Ez a dolgozat azért készült, hogy rámutassak azokra a téves, tudománytalan megállapításokra, amelyeket Varga Géza a székely írás <ly> rovásbetűjének eredetével, jelentésével és a magyarok régi vallási meggyőződésével kapcsolatban – az ellentmondó tények ellenére is – megállás nélkül terjeszt a blogjában és a közösségi oldalakon.
Varga, a székely írás mandorla vagy kör alakú, közepén egy ponttal vagy egy rövid vonallal ellátott (ʘ θ) és eredetileg lágy l hangértékkel rendelkező rovásbetűjének az akrofónia-rekonstrukciója során arra a megállapításra jutott, hogy az a magyar „hieroglif írásban” a „lyuk szójele” volt. Ezzel a meghatározással még nem is lenne probléma, hiszen a rovásbetű kinézete alapján joggal feltételezhető az, hogy a megalkotása pillanatában az írásjegy ’üreg, üreges hely, odú, nyílás’ szóértékkel rendelkezett. Azonban a rovásbetű eredete és annak szóértéke köré, a képi párhuzamok és a rovásbetűnek a különböző tárgyakon, leleteken látható felhasználási módja alapján, egy olyan általa kitalált etimológiai és mitológiai elméletet körített, amit annak megalapozatlansága, tudománytalansága és nem utolsósorban az őseink hittörténetének és világnézetének pusztán az alapos forráskutatás hiánya miatti tudatlanság, szakmai felkészületlenség szülte, éppen ezért valószínűleg nem szándékos megcsúfolását, meghamisítását nem lehet szó nélkül hagyni.
Varga ugyanis azt állítja, hogy a székely <ly> rovásbetű, az ő elnevezésében „lyuk/Lyukó hieroglifa” szorosan összefügg a szkíta-hun-székely-magyar főisten, a Napisten elnevezésével, akit szerinte Lyukó néven magasztaltak. Ennek az istennek, az említett népcsoportok hitvilágában való egykori meglétét és az őáltala meghatározott istennév korabeli hangalakját egy nyilvánvalóan eltérő etimológiával rendelkező, de az idők folyamán a hangszerkezetükben végbement változások miatt hasonló hangalakúvá módosult szavak (lyuk; lux, Luca) egybemosásával igyekszik alátámasztani. Az elképzeléseit ezen felül még több azonos formájú, de különböző fogalomértékkel rendelkező képjel és a Bodrog-alsóbűi rovásírásos fúvókatöredék rovásfeliratának őáltala meghatározott erősen kétes olvasatával akarja bizonyítani.
Lyuk kontra Luca
Varga azt hangoztatja, hogy a Luca név a lyuk szó egyik változata, mely szavak a ’fény’ jelentésű latin lux szóval egyetemben egy kőkori eredetű szóbokorba tartoznak. Többek között ez, a tudományosan megalapozatlan szórokonítási elmélete és a Luca névhez még napjainkban is élő babonák kapcsolódása – melyek egyébként egykor valóban a fény újjászületésével összefüggő, a téli napfordulóhoz kapcsolódó szokások voltak – volt az, melyből azt a következtetést vonta le, hogy az ősvallás fényistenének „Lyukó” volt a neve. Vizsgáljuk meg, hogy ezzel szemben mi a valóság.
Az etimológusok megállapítása szerint a lux, Luca és az alább – a teljesség igénye nélkül – felsorolt szavak egy PIE *leuk- ’fény, világosság’ jelentésű gyökre vezethetők vissza.
Szanszkrit: rocate ragyog; roka fény, csillogás, fényesség; rokas fény vagy annak bármely jelensége.
Aveszta: raočant- ragyogó; raočah- fény, lámpa; raoxšna- fényes, fény.
Óperzsa: raučah- fény, lámpa.
Örmény: lois fény, lusin hold.
Ógörög: leu̯kó- fényes, tiszta, fehér; léu̯kǟ a fehér kiütés; fehér nyárfa.
Görög: leukosz fényes, ragyogó, fehér.
Latin: lucere ragyogni; lux fény; lucidus világos.
Óegyházi szláv: luci fény.
Litván: laukas halvány.
Welszi: llug csillogás.
Óír: loche villám; luchair fényesség.
Hettita: lukezi fényes.
Óangol: leht, leoht fény, nappali fény; lelki megvilágítás.
Angol: light fényesség, sugárzó energia, ami láthatóvá teszi a dolgokat.
Német: licht fény.
Gót liuhaþ fény.
Bolgár: lucsá fény, hajnal.
Mivel a fényre vagy annak valamilyen tulajdonságára, megjelenésére utaló szavak a szanszkrit, az óperzsa és az aveszta nyelvben csak r kezdőhanggal találhatók meg és mivel a nyelv fejlődése során egy l > r hangváltozásnak az esélye nagyon csekély, nem kizárt, hogy a PIE *leuk- gyök szókezdő hangja eredetileg egy r hang volt.
A kései ómagyarban valamint a magyarral rokonítható nyelvekben sem fordul elő a mélyedésre, nyílásra vonatkozó szónak olyan alakja, melynek kezdőhangja egy palatalizálódott l, azaz ly (jé) vagy pedig egy r hang volt. Éppen ezért a szótörténeti adatok, amellett, hogy kizárják az IE nyelvek ’fény’ és az uráli nyelvek ’hasadék’ jelentéssel rendelkező szavainak a közös eredetét, megcáfolják Vargának azon állítását is, hogy a székely ʘ θ alakú rovásbetű hangértéke réges-régen ly (jé) volt.
Az UESZ szófejtésében a lyuk szavunk:
Bizonytalan eredetű, talán örökség a finnugor korból. Vö. cseremisz (kozmogyemjanszki) lǝ̑k ’sarok, ház sarka; hajlat ‹úté, folyóé›’; finn loukko ’sarok, szöglet; búvóhely, üreg’; karjalai loukko ’nyílás, lyuk, üreg’ [finnugor *loβkkɜ ’lyuk, hasadék, üreg’]. A szó belseji hangkapcsolat változásához vö. →gyakor, →ük. A szó eleji l > ly palatalizálódás a magyarban történhetett; vö. →nyoszolya. A lyukacsos származékban s > cs affrikálódás ment végbe.
A nyelvemlékeinkben az alábbi formákban található meg:
1055 adruuoz licu.
1220 k./ Rowozluk.
1231/ Lycosholm.
1269 livkeurim.
1299/? keklok.
1416 u. l'ikai.
1518 koͤlyokhoz.
1749 juk.
A lyuk szó eredeti hangalakjának helységneveinkben megőrződött változatai:
Likanka (Liptó), Likavka (Liptó), Likér (Gömör). Lukafa (Zala), Lukafa (Magyar-) (Somogy), Lukafalva (Maros-Torda), Lukarecz (Temes), Lukaretz (Temes), Lukarevác (Temes), Lukasócz (Vas), Lukasócz (Zemplén), Lukavica (Sáros), Lukavicza (Sáros), Lukavicza (Zólyom), Luki (Trencsén), Luki (Trencsén), Luko (Sáros), Lukova (Bereg), Lukova (Zólyom), Lukovicza (Sáros), Lukovistye (Gömör), Lukovo (Zólyom), Luky (Trencsén), Luky (Trencsén).
A Varga, a lyukó hangalak ősrégiségének a bizonyítására egy olyan földrajzi nevet hoz fel példának (Lyukóbánya), melynek megalkotása nem történhetett meg a kora újkornál régebben. Ugyanis az l > ly hangváltás, – a lyuk szónak a nyelvemlékeink segítségével jól nyomon követhető hangfejlődését ismerve – egyértelműen kb. a 16. század folyamán ment végbe. A fentebb megemlített földrajzi névben található lyukó szó, Miskolc első, 1325-ben kelt határjáró oklevelében még az eredeti változatában olvasható a völgy fölött húzódó magaslat nevében: „montem Lukow”, azaz ’Lukó hegy’. Egy 1471-ben kelt iratban, a Miskolc közelében található egyik erdőt is „Lwko” néven említik. Az 1653-ban kelt urbáriumban jelenik meg először a lukó szó palatalizált változata a „sylva lyuko” (magyarul: ’Lyuko erdő’) névben.
Továbbá a magyar népi kultúra, a földrajzi helyek elnevezésekor a lyuk szóhoz többségében olyan kifejezéseket is társított, melyek önmagukban rossz érzetet kelthetnek. (pl. Ördöglyuk-barlang, Hideg-lyuk). Mindebből az következik, hogy a szót elsősorban a homályos, sötét, hűvös, szűk üregek, esetleg vízforrások megnevezésére alkalmazták, de egy fény tulajdonságokkal felruházott isten névadásának netán egyik jelzőjének a lyuk szó negatív vonzata miatt semmiképpen sem lehetett az alapja.
A földrajzi nevek esetében a luk szót és hangalakváltozatait nem csak egy szilárd anyagon, testen átmenő kis, kerekded nyílás megnevezésére, hanem egy ’keskeny völgy’ leírására is alkalmazták.
A tájnyelvekben:
lok: két hegy közötti keskeny tér, alantabb fekvő hely, völgylapály (Erdély Nyr. IX.527; Székelyföld Kassai J. Szókönyv III.299; Tsz. [itt lók hiba]; NyK. X.334; Nyr. II.470; Kiss Mihály, Györffy Iván, Kőváry László 1842; Udvarhely m. Nyr. VI.517; Udvarhely m. Bethlenfalva Nyr. 11.381 ; Udvarhely m. Ócfalva, Bikafalva Nyr. IX.239. 240; Udvarhely m. Homoródi járás, Bágy Baczó Mózes, Bencze Miklós ; Háromszék m. Vadr. ; Háromszék m. Orbai járás Nyr. II.332; Csík m. Györffy Iván). Annak a födnek a közepinn egy kicsi lokja van (Háromszék m. Uzon Erdélyi
Lajos).
lokos: alantabb fekvő, lapos. Lokos hely (Székelyföld Kiss Mihály; Háromszék m. Uzon Erdélyi Lajos).
lök: (Székelyföld Györffy Iván; Udvarhely m. Vadr.; löke [löke?] Háromszék m. Tsz.): hegytetőn levő tisztás térség, hegyi lapály.
A Magyar Nyelv Szótára értelmezésében:
Lók (1) fn. tt. lók-ot, harm. szr. ~ja. A székelyeknél am. két hegy közötti völgyecske, alacsony hely. Kriza Jánosnál rövid o-val: lok. Rokonai a szintén mélyedést jelentő lyuk, lék, lik, s a német Loch. Vékony hangon lők v. lőke csakugyan a székelyeknél am. lyukas térség magas helyen, azaz hegyek között. Az is lehető, hogy lanka szóval áll viszonyban mins pank, pók. Az érsekújvári határban is egy gödrös helynek neve Lők s a közöttök elhúzódó országutat lőki töltésnek hívják. ’Lók’ nevét több helységek viselik, melyek közöl a Sopron vármegyei Lók völgyben fekszik, s valószínűleg a többi is ilyetén fekvésétől kapta nevét. V. ö. Lék.
A helységnevekben:
Lok (Bács-Bodrog), Lóka (Bars), Lokcza (Árva), Lokk (Bihar), Lokod (Udvarhely), Lokoty (Bereg), Lókut. Loók (Sopron), Lóók (Nagy-) (Fejér).
Lök (Garam-) (Bars), Lök (Tisza-) (Szabolcs), Lökösháza (Gömör).
Lüki (Bihar), Lüki (Nyitra).
Lyukó, a magyarok Napistene?
A Varga, a <ly> rovásbetű elődjeként általa meghatározott „Lyukó” hieroglifa névalakjának a helyességét egy állítása szerint megdönthetetlen bizonyítékkal, Miskolc egyik városrészének a megnevezésével (Lyukóbánya) igyekszik megvédeni. Ez az érve azonban meglehetősen erőtlen, hiszen a nyelvtörténeti adatok figyelembevételével, a szókezdő <ly> betű használata egyértelműen azt mutatja, hogy ez a szóalak az újkorban keletkezett. Mindezt, a térség egyes részeinek, a középkori dokumentumokban megtalálható, fentebb már megemlített földrajzi megnevezései („Lukow, Lwko”) is alátámasztják.
De mégis mit jelölhetett, mire utalhatott a magyar földrajzi nevekben előforduló lukó szó? Egyáltalán volt-e valaha olyan népcsoport a Kárpát-medencében, vagy bárhol a földkerekségen, ami egy „Lyukó” nevezetű fényistent tisztelt?
Véleményem szerint a Miskolchoz közeli Lukó-hegyen egykor egy olyan lyukas kő vagy kövek voltak, amelyeket a napfordulók és a nap-éj egyenlőségek meghatározása, megfigyelése céljából vagy csillagászati iránytűnek (mint pl. a Korondi Likaskő esetében) használva állítottak fel. Ezek, a Nap járásához kötődő fontos fordulópontok akkor következtek be, amikor az előre meghatározott pontból nézve a felkelő Nap korongja a kőtömbbe faragott, fúrt lyukban teljes terjedelmében láthatóvá vált. Ez a körülmény, a Nap fényének egy lyukon való átszűrődése akár jelentéstársítási alapot is adhatna a Napisten, Varga által kikövetkeztetett névalakjának, azonban nincs egyetlen egy olyan adatunk sem, ami azt támasztaná alá, hogy az őseink egy kőbe vésett lyukról vagy egy sötét, rideg üregről nevezték volna el a tűz, fény stb. jellegekkel rendelkező Napistent.
A Korondi Likaskő[2]
/forrás: wikimapia.org/
Lyukas kő, a Szohodol völgy fölé magasodó sziklafal peremén[3]
/Gorj megye, Románia/
Az ősi kultúráknak a világ keletkezéséről alkotta regéiben és egyéb vallási vonatkozású mondáiban – melyek lényegében egyidősek az emberiséggel – valamint a föld nyelveinek alapszókincsébe tartózó, azon belül is az égitestekhez és a Naphoz kapcsolódó természeti jelenségeket kifejező szókészletben[4] sem lelhető fel egyetlen egy olyan kifejezés sem, ami igazolná egy Lyukó nevű isten valaha volt dicsőítését.
A népi emlékezet, a mesék, mondák, népszokások, szertartások, dalok, táncok stb. alapján kitűnően rekonstruálható az ősi magyar hitvilág. A magyar és a finnugor népeknél Ukkó volt a főisten, akit a bolgár és a baszk mitológiában a Nap isteneként vagy annak oltalmazójaként tiszteltek. Ennek a névnek, a különböző nyelvek segítségével meghatározott jelentése, minden bizonnyal ’Öreganya’ volt.
Az uráli nyelvekben:
Finn: eukko (régi finn euhko) öregasszony, idős asszony, feleség; anya, nagymama.
Udmurt: jükǟ, ēkoǝ, jēk, ēkoa asszony.
Magyar: ik, ike, ük nagyanya, dédanya, dédapa; uk, ük, ükőd, mátka nagyanyja (székely szó); ük szép v. nagyanyának anyja.
Magyar nyelvemlékekben:
1192-95 uc (uk).
1211? Ikeh.
1215 Yku.
1268? Vk.
1395 yk.
1405 wk.
1541 ikeye [ike].
1560 Ŏkód.
1838 Uk.
Az altáji nyelvekben:
Ótörök: ög anya; eke nővér.
Török: öke, öge nővér.
Közép török: öke nővér.
Ujgur: uka, hükä nővér.
Karahánida: eke nővér.
Csuvas: akka nővér.
Írott mongol: eke anya; okin, ökin lány, lánya.
Közép mongol: eke, äke, ikä̆ anya; okin, oki(n), ugen, ūkin/ukin lány, lánya.
Khalkha: ex anya; oxin lány, lánya.
Burját: exe anya; üxin lány, lánya.
Kalmük: ekǝ anya; okṇ lány, lánya.
Ordos: eke anya; oχin lány, lánya.
Dagur: eg, ehe anya, egči, ekē nővér; oken lány, lánya.
Baoan: oken lány, lánya.
Mogol: ukin lány, lánya.
Evenki: uku-čēn nő; ekīn nővér.
Even: uki nő; ekъn nővér.
Negidál: uxi nő; exe nő, feleség; exīn nővér.
Irodalmi Mandzsu: uki nő; uxen meny.
Közép Japán: oku feleség, hitves.
Tokio: óku-sama, óku-san feleség, hitves.
Kioto: ókù-sàmà feleség, hitves.
Kagoshima: oku-samá feleség, hitves.
Beszélt Mandzsu: xexǝ nő, feleség.
Irodalmi Mandzsu: xexe nő, feleség.
Dzsürcsi: xexe-e nő, feleség.
Ulcsa: ēqte nő, feleség.
Orok: ekte nő, feleség.
Nanaj: ekte nő, feleség.
Orocs: eki nővér.
Udige: exi(n) nő, feleség; nővér.
Szolón: xexe nő, feleség.
Baskír: jengǝ meny.
A dravida nyelvekben:
Tamil: akkā, akkai, akkaṉ, akkāttai, akkāḷ egy idősebb testvér felesége, idős anyai vagy apai unokatestvér, idős nőt jelölő kedveskedő kifejezés.
Kota: akn nővér vagy női unokatestvér.
Toda: okn, okok nővér vagy női unokatestvér.
Kannada: akka nővér; náluk az idősebb nőt általában akkanak nevezik, a lányokat is így hívják az idősebbek.
Koḍagu: akkë nővér vagy női unokatestvér.
Tulu: akka, akkè nővér.
Telugu: akka nővér.
Kolami: akkābāi nővér.
Gondi: akkā, akkal(i), akkal nővér.
Kuwi: aka/akey fiatal lányokra használt névmás.
A szanszkrit nyelvben: akkā- anya.
Prákrit: akkā- nővér.
A baszk etimológiai szótárban:
eguzki, iguzki, egúzki, iduzki, iruzki, iuzki, egúzku, Nap.
ekhi, eki, iki, Nap, napraforgó.
A Napistennek vagy főistennek a különböző népek hitregéiben előforduló nevei a teljesség igénye nélkül:
Türk: Koyas (Napisten), Gun Ana (Női Napisten).
Szkíta: Gaiϑāsūra másképp Goitoszürosz /Γοιτοσυρος/ illetve Oitoszürosz /Οἰτόσυρος/ (Napisten).
Óbolgár: Uk. A VII-IX. századi proto-bolgár feliratok tartalma alapján Uk szintén a Nap istene. Pl. az egyik felirat így szól: „Uk uszhi” magyarul ’Uk a ragyogó’ vagy ’Uk a lángoló’. (Az etruszk mitológiában a Napisten neve Uszil. Lásd az óbolgár feliratban uszhi am. ’ragyogó’)
Baszk: Ekhi. A baszkok hiedelem világában Ekhi a Nap istennője és az emberiség védelmezője. Az ókori baszkok nagymamának is nevezték és napnyugtakor szertartásokat végeztek a tiszteletére. Az etimológusok az ekhi szót a baszk nyelv Nap jelentésű Eguzki szavából eredeztetik. Ennek a kifejezésnek a változatai Eki, Iguzki (Irun), Iuski (Burrunda), Eguzku (Roncal), Ekhi (Xiberoa, Zuberoa/Soule), Iki (Bardos), Ekheerri , Ekheri (Labourd).
Finn: Ukko. A legfőbb Isten, aki az Ég istene, de hívják felső Istennek, mennyei atyának, felhők urának, levegő királyának és az Ég köldökének is. Ukko felesége Akka, a termékenység istennője volt.
Magyar: Ukkó. A rábaközi tudók szellemi hagyatékában Ukkó női isten, a Föld anyja.
Hindu: Surya (Napisten), Tapati (Női Napisten).
Kína: Hszi-ho. (Női Napisten).
Kelta: Szulisz (Napisten).
Azték: Tonatiuh. A Nap istene, a mennyek ura.
Etruszk: Uszil (Napisten); Tinia, Tina, Tin főisten, a napfény istene, Uni férje.
Görög: Hüperion (Napisten).
Sumer: Utu, Szamasz (Napisten); dingir Istenség, égbolt.
Perzsa: Ahura Mazdá.
Pantheon Babylonicum (istenségnevek): 227. dNab. (dis Nab)
A különböző nyelvcsaládba sorolt nyelvek Nap jelentéssel rendelkező, az Istennel valamint a fénnyel kapcsolatos szavai a teljesség igénye nélkül:
Altáji nyelvek:
Üzbég: kun Nap, nap; qujɔš Nap.
Kun: kun Nap, nap.
Sárga ujgur: kun Nap, nap.
Csuvas: kon nap; xǝʷvel Nap.
Ujgur: kün Nap, nap; qojaš Nap.
Ótörök: kün Nap, nap; küneš Napos hely; isig qujaš Napmeleg.
Közép török: qujaš Nap; küneš Nap; kün Nap, nap.
Török: gün nap; güneš Nap; gujaš Nap.
Karahánida: kün Nap, nap; qujaš Naphő; küneš Napos hely.
Tatár: kön Nap, nap; qojaš Nap.
Azeri: gün Nap, nap; günäš Nap.
Türkmén: gün Nap, nap; güneš Nap, Naphő; qujāš Nap.
Hakasz: kün Nap, nap.
Sór: kün Nap, nap; qujaš Nap.
Ojrát: kün Nap, nap; qujaš Nap.
Halaj: kin, kün Nap, nap; kinäš Napfényes.
Jakut: kün Nap, nap; kuj̃ās hőség.
Dolgan: kün Nap; kuńās hőség.
Tuvai: xün Nap, nap.
Tofalar: xün Nap, nap.
Kirgiz: kün Nap, nap.
Kazak: kün Nap, nap.
Nogáj: kün Nap, nap; qɨjas Naphő.
Baskír: kön Nap, nap; könäs Naphő; qojaš Nap.
Balkár: kün Nap, nap.
Gagauz: gün Nap, nap; güneš Nap.
Karaim: kün Nap, nap; küneš Nap; qujaš, qujas Nap.
Karakalpak: kün Nap, nap; qujaš Nap.
Szalár: gǖn Nap, nap.
Kumik: gün Nap, nap; güneš Nap.
IE nyelvek:
Hettita: ? siwatt- nap (Friedrich 194).
Tokár: A swāñce, B swāñco, swāñcai- (fény)sugár, (nap)sugár.
Óind: súvar, svàr, sū́raḥ, sū́rya-, sū́ra- Nap.
Aveszta: hvarǝ, hūrō Nap; xvǝ̄ng Nap.
Ógörög: ǟélio-s, hǟ́lio-s, āélio-s, *āwélio-s Nap.
Litván: sáulē Nap.
Lett: saũle Nap.
Latin: sōl Nap.
Kelta: *sāwel Nap.
Uráli nyelvek:
Számi: jâlâkâs ~ jælâkâs felhőtlenség; jielakis ~ jälakis felhőtlenség, tiszta időjárás; jiel'χøs, jiol'kos tiszta időjárás.
Nyenyec: jāĺe fény, Nap, nap.
Enyec: jéðe, jére nap (időszak).
Szelkup: tjeel Nap, nap; čél, čeel nap; čéld Nap.
Kamasz: ʒ́ala nap.
_________________________
Sumer: kun2 ragyog (akkád: nabâtu ragyogni) /The Pennsylvania Sumerian Dictionary/
Proto-kelta (p>b): bāno fehér, csillogó.
Aveszta (zoroasztriánus szent könyv): bānu fénysugár.
Szanszkrit:
bhā 1. ragyogni, fénylő vagy világos, csodálatos vagy gyönyörű, feltűnő vagy előkelő, megjelenni, látszani, lenni, létezik.
bhā 2. fény, fényesség, csillogás, szépség.
bhāna megjelenik, láthatóvá válik, világos.
bhānu megjelenés, fényesség, fény, fénysugár, a Nap, szépség.
Akkád:
nabâtu ragyogni.
napāhu fújni; felragyog; emelkedés.
Magyar (hangátvetéssel):
Nap (bolygórendszerek központi égiteste).
nap időszak.
Jász–latin–magyar szójegyzék /1422?/: ban nap.
Sino-tibeti nyelvcsalád:
Keleti tani: a nap reggel; ba-nap ma reggel.
Koch: manap reggel.
Jingpho: mənàp (kora)reggel.
Lepcsá: náp-lúk nappal és éjszaka, reggel és este.
Gyalrong: ta'nap̚, ta-nap, tɑ nɑp reggel.
Burma: nap⁵⁵ mɔ⁵¹ reggel; nap³¹ sɔn⁵⁵ reggel; nap²¹ kjo̱⁵⁵ reggel.
Puiron: ban fény (világos).
Konyak-csang: nap³³ nɯŋ³³ reggel.
Planetarium Babylonicum (csillagképek, égitestek):
290. nabú Napfelkelte/lemente világos csillaga.
Ógörög (p>f):
φαίνω (féno) fénylik
φανός (fanosz) világítótest, lámpa.
Szanszkrit:
daṉh ragyogni, ég.
tan 3. ragyog (mint a fény), kiterjeszteni, nyúlik, terjed, szétszóródik, felé terjed, elérni.
daina egy napra vonatkozóan, napi.
Sino-tibeti nyelvcsalád (ŋ=ng):
Ókínai: tɑ̂n/tɑ̂n- (Karlgren) hajnal, reggel; fényes.
Közép kínai: tanH hajnal.
Kínai: dàn hajnal.
Tangkhul: thən, thəŋ hajnal.
Bodo: dan reggel, hajnal.
Nága: tanüp reggel.
Gyalrong: ta'naj, ta'nap̚, ta-nap, tɑ nɑp, ta'naᵐ reggel.
Tamang: ²nentaŋ reggel.
Keleti kiranti: taːn reggel.
Na-hszi: dɑ˥ nɑ˩ reggel.
Északi csin: -taːŋ / ˋtaːn fényes; taːŋ² / taːn³ ragyog.
Altáji nyelvek (ŋ=ng):
Ujgur: taŋ hajnal, reggel.
Közép török: taŋ hajnal.
Üzbég: taŋ hajnal.
Oszmán: daŋ, taŋ hajnal.
Krími-török: daŋ hajnal.
Türkmén: daŋ hajnal.
Jakut: tyŋ hajnalcsillag (magyar: esthajnalcsillag → Vénusz).
Azeri: danla reggel.
Csagatáj: taŋ, taŋla reggel, hajnal.
Kumik: tyŋŋyla reggel.
Ojrot: taŋdaүy reggel.
Teleut: taŋdaүy reggel.
Csuvas: tunᴅikun hétfő.
Szojon, Szojot: dārta holnap.
Hakasz: taŋ, ṭan hajnal; taŋ attı hajnalodott; taŋda reggel.
Kipcsak: taŋ hajnal; ṭan, dan, tan holnap; ṭankuş (ksz. ṭonkus) a hajnal madara.
Koman: taŋ erte reggel; taŋda holnap.
Ótörök: tengri ég, mennyország.
Közép török: tengri Isten.
Török: tanrɨ Isten.
Tatár: tängre Isten.
Üzbég: tangri Isten.
Ujgur: tängri Isten.
Sárga-ujgur: tenger ég, mennyország.
Azerbajdzsán: tanrɨ Isten.
Türkmén: tangrɨ Isten.
Hakasz: tigǝr ég, mennyország.
Sór: tegri ég, mennyország.
Ojrát: tengeri Isten, ég, mennyország.
Csuvas: tora ég, mennyország.
Jakut: tangara Isten.
Dolgan: tangara Isten.
Tuva: dēr ég, mennyország.
Tofalar: dēre ég, mennyország.
Kirgiz: tengir Isten, ég, mennyország.
Baskír: tängre Isten.
Balkár: tejri Isten, ég, mennyország.
Karaim: tangrɨ, tengri Isten.
Karakalpak: tängir Isten.
Szalár: tanru Isten.
_________________________
Gael:
madainn /madɪNʲ/, maidne (Ír madain, Francia matin, Olasz matina) reggel, hajnal.
mhadainn reggel.
Az ősi szimbólumok összevetésének buktatói
Varga, A ”ly” (lyuk/Lyukó) jel akrofóniájának rekonstrukciója című összegzésében a következőket fogalmazta meg: Az eredetileg kör formájú ”ly” betű alakja például a Napra utal. Azonban kör alakú jel ábrázolhat forrást vagy kutat is. A megkülönböztethetőség érdekében a régiek esetenként a Nap jelet sugarakkal, a kút, forrás jelét pedig egy belső jellel látták el.” [...] „A sumér írásban a körbe zárt pont ennek megfelelően a ”kút, forrás” jele. A kínai írás párhuzamos jele a ”Nap” szójele.
Lehet-e párhuzamot vonni két látszólag azonos alakú, de más-más jelentéssel rendelkező írásjegy, jelkép között? Természetesen nem, hiszen még napjainkban is vannak olyan jelzések pl. kézmozdulatok, kézjelek, melyekhez egyes országokban jó jelentés párosul, míg máshol ugyanaz a mozdulat már súlyos sértésnek minősül. Magyarán mielőtt kimondjuk azt, hogy egy-egy hasonló alakú szimbólum képi tartalma megegyezik, vagy egyéb párhuzam mutatható ki közöttük, alapos kutatómunkát kell végezni, de még abban az esetben is fenn kell tartanunk a tévedés lehetőségét hiszen, mint a fentiekből kiderült, előkerülhetnek olyan adatok, melyek alapjaiban változtathatják meg addigi elképzeléseinket. Varga Géza, a tárgyalt írásjegyek összevetése terén nem volt eléggé körültekintő, nem végzett mélyreható kutatómunkát, emiatt az általa elvégzett akrofónia-rekonstrukció (több székely rovásbetű estében szintén[5]) torz eredményt szült. Ráadásul a székely-, a sumer-, és a kínai írásjegyek egybevetésekor sohasem közli, hogy az adott jel az azt létrehozó és használó népcsoport nyelvén milyen szóértékkel bírt. Nem ismeri vagy, ami még ennél is rosszabb elhallgatja, hogy a Kínai Ku-wen-, a luvi-, és az ótörök írásrendszerben is találhatók olyan írásjegyek, melyek a jelforma, az utóbbinál a hangérték alapján is, párhuzamba állíthatók lennének a székely <ly> rovásbetűvel. Ezeknek a fontos adatoknak a mellőzésével megtéveszti a témában járatlan embereket és úgy tálalja mintha a földkerekség összes, a különböző földtörténeti korokból előkerült tárgyán található szimbólumrendszer kizárólag magyar nyelven lenne értelmezhető és azok készítői csakis magyar anyanyelvűek lehettek.
A Nikolsburgi <ly> rovásbetű és a Varga által párhuzamba állított írásjegyek elmismásolt szóértékei
A Nikolsburgi <ly> rovásbetű további lehetséges párhuzamainak „eltitkolt” írásjegyei
Azonban a <ly> rovásbetűnek, a székely írásrendszer legelső hiteles forrásában, a Nikolsburgi ábécében meglévő alakja – a rövid vonás helyett egy pont mellékjellel ellátott forma csak a későbbi ábécékben jelenik meg – és a legkorábbi egybefüggő erdélyi rovásfeliratokban (pl. vargyasi, homoródkarácsonyfalva-i) megfigyelhető formája sem engedi meg azt, hogy az archaikus székely rovásbetű és a táblázatban közölt szójelek között (kivéve a nagyszentmiklósi <l> rovásbetűt) az eredetükre és jelentésükre vonatkozóan párhuzamot vonjunk. Még a <ly> rovásbetű későbbi alakváltozata ʘ ellenére sem mondhatjuk ki az írásjegyek közös eredetét, mert pl. a kínai tan piktogram és a ’fényes’ jelentéssel rendelkező egyiptomi hieroglifa megalkotásának az ösztönzője nem egy lyuk, hanem egy csodálatos légköri fényjáték, a Nap fényének a jégkristályokon való megtörése során kialakult látvány volt, amit egyébként a hasonló megjelenésű kínai írásjegy ’hajnal’ jelentése is alátámaszt.[6]
A Nap körül kialakult légköri fényjelenség legegyszerűbb változata, ami számos tárgy, ékszer megalkotásának is az ihletője volt
Egybeesés, kizárólag a jelentést figyelembe véve – a ʘ forma a székely <ly> rovásbetű későbbi változata – a sumer PÚ képjel esetében állhat fenn, hiszen annak egyik fogalomértéke (lyuk) megegyezik a székely írásjegy fogalomértékével.
A fizikai lyuk valóban a Napisten egyik ismertetőjegye?
Varga egy másik érve a Lyukó istennév meghatározásával kapcsolatban az, hogy néhány, a Napistent szemléltető leleten nem csak az említett kör alakú szimbólum jelenik meg, hanem a tárgyak középpontját ki is lyukasztották. Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a tárgyakon lévő nyílás miatt ez a jelkép a székely írásrendszer <ly> betűjének és az akrofónia-rekonstrukció eredménye alapján a ’lyuk’ szó jelének feleltethető meg, mert ezzel a kiképzéssel kizárólag a Napisten nevére utaltak és az ekképpen megjelenített isten neve csakis „Lyukó” lehetett.
A Napistent ábrázoló leletek fizikai lyukából azonban nem következtethetünk istennevekre, hiszen ebben az esetben a leleteket nem azért lyukasztották ki, hogy egy emberfeletti lény nevére célozgassanak, hanem azért mert, ahogy azt az előző fejezetben már megemlítettem, ezzel a módszerrel ábrázolták a Napkorongot és a körülötte kialakuló fénykört, amit a különlegessége, szépsége miatt minden bizonnyal a Napisten egyik megmutatkozásának véltek. Tehát a leleteken kialakított nyílásokkal, a fénykör közepén elhelyezkedő Nap derengő fényének a megjelenítését próbálták ezzel a sajátos móddal elérni, melybe a későbbi korokban már csillogó kristályokat, ékköveket helyeztek. Ezt az égi fénycsodát jelenítették meg az alábbi képeken látható küklopsz szerű istenlényt, azaz a Napistent ábrázoló sziklarajzokkal is.
Napisten ábrázolások
Saymaluu-Tash, Fergana-hegység, Kirgizisztán
/Forrás: https://too.kg/
A Picacho-hegység Napistenei
Arizona, Amerikai Egyesült Államok
/Forrás: www.gjhikes.com/
Az Isten szeme a Nap
A magyar népi hitvilágban is fellelhető a Napfény megtörésekor, a sziporkázó fénykör megjelenésének a régi ember általi sajátos elképzelése. Bosnyák Sándor közölte, hogy „A magyar népi szájhagyományban máig elevenen él az a hiedelem, amit a 77 éves lészpedi születésű Simon Józsefné ezekkel a szavakkal mondott el: „Az Isten szeme a Nap. Az áldott Nap mindent lát, minden cselekedettyeinket, ő mindent lát, ő sugárol egész nap reánk.”
Tehát az akkori egyszerű ember a számára megmagyarázhatatlan, különleges jelenségben nem egy égben nyíló lyukat, hanem magának a Napistennek a reájuk tekintő, védelmező szemét vélte felismerni. Ennek a hitbéli elgondolásnak a képi kifejezése jelenik meg a fentebb látható sziklarajzokban is.
Egy madár lyukába bújt a Napisten
A Gizella kincs egyik ékszerének szimbólumrendszerében, a madár kloákájánál elhelyezett jelkép Varga Géza értelmezésében Lyukó ten „Lyukó isten”, vagy „Lyukó az élet (forrása)” olvasattal rendelkezik. Ez az értelmezés azonban nem helytálló, mert az ábrázolásnál alkalmazott kék szín a vízre és nem a Napra enged következtetni. A zöld árnyalat pedig a földet, a zöldellő mezőt jelképezi, ahol egy növény éppen szárba szökken. A sarjadó növény ábrázolása figyelhető meg a madár szárnyain is. Magyarán a kloákánál lévő ábrázolásmód a termékenységgel, a megtermékenyítéssel, az élet kialakulásával kapcsolatos, így annak Napjelképként való meghatározása nem helyénvaló. Egyébként is, a madár számos nép mitológiájában szoláris szimbólumként jelenik meg. A perzsa mitológiában a Szimurg, a csodás madár, az égi hatalom jelképe, a felhő, a Nap és az égzengés megtestesítője. Kínában szoláris madár a kakas, a daru, a főnix és a páva is. A taoizmusban a varjú szintén a fény madara és otthona a Nap.
A Gizella-kincs fibulája
Az alábbi képen látható vizigót díszeken a Napjelképként azonosítható mintázatot nem a sasok kloákájára, hanem azok begyére helyezték és a jelkép színvilágának tüzes jellege is egybevág a Nap egyik sajátosságával. A begyeken elhelyezett díszítés kör alakjával, a Nap fényének a fátyolfelhőn való megtörése során kialakult gyűrűt, a középen elhelyezett fehér ékkővel pedig a felhőkön átderengő Napkorongot ábrázolták.
Vizigót fibulapár
Összegzés
A székely írás archaikus <ly> rovásbetűjét a lágy l hang jelölésére használták, melynek külalakja és hangértéke kizárólag a türk írásrendszer észak-kaukázusi változatában meglévő rovásbetűvel egyezik meg.
A mitológiai források ismeretében gyakorlatilag kizárt, hogy az ősi, anyaközpontú társadalmak egykor egy olyan férfi főistent tiszteltek „Lyukó” (esetleg Lukó) néven, akinek a női szimbólumok közé tartozó és nőies jellegű tulajdonságokat (forrás, víz) hordozó jelkép, a lyuk volt az egyik legfőbb ismertetőjegye. Például a szkítáknál Gaiϑāsūra másképpen Goitoszürosz vagy Oitoszürosz, a türk mitológiában pedig Koyas a Napisten.
Megállapítást nyert az is, hogy a nyílásra, hasadékra utaló földrajzi nevek megalkotását nem egy „kőkori” Fényisten, hanem az emberi beavatkozás által, a csillagászati megfigyelések céljából, a sziklafalba vagy egy kőtömbbe fúrt, faragott, kisebb-nagyobb lyukak, rések ihlették.
A kör alakú, középen áttört vagy gyöngyszemekkel díszített tárgyakkal, ékszerekkel illetve a kör közepén egy ponttal kiegészített sziklarajzokkal nem egy lyukat, hanem egy rendkívüli fényjelenséget, a Nap sugarainak a fátyolfelhőn való megtörése során kialakuló fénygyűrűt ábrázolták.
A magyar lyuk, luk és az IE lux, Luca szavak szótörténeti adatait és a hangszerkezetükben végbemenő fejlődéseket ismerve kijelenthető az is, hogy az eredetükre vonatkozóan közöttük semmilyen kapcsolat nem áll fenn. A Luca név egyébként is a latin Lucianus származéka, ami a ’fény’ jelentésű lux szóból jött létre.
Összességében kijelenthető, hogy Varga Gézának a székely írás <ly> rovásbetűjével kapcsolatos következtetései, az írástörténet-, a nyelvtudomány jelentéstani szempontjai valamint a mitológiai adatok tükrében, teljességgel megalapozatlanok.
Antal Csaba
Jegyzet:
[1] A lágy l hang képzésekor a nyelv nem ér semmihez, tehát a hangzása nem a jé, hanem az el hang kiejtéséhez hasonlít.
[2] A csillagászok megállapítása szerint a Sarkcsillag és a körülötte látható csillagképek, a Nagy Göncöl, Kis Göncöl, és a Kassziopeia megfigyelésének a céljából készült.
[3] A helyiek a „Menyasszony gyűrűjének”, vagy az „Ördög gyűrűjének” nevezik. Az előbbi elnevezéshez az a legenda kötődik, hogy itt találkoztak azok a fiatal párok, akik titokban a szüleik beleegyezése nélkül szerették egymást. Egy másik elbeszélés szerint, azon a helyen ahol a lyukon átszűrődő Nap sugarai érintik a földet, ott rejtették el a dákok kincsét.
[4] Ezek a szavak a nyelv legősibb korszakából származnak, ezáltal az alapszókészletbe tartoznak így a kicserélődésüknek nagyon csekély volt az esélye.
[5] Varga Gézának, a székely írásrendszer jeleinek az eredetével, jelentésével kapcsolatban ennél jóval több tévedésére rávilágítottam már. Többek között arra, amit a rovás <d> betű általa elvégzett akrofónia-rekonstrukciója után fogalmazott meg. Varga amellett próbál érvelni, hogy a <d> rovásbetű a magyar hieroglif írás Dana szójeléből alakult ki. Szerinte a dana szó az ősvallás egyik istenének volt a neve. Azonban ezek a következtetések, amint azt A Nikolsburgi székely rovásábécé Napjelképei című tanulmányban kifejtettem, nem állják meg a helyüket. Ráadásul az utóbbi vélekedésének az alátámasztására idézett „Dana verje meg!” mondás ‒ melyben szerinte egy jóságos istenséget idéznek meg ‒ értelmezésében és a megemlített mitológiai lény jellemvonásának a meghatározásában is hibázott. Ugyanis az átkozódások alkalmával emlegetett Dana, a magyar mitológiában nem egy jóindulatú isten és nem is a folyók istene, hanem egy szörnyeteggé változtatott lény, egy démon volt. A Magyar tájszótárban a következő értelmezés olvasható: „Danna, Dana rossz szellem, ördög. Dana verje meg! (Zala m. Kresznerics F. Szótár 1.96). Danna bújjék bele! Danna vigye el! (Göcsej 1816. Nyr. XVIL508). Dana vigye! (Göcsej, Nagy-Lengyel Nyr. XIV. 140).” A Magyar nyelv szótárában: „Zalában is rossz szellemet jelent, melyre az átkozódók szoktak hivatkozni. Dana (manó) verje meg.”
[6] A Han-kori (i. e. 206 – i. sz. 220) jelforma alapja egy csodálatos égi tünemény, a napudvar, ami a fénysugaraknak, a 8-12 km magasban képződött fátyol- és pehelyfelhőkben levő jégkristályokról való visszaverődése során jön létre a Nap, ritkábban a Hold körül. A leggyakoribb formája: ʘ A körbezárt pont jelkép az egyiptomi írásban a ’fényes’ és a ’Nap’ jelentéssel rendelkező hieroglifák alapeleme. Ugyanez, az ótörök írásban a nazális g (ŋ=ng) hang írásjegye.
Irodalom:
Алтай Сәрсенұлы Аманжолов: Прототюркская руноподобная надпись на серебряной чашечке 2003.
Antal Csaba: A Nikolsburgi székely rovásábécé Napjelképei
Bosnyák Sándor: Napsugaras ormok Egy funkcionális-szakrális díszítőelem tündöklése és alászállása, Művészet 1978/2. 20-22.
Czuczor Gergely-Fogarasi János: A magyar nyelv szótára.
Emmanuel Laroche: Les hiéroglyphes hittites 1960.
Gerard Clauson: An etymological dictionary of pre-thirteenth-century turkish 1972.
Karl Faulmann: Illustrirte geschichte der schrift 1880.
Kyril Ryjik: L'idiot chinois 1983.
Magyarország helységnévtára 1-2. kötet, 1893. Szerkesztette Dvorzsák János.
Miskolc története I. A kezdetektől 1526-ig, Főszerkesztő Dobrossy István, Miskolc 1996.
Monier Williams: A Sanskrit-English dictionary 1872.
Németh Gyula: Egy jász szójegyzék az Országos Levéltárban, A MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei (12. kötet, 1-4. szám) 1958.
Online Etymology Dictonary
Szinnyei József: Magyar tájszótár.
Сосланбек Якубович Байчоров: Древнетюркские рунические памятники Европы 1989.
The Pennsylvania Sumerian Dictionary
The Sino-Tibetan Etymological Dictionary and Thesaurus
The Tower of Babel
Thomas Burrow, Emeneau Murray Bamson: A Dravidian etymological dictionary 1984.
Új magyar etimológiai szótár
Varga Géza, A „ly” (lyuk/Lyukó) jel akrofóniájának rekonstrukciója
