A Nikolsburgi ábécének a tényleges hangérték megállapítása szempontjából, az egyik legtöbb fejtörést okozó írásjegye ‒ a többi rovásbetűtől eltérő hangzósítása miatt ‒ a búzamagra hasonlító szójel, mely két, a másoló által utólag hanyag módon kijavított, ennek következtében napjainkban figyelmen kívül hagyott valamint, a szakértők által hibásan feloldott hangjelöléssel rendelkezik. A nyelvi-, az írástörténeti adatok, a mitológiai történetek valamint az írásjegy képi párhuzamainak a segítségével korábban már kísérletet tettem a tárgyalt rovásbetű tényleges szóértékének a meghatározására. A rendelkezésre álló források alapján akkor arra az eredményre jutottam, hogy a latin 9 rövidítőjel felhasználásával hangzósított szójel „usz”, és az áthúzott tprq betűsort fedő ÿñi betűsor pedig „jeni” olvasattal rendelkezik. Mindezek után, a különböző nyelvek segítségével elvégzett szófejtés során megállapítottam, hogy az előbbi kifejezés ’forrás’, míg az utóbbi ’forrás, kút’ jelentéssel rendelkezik.

A Nikolsburgi rovásemlék, a magyar rovásírás legrégebbi ismert fennmaradt ábécéje
/Kép forrása: nyelvemlekek.oszk.hu/

A magyar kiejtés szerinti usz olvasat általam történt meghatározásának az volt az egyik alapja, hogy Jakubovich Emil, a rovásemléket bemutató tanulmányában a következőképpen határozta meg a rovásbetű hangértékét: „...a függőleges vonallal vágott mandorlát, mely fölé hangértékül a latin paleographiai us jele van írva.”
Németh Gyula, Jakubovichoz hasonlóan szintén így oldotta fel az egyezményes rövidítőjelet: „Rejtelmes – legalább egyelőre – a nikolsburgi ábécé us jele is.”
Azonban azóta már bebizonyosodott, hogy a szójel hangzósításához alkalmazott 9 jel feloldását mindketten tévesen végezték el. Szelp Szabolcs hívta fel először a figyelmet arra, hogy a 9 jelnek önmagában állva nem lehet us jelentése. Minderről a következőket írta: „Amit mind JAKUBOVICH, NÉMETH, sőt MÁTÉ (és nyomukban a paleográfiában kevésbé jártas irodalom véleményüket átvéve) mindeddig figyelmen kívül hagyott, az az, hogy az 9 jelnek két jelentése volt: szó végén valóban az -us rövidítése, szó elején azonban a con- igekötő (és hasonult változatai: cor- stb.), illetve önmagában a cum kötőszót jelölte. (De például egy további, rövidítésre utaló hullámvonallal már contra. Minderre vö. CAPPELLI 1954.) Lévén, hogy -us-nak csak más jelekhez toldva használták, valamint hogy szó elején, illetve önmagában csak con-/cum jelentésben élt, ez az értelmezése valószínűbb, szinte kötelező a javított glosszára nézve.”
A fentebb hivatkozott paleográfus és történész, Adriano Cappelli, így értekezik a rövidítőjel alkalmazásával kapcsolatban: „A második jel, amely hasonlít az arab 9-es számra és néha, különösen a gótikus írásban, a fejjel lefelé fordított C betűre, az egyik legrégebbi rövidítési jel, amelyre két példát találunk a Valerius Probus által összegyűjtött rövidítésekben és a firenzei feljegyzések között, mindig con vagy cum jelentéssel.”
„Azon kevés jelek egyike, amelyeket mindig a szó többi betűjével egy vonalban használtak, soha nem a betűsor felett. Sokszor használták elszigetelten és néha rövidítő jelekkel vagy exponáló betűkkel együtt. Mint:
9^~ = contra
9¯ = condam (quondam)
9^a = contra
9⁹ = conceptus
9^aa = contraria
9ⁱ = communi.”

Az -us szótag elhagyásakor, magyar -usz olvasattal, csak az alábbi módon alkalmazták:
„A harmadik jel nagyon hasonlít az előzőhöz, de gyakran egy nagy vessző formájában jelenik meg, és kevés kivételtől eltekintve szinte mindig a sor elejére és a szó végére kerül. Leginkább a szavak ”us” végződésének jelölésére használták, de előfordul az ”os”, ”is” és az egyszerű ”s” szótagok esetében is. Mint:
pri⁹ = prius
s⁹ = suus
p⁹ = post
id⁹ = idus
i⁹t⁹ = iustus
nob⁹ = nobis
li⁹ = lillus
iu⁹ = ius
n⁹ = nos.” /Cappelli/

Alphonse Chassant, a francia és a latin rövidítésekkel foglalkozó szótárában ugyanígy határozta meg az egyedül álló 9 írásjegy jelentését, ami a cum szót jelöli.
Varjas Béla irodalomtörténész, a XV-XVII. századi magyar nyelvű kéziratok olvasási segédletében közli, hogy a szavak elejére írt 9 jel com-, con-, a szavak végére illesztve pedig -us olvasattal rendelkezik. 
Mindezek alapján teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy a Nikolsburgi ábécé búzamagra hasonlító szójelének a hangzósításához használt 9 rövidítőjel önmagában állva csakis cum, magyar kiejtéssel kum olvasattal rendelkezhet.[1] Ennélfogva azt a helytelen -us feloldásra épülő elméletet, miszerint ez a kifejezés az ős szavunk latin betűkkel lejegyzett korabeli változata volt[2] és ebből kifolyólag a rovásbetű az „ős” szót jelölné, az egyetemes-, és a magyar népi jelképek minél pontosabb meghatározásának, megfelelő értelmezésének az érdekében véglegesen el kell utasítani.
A cum, a latin nyelvben egy kötőszó (’meg~, össze~, mikor, amikor, noha, míg, minthogy’ stb.), viszont a tárgyalt rovásbetű a képi párhuzamok alapján egyértelműen egy ősi szimbólum, éppen ezért teljességgel kizárt, hogy a székely rovásírásban is azonos értelemben, azaz kötőszóként használták. Az eredeti ábécé lejegyzője nagy valószínűséggel nem beszélt magyarul, vagy ha mégis magyar anyanyelvű volt, nem ismerte a székely szójelek eredeti jelentését ezért, nem figyelt fel erre az ellentmondásra és egy olyan rövidítőjellel hangzósította a rovásbetűt, ami a latin nyelvben mondatok vagy tagmondatok összekapcsolására használnak.
A kum olvasattal rendelkező 9 rövidítőjel felett egy betűsorral megadták a szójelnek egy másik hangértékét is, ami annak áthúzása és a nem megfelelő javítás ellenére visszaállítható.
A kum szó jelentésének a meghatározása előtt mindenképpen ki kell térni arra, hogy mi történhetett az ábécé lejegyzésének a pillanatában. Philippi de Penczicz, aki az eredeti ábécé másolója volt, a 44. rovásbetű (e⌠t) rögzítése után hibát vétett és a soron következő, az életfát ábrázoló szójel helyett ‒ ami emiatt a harmadik sor alá került ‒ a kum szó rovásbetűjét jegyezte le, amit tévedésből az életfa jelképhez tartozó tprq betűsorral írt felül.[3] Röviddel ezután észlelte a hibát, a felírást áthúzta és azt az eredeti dokumentumban megadott betűsorral próbálta átírni. Az utólagos javítás szembetűnő, hiszen az áthúzott tprq felirat nem azonos a később lemásolt életfa fölé írt tprq betűsorral. Az egyik eltérés a t betűnél figyelhető meg, melynek a szára fölé egy pontot helyeztek. Szintén egy betűt módosító pont jel látható a korábbi p betű felett illetve a betűsor végén a q írásjegynél is. Az első két pont megléte egy ÿ, ‒ ami az ábécé hangzósításában és a korabeli iratokban is ’jé’ hangértékkel rendelkezik ‒ az utolsó pedig egy i betűre enged következtetni. Ugyancsak feltűnő különbség, hogy a két tprq hangzósítás felett lévő rövidítő jelek alakja eltérő, ugyanis az utólag lemásolt életfa betűsora fölé egy madárszárny szerű jelet, viszont az áthúzott majd később módosított betűsorhoz egy hullámvonalat mellékeltek. A latin írásban az előbbit az -ar-, -er-, -re-, -ri- szótagok jelzésére, míg az n betű fölé helyezett hullámvonallal annak kettőzését (nn) vagy az -en-, -in- szótagokat jelölték.[4] 

Penczicz, az 1490–1526 közötti években másolta le a magyar rovásírás ábécéjét, egy feltételezés szerint a magyar királyi udvarban

Baloldalon a ÿñi betűkkel átírt, jobbra pedig az életfa fölé írt tprq betűsor

Az irat írásképe alapján helyreállított ÿñi hangzósítás[5]

Igen nagy valószínűséggel így végezték el a kum és jeni olvasattal rendelkező szójel hangzósítását az eredeti dokumentumban, amelyről Penczicz a másolatot készítette

A fentebb felvázolt észrevételek, megállapítások alapján rekonstruált hangzósítás és az abból meghatározott jeni szó a következő jelentésekkel rendelkezhet:

Ótörök: yéni (jéni) ’lenni, válni’.
Török: yeni (jeni) ’új’.
Szanszkrit yoni (jóni) ’a méh, vulva, női nemzőszervek; a születés vagy a teremtés helye; bármely születési vagy származási hely, szülőhely; egy otthon, lakóhely, hely, búvóhely, fészek; születés, eredet, forrás, szökőkút; család, faj, kaszt’.
Kelta: linné (ksz. ljinje) ’mély medence, szoros, torkolat’.
Dravida nyelvekben: Telugu nuyi, nuyyi, nūyi (núji) ’kút, forrás’; Kuwi nūyi ’kút, forrás’.
Kínai: yīnhù (jinhú) ’szeméremtest’; yǐn (jin) ’rejtett’.

További lehetséges megfelelések az altáji nyelvekben:
Csuvas: jənə ’üreg, gödör, odu’.
Kirgiz: ijin ’üreg, gödör, odu’.
Karahanida: in, jin ’üreg, gödör, odu’.
Ótörök: in ’üreg, gödör, odu’.
Türkmén: hīn ’üreg, gödör, odu’.
Halaj: hị̄n ’üreg, gödör, odu’.
Jakut: īn ’üreg, gödör, odu’.
Dolgán: īn ’üreg, gödör, odu’.

Vajon a fenti meghatározások összeegyeztethetők-e a rövidítőjelek használatára vonatkozó szabályok figyelembevételével meghatározott kum szó jelentésével vagy a rovásbetű két különböző értelmezésével állunk szembe? A második jelentés is illeszkedik a szójel képi tartalmához?
Először is azt vizsgáltam, hogy az adott szó milyen jelentésekkel található meg a magyar nyelvben.

A Magyar nyelv szótárában a kum vagy kúm szónál a következő megállapítások olvashatók: „önh. m. kum-tam, ~tál, ~ott. Dunántúl több vidéken am. hunyósdi játék alkalmával valamely szögletbe húzza magát, és szemeit behunyja, míg a játszótársak elbúnak. Mondják a napról is, hogy lekum, midőn lenyugszik. Alapfogalom benne a hunyás, sunyás, mindkettő a testnek némi meghajlásával szokott történni. Rokonai a kun, kuny, kúny, suny és szúny.”

A kum szó egyik módosult változata a huny szó, ami az ÚESz szerint:
Örökség az uráli korból. Vogul (tavdai) koń-: ’pislog, szemet huny’.; osztják (vachi) kŏń- ’szemet huny’; zürjén (sziszolai, permják) kuń- ’szemet huny’; votják (szarapuli) ki̮ń- ’szemet huny’; ? cseremisz (kozmogyemjanszki /hegyi/) kǝ̑me- ’szemet huny’; mordvin (erza) końa-, (moksa) końe- ’szemet huny’; ? finn kyyny ’a szem félig nyitott állapota’; – szamojéd jurák szamojéd χajem- ’hunyorog’; ? szamojéd szelkup szamojéd k͔aanja- ’befed’; ? szamojéd kamassz szamojéd kaj- ’becsuk, bezár’; stb. [uráli *kuńa ’szemét behunyja, pislog’]. A magyar szó eleji h ~ k kettősség ősi nyelvjárási különfejlődés nyoma lehet homp, kajla stb. Az m ~ n ~ ny váltakozáshoz vö.: hiszen, talán (talántán) illetve arany, leány.

A huny szó magyar nyelvemlékekben való előfordulásai:
1211 ? Cumou.
1490 bee hunak.
1518 k. hwn̋uan.
1566 Húna.
1615 humta.
1624 hunnyik.
1838 Kumni.

A magyar tájnyelvekben:
Húny (hum, humni Somogy m. Nyr. XIV. 479; Alföld Nyr. IV.329; Kis-Kún-Halas Nyr. XVIII.192; Kecskemét Csaplár Benedek; Szentes Nyr. VIII.281; Szeged Kálmány L. Szeged népe I.208; Csaplár Benedek; Torontál m. Pádé Kálmány L. Szeged népe II.82;
húmni Szabadka Budenz J. Magyar-ugor össz. szótár 122; Bars m. Léva Czimmermann János;
kum, kum-ik, kumni Vas m. Nyr. XV.141; Vas m. Kemenesalja Tsz.; Marcal mell. Tsz.; Somogy m. Nyr. XX.430; Somogy m. Tab Nyr. XV.240; Fölső-Somogy, Balaton mell. Nyr. VIII.431; Tolna m. Tsz.; Nyr. VI.523; Tolna m. Ozora Nyr. V.381; Pápa vid. Tsz.; Fehér m. Nyr. X.187; Kis-Kún-Halas Nyr. XV.67. 187; XVIII.192; XX.429;
kúm-ik Soprony m. Horpács Nyr. IV.182;
bekúmja Somogy m. Sándor József;
békunni Somogy m. Tsz. ; Sándor József):
1. hum[-ni], húm[-ni], hunni, kum[-ik], kúm-[ik]: behunyja v. befogja a szemét (bújósdi játékban a kereső, míg a többiek elbújnak) (Soprony m. Horpács Nyr. IV.182; Vas m. Nyr. XV.141 ; Vas m. Kemenesalja Tsz.; Somogy m. Nyr XIV.479; XX. 430; Tolna m. Tsz.; Tolna m. Ozora Nyr. V. 381; Fehér m. Nyr. X.187; Alföld Nyr. IV.329; Kis-Kún-Halas Nyr. XV.67. 187; Kecskemét Csaplár Benedek ; Szentes Nyr. VIII.281 ; Szeged Kálmány L. Szeged népe I.208; Csaplár Benedek; Torontál m. Pádé Kálmány L. Szeged népe II.82; Szabadka Budenz J. Magyar-ugor ossz.
szótár 122);
2. humni, kumni: szendereg (Vas m. Kemenesalja Tsz.; Tolna m. Nyr. VI.523). így ebéd után mindig szokott egy keveset kumni (humni) (Kis-Kún-Halas Nyr. XVIII.192);
3. kumni: guggolva les (Marcal mell. Tsz.).
[Szólások]. Békunni a kezét (Somogy m. Tsz.), behúmja a kezét (Szabadka Budenz J. Magyar-ugor össz. szótár 122) : behajtja, ökölbe szorítja.

A kum szó további lehetséges jelentései:
Finn: komi, komo ’homorú; üreg’; komero ’fülke, sarok, zug’ ?
Számi (Lapp): goabmâ -m- ’kiszögellés, íves perem’ ?
Mari (Cseremisz): pǝl-kom ’égbolt’; koman ’ívelt felület’ ?
Hanti (Osztják): ri̮t-kŏm ’egy felfordított csónak alatti hely’; χŏm, χǫm ’üreg’.
Magyar: homorú.

Az altáji nyelvekben:
Írott mongol: kömüg ’széle, (egy hegy) nyúlványa, menedék’.
Burját: xümeg ’völgyszoros, szakadék; üreg’.
Kalmük: kömǝg ’széle, (egy hegy) nyúlványa, menedék’.
Evenki: kumdika ’széle’, kumŋa ’üreges, üreg’.
Even: kumtutti ’szakadék’.
Mancsu: kumdu ’üreges, üreg’.
Koreai: kumǝŋ ’üreg, lyuk’.
Közép Koreai: kùmk, kùmú (kùmúk-) ’üreg, lyuk’.
Ójapán: kuma ’sarok, üreg’.
Közép japán: kúmá ’sarok, üreg’.
Tokio: kumá ’sarok, üreg’.
Kioto: kúma ’sarok, üreg’.
Kun: kum ’homok; ki-, vagy előbugyogó víz, forrásvíz’.
Jakut: kumalan ’nyílás, lyuk, üreg’; kum ’pillanatnyi alvás’.

A kum kifejezés tényleges jelentésének a meghatározásához a magyar népi hitvilág-, és díszítőművészet lehet a segítségünkre. A magyar népi díszítések igen gyakori eleme a szem, ami az Isten szemének felel meg, valamint a szilvamag, ami a termékenység ismertetőjele. A mag, a női szeméremtestet jelképező tulipán közepébe helyezve a nemzőképességre utal. Huszka József szerint: „A szemben tehát nem a keletkező új életet, mint inkább a meglevő élet továbbfolytatását, fenntartását látjuk és mivel a szemmel táplálkozunk, hogy a bennünk már meglevő életet fenntartsuk; azt mondhatjuk, hogy a szemmel a fenntartó, a tápláló, a továbbképző életerőt fejezzük ki. Ezzel szemben a mag a teremtésnek az az eszköze, mely a szaporítás műveletében a termékenyítéssel, az alvó erők fölkeltésével új életet hoz létre. A magyar nyelv tanúságaként tehát a mag a teremtő erőt, a szem pedig a fenntartó erőt fejezi ki és bizonyára hajdan is azt jelképezte, amikor még a szavakat nem betűkkel, hanem jelképekkel írták le.”
A honfoglalás kori magyar leleteken, és a népművészetünkben díszítésként is használt ősi jelkép úgy ábrázolják, hogy a szem bogara is látható. A Nikolsburgi szójel esetében viszont, a jel közepébe húzott függőleges vonal arról árulkodik, hogy az Isten szeme csukott állapotban van, ami a szunnyadó erőre, a teremtés előtti állapotra utal. Ez az ábrázolásmód igazodik a 9 rövidítőjel fentebb meghatározott első jelentéséhez (kum), ami lényegében a Teremtő szemének hunyott, régies kifejezéssel kumott állapotára utal.
Ugyanakkor, a szem jelkép függőleges állásából és a jeni szó jelentéseiből (’vulva, forrás, kút’ stb.) kiindulva elképzelhető, hogy a kum kifejezés szintén ’belső üreg, lyuk’ jelentéssel rendelkezik, azaz a rovásbetű szóértékének két különböző nyelven történő megadása is szóba jöhet. Ezt a lehetőséget támaszthatja alá, hogy a régi írásrendszerekben számos olyan, a Nikolsburgi szójel alakjához nagymértékben hasonlító írásjegy ismert, melyek azonos jelentéssel szintén egy belső tér, a Mindenség forrásának a képi ábrázolásai. Ennek ellenére úgy vélem, hogy a búzamagra hasonlító jelkép egyaránt lehet az Isten szemének sajátos megjelenítése és a teremtő alapelvnek, az Élet forrásának az ábrázolása is.                       

A kum és jeni szóértékkel rendelkező írásjegy párhuzamai[6]

 Az eredeti dokumentumban minden bizonnyal ez volt a rovásbetűk valamint a szó-, és szótagjelek sorrendje és a képen látható módon végezték el a tárgyalt szójel hangzósítását

Összegzés

A középkorban, az egyes szavak minél gyorsabb leírásának céljából, a gyakori hangkapcsolatok jelölésére egyezményes jelekkel való rövidítést alkalmaztak. Egy ilyen rövidítő jelet helyeztek el a tárgyalt szójel fölé is, amit azonban a rovásbetű esetében korábban helytelenül, -us hangértékkel oldottak fel. A rövidítőjelek alkalmazásainak előírásai alapján bizonyítást nyert, hogy a szólóban álló 9 rövidítőjel nem utalhat az elhagyott com-, con- és -us szótagokra, kizárólag a cum (kum) kötőszót jelölheti. Azonban a jelkép őskori előfordulásai és a magyar népi díszítőművészetben való felhasználása folytán egészen biztos, hogy ez a rovásjel a székely írásban nem a szavak és mondatrészek közötti viszonyszavak jelölésére szolgált, így a kum szó jelentésének a meghatározását nem lehetett a latin nyelv segítségével elvégezni.
A magyar nyelvben a kum szó elsősorban a szemek behunyását jelenti. A tárgyalt rovásbetűhöz rendelhető jelentések és a jelformának a népművészetünkben való megjelenítési módjai alapján a rovásbetű alakja az Isten teremtő, védelmező szemére enged következtetni, de a termékenységet, az élet továbbadásának a képességét is jelképezheti. Azonban a rovásábécében a szójelnek egy másik fogalomértékét is közölték, amit a közelmúltban a 9 jel fölé írt ÿñi hangzósítás feloldásával, ’forrás, kút, vulva’ stb. jelentésekkel határoztam meg.

A nyelvi adatok tükrében, a búzamagra hasonlító szójel hangzósításai a következőképpen oldhatók fel:
9 ‒ cum (magyar kiejtéssel kum) ’behunyt szem’ („Isten szeme”); ’üreg, üreges, lyuk’.
ÿñi  ‒ jeni ’a méh, vulva, női nemzőszervek; a születés vagy a teremtés helye; kút, forrás, üreg, gödör, odu’.

Antal Csaba

Jegyzet:

[1] Egyezményes rövidítések találhatók az 1474-ben, magyar nyelven írt és négy levélből álló töredékben, a Birk-kódexben is. Ebben az iratban a 9 rövidítőjelet a következő szavakban használták. Pl.: 9micalni ’kommunikálni’, 9firmacõat ’konfirmációját’, criſt9 ’Krisztus’, vicar͂9 ’vikárius’.
[2] Erről az állításról már korábban bebizonyosodott, hogy nincs valós tudományos alapja. Ugyanis az 1500-as évek elején, amikor az eredeti irat készült, az ős szó lejegyzésére már az ewʃ, ewſ alakot használták. A Nikolsburgi abc-ben az ü betűt a magyar kancelláriai helyesírásnak megfelelően szintén az ew betűkapcsolattal jelölték. A Nik. ábécé hangjelölése már egyértelműen különbséget tesz az ö és az ü hang között. Ha a rovásjel tényleg az ős szó jele volna, akkor a hangzósítását, a latin írásjegyeket használó középkori (1500-as évek eleje) magyar írásmódnak megfelelően a következőképpen végezték volna el: ew⌠ → ’űs’ vagy eev⌠ → ’ős’. Mindezt az <ü> vagy <ö> és az <s> rovásbetűk hangzósításához igénybe vett írásjegyekkel hajtották volna végre. Ezen felül egyetlen egy nyelvemlékünk sem igazolja azt, hogy az ős szónak a kora középkori írásban volt us vagy vs alakja. 
[3] A másolás során Penczicz nem csak ezt az egy hibát követte el. A második sorban az <o> rovásbetű helyett ismét az azt megelőző nÿe (nje) szótagjelet másolta le. A hibát azonban észlelte és a függőleges irányú vonal óvatos kikaparásával létrehozta a megfelelő betűalakot. Ez a beavatkozás a pergamen hátoldalán is észlelhető.
[4] A középkori magyar kéziratokban is hullámvonallal jelölték az -en szótagot az Iñ ’Isten’, és az -in- szótagot a Dñs ’dominus’ rövidítésekben. A Birk-kódexben az n betű elhagyására utal a lẽni ’lenni ’, bẽne ’benne’, hõnan ’honnan’, 9uẽtnek ’konventnek’ stb. szavak esetében. Az r betű és a -ra-, -re-, -er- szótagok elhagyására pedig többek között a ƷẽƷet ’szerzet’, mãgģon ’maradjon’, Ʒemẽmtelen ’szeméremtelen’, vet͂ńe ’veternye’ szavakban utaltak.
[5] Az irat műszeres vizsgálatával talán az elsőként és az utólag, azaz a javítás során leírt betűsort is el lehetne különíteni egymástól, így pontosabban meg lehetne határozni az egyes betűalakokat. A hullámjel alatti n betű azonban a vastagabb tintavonalnak köszönhetően még szabad szemmel is jól láthatóan kiemelkedik a javított betűsorból.
[6] A szarkeli írásjegyek korsótöredékeken találhatók. A görög és etruszk írások esetében a betűk egy-egy lehetséges fogalomértékét adtam meg. Egy sumer pecséthengeren, az emberalakot öltő istenség fejét, a protosumer írás jobb szélső jelének a felhasználásával alkották meg.
  

Irodalom:

Adriano Cappelli: Dizionario di abbreviature latine ed italiane,1929.
Alphonse Chassant: Dictionnaire des abréviations latines et françaises usitées dans les inscriptions lapidaires et métalliques,1884.
Czuczor Gergely-Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, Pest 1862.
Эдуард Карлович: Пекарский Словарь якутского языка T. I ,1958.
Emanuel Laroche: Les hiéroglyphes hittites, 1960.  
Gerard Clauson: An etymological dictionary of pre-thirteenth-century turkish, 1972.
Gera Ildikó: A Birk-kódex hangjelölése, Magyar Nyelv, 1999. december, 433-452. o.
Huszka József: A Magyar turáni ornamentika története,(Budapest, 1930).
Jakubovich Emil: A székely rovásírás legrégibb ábécéi, Magyar Nyelv 31, 1935.
Kuun Géza: Codex Cumanicus, 1880.
Louis Delaporte: Catalogue des cylindres, 1920-23.
Monier Williams: A Sanskrit-English dictionary, etymologically and philologically arranged, with special reference to Greek, Latin, Gothic, German, Anglo-Saxon, and other cognate Indo-European languages,1872.
Németh Gyula: A magyar rovásírás. A magyar nyelvtudomány kézikönyve (2.2). Magyar Tudományos Akadémia, Budapest 1934.
Robert Archibald Armstrong: A gaelic dictionary, 1825.
Sergei Starostin, Anna Dybo, Oleg Mudrak: An Etymological Dictionary of Altaic Languages
Szelp Szabolcs: A Nikolsburgi ábécé szerzősége és keletkezési ideje. Magyar Nyelv 107. 2011/4. szám.
Szinnyei József: Magyar tájszótár
Thomas Burrow, Emeneau Murray Bamson: A Dravidian etymological dictionary, 1984. 
Új magyar etimológiai szótár.
Валентина Евгеньевна Флёрова: Граффити Хазарии, 1997.
Varjas Béla: Paleográfiai útmutató: 15-17. századi magyar nyelvű kéziratok olvasásához,1982.