A női övcsüngő csuklós szíjvége a Zamárdi-Rétiföldek avar temetőjének 1280. számú sírjából került elő 1993-ban. A 10,25 cm hosszú és 2,7 cm széles aranyozott öntött ezüstdísz előlapján fonott díszítés látható, melynek középvonalában, öt rekeszben ékkőbetétek vannak. A hátlapon éles eszközzel mélyen bekarcolt írásjegyek láthatók, melyeket függőleges és vízszintes irányban többször áthúztak.

Női övcsüngő csuklós szíjvége, kora avar kor, VII. század első fele
(Fotó: Vágó Ádám, A Kárpát-medence ősi kincsei)

A jelek feloldása Harmatta János szerint az alábbi:

°ntl°_η ²t ²s/²š ¹s/¹š ²s/²š ¹s/¹š

Az általa meghatározott betűkből a következő olvasatot adta meg ant et eš aš es aš, melynek jelentése „Esküt teljesíts, barátot, élelmet, zsákmányt gyarapíts.” 
Harmatta szerint a szíjvég hátlapjára karcolt jelek formája a Jenyiszej-vidéki rovásírásos feliratok ábécéjére jellemző jegyeket hordoz. Azonban már az első jel meghatározásánál tévedett, mert a jenyiszeji ’nt’ hangértékű rovásjel ʘ alakja nem azonos a zamárdi jel alakjával. Ennek másik változata sem állítható párhuzamba a szíjvég jelével, mert itt a függőleges vonal metszi a kört, míg a jenyiszeji jelnek mindössze egy rövid vonás van a kör alakú betű közepén. Véleményem szerint az első jel a görög írás Φ (’fí’) betűje, ezért az ezt követő jeleket és azok hangértékét is ennek megfelelően nagyrészt a görög ábécé segítségével határoztam meg.[1] A betűk azonosítását megnehezítik a függőleges és vízszintes irányú másodlagos bevésések. Megtévesztő például, hogy az első két betűt egy 35°-ban húzott rövid vonal köti össze, ezért úgy tűnik, mintha az egy összerovás lenne, ami akár három jelet is magába rejthet. Az írás végén szorosan egymás mellett öt különböző hosszúságú függőleges vonal is látható, melyek némelyike az árulkodó jelek alapján – pl. a hosszú vonal és a mellette lévő rövid bevésés túlságosan közel van egymáshoz – a későbbi áthúzások során keletkezhetett.  


A jelek feloldása jobbról-balra haladva:

1. Pʰ   Lehetséges, hogy a korabeli kiejtésben a szókezdő hang zöngétlen bilabiális (ajak-ajak) réshang volt. Ezt úgy kell képezni, mint a magyar ’P’ hangot, de az ajkak nem érintkeznek egymással. 
2. N
3. I   Ez a jel palatalizációt (nj) is jelölhet, azaz az ’N’ hang helyett annak lágy változatát ’NY’ hangot kell ejteni.
4. Ezen a részen rendkívül sok az utólagos szándékos bekarcolás, melynek célja nyilvánvalóan a felirat olvashatatlanná tétele volt. A két első rövid függőleges vonal talán a kamunni írás ’K’, vagy a latin ’E’ jele. Ez a típus az etruszk írásban is előfordul és szintén az ’E’ hangot jelölték vele. Az itt lévő vonalcsoport a lük írás ’Q’ és az ótörök ’ɤ’ (veláris ’G’, a szájpadlás hátulsó részén képzett hang) hangértékű jelével is hasonlóságot mutat. Nem kizárt, hogy a jelcsoport az ’E’ és a ’K’ betűk összevonása.

A zamárdi ’E’ és ’K’ (E-K összerovás?) rovásjelek párhuzamai

Mivel a Φ és az И betűk között a magánhangzót nem jelölték ezért azok közé vagy a Φ betű kiejtésekor használt segédhangzót, az ’i’ vagy pedig az ’e’ hangot kell beolvasni. Habár az utolsó jel(ek) a sűrű áthúzások miatt nem állapítható meg egyértelműen, de a jól beazonosítható első három betű és az utolsó rovásjel alakjának a párhuzamai alapján a rovásfelirat jobbról-balra haladva valószínűleg a PʰNIK vagy a PʰNIEK betűsorból áll, ami kiejtés szerint a ’fínik’, ’fenik’ vagy ’fínyek’, ’fenyek’ alakban oldható fel. Ezt az olvasatot támaszthatja alá, hogy az írásjegyek után egy szabálytalan hat- és egy viszonylag szabályos alakú ötágú csillagot véstek a fémlap felületére.[2] Ez a képi ábrázolás összefügghet a felirattal, ami tulajdonképpen az égbolt csillagainak és a Földről nézve a Naprendszerünk legfényesebb bolygóinak egyik legfőbb jellemzőjére azok ragyogására is vonatkozhat.

A rovásjelek jobbról-balra: Pʰ N I E-K

Harmatta szerint közvetlenül az ötágú csillag mellett egy szamarkandi kurzív szogd felirat látható, melyből a török Toɤan Er személynév olvasható ki. Fehér Bence úgy véli, hogy a szíjvégre merőlegesen bekarcolva nem írás, hanem „egy előrenéző (talán támadó?) szarvas négylábú állat rajzocskája” látható. Magam is úgy gondolom, hogy ez a kis rajz egy állatot ábrázol, ami az ábrázolás módjának párhuzamai alapján egy bika, amit úgy helyeztek el, hogy a hosszan előreívelő szarvának az „öle” az ötágú csillag egyik csúcsával kerüljön egy vonalba. Ez az ábrázolás, a bikának a szarvai között csillaggal vagy Nappal való megjelenítése egy ősi csillagászati megfigyelésen alapul. Körülbelül 4 ezer évvel ezelőtt a tavaszi nap-éj egyenlőség idején központi csillagunk a Bika csillagképben, pontosabban annak képzeletbeli szarvai között helyezkedett el.[3] Mivel a nappalok egyre hosszabbak lettek az éjszakák pedig egyre rövidebbek az ősi társadalmakban a bika a Nap és egyúttal az éltető fény védelmezőjévé vált.[4] A bikakultusz a magyar népi hitvilágban is megőrződött a bikává változott táltos képében, aki a jó időért viaskodik a sötét felleggel támadó bikatáltossal. A magyar társadalom a bikát, mint hatalmi jelképet, egészen a 14-15. századig használta. A bika szarvai közé ékelődő Nap például Hahóti Miklós és a Balassa család címerének is a központi eleme.  

A zamárdi szíjvég bika és csillag karcolata

Az udvardi csont tűtartó állatábrázolása a VIII. sz. első feléből

A Napisten a bikával /sziklarajz, Ferganai-medence, Kirgizisztán/

Hahóti Miklós valamint a Balassa család címere /14-15. század/

A fény szavunk különböző változatai az idegen nyelvekben a következő jelentéssel találhatók meg. 

Ógörög:
φαίνω (féno) fénylik
φανός (fanosz) világítótest, lámpa.

Proto-kelta:
bāno fehér, csillogó.

Gael:
fionn (fjun) fehér; szőke; halovány, színtelen; fénylő, fényes.
finn (fíny) fehér; tej.
finne (fínye) egy gyönyörű nő, fehérség, szőkeség.
bán, bháin fehér, fakó, szőke, szőke hajú.
bhán fehér, szőke, fakó.
báine fakóság, fehérség, szőkeség.

Albán:
fener fényszóró, lámpás, jelzőfény, fény, lámpa, világítótorony.

Codex cumanicus 1294/95:
Kun: fanar lámpa.
Perzsa: fenus lámpa.

Perzsa:
fānūs, fanār világítótorony
fanūs jelzőfény, lámpa.

Aveszta (zoroasztriánus szent könyv):
bānu fénysugár.

Szanszkrit:
bhā 1. ragyogni, fénylő vagy világos, csodálatos vagy gyönyörű, feltűnő vagy előkelő, megjelenni, látszani, lenni, létezik.
bhā 2. fény, fényesség, csillogás, szépség.
bhāna megjelenik, láthatóvá válik, világos.
bhānu megjelenés, fényesség, fény, fénysugár, a Nap, szépség. 

Dravida nyelvek:
Tamil: veṇ fehér, tiszta, ragyogó, fényes.
Malajalam: veṇ fehér, fényes.

A külső megjelenést, látványt leíró fény szó egyik változata a görög mitológiában is megtalálható. A mítosz szerint Kronosz elsőszülött gyermeke Phanes volt (ógörög Φάνης, ksz. Fánisz), akit a fény és a jóság istenének tartottak. Ez a név az etimológiai szótárak szerint ’fényhozó’ ill. ’ragyogó’ jelentéssel rendelkezik, melynek szótöve a ’ragyogó’ jelentésű PIE (proto-indoeurópai) ’bha-’.

A magyar nyelv szótára szerint a fény szó „Eredetére nézve fe-eny, vagyis felső, azaz világos anyag, l. fehér szó származtatását; egyébiránt rokonok a hellen jainw, janoV, jantoV, szanszkrit bhan (fény, világ), bhânusz (tűzhely, tüzelő), góth fun (tűz), német Funke, sínai ming, latin fenestra stb. l. FÉNYES szót is. Rokonnak tekinthető a magyar fen ige is, melyet fénkő és fénszaru szókban tájszokásilag szintén megnyújtva ejtenek.”

Az UESZ szerint a fény szavunk „Bizonytalan eredetű, esetleg ősi örökség; A szótő finnugor kori, magyar képzéssel. A szótőhöz vö.: – fehér; az indoeurópai nyelvekben meglevő jelentéstani párhuzamokhoz vö.: ol. bianco ’fehér, világos színű’, (R.) ’világos, fénylik, ragyog, csillog’; ném. (kfn.) blank ’fénylő, ragyogó, csillogó; fehér, világos színű’; stb. A szóvég -n ~ -ny névszóképzőnek tűnik; vö.: –gyertyán, –sovány stb.”

A fény szó korai előfordulásai a magyar nyelvemlékekben:
1075/ ? feni hn. (MonStrig. 1: 56);
1093–5 ? Fen szn. (OklSz.);
13. sz. e. fenuʃ sz. (KTsz.) [csak EWUng.];
1312 Verofyn hn. (Gy. 1: 333) [csak EWUng.];
1416 u. fėnės sz. (BécsiK. 46);
1531 finies sz. (ThewrK. 125);
1572 femles sz. (Bécsi kalendáriom: NySz.)

1372 u. fenlettenek (JókK. 2) 
1372 u. feneʃʃeguel (JókK. 134) 
1372 u. feneʃʃeges (JókK. 71)
1416 u. feneʃeitnéc (BécsiK. 116)
1416 u. meg fenèʃeduen (MünchK. 130)
1416 u. m̅g̅fenèʃo̗ltèttèm  (MünchK. 206)
1416 u. fėl fenlèti (MünchK. 22)
1495 e. feno̗ʃco̗dnec (GuaryK. 53)
1788–9 Fényetlen (NSz. – m. Museum 1: 99)
1802 fényezetje sz. (NSz. – Kazinczy: Lev. 2: 539)
 
Talán a zamárdi szíjvég az egyetlen egy olyan Km-beli rovásírásos nyelvemlék, ahol az írásjegyekkel közölt gondolatot különböző rajzolatokkal egészítették ki, melyek a korabeli hitvallás egyik leggyakrabban használt jelképei voltak. Ezek a szimbólumok és a hozzájuk köthető mitológiai történetek, nagyban elősegítették a kb. 1400 évvel ezelőtt készült felirat elolvasását. Több mint valószínű, hogy a fény szavunk egyik korabeli változatát karcolták görög betűkkel a fémlemez felületére, ami a hangalak alapján, leginkább az ó- (feni, fen) és a mai vidéki magyar (fíny) valamint a kelta nyelv (fin, finne) szavaival állítható párhuzamba. 

Antal Csaba

Jegyzet:
[1] Fehér Bence szerint az írás iránya balról-jobbra halad. „Az első négy jel esetleg antik eredetű mágikus characterként értelmezhető (a tetragrammaton pszeudo-görög utánzásából származó πιπι mágikus ige?), az utolsó kettő pedig talán görög betűk (ωφ), értelme nincs, valószínűleg itt ez is character (talán az ismert mágikus formulavég -ωθ hibás utánzása?).”
[2] A magyar népi hitvilágban a csillag és a Nap elsősorban lélekszimbólum, a páros csillag pedig a szerelmesek jelképe. A zamárdi szíjvég kettőscsillag ábrázolása a Tászok tető kővésetein is azonos ágszámmal (5 és 6) és elrendezéssel található meg. 
[3] A tavaszi nap-éj egyenlőség napjainkban már a Halak csillagképben van.
[4] „Az ókori jelmezes játékok között a legősibbnek tekinthető a bikafő felrakása és a bikával viaskodás. A sumér bikaálarc szarvai sötétkékre színezettek, mint az éjjeli égbolt, a homéroszi bikaáldozatra felhajtott állatok szarva hegyét Nesztor bearanyoztatja Learkész ötvössel, ezek talán csillagokat helyettesítenek, végül hortobágyi és tiszántúli bika szarva hegyét sárgaréz gomb mint csillag díszíti. Valamikor a régi középkori kelta és angol királyok sisakja bikaszarváról sem hiányozhatott a csillagot jelentő rézgomb. [...]
Ezek a bikák az égi Bika – Taurosz – csillagkép földi másolatai, és a csillagkép és Nap konstellációja idején váltak esedékessé a bikajátékok a Közel-Kelettől, Krétától a mai spanyol arénáig és az ír bikamítoszig. A Bika és a Nap együtt állását egyértelműen jelzi az az egyiptomi ábrázolás, amelyen az Ápisz bika szarva között hozza a napot.” /Marjai/

Irodalom:
Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára 1862
David Diringer, Alphabet a key to the history of mankind 1948
Fehér Bence, A Kárpát-medencei rovásírásos emlékek gyűjteménye, I. kötet 2020
Francis Joseph Steingass, A Comprehensive Persian-English Dictionary 1892
Harmatta János, A zamárdi avar nagyszíjvég rovásírásos és szogd feliratai, Somogyi Múzeumok Közleményei 12. 1996
Kuun Géza, Codex Cumanicus 1880
Lükő Gábor, A magyar lélek formái 1942
Marjai Márton, Antik mítoszi elemek folklorizálódása a Hortobágyon és környékén. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1987
Monier Williams, A Sanskrit-English dictionary 1872
Ranko Matasović, Etymological dictionary of proto celtic 2009
Robert Archibald Armstrong, A gaelic dictionary 1825
Thomas Burrow, Emeneau Murray Bamson, A Dravidian etymological dictionary 1984
Új magyar etimológiai szótár