A „gyűjtők és kincsvadászok számára” létrehozott arkaim.co honlapon, 2017-ben és 2018-ban tették közzé azokat, a Kaukázus hegységtől északra, a Sztavropoli határterület középső részén (a lelőhely pontos helye nincs megadva) egy fémkeresés során talált buzogányfejeket, melyeknek a kissé csúcsosabban végződő oldalain egy-egy rovásfelirat fut körbe. A tárgyak nem régészeti feltárás során kerültek elő, ezért csak azok jellemzőiből illetve az elterjedési területükből lehet arra következtetni, hogy kora középkori eredetűek és valószínűleg a Szaltovó-majaki kultúra (700-900) termékei. Ugyanis az ilyen típusú, egy egyszerű függesztőlyukkal ellátott buzogányok, kizárólag az Észak-Kaukázus és az erdős sztyepp területén voltak ismertek.
Egyes feltételezések szerint, a Szaltovó-majaki kultúrkör, a magyarok, bolgárok, félnomád török népek, alánok valamint az adige-cserkeszek és dagesztániak közössége volt. A nagyjából 3 cm átmérővel rendelkező tojásdad alakú bronzgömböket, bőrszíjjal esetleg vékony zsineggel erősítették egy rövid merev nyél végére. A fegyvernek volt egy olyan változata is, hogy a bőrszíj végére egy hurkot kötöttek és azt a tenyérben vagy a csuklónál rögzítették. 
  

A IV. típusba sorolt sztavropoli buzogányok
(a továbbiakban 1-es és 2-es számmal jelölve)

A tárgyak lelőhelye, a Sztavropoli határterület

Különböző típusú ostorbuzogányok
/forrás: dzen.ru/

A rovásfeliratok elemzése, olvasata


Mindkét harci eszközön 11 rovásbetű található, melyek közül 6 azonos alakú. Az 1-es számmal jelölt tárgy felületébe egy jelképet is véstek. Az elsősorban nyugati türk írásrendszerbe sorolható betűket, külső szemszögből nézve, a tárgyaknak az óramutató járásával ellentétes irányba való forgatásával karcolták illetve vésték be. A feliratok, a keleti ótörök rovásírás használatának a vonatkozásában megfigyelt szabályok betartásával készültek. A tárgyalt rovásszövegekben meglévő egyik ilyen jellegzetesség, hogy minden szóban jelölték a felső nyelvállású magánhangzókat, ebben az esetben az ’ü’ és az ’u’ hangot. Egy másik szabályt is alkalmazva, a nyílt szótagra végződő szavak utolsó magánhangzóját is lerótták. Ezen felül szembetűnő az is, hogy néhol nagyobb az egyes rovásbetűk közötti távolság, ami egészen biztos, hogy az önálló betűsorok, azaz az egyes szavak egymástól való elválasztására utal, vagy éppenséggel a mondathatárokat jelöli. A szavaknak vagy mondatoknak az ily módon való elkülönítését támasztja alá, hogy mindez a nyílt szótagra végződő kifejezések utolsó betűjének a jelölése után figyelhető meg. Egyes rovásbetűk – két esetben is – mindkét lelet feliratában, ugyanabban a sorrendben követik egymást, ami azonos tartalommal rendelkező szövegeket feltételez. A megegyező betűsorrend elősegítette a mondatokat alkotó szavak elkülönítését is, ugyanis az első három rovásbetű után és az utolsó három előtt nem ugyanaz a betűsor található.    

Az 1-es számú ostorbuzogány rovásbetűi

Az árulkodó jelek azt mutatják, hogy a betűket először egy hegyes eszközzel karcolták be, melyeket végül valószínűleg egy ötvös szerszám segítségével mélyítettek az anyagba.
Az első szó előtt a Napot szülő Anyaisten jelét vésték az anyagba. Ennek az igen ősi szimbólumnak a párhuzamai a világ számos pontján, többek között a középső újkőkori Vincsa-kultúra, a Tarim-medence és a magyar honfoglalás kor jelképei között is megtalálhatók.
A felirat két részből áll.

Az első egységet alkotó betűk hangértéke:
 
1. K – Azonos formában több, a Kárpát-medencében előkerült avar kori tárgy, a nagyszentmiklósi aranykincsek, a kiskundorozsmai íjmarkolat, a szarvasi tűtartó felirataiban is megtalálható.
2. NCs – A hangkapcsolatot jelölő betű a szarvasi tűtartó rovásában is előfordul.
3. NG – A nazális >g< hang írásjegye, ami ebben az esetben az ng betűkapcsolatot jelöli. Az első három rovásbetű ugyanebben sorrendben szerepel a 2-es számú leleten.
4. Cs – A betűalak itt íves, de hangértéke ugyanaz, mint a 2-es számú lelet hetedik, sátor alakú írásjegyének. 
5. B – Fejjel lefelé állva megtalálható a következő avar kori leletek összerovásban: Kiskőrös-Vágóhíd és a Budapest-Rákosfalva lelőhely ezüstkelyhein, a Bátorkeszinél megtalált agyagedény alján. Ugyanabban az állásban a Zamárdi-Rétiföldek lelőhelyen előkerült nagyszíjvégen.
6. U – Többek között, a valószínűleg avar eredetű Mikulčice-i íjcsontvég, a nagyszentmiklósi aranykincsek, a kiskundorozsmai íjmarkolat, az ozora-tótipusztai ezüstkehely és a Zamárdi-Rétiföldek 1344-es számú sírjából előkerült avar kori nagyszíjvégnek a feliratában, sőt Aba Sámuel (1041-44) egyik ezüst denárján is előfordul.

A második egység betűinek a hangértéke:

7. M – A nagyszentmiklósi kincsek több tárgyán is megtalálható. 
8. Gh – A rovásbetű egy zöngés veláris (hátul képzett) réshangot jelöl. 
9. Ü – A Kárpát-medence avar kori leletein is előfordul, többek között a nagyszentmiklósi aranykincsek, a kiskundorozsmai íjmarkolat valamint a szarvasi tűtartó rovásfelirataiban. 
10. L – Megtalálható a kiskőrös-vágóhídi ezüstkehely felületén is, de ott a rovásbetű mellékvonala jóval hosszabb.
11. Ü – Az utolsó három rovásbetű ugyanebben sorrendben fordul elő a 2-es számú leleten is.

A 2-es számú buzogány rovásbetűi

A rovásbetűket egy vékony hegyes eszközzel karcolták a tárgy felületébe. Néhol mintegy megerősítésként a vonalakat kétszer is meghúzták. A fordított F alakú írásjegy előtti, a betűközöknél szemmel láthatóan nagyobb üres helyből arra lehet következtetni, hogy itt van a mondat eleje.

Az írásjegyek hangértéke sorrendben a következő:

1. K – A betű alsó mellékvonala a főszár legalján helyezkedik el, de a hangértéke ugyanaz, mint az egyes számú buzogány, fordított F alakú írásjegyének.
2. NCs
3. NG – Az első három rovásbetű ugyanebben sorrendben szerepel az 1-es számmal jelölt leleten.
4. U – A magánhangzó felső nyelvállású, ezért azt mindenképpen jelölni kellett.
5. L
6. A – Ez a kifejezés nyílt szótagra végződik, így a szabályokat betartva, az utolsó magánhangzót is lerótták. Előfordulásai: Nagyszentmiklós, Mikulčice-i íjcsont, Szarvasi tűtartó. 
7. Cs 
8. P – Párhuzama a Jenyiszej vidék ótörök írásrendszerében található meg.  
9. Ü
10. L
11. Ü – Az utolsó három rovásbetű ugyanebben sorrendben fordul elő a 1-es számú leleten. 

A buzogány és az aranykincsek megegyező rovásbetűi 

A két lelet szövegében a k-ncs-ng hangértékű rovásbetűk után és az ü-l-ü hangértékű rovásbetűk előtt más-más írásjegyek állnak, éppen ezért ezek a betűcsoportok egy-egy kifejezést, az utóbbi esetben pedig egészen biztos, hogy egy hárombetűs szót rejtenek. Az 1-es számú leleten a különálló egységekben található rövid szövegrészek mindösszesen két-két szóból állnak.
A rovásfeliratok olvasata, a nem jelölt alsó nyelvállású magánhangzó (a) beillesztésével a következő:

1. sz.: k^ancs^ang  cs^abu  m^agh  ülü. (IPA hangjelöléssel: k^ɒnt͡ʃ^ɒŋ  t͡ʃ^ɒbu  m^ɒɣ  yly)

2. sz.: k^ancs^ang  ula  cs^ap  ülü. (IPA: k^ɒnt͡ʃ^ɒŋ  ulɒ  t͡ʃ^ɒp  yly)

A buzogányokra rótt szavak jelentése


Kancsang

Ez a kifejezés az ostorbuzogány korabeli megnevezése volt, ami nemcsak a hangalak, hanem a szó jelentése alapján is párhuzamba állítható a rövid nyelű, vastag szíjból font korbácsot megnevező kancsuka[1] szóval. A buzogánygömbökre rótt kancsang szó véleményem szerint, a görbeséget, a hajlást kifejező kacs (kancs) és a függeszkedve, ide-oda való mozgást kifejező csángál, csingál (csang) stb. szavak vegyülésével keletkezett oly módon hogy, a csang kifejezés szókezdő csé hangja az összeolvadás során eltűnt. Tehát, míg az előbbi a bronzgolyó rögzítését szolgáló vékony szíjnak a növényi kacsra vagy indára hasonlító hajlékonyságát, csavarodását idézi, az utóbbi, a függeszkedésre és a fegyver használata során a meglendített buzogányfej tehetetlensége miatt kialakult mozgásra, a himbálózásra utal.      

Kancs → kacs

Magyar: kacs. A növény kapaszkodását elősegítő vékony hajtás. Származékai görbe, ferde, kunkori, gömbölyű jelentéssel: gacsos, gáncs, kacska, kacsó, kacsint, kacskaringó, kancsal, kanyarít stb. A szó legelső jelentése a feltételezések szerint ’hajlat, görbület’ illetve ’görbe, meghajlított tárgy’ volt. 

Az ÚESz szerint a kacs szó „Bizonytalan eredetű, onomatopoetikus eredetű. A szó onomatopoetikus természete mellett szól a változatok s a hozzá tartozó rokon szavak hangtani változatainak sokasága (pl. g ~ k, a ~ o ~ u, cs ~ ty ~ t, k ~ c). Egy ősi igenévszó névszói realizációja lehet ’görbe, görbült; görbület, hajlat, meghajlított tárgy; elgörbül, meggörbül’ jelentéssel. Végeredményben összefügghet a konyha, kunyerál stb. szócsaládjának tövével. Lehetséges azonban, hogy a szócsalád tagjai között a formák és jelentések különböző megjelenésének szóvegyülései másodlagosak. – A kacs jelentése az igenévszó névszói alapjelentésből keletkezett részben metafora, részben metonímia által.”
A gáncs szavunk „belső keletkezésű, valószínűleg szóhasadás eredménye. Egy ’görbület; elgörbül’ jelentésű eredeti igenévszóból keletkezhetett, melynek névszói értékű tagja a kacs. A gáncs és a kacs tulajdonképpen egymás szóhasadásos párjai lehetnek.”

A gáncs illetve a kancs szavak a magyar tájnyelvekben a következő alakokban és jelentésekkel fordulnak elő:
gándsa, gándsa: tüzi csáklya (tűzveszély idején bontásra használt hosszúnyelű kajmós vas). 
gáncs, kancs, kancsu: a lábnak akadályul vetése (birkózás közben).
gancs, gáncs: fában levő csomó, bog, görcs. 
gancs: fagolyó, amellyel úgy játszanak, hogy a levegőbe fölhajítják, s aztán fadarabokkal találgatják.
gancsó: hónalj alatt támadt, néha tojás nagyságú kelés.
gancsoz: fagolyóval játszik.    

Az altáji nyelvekben:
Csuvas: кănčăk összegömbölyödik, gombolyag; gombolyagban. кănčăh összetekeredik, betakarózik, bezárul.
Csagatáj: qančuγa, qančuqa ’bőrszíj’; qamčı̈ ’ostor, korbács’.
Oszmán: kancığa, kanc̦uğa ’mellszíj, szűgyelő’; kamc̦ı ’ostor, korbács’.
Kazak: qanǰı̈γa ’málhaszíj a nyeregnél’.
Mongol: qanǰuga ’nyeregszíj’.
Tatár: qamčı̈ ’ostor, korbács’.

A perzsa nyelvben: qamchī egy ostor, egy korbács; egy ág, gally, pálca.

Csang → csáng

Az ÚESz a csáng szóról: Fiktív tőből keletkezett származékszó. A szótő eredetéhez vö. csábít, csámborodik. A szótő még a cammog, cankózik tövével függ össze. A szó végződése gyakorító képző. A szótőben mg>ng hasonulás ment végbe. A szó belseji m-es eredeti szótőhöz vö. csamangó ; csammangó ’kóborló, csavargó’; csamang ’kószál, kóborol’. Ide tartoznak: csángódik ’ide-oda űzött, hajtott, nyugalmat nem találó’; csángál ’ide-oda lóbál; terel, hajt’; csangál ’félrebillent’. Valószínűleg idetartoznak: csáng ’a harangot hangosan kongani hagyni’; csángat ’ua.’

A magyar tájnyelvekben:
csángál: ide-oda lóbál; terel, hajt.
csánkál: őgyeleg, kószál, kóborol (Szatmár vm.).
csüngelógáz (Erdély): hintáz.
csingál: kapaszkodik, kapaszkodva függeszkedik (Göcsej).
csingalaszkodik (Göcsej), csingallózik (Somogy vm), csingaszkodik: (Balaton mellék): kapaszkodik, kapaszkodva függeszkedik, csüng.
csingolázik: csingál, csingaszkodik, logántozik, valamiről függ, kalimpáz.
csingázik: hintázik (Brassó vm. Hétfalu). Ez a ló alig tud csingázni a lábán: alig áll a lábán (Hétfalu).
csingoládzik {csingolázik Háromszék vm.), csingolódik: Mit csingolódsz azon az ágon, bizony letörik alattad! Ne csingolódj a székem hátán, mert még feldöntesz. Gyerekek, menjetek innét, ne csingolódjátok a nyakamon: ne alkalmatlankodjatok (Zala vm.). Valamibe kapaszkodva, valamiről aláfüggve himbálódzik.
csingókodik: kapaszkodik, kapaszkodva függeszkedik (Veszprém vm.).
csingó-bingó: ingó-bingó apróság (Csík vm.)

Magh → mag

Az etimológusok szerint a szó elsődleges jelentése a magyar nyelvben ’test’ lehetett.

Az ÚESz szerint: Valószínűleg örökség a finnugor korból. Zürjén (vicsegdai) mi̮g ’hajtás ‹ruhán›, ruhaderék ‹ingen›’; votják (szarapuli) mi̮gor ’test; termet, testalkat’; cseremisz (kozmogyemjanszki) moŋγǝ̑r ’törzs, test’ (finnugor *muŋkɜ ’test’). A finnugor *ŋk>g hangváltozáshoz vö. bog, dug stb.; a ’test’>’ivarszerv; mag, csíra’ jelentésváltozáshoz vö. latin corpus ’test, törzs; velő, csíra, mag’; német  (ófelnémet) (h)rëf ’törzs; altest; anyaméh’. A származtatás problematikus, mivel a v-s tőváltozatokra nincs magyarázat.

A magyar nyelvemlékekben való előfordulásai:
1086 Magudi, Mogdi, Moglout; 1038 Mogu; 1138/? Mogwa; 13. sz. eleje mogʒotbelevl; 1372 u. magtoknac; 1416 u. maǵuabol;  1562 magw.

A tájnyelveinkben a következő formákban és jelentésekkel található meg:
mog: magzat (Bánffy-Hunyad; Moldvai csángó)
magom: fiacskám, gyermekem (Nógrád vm.)
maga: az uram, a férjem.

További előfordulása más nyelvekben:
Perzsa: mākh egy alattomos ember; gyáva, gazember; aljas; egy idős férfi.
Gael: mac egy fiú.
Óangol: mago fiú, férfi, férj, szolga.
Örmény: moch egy fiú.
Német: mag egy fiú.

Ula

Egy lentebb, alacsonyabban fekvő helyre utaló kifejezés: le, al, alá, alul stb.

Az ÚESz szerint: A szócsalád alapja, az al alapnyelvi örökség az uráli korból. Vogul  (T.) jalē̮˙k ’alsó rész’; osztják  (vachi) i̮l ’alsó’; zürjén  (keleti permják) ul ’alsó rész’; mordvin  (erza), (moksa) al ’ua.’; finn ala ’vmely tárgy elfoglalta helyterület; rekesz’; lapp. (norvéglapp) vuolle ’vmi alatti rész’; – jurák szamojéd ŋi̮lɁ’le, alá’; szelkup szamojéd i̬l ’alsó rész’; stb. [uráli *ala ’alsó rész, vmi alatti rész’]. Megfelelői: jukagír -al ’alsó rész’; ujgur al ’(alsó, elülső) rész, oldal’ stb. Az al melléknévként összetételi előtaggá vált, főnévként a legkorábbi időktől általában csak birtokos személyjeles formában használatos.

A magyar nyelvemlékekben: 1201? Olotou; 1219/ Olnemet.

A tájnyelveinkben: ol al (Göcsej); olul alul (Moldvai csángó).

Csabu/Csap

A különböző alakú, de azonos hangértékkel rendelkező rovásbetűk felhasználásával lerótt hangutánzó szavak, melyek valaminek a hirtelen megütésekor, csapásakor keletkező csattanó zajra utalnak. A két szó hangalakja eltér ugyan – az egyik nyílt szótagra végződik és még nem ment végbe a p > b hangváltás – de mindez csak a nyelvhasználat változatosságából fakad. Nyelvtörténeti szempontból fontos adat, hogy az 1-es számú lelet csabu szavában még megtalálható a felső nyelvállású tővégi magánhangzó, ami a feltételezések szerint az ómagyar korban fokozatosan eltűnt a szavaink végéről.   

Magyar: csap üt, ver, püföl stb.

Nyelvemlékeinkben: 1213 Chopov; 1275 Chapou; 1372 cʒappaſakual.

Az altáji nyelvekben:
Karahanida: čap- ütni, ver.
Török: čap- támadni, rabol; čapla vés; čapa csapás, kapa, fejsze; čapak kovácsolás utáni fémforgács.
Tatár: čap-/čab- vágni, kaszálni, nyír, ütni, ver; čapqɨ kapa, fejsze.
Középtörök: čap- vágni, támadni, rabol.
Üzbég: čɔp- vágni, ás; čɔpqi csapás, kapa, fejsze.
Ujgur: čap- vágni, kaszálni, nyír; čapqu csapás, kapa, fejsze.
Sárga ujgur: ča'p- ütni, ver, vágni, törni.
Azeri: čap- vágni, támadni, rabol.
Türkmén: čap- vágni, támadni, rabol; čapGɨ csapás, kapa, fejsze; čapGɨr éles.
Hakasz:: sap- ütni, ver, vágni, kaszálni, nyír; saxpɨ, sapxɨ kasza.
Sór: šap- üt, ver, kaszálni, nyír; šapqɨ csapda.
Ojrát: čap- vágni, kaszálni, nyír; čapqɨ kasza, csapda.
Halaj: čap- támadni, rabol.
Csuvas: çаp megüt, megcsap; dörömbölés; śup- ütni, ver, élesíteni, fenni; śopkaś csiszolókő a kaszák élezéséhez.
Jakut: sabā- ütni, ver.
Tuvai: šap- ütni, ver, támadni, rabol; šap-ta- korbácsolni.
Tofa: šap-tɨ forgács; šaptɨ-la- csapni, farag.
Kirgiz: čap-/čab- vágni, ás, ütni, ver; čapqɨ csapás, kapa, fejsze, kasza.
Kazak: šap-/šab- vágni, kaszálni, nyír, támadni, rabol; šapqɨ csapás, kapa, fejsze.
Nogáj: šap-/šab- vágni; šapqɨ csapás, kapa, fejsze.
Baskír: sap-/sab- kaszálni, nyír, vágni, ütni, ver; sapqɨ csapás, kapa, fejsze.
Balkár: čab- támadni, rabol.
Gagauz: čapanaq zsákmány.
Karaim: cap- ütni, ver; čap- ütni, ver, vágni; čapa lóvakaró.
Karakalpak: šap-/šab- vágni, kaszálni, nyír, támadni, rabol.
Szalár: čap-, ča'- ütni, ver.
Kumik: čap- vágni; čapɣɨ csapás, kapa, fejsze.

Ülü

Magyar: öl gyilkol, pusztít, kivégez stb.

Az altáji nyelvekben:
Ótörök: öl- meghalni; ölür- ölni.
Karahanida: öl- meghalni; öldür- ölni.
Török: öl- meghalni; öldür- ölni.
Tatár: ül- meghalni; üter- ölni.
Középtörök: öl- meghalni; ölür- ölni; öltür- ölni.
Üzbég: ụl-, ụldir- ölni.
Ujgur: öl- meghalni; öltür- ölni.
Sárga ujgur: jül- meghalni; jülɨr- ölni.
Azeri: öl- meghalni; öldür- ölni.
Türkmén: öl- meghalni; öldür- ölni.
Hakasz: öl- meghalni; öder- ölni.
Sór: öl- meghalni; ödür- ölni.
Ojrát: öl- meghalni; öltür- ölni.
Halaj: hil-/he.l-, öl- meghalni (egy állat miatt).
Csuvas: vil- meghalni; vǝʷler- ölni.
Jakut: öl- meghalni; ölör- ölni.
Dolgán: öl- meghalni; ölör- ölni.
Tuvai: öl- meghalni; ölür- ölni.
Tofa: öl- meghalni; ölür- ölni.
Kirgiz: öl- meghalni; öltür- ölni.
Kazak: öl- meghalni; ölti_r- ölni.
Nogáj: öl- meghalni; öltir- ölni.
Baskír: ül- meghalni; ülter- ölni.
Balkár: öl- meghalni; öltür- ölni.
Gagauz: jöl- meghalni; öldür- ölni.
Karaim: oĺ- meghalni; oĺder- ölni.
Karakalpak: öl- meghalni; öltir- ölni.
Szalár: ül- meghalni; üldyr- ölni.
Kumik: öl- meghalni; öltür- ölni.

A leleteken olvasható „Kancsang csabu. Magh ülü” és „Kancsang ula csap ülü” mondatok a következőképpen írhatók át a mai magyar nyelvre:

1. sz.: A kancsang csap. Embert öl.

2. sz.: A kancsang lecsap és megöl.
  

Összegzés


A VIII-IX. századból származó, a Kaukázus északi előterében, a Szaltovó-majaki kultúra elterjedési területén talált ostorbuzogányokon lévő, a nyugati türk írásrendszerbe tartózó betűk többsége a Kárpát-medence avar kori rovásfelirataiban is megtalálhatók. A bronzgömbökön olvasható mondatok, a fegyver használatával kapcsolatos tartalommal rendelkeznek. A szövegekben megfigyelhető kifejezésmódok és szóhasználati jellegzetességek (tővégi magánhangzók megléte[2], szókezdő palatális ü hang az ülü szóban[3]), leginkább a kései ősmagyar nyelvállapotot tükrözik. A mondatok összesen öt, különböző jelentéssel rendelkező kifejezést, egy szóvegyüléssel létrejött és négy egyszerű szót tartalmaznak, melyeknek a nyelv változása során kialakult alakjai a magyar nyelv szókincsében is megtalálhatók. Három szó mindkét lelet feliratában előfordul. Az egyik a kancs (kacs) és a csang szavak vegyüléséből létrejött kancsang, ami magának a fegyvernek a korabeli megnevezése volt, míg a másik kettő a csabu/csap az eszköz használatának a módjára, egy cselekvésre és az ülü (öl), ami a csapás okozta súlyos következményekre, a halálra  utal. A maradék két szó közül az ula (le, alá) a bronzgömb mozgására, a magh (férfi) kifejezés pedig a megtámadott emberre vonatkozik.
A leletekre rótt szöveg ősmagyar nyelvű olvasata mellett szól, hogy a tárgyak keltezésének az időszakában a magyarságot is – akiknek a leszármazottai közül kerülhettek ki a honfoglalók – a térséget uraló Szaltovó-majaki társadalom egyik nemzetiségeként tartják számon.[4] Annak érdekében, hogy teljes bizonyossággal kijelenthessük, az V-X. században valóban élt a Kaukázus térségben egy archaikus magyar nyelven beszélő népcsoport, elengedhetetlen további korabeli írásemlékek felkutatása, a szakirodalomban dokumentált leletanyag átvizsgálásával.

A nyugati türk írásjegyek hangértékei
/Szoszlanbek Jakubovics Bajcsorov nyomán/

Antal Csaba

Jegyzet

[1] Rövid nyéllel ellátott, vastag szíjból font korbács. „Török, közelebbről valószínűleg krími tatár jövevényszó. Vö. csagatáj qančuγa, qančuqa ’bőrszíj’; oszmán kancığa, kanc̦uğa ’mellszíj, szűgyelő’;  kazak qanǰı̈γa ’málhaszíj a nyeregnél’ [< mongol qanǰuga ’nyeregszíj’]. Vö. még  csagatáj qamčı̈;  oszmán kamc̦ı; tatár qamčı̈; stb.: ’ostor, korbács’. Megfelelői: német Kantschu; lengyel kańczug; orosz  (népnyelvi) канчу́к; stb.: ’ua.’. Az Aranyhorda katonai szakszókincséhez tartozhatott. A krími tatár átvétel mellett szól, hogy a korai forrásokban gyakran a tatár kancsuka jelzős szószerkezetben fordult elő (1723-tól). – A kancsuk ’szíjostor’ feltehetőleg külön átvétel egy szláv nyelvből. A magyarból: szlovák kančuka ’ostor, korbács’.” /ÚESz/
[2] A nyelvi adatok azt igazolják, hogy az ősmagyar kor kezdetén a magyar szavak magánhangzóra végződtek.     
[3] Az ü > ö hangváltozás az ómagyar korban ment végbe.
[4] Ezt az elméletet támaszthatja alá, hogy több honfoglalás kori tárgytípusnak sikerült a szaltovói párhuzamait kimutatni.


Irodalom

Андрей Васильевич Крыганов, Кистени салтово-маяцкой культуры Подонья, 1987.
É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Hegedűs Attila, Fejezetek a magyar nyelv történetéből, 2013
Francis Joseph Steingass, A Comprehensive Persian-English Dictionary, 1892.
Gerard Clauson, An etymological dictionary of pre-thirteenth-century turkish, 1972.
Kriza János, Erdélyi tájszótár.
Robert Archibald Armstrong, A gaelic dictionary, 1825.
Szinnyei József, Magyar tájszótár I., II., 1893-96.
Сосланбек Якубович Байчоров, Древнетюркские рунические памятники Европы, 1989.
Új magyar etimológiai szótár.