna, síkság, mező, szántóföld; a sztyeppéhez kapcsolódó földterület; sztyeppei lakos.
Orosz: степъ ’róna, síkság; sztyepp’.

Véleményem szerint a hanti tyápar szóval az altáji nyelvek következő kifejezései is megfeleltethetők, mely szavaknak a feltételezések szerint t`ăp`o(rV) volt az ősalakja. (a felsorolás nem teljes):
Baskír: tapargha ’letaposott terület, letaposni’, tuprak ’talaj, Föld, föld’.
Csuvas: tápra ’Föld; talaj; föld’.
Ótörök: topraq ’Föld, talaj’.
Karahánida: topraq ’Föld, talaj’.
Gagauz: topraq ’Föld, talaj’.
Azerbajdzsáni: torpaG ’Föld, talaj’.
Türkmén: topraq ’Föld, talaj’.
Halha: turpaq ’Föld, talaj’.
Közép török: topraɣ/q, tofraɣ/q ’Föld, talaj’.
Üzbég: tuprɔq ’Föld, talaj’.
Sárga ujgur: durvaq ’Föld, talaj’.  
Török: toprak ’Föld; feketeföld; sírhely’.
Krími tatár: toprak ’Föld; feketeföld; sírhely’. 
Csagatáj: toprak ’feketeföld; sírhely’, tobrak ’Föld; talaj; ország’.
Kirgiz: toprak ’Föld; feketeföld; sírhely’, tobrak ’Föld; talaj; ország; por’.
Kun: toprak ’feketeföld; sírhely’.
Ujgur: tobrak ’Föld; talaj; ország’.
Szagaj: tobrak ’Föld; talaj; ország’.
Kojbál: tobrak ’Föld; talaj; ország’.
Kacsin: tobrak ’Föld; talaj; ország’.
Tatár: tufrak ’talaj, Föld, föld’.

Összegzés

A tanulmányban közölt nyelvtudományi-, mitológiai- és írástörténeti adatok valamint a <tpr᷉q> hangzósításhoz használt írásjegyek alakja, hangjelölései alapján leszögezhető, hogy a Varga Géza által meghatározott „taparus (szabír ős)” megfejtés már nem csak a betűsor hibás feloldása, hanem a Patkanov által közölt névalak tényleges hangzása, és jelentése miatt sem fogadható el.
A szófő hangzósításban lévő tpr nem a tapar szónak a rövidítése, ugyanis ennek az elméletnek az alapjául szolgáló hanti szó eredeti hangalakja ťăpar, melynek magyar kiejtése tyápar. Ez a kifejezés a nyelvtörténeti adatok alapján egykor egy olyan vidék, földterület megnevezése lehetett, amely az élet kialakulását, zavartalan fejlődését biztosító gazdag növény,- és állatvilággal rendelkezett. Ennek a szónak a módosult változatai a vogul és a hanti népeknél helynévként, származási helyre utaló szóként vagy a medveszülő Földanya és fémnevek jelzőjeként maradtak fent. Így már nem csak a hangzósításhoz használt betűk paleográfiai jellemezői, hanem a nyelvi források sem igazolják a szófő hangzósításának „taparus” feloldását és a rovásjel jelentéstartalma sem engedi meg, hogy abból bármiféle nép,- vagy istennevekre következtessünk.
A szófő fölé írt betűsor nem a magyarok istenének, hanem az életfának az egyik megnevezését rejti, melynek valószínűleg eredeti, ó- vagy ősmagyar nyelvű tebe alakját, a palócok régi népszokásának köszönhetően ismerjük.
A tanulmányban felvázolt szempontok szerint a <tpr᷉q>hangzósításnak a legvalószínűbb feloldása tepere reku vagy tepe reku. Ennek a jelentése ’terebélyes lombos (fa)’ vagy ’terebélyes virágzó (fa)’ lehetett, mely meghatározás tökéletesen megfelel a szófő jelentéstartalmának.

Antal Csaba

Jegyzet:

[1] Perőcsényben az 1930-as évekig maradt fenn az a XIX. század végére már kivesző ajándékozási szokás, hogy a szülők a kisfiaik nevében egy feldíszített faágat küldtek a lányos házhoz. Ez, a magyar népszokásokban az életet, a termékenységet jelképező felékesített faág, a tebe. A perőcsényi tebefa 60-70 cm magas, a tetején tulipán alakúra faragott rúd volt, amire két-három sorban 8-12 karimát erősítettek. A tebefát az asszonyok és a lányok díszítették fel úgy, hogy a tulipán közepébe egy almát helyeztek, a rudat övező karimákat 200-250 aranyozott-ezüstözött dióval, frissen sült fánkkal díszítették.
„Diósjenőn a tebe száraz ágasfa, melyre rongyokat és csengőt, szalagokat tesznek, és menyecskének öltözött legény viszi végig a falun, a lakodalom másnapján. Szokolyán hasonló tebét visznek egy tréfálkozó asszony vezetésével. A halott lakodalmának is része pl. a kolozsvári hostátiaknál. Szerepe van a hétfalusi boricatáncban is tebe néven.” (Magyar néprajzi lexikon)
[2] Tebe: 1. fa koronája (Brassó m. Bácsfalu Nyr. III.564; 2. színes papirossal, aranyozott almával és dióval földíszített fenyűfacsúcs, fiatal fenyűfa v. fenyűgally, melyet régente körülhordtak, mikor a boricát táncolták (Brassó m. Hétfalu MNy. V.346; Horger Antal).
Tebés: terebélyes, dús lombozatú. Tebés fa (Brassó m. Hétfalu Nyr. XVI.575; Horger Antal; Brassó m. Tatrang Nyr. II.524)
Terepély, terebély: (telepe Somogy m. Hetös Vikár Béla; terebély Csongrád m. Arany Gyulai NGy. II.392; Háromszék m. MNy. VI.318; terepély Csongrád m. Szentes Nyr. VIII.331; Molecz Béla; Székelyföld Kriza): 1. telepe, terebély, terepély: terebélyes (fa) (Somogy m. Hetös Vikár Béla; Székelyföld Kriza; Háromszék m. MNy. VI.318)
[3] Baskír: tere ’élő’, tatár: tere, terek (’ua.’), hakasz: tərəg (’ua.’).

Irodalom:

Александр Григорьевич Преображенский: Этимологический словарь русского языка. Вып. 14. 1916.
Башкирско-Русский и Русско-Башкирский словарь Башкирско-Русский разговорник. Szerkesztő-fordító: Усманова Назира Галеевна. 2015.
Berta Árpád, Róna-Tas András: West old turkic. 2011.
Csepregi Márta: „Az istenek nyelve”: a hanti mitikus énekek fordítási problémáiról. Nyelvtudományi Közlemények - 114. köt. 2018.
Irtisi-osztják szójegyzék. Ugor füzetek 14. 1902. Szerkesztette: Patkanov Szerafim.
Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. (Budapest, 1980).
Макса Фасмера: Этимологический словарь русского языка. 2008.
Михаил Романович Федотов: Этимологический словарь чувашского языка. Том II. 1996.
Munkácsi Bernát: Vogul népköltési gyűjtemény I. köt. Regék és énekek a világ teremtéséről. 1902.
Szergej Patkanov: A szabirok nemzetisége. Ethnographia, XI, 1900.