Az Orosz Régészet (Российская археология) című tudományos folyóiratban jelent meg Jurij Lebegyev és Pavel Popov közleménye, amely egy rovásírással ellátott agyagedény[1] rajzát és leírását tartalmazza. A lelet a Volga deltájában fekvő Ilinka településtől 1,3 km-re délnyugatra található Kazacsij dombháton végzett bányászati munkálatok során került elő. A sír alsó részét a földmunkák teljesen megsemmisítették, emiatt csak az elhunyt felsőtestének maradványai maradtak sértetlenül. A leletmentő feltárást a Naszledie Tudományos Kutatóközpont régészeti kutatócsoportja végezte el, Jurij  Lebegyev vezetésével. A temetkezés során a kézzel formált főzőedényt az elhunyt feje fölé helyezték. A régészeti feltárás során az eltemetett személy bal válla mellett egy övcsatot is találtak. A VIII–IX. századra keltezett temetkezés jellege és a sír mellékletei számos párhuzamot mutatnak a Don és a Volga mentéről ismert, korai bolgár temetkezési szokásokkal.

Étel elkészítésére használt főzőedény a VIII–IX. századból, a Volga alsó vidékéről
/kép forrása: Лебедев, Попов 180. o./ 

A rovásfelirat olvasata

A hat betűből álló feliratot az edény kiégetése után, jobbról balra haladva vésték annak oldalára. A szavak lejegyzésekor a keleti ótörök rovásemlékekre jellemző szabályokat és megkötéseket alkalmazták.[2] A betűk hangértéke a következő:

1. K – A székely írásban a g, az ótörök írásrendszerben k és a g hangok rovásjele. 
2. B – Amanzsolov táblázatában az ótörök írás jenyiszeji változatában szerepel, amelyhez b’ hangértéket rendelt. Hangzása hasonló a b hanghoz, de robbanásszerűen kell képezni. 
3. G – Ebben a formában az ótörök írás észak-kaukázusi változatában fordul elő.
4. Z – A székely és az ótörök írásban is azonos hangértékkel szerepel. Alakazonos, négy mellékvonalas magyar párhuzama az alsószentmihályfalva-i rovásfeliratból ismert.
5. I – Mivel felső nyelvállású magánhangzó, mindenképpen jelölni kellett. Az írásjegy főszárának felső részén, a jobb oldalon található rövid vonás alapján következtethetünk a megadott hangértékre. Az írásjegy tényleges alakjának megerősítéséhez és pontosításához szükséges lenne a tárgy szemrevételezése, de elég lenne, ha a feliratról jó minőségű fénykép állna rendelkezésre. A következő betű kissé távolabb helyezkedik el, ezért elképzelhető, hogy az ötödik írásjegy alakja sérült.
6. S – A székely és az ótörök írásrendszerben is azonos hangértékkel található meg.  

Az edényre rótt betűk hangértéke
/Amanzsolov és Bajcsorov közlése nyomán/

Az ilinkai rovásbetűk különböző írásrendszerekben való előfordulásai
/Az ótörök párhuzam Amanzsolov és Bajcsorov közlése nyomán/

A nem jelölt alsó nyelvállású magánhangzók behelyettesítésével a felirat a következőképpen oldható fel: 
k^ab^ag ^azi ^as

A szavak jelentése

Kabag

A magyar nyelvben a kobak alakban fordul elő, amely az ember vagy állat fejére, illetve egy növény nagy, gömbölyded termésére (elsősorban tökfélékre) utal. A magyar tájnyelvekben a kobag, kabak illetve csobak alakváltozatok ’kulacs’ és ’ivóeszköz’ jelentéssel is előfordulnak. Származékai közé tartoznak a koponya, kupa, kupak stb. szavak. Az altáji nyelvekben a kab illetve kap szavak valaminek a megtartását, összegyűjtését (pl. élelmiszer, víz) szolgáló tárgyat jelölik. A qabaq szó és annak változatai nagyrészt ’tök’ jelentéssel rendelkeznek.
Az edényre írt szónak a kapag változata szerepel az Oroszország rosztovi tartományában fekvő Krivjanszkaja falu közelében előkerült, a VIII–X. századra keltezett égetett agyagkulacs (ismert nevén: Novocserkaszki agyagkulacs) oldalán található rovásfeliratban. Ezen kívül a kap szótő az oroszországi Szalszk település közelében előkerült VIII-X. századi agyagedény feliratában is előfordul a kapcsas szóban.

Az Új magyar etimológiai szótár (ÚESz) szerint a kobak szó: „Jövevényszó egy török nyelvből. Oszmán kabak; tatár qabaq; stb.: ’tök’ [török *qab ’edény, tartály’]. Az átvétel ideje tisztázatlan. A jelentések metaforikusan keletkeztek a valószínűleg eredeti 1. jelentés alapján.”

A kobak szó a magyar nyelvemlékekben:
1340? Kobak; 1354? Kabak; 1723 kobak; 1758 kabakos.

A magyar tájnyelvekben való előfordulásai:
Kobak, kabak (csobak, kobag) 1. kobak, kabak ’lopótök’, 2. kobak, kobag, kabak, csobak ’tökpalack, tökkulacs’, 3. kobak ’szaruból készült ivóeszköz’, 4. kobak ’kivájt fa’, 5. kobag ’kalap’ v. ’főkötő kidomborodó búbja’, 6. kobag, kobak ’fej, tökfej’ (tréfásan, gúnyosan).
Kobakos, kobagos ’búbos’.

Az altáji nyelvekben:
Ótörök: ka ’edény’, tartály’, kab, kap ’bőrtáska, bőrből készült víztömlő, zsák’, qabaq ’tök’.
Középtörök: qab: qapqu ’porceláncsésze’.
Török: kabak ’sütőtök, dísztök’, zsargon: ’fajankó, ügyetlen és buta’; ’üres fej’.
Hakasz: ka ’edény’ vagy ’tartály’, kab ’bortömlő’.
Csagatáj: kab ’egy edény’, ’egy bortömlő’, kab kacsak ’edény’.
Csuvas: hupah ’szemhély’.
Tatár: kabak ’tök’.
Baskír: qabaq ’tök’.
Kirgiz: kabak ’tök, dísztök, lopótök’.
Kazak: asqabaq ’tök, sütőtök, dísztök’. 
Karakalpak: qabaq ’tök’.
Nogáj: kabak ’tök’.
Karaim: kabax, qabaq ’tök’.
Karacsáj-balkár: qab ’tök’.
Kumik: qabaq ’tök’.
Türkmén: ġābaq, kābak ’tök’.
Azerbajdzsáni: ġabaġ ’elülső rész’, ’korábban’, ’tök’.
Gagauz: gabax, gabak ’tök’, kabak ’tök, üres fej’.
Haladzs: qapaq ’daganat, hólyag’.
Üzbég: qåvåq ’tök’.

Azi

Az edényre írt szó az edény rendeltetéséből fakadóan utalhat az étel elkészítési módjára, a főzés egy adott eljárására az étel áztatásra, esetleg magára az étel nevére. A magyar nyelvben áz, ázik igék jelentése: ’nedvesedik’, ’vizes lesz’. A magyar tájnyelvekben ázalék-nak nevezik a kerti zöldségekből, elsősorban babból vagy borsóból készült ételeket. Az altáji nyelvekben azuk, azik stb. szavak ’étel, élelem’ stb. jelentéssel rendelkeznek. Az azi szó az ótörök nyelvben ’szivárog’ jelentéssel fordul elő. 

Az ÚESz szerint az áz szó: „Örökség, megfelelői azonban vitatottak. 1 Örökség az ugor korból. Osztják  (vachi) lăstə- ’alámerít, megöntöz, benedvesít’ [ugor *ϑᴕćɜ- ’nedves, vizes lesz’]. 2 Örökség a finnugor korból. Vogul (tavdai) tať-; osztják (vachi) lăl-; zürjén se̬z-: ’nedves, vizes lesz’ [finnugor *sᴕsɜ- ’nedves lesz’].”

Az áz szó magyar nyelvemlékekben való előfordulásai a következők:
1231 Kendurochoy; 1262 Kenduraztou; 1269? Kendur attho; 1456 k. aʒalek; 1510 meg aʒÿk, meg aʒtagÿa; 1386? Kenderrattotow; 1510 meg aʒtagÿa.

Ótörök: azi ’szivárog’.
Ótörök: azuk ’étel egy utazáshoz’, ’étel, élelmiszer’.
Középtörök: azuk ’útravaló’.
Komi: azık ’élelem’.
Oszmán: azık ’élelem’.
Csagatáj: azik, azuka ’élelem’.
Tarant: ozuk ’élelem’.
Ujgur: azuk ’étel’. 
Hakasz: azuk ’étel egy utazáshoz’.
Hvárezmi: azık, azuk ’étel (egy utazáshoz)’.
Kipcsak: azık ’étel’.

As

Az altáji nyelvekben az as szó elsősorban ’étkezés, étel’ illetve ’enni’ jelentéssel fordul elő.

Ótörök, török: aš ’étkezés, étel’. 
Ótörök: aša ’enni’.
Középtörök: aš ’étel’.
Kun: aš ’étel’.
Baskír: aš ’étel’, aša- ’enni’.
Kazak: as ’étel’.
Kirgiz: aš ’étel’.
Krími tatár: aš ’étel’.
Tatár: aš ’étel’, aša ’enni’.
Türkmén: aš ’étel’.
Karahánida: aš ’étel’, aša- ’enni’.
Ujgur: aš ’étel’.
Azerbajdzsáni: aš ’kása’.
Türkmén: aš ’étel’.
Hakasz: as ’étel’.
Haladzs: āš, ɔ̄š ’étel’.
Jakut: as ’étel’.
Csuvas: aš ’hús’.
Dolgán: as ’étel’, as- ’enni’.
Tuvai: a'š ’étel’, ažā- ’etetni’.
Tofalár: aša- ’etetni’.
Nogáj: aša- ’enni’.
Balkár: aša- ’enni’.
Karaim: aša- ’enni’.

Összegzés:

A Volga alsó vidékéről előkerült, a VIII-IX. századból származó agyag főzőedény oldalára egy három szavas, az étel elkészítésére vagy az edény rendeltetésére utaló mondatot írtak. A rovásbetűk formailag elsősorban a régi török rovásírással mutatnak rokonságot, de egyes betűk alaki és hangértékbeli egyezése a székely rovásírásban is kimutatható. A korabeli ótörök rovásírás szabályainak figyelembevételével meghatározott kifejezések közül a kabag és az azi szavak a magyar nyelvben is megtalálhatók, például kobak, kobag, kabak, csobak (’lopótök, tökpalack, tökkulacs, ivóeszköz, fej’) illetve áz, ázik (’nedvesedik, vizes lesz’)  ázalék (’főzelék’) alakban és jelentéssel.

A felirat javasolt olvasata a korabeli nyugati török rovásjelek hangértékei alapján:
Kabag azi as. (IPA hangjelöléssel:kɒɓɒg ɒzi ɒʃ).

A bekarcolt mondat az étel főzésének folyamatára, illetve az edényben tárolt táplálék típusából adódóan annak rendeltetésére is utalhat, így kétféleképp értelmezhető:
1. A kabagban ázik az étel.
2. Ázalékos kabag.

Antal Csaba

Jegyzet:

[1] Az edény méretei: magasság: 12,5 cm, legnagyobb átmérő: 13,6 cm, nyak átmérő: 9,3 cm, száj átmérő: 10 cm, alj átmérő: 9,5 cm. 
[2] A legfontosabb jellemzők: Mindig jelölték a felső-, és középső nyelvállású magánhangzókat (é, i, í, o, ó, ö, ő, u, ú, ü, ű). A rövid-, és alsó nyelvállású magánhangzókat (a, e) nem jelölték kivéve, ha a szó nyílt szótagra végződött. Amennyiben az első szótag magánhangzóját nem írták ki, akkor az nagy valószínűség rövid-, és alsó nyelvállású (a, e).

Irodalom:

Алтай Сәрсенұлы Аманжолов: Прототюркская руноподобная надпись на серебряной чашечке, 2003.
András Róna-Tas, Árpád Berta, László Károly: West Old Turkic: Turkic Loanwords in Hungarian I–II. 2011.
Gerard Clauson: An etymological dictionary of pre-thirteenth-century turkish, 1972.
Игорь Л. Кызласов: Рунические письменности евразийских степей, 1994.
Юрий С. Лебедев, Павел В. Попов: Погребение VIII–IX вв. из Астраханской области и горшок с рунической надписью, Российская археология, 2023, № 1, с. 178–186.
Magyar tájszótár, első kötet. Szerkesztette: Szinnyei József, 1893-1896. 
Martti Rӓsӓnen: Versuch eines etymologischen wörterbuchs der türksprachen, 1969.
Сосланбек Якубович Байчоров: Древнетюркские рунические памятники Европы,1989.
Talat Tekin: A Grammar of Orkhon Turkic,1968.
Új magyar etimológiai szótár.

Az i. e. 400–350 között emelt Hamu-domb nevű sírhalom a Krím-félsziget keleti részén, Kercs városának közelében található. Az 1830-as években feltárt sírkamra központi helyén egy férfi csontvázát találták meg, aki valószínűleg a szkíta közösség nagyra becsült tagja, talán annak vezetője lehetett. Teste egy fából készült ágyon nyugodott; fején aranymedálokkal díszített, csúcsos nemez fejfedő, nyakában egy nagy aranykorong, csuklóin pedig arany karkötők voltak, ruháját aranylemezek ékesítették. A sírból számos melléklet is előkerült, többek között egy ostor nyele, egy kés és egy tegez, amelyek mind arannyal vagy drágakövekkel voltak díszítve. A férfi sírhelyétől balra egy női csontvázat is találtak, aki feltehetően a felesége volt. A nő testét egy ciprusfából készült, faragott elefántcsontlemezekkel díszített szarkofágba helyezték, amelyre a görög mitológiából vett jeleneteket festettek. A nő fején egy nagy, aranymedálokkal díszített elektrum (természetes arany-ezüst ötvözet) diadém volt, a fülében áttört függők, a testén egy aranykorong, a nyakában egy arany nyaklánc, a csuklóin pedig két arany karkötő volt. Mellette egy bronz kézitükröt helyeztek el, amely aranyozott fogantyúval volt ellátva. Lábai közé egy elektrumból készült edényt helyeztek, amelyen a szkíta mitológia jeleneteit ábrázolták. A sírból továbbá az uralkodó egyik szolgájának csontváza, valamint lovak maradványai is előkerültek.
A feltárás után a fosztogatók kirabolták a sírkamra alatt lévő rejtekhelyet, de az aranyból készült pajzsdíszt később jutalom ellenében visszaszolgáltatták. A mindössze három görög betűből álló és egy hegyes eszközzel bekarcolt ΠΑΙ szó ezen, a lábait maga alá húzó szarvast ábrázoló pajzs- vagy mellvért díszen található, az állat nyakán, közvetlenül a szarvas alatt ábrázolt ragadozó háta fölött.
A sírból ezen kívül még három, görög betűkkel feliratozott tárgy is előkerült: egy arany kardhüvely, amelyen két sorban a ΠOPI NAXO (PORI NAKhO) felirat olvasható, egy EPMEΩ (ERMEO) feliratú ivócsésze, valamint egy ΔΔΔΠ (DDDP) jelzéssel ellátott aranykorsó.   

A sírhalomból előkerült dísz

A fejjel lefelé bekarcolt szó

A felirat korábbi értelmezései 

Harmatta János a korábbi értelmezésekkel egyetértve megismételte, hogy a ΠΑΙ felirat a ΠΑΙ(ΡΙΣΑΔΕΟΣ) név rövidítése, ami arra utal, hogy az arany szarvas I. Pairisades (i. e. 349/348 — 310/309) királyi műhelyében készült. Mindezt azzal próbálta alátámasztani, hogy Pairisades nevének hasonló rövidítései a királyi műhelyben készített agyagedényeken[1] is előfordulnak.
Brasiszkij a fenti elképzelést elvetette és a feliratot a tárgyat készítő mester névrövidítéseként értelmezte. Ezt azzal indokolta, hogy a temetkezés típusa nem a görögökre, hanem a szkítákra jellemző szokásokat és jellegzetességeket mutat. A királyt nem egyedül temették el, a sírba fegyvereket, nagy mennyiségű ételt és bort helyeztek. Ezen kívül egy ló maradványait is megtalálták, ami megfelel a szkíta temetkezési szokásoknak és a túlvilági életről alkotott hiedelmeknek.
Korolkova és Alekszejev úgy vélik, hogy a παιάν (paián ’hálaének’) epiklézis (’lehívás’), az Apollón tiszteletére írt himnusz rövidítéséről van szó, de nem zárják ki a szarvasra vonatkozó értelmezést sem, amely a „szabadító”, „megmentő” jelentéssel bír.
V. P. Jajlenko javaslata az, hogy a szót az iráni *paH¹ ’védeni, őriz’ gyökre kellene visszavezetni.
A felirat olvasatával kapcsolatos elméletek, kivéve az utóbbit, nem fogadhatók el, mivel egyrészt a Harmatta által példaként megemlített tetőcserepeken a tulajdonneveket nem rövidített formában nyomták a puha anyagba. Másrészt nehezen elképzelhető, hogy egy ilyen gondosan kidolgozott aranytárgyat annak készítője hevenyész módon bekarcolt, és nem tetszetősen beponcolt műhelyjelzéssel lásson el. A név- vagy szórövidítés lehetősége is elvethető, hiszen a rovónak elegendő hely állt rendelkezésére egy több betűből álló szónak vagy személynévnek a lejegyzésére.

A felirat olvasata

A kifejezést balról-jobbra haladva jegyezték le, amely a következő, korábban már megfelelően megállapított hangértékkel rendelkező betűkből áll:

1. P – A görög pí írásjegy jobboldali szára rövidebb, amely a lelet korát illetve a sír megépítésének a vélt időpontját is igazolhatja. Hiszen ez a betűtípus, a következő betűvel együtt használva, az i.e. 5. században volt elterjedt.
2. A 
3. I

A betűk rögzítésének egyszerűségéből kiindulva, a feliratot minden bizonnyal a tárgy egykori tulajdonosa karcolta be, ami összefüggésben állhat az aranytárggyal díszített harci eszköz rendeltetésével, vagy esetleg az ábrázolt jelenetet írhatja le. Mindezeket figyelembe véve, a szó a következő jelentésekkel bírhat. 

(ā=á, ī=í, y=j, s=sz)
Aveszta: pā- védeni. 
Pártus: p’y- védeni, őriz.
Khotáni szaka: pā- (pai-) védeni.
Szogd: p’y- védeni, figyel, vigyáz valamire, őriz.
Szanszkrit: pā- védeni, tartani. 
Óperzsa: pā- védeni. (y=j, s=sz)
Közép perzsa: p’y- védeni, őriz.
Perzsa: 
pā'ī alázatosság; tartós, szilárd.
pā'īn alsó rész, alap, alapozás. 
pāy a láb; egy alap; nyom, sáv, lábnyom; alap, alul; támaszpont, alapozás; szilárdság, tartósság, állandóság; ellenállás; teljesítőképesség, erő; az akadály vagy utóbbi rész; vége, határ; mentség, ürügy, színlelés.
pāyān vége, véglet; határ, határvonal, szegély.
pāyanda szilárd, tartós, maradandó, örökkévaló.
pāydār szilárd, rögzített, állandó, állandósult, folyamatos, tartós, egyenletes; hosszú életű; megerősítés; erős.
pāyista szilárd, tartós. 
pāyīdan, pā'īdan szilárdan állni, állandó, merev, mozdulatlan, megalapozott; mindentől függetlenül létezni; mereven nézni egy tárgyat; eltaposni, visel; dobog vagy a lábbal elsimítani, rúgni; várni, remél; figyelni, kirabolni; jóllakni, fáradt, kimerült.
payistan várni; szilárdnak lenni; eltaposni. 

Dravida nyelvek (ā=á, y=j):
Kannada: pāy beleütközik, döf, nekiütődik.
Gondi: pāy- verni, ütés.
Kuwi: pāy- ütni, öl; pay- legyőzni, öl.
Tamil: pāy támadás, lecsapni; behatolni, nekirontani.

Oszmán: pajändä, pajanda szilárd, tartós; támasz, segítség; egy ház tartógerendája; pajdar szilárd, tartós. 

A nyelvi adatok, a szavak hangalakja és az azokhoz társított jelentések figyelembevétele alapján feltételezhető, hogy a pajzs szavunk nem a déli szláv, hanem elsősorban az indoiráni nyelvekből származik. A jelenleg elfogadott származtatás vitathatóságának a magyar ’harc; gond’ jelentésű baj kifejezés esetében is meg van az alapja. Ez a szó ugyanis az évezredek óta elszigetelten fejlődő dravida nyelvekben is ugyanazzal a hangalakkal és jelentéssel bír, mint a magyarban. Ennek ellenére a magyar etimológusok arra a következtetésre jutottak, hogy a védekezésre, a támadás kivédésére használt tárgyat megnevező pajzs szavunk az észak olasz pavese szóból származik, míg a baj szó déli szláv jövevényszóként került a magyarba.
Az ÚESz szerint a pajzs szó: „Olasz  (Észak) jövevényszó. Olasz  (régi nyelvi) pavese ’egy fajta hajópáncél; pajzs mint fegyver’, (velencei) pavèse ’egy fajta régi fegyverzet, pajzs’ [< olasz Pavia  [helynév]; híres pajzskészítő város a középkorban]. Megfelelői: francia pavois ’nagy pajzs; jelzőzászlók sora a hajón’; német  (középfelnémet) pavese, pafese ’egy fajta nagy pajzs; pajzs alakú sütemény’; cseh pavéza ’pajzs’; stb. Vö. még latin  (középlatin) pavensis, pavesis ’nagy pajzs’, pavesium ’egy fajta pajzs’. A magyarba átkerült alak *pavež lehetett.”

A pajzs szó előfordulása a magyar nyelvemlékekben: 1372 u./ paÿʒual fegyuerkedet; 1384 pays; 1450 u. paysa; 1514 tarpais; 1535 paizsokkal; 1551 paysa, pais; 1603 pajsos; 1636 paissa; 1682 payssa. 

Az ÚESz a baj szó eredetéről: „Déli szláv jövevényszó. Szerbhorvát boj ’harc’, (régi nyelvi Ča) ’párbaj’ [vö. déli szláv biti ’üt, ver; viaskodik, küzd stb.’]. Vö. még szlovák boj ’harc; ütközet’; orosz бой ’ua.; verés, ütleg’; stb. A magyarba a bajnok szóval egyidejűleg kerülhetett ’párbaj’ jelentésben, amely a bajvívás, párbaj (pár-) összetételekben őrződött meg.”

A magyar nyelvemlékekben: 1138/ Baiadí; 1202/ Boẏcuth; 1211? Boyad; 1316 Boyseb; 1387? Bayus; 1395 k. baÿ.

A magyar tájnyelvben: paizsos ’kemény’ (Somogy vm.)

Czuczor Gergely és Fogarasi János a következőket fogalmazták meg a pajzs szó eredetével kapcsolatban: (...) „Minthogy a pais bajvívási védeszköz, legvalószinűbb, hogy a baj szóval rokon, s eredetileg bajis (bajos, t. i. bajhoz, bajvíváshoz tartozó fegyver) volt, s az ajakhang megkeményítése, és némi rövidítés által alakult belőle a pais v. paizs. Hangi és fogalmi rokonságban állanak vele: pajk, pajkos, és a régies pajktárs, ma pajtás v. bajtárs, továbbá a pajzán, t. i. mind a pajkos, mind a pajzán alapértelemben jelentenek nyugtalankodót, baj-okozót, szilajt, másokat békén nem hagyót, kicsapongót, s ugyan ezt jelenti a tájdivatos bajza, bajzát.  Dankovszky szerént paizs olaszul: pevese, spanyolul: paves, románul: pavez, tótul: paveza.”

Összegzés

A szkíta népek által beszélt nyelvről kevés forrás áll rendelkezésünkre; mindössze néhány hiteles szkíta kifejezés, túlnyomórészt személynevek formájában, valamint kevés és rövid, ám megfejtetlen felirat maradt fenn.
A Kul-Oba-i szkíta kurgánban talált pajzs– vagy mellvértdíszre görög betűkkel bekarcolt ΠΑΙ szó jelentésével kapcsolatban több elmélet is született. Egyes kutatók Pairisades királyi műhelyére utaló rövidítést vagy éppen a tárgyat készítő mester névrövidítésének, míg mások az Apollón-himnuszra vonatkozó szórövidítésnek gondolják.
Mivel az aranytárgy a hadakozás során az emberi test védelmét szolgáló felszerelés része lehetett – egy pajzs vagy mellvért darabja –, nem kizárt, hogy a bekarcolt szó a védelem erősítésére vagy a tárgy tartósságának fokozására vonatkozó bűvös kifejezés volt. Mindezt figyelembe véve a nyelvi adatok alapján valószínűsíthető, hogy ez a szó az indoiráni nyelvek ’védeni, őriz' jelentéssel rendelkező pā-, p’y-, illetve a ’tartós, szilárd’ jelentésű pā'ī, pāy szavakkal mutat egyezést. Az aranytárgyra karcolt szkíta „pai” szó a mai magyar nyelvben azonos jelentéssel, pajzs alakban található meg.

Antal Csaba

Megjegyzés:

[1] A hivatkozott tárgyak nem agyagedények, hanem tetőcserepek. (Гайдукевич, 1955, 111. o.)


Irodalom:

Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára (1862).
Елена Федоровна Королькова, Андрей Юрьевич Алексеев: Олень из кургана Куль-Оба (Памятники древнего и средневекового искусства // Сб. статей в память проф. В.И. Равдоникаса / Проблемы археологии. Вып. 3. СПб.: СпбГУ, 1994. С. 102–109.).
Francis Joseph Steingass: A comprehensive Persian-English dictionary (1892).
Harmatta János: Eltűnt nyelvek és és írások nyomában, Antik Tanulmányok 34. (1989-1990).
Johnny Cheung: Etymological Dictionary of the Iranian Verb (2007).
Сергей Всеволодович Кулланда: Скифы: язык и этногенез (2017).
Szinnyei József: Magyar tájszótár (1893). 
Thomas Burrow, Emeneau Murray Barnson: A Dravidian etymological dictionary (1984).
Иосиф Беньяминович Брашинский: В поисках скифских сокровищ (1979).
Виктор Францевич Гайдукевич: Античные города северного Причерноморье: очерки истории и культуры I. (1955).
Új magyar etimológiai szótár 

A valószínűleg ruhák összekapcsolására használt csat a Karcag-Orgondaszentmiklós közelében található kun temető 100. sírjából került elő 1972-ben. A lelet egyik oldalán, a tüske rögzítését szolgáló furattól kezdődően, a kereszt jelképe után egy 18 betűből álló felirat fut körbe. Az ismétlődő és helyenként tükrözött írásjegyek közötti zegzugos bekarcolások külön egységekre osztják a feliratot, mely ez esetben a szóközök jelölésére szolgál.

Az orgondaszentmiklósi kun csat

 A csat kiterített betűsora

Hakan Aydemir olvasata

Az egyetlen említésre méltó feloldási kísérlet Hakan Aydemir nevéhez fűződik, aki a feliratot a székely-magyar rovásábécé segítségével próbálta elolvasni. Javaslata azonban kétségbe vonható, mivel az egyes írásjegyek hangértékét tévesen határozta meg és figyelmen kívül hagyta az ótörök írásrendszer szabályait és megkötéseit.
Aydemir átbetűzése és ótörök nyelvű olvasata jobbról-balra:

sz d sz ö g tr ö tr ö g tr ö tr ö g tr ö tr ö g tr

sz(e)d(e)sz ögt(ü)r ötr(ü) / ögt(ü)r ötr(ü) / ögt(ü)r ötr(ü) / ögt(ü)r.

Értelmezése: ’Szedesz dicséret[é]-re / dicséret[é]-re / dicséret[é]-re / dicséret.’

A fenti olvasat az alábbiak miatt nem fogadható el: 

1. A nyugat-európai gótikus csatokkal megegyezően az első jel nem az <sz>, <d>, <sz> rovásbetűk összevonása, hanem egy vallási jelkép, egy kereszt. Ezt támasztja alá, hogy a Radvány közelében feltárt csaton és a Gyula–Békéscsaba térségéből előkerült csattöredéken jól elkülönül a szöveget befoglaló kerettől egy mankós-, vagy egy elfordított hármas keresztre hasonlító véset.
2. A balra nyitott, a latin K betűre hasonlító rovásbetűt tévesen egy t͜ r összerovásként azonosította. A feloldás módját nem részletezi, de valószínű, hogy az írásjegy felső részét a <t>, az alsó ferde mellékjelet pedig a kis <r> rovásbetűnek gondolta. A két betű ily módon való összevonását viszont semmi sem indokolta.
3. A keleti ótörök rovásírásos emlékek egyik jellemzője, hogy ha egy szó nyílt szótagra végződött, az utolsó magánhangzót mindig lejegyezték. Ezt a megkötést a felirat megalkotója is alkalmazta. Aydemir szerint azonban az imént idézett szabály ellenére a szövegben az ötrü szó véghangzója nincs jelölve, azt a teljes olvasat megadásakor utólag helytelenül illesztette be.


A rovásfelirat új olvasata

A betűk hangértéke jobbról-balra haladva: 

1. Ö − Ez a betűforma a jelenleg ismert székely ábécék egyikében sem szerepel, csupán az 1501-ben készült, de napjainkra megsemmisült csíkszentmihályi rovásfeliratban használták. A rovásbetű másik előfordulása a Telegdi-féle rovásábécéből ismert, de abban a betű főszára és a mellékvonalai is ívesek.
2. G − A betű alakja és hangértéke ugyanaz, mint a székely írásban.  
3. ÜK  − Az írásjegy tükrözésének az oka nem a mutatósság vagy az arányosság megtartása volt. A betű állásának a megváltoztatása az azonos alakú első betűtől eltérő hangértékre hívja fel a figyelmet. Az ótörök írásrendszerben a -kö, -kü, -ök, -ük szótagot illetve a k hangot is jelöli.
4. Ö.
5. KÜ vagy K.

A kun csat írásjegyeinek párhuzamai

A felirat átírása:
ögük ökü, ögük ökü, ögük ökü, ögük ökü, ögük.

A szavak jelentése

Ögük

A két szóból álló és ismétlődő formula első szavának a szótöve a ’dicsér, dicsőít’ jelentésű ótörök ög-, melyhez egy -k toldalék kapcsolódik.
Ótörök: ög- ’dicsér, magasztal’.
Közép-török: ög- ’dicsér, dicsőít’, ögün ’dicsekszik’; ögdi ’dicséret’.
Kun: ög-, öv- ’dicsér, dicsőít’.
Ujgur: ög- ’dicsér, dicsőít’; ögä ’dicsőség’; ögdi ’dicséret’, ögmiš ’dicséret’.
Jakut: ögün ’henceg’.

A szó végén álló -k képző igékből képez főnevet, melléknevet vagy határozószót. Így az ög ’dicsér’ igéből az ögük ’dicső’ jelentésű képzett szó jött létre. 

Ökü/Ök

Számos altáji- és uráli nyelvi párhuzam azt mutatja, hogy a szó alapjelentése az ’anya, nővér’, illetve ’asszony’ fogalmához kapcsolódik.

Az uráli nyelvekben:
Magyar: ik, ike, ük ’nagyanya, dédanya, dédapa’; uk, ük, ükőd, ’mátka nagyanyja’ (székely szó); ük ’szép v. nagyanyának anyja’. A magyar nyelvemlékekben: 1171? Wca; 1211? Ikeh; 1215 Yku; 1268? Vk; 1395 yk; 1405 wk; 1541 ikeye [ike]; 1560 Ŏkód; 1838 Uk.
Finn: eukko (régi finn euhko) ’öregasszony, idős asszony, feleség’; ’anya, nagymama’. 
Udmurt: jükǟ, ēkoǝ, jēk, ēkoa ’asszony’.

Az altáji nyelvekben:
Ótörök: ög, ök ’anya’; eke ’nővér’.
Török: öke, öge ’nővér’.
Középtörök: öke ’nővér’.
Ujgur: ög ’anya’; uka, hükä ’nővér’.
Ujgur manicheus szöveg: Ög taŋri- ’istenanya’.
Karahánida: eke ’nővér’.
Csuvas: akka ’nővér’.
Írott mongol: eke ’anya’; okin, ökin ’lány, lánya’.
Közép mongol: eke, äke, ikä̆ ’anya’; okin, oki(n), ugen, ūkin/ukin ’lány, lánya’.
Halha: ex ’anya’; oxin ’lány, lánya’.
Burját: exe ’anya’; üxin ’lány, lánya’.
Kalmük: ekǝ ’anya’; okṇ ’lány, lánya’.
Ordos: eke ’anya’; oχin ’lány, lánya’.
Dagur: eg, ehe ’anya’, egči, ekē ’nővér’; oken ’lány, lánya’.
Baoan: oken ’lány, lánya’.
Mogol: ukin ’lány, lánya’.
Evenki: uku-čēn ’nő’; ekīn ’nővér’.
Even: uki ’nő’; ekъn ’nővér’.
Negidál: uxi ’nő’; exe ’nő, feleség’, exīn ’nővér’.
Irodalmi Mandzsu: uki ’nő’, uxen ’meny’.
Közép Japán: oku ’feleség, hitves’.
Tokio: óku-sama, óku-san ’feleség, hitves’.
Kioto: ókù-sàmà ’feleség, hitves’.
Kagoshima: oku-samá ’feleség, hitves’.
Beszélt Mandzsu: xexǝ ’nő, feleség’.
Irodalmi Mandzsu: xexe ’nő, feleség’.
Dzsürcsi: xexe-e ’nő, feleség’.
Ulcsa: ēqte ’nő, feleség’.
Orok: ekte ’nő, feleség’.
Nanaj: ekte ’nő, feleség’.
Orocs: eki ’nővér’.
Udege: exi(n) ’nő, feleség’; ’nővér’.
Szolón: xexe ’nő, feleség’.

 A dravida nyelvekben:

Tamil: akkā, akkai, akkaṉ, akkāttai, akkāḷ ’egy idősebb testvér felesége, idős anyai vagy apai unokatestvér, idős nőt jelölő kedveskedő kifejezés’.
Kota: akn ’nővér’ vagy ’női unokatestvér’.
Toda: okn, okok ’nővér’ vagy ’női unokatestvér’.
Kannada: akka ’nővér’; náluk az idősebb nőt általában akkanak nevezik, a lányokat is így hívják az idősebbek.
Koḍagu: akkë ’nővér’ vagy ’női unokatestvér’.
Tulu: akka, akkè ’nővér’.
Telugu: akka ’nővér’.
Kolami: akkābāi ’nővér’.
Gondi: akkā, akkal(i), akkal ’nővér’.
Kuwi: aka/akey fiatal lányokra használt névmás.

Szanszkrit: akkā- ’anya’.

Prákrit: akkā- ’nővér’.

Baszk:
eguzki, iguzki, egúzki, iduzki, iruzki, iuzki, egúzku, ’Nap’.
ekhi, eki, iki, ’Nap, napraforgó’.

A fentiek alapján kijelenthető, hogy a hazánk területén előkerült gótikus kerek csatok német nyelvű felirataival egyetemben, a karcagi csat szövege szintén vallási tartalommal rendelkezik.[1] Ezen a csatkarikán azonban nem az Isten vagy Mária segítségét, védelmét kérő mondat, hanem a következő török nyelvű magasztalás olvasható:

Ögük Ökü, ögük Ökü, ögük Ökü, ögük Ökü, ögük.
(IPA: øgyk øky, øgyk øky, øgyk øky, øgyk øky, øgyk.)

Magyar nyelven: Dicső Anya(isten), dicső Anya(isten), dicső Anya(isten), dicső Anya(isten), dicső.


Mitológiai párhuzamok

Ökü Anyaisten tisztelete több, köztük a magyar nép hitvilágában is megtalálható. A rábaközi tudók szellemi hagyatékában Ukkó női isten, a Föld anyja. „A nővé meg férfivá manifesztálódott istenség női felét a rábaközi hagyományban UKKÓ, vagy ÜKKÖ, ÜKKÓ formákban leljük meg, s nem csak a pásztor szubkultúrában, hanem azon kívül is, a néphitben. UKKÓ-nak még a 20. század elején is áldozott a rábaközi paraszt és pásztor.[...] UKKÓ neve - 20. századi „sámánok” magyarázata szerint, hivatkozással elődeikre - az „Üg-Kou-An”, vagy „Ük-Küő-An" - „ős-kő-anya”, „ős-föld-anya” „kerekedett” formája. Ő a magyar Magna Mater. Egy másik szófejtés szerint a kanca ősi „üg” neve rejlenék UKKÓ istenasszony nevében, aki egykoron totemállat, „Ló-Anya” lehetett?” (Máté).
A baszkok hiedelem világában Ekhi a Nap istennője és az emberiség védelmezője. Az ókori baszkok nagymamának is nevezték és napnyugtakor szertartásokat végeztek a tiszteletére. Az etimológusok az ekhi szót a baszk nyelv Nap jelentésű Eguzki szavából eredeztetik. Ennek a kifejezésnek a változatai Eki, Iguzki (Irun), Iuski (Burrunda), Eguzku (Roncal), Ekhi (Xiberoa, Zuberoa/Soule), Iki (Bardos), Ekheerri, Ekheri (Labourd). Ez a nyelvi és hitvilágbeli adat is megerősíti Uk isten és a naprendszerünk központi égiteste közötti kapcsolatot.
  A finn mitológiában a legfőbb isten Ukko, aki az ég istene, de hívják felső istennek, mennyei atyának, felhők urának, levegő királyának és az ég köldökének is. Ukko felesége Akka, a termékenység istennője volt.


Rovásfeliratos csatok, csattöredékek

A Kárpát-medence területén mostanáig két teljes és három töredékes csatkarika került elő, melyekre azonos betűkészlettel ugyanazt a két szót felhasználva, a karcagi csaton olvasható szöveggel megegyező imaformulát véstek be. Eltérés csupán a szövegek hosszában mutatkozik, illetve a tótkomlósi lelet esetében a szórend eltér, mert az ima szövegében az ök szó megelőzi az ögük kifejezést. Ezen kívül a középkori Tótkomlósnál megtalált tárgyon, közvetlenül a furat mellett, nem egy kereszt, hanem egy függőleges irányú bevésés látható, ami az írást behatároló keret része lehet.  

A radványi bronzcsat (kép: Crişan 2016)
/14. század közepe, második fele/

Rovásfeliratos csatkarika töredéke a középkori Komlós falu területéről (kép: Katona-Kiss 2022)
/szórványlelet, 14. század közepe, második fele/

A békési csattöredék (kép: Katona-Kiss 2022)

Az ép állapotban megmaradt és a töredékes csatok egykori átmérője alapján kiegészített ima szövege a következőképpen alakul. (Zárójelben a hiányzó szakaszok):

Radvány: Ögük Ökü, ögük Ökü, ögük.
Tótkomlós-Gyümölcsös: Ökü ögük, Ökü (ögük, Ökü ögük.)
Békés megye: Ögük Ö(kü, ögük Ökü, ögük Ökü, ögük Ökü, ögük.)
Mezőberény: (Ögük Ökü, ögük Ökü, ögük Ö)kü, ögük. 


Összegzés

A 14. századi kun bronzcsatokon lévő felirat elkészítéséhez mindösszesen három írásjegyet használtak. Ezek közül, a betű alakot és a hangértéket nézve, kettő a székely írásban is megtalálható, egy pedig kizárólag az ótörök írásrendszer része. A székely- illetve ótörök betűkkel vésett szöveg kun (köztörök) nyelvű, melyben az Anyaisten dicsérete, méltatása, az „Ögük Ökü” (’Dicső Anya’) formula ismétlődik. A mondat ’anya’ jelentésű ökü szavának módosult változata (ük) a magyar nyelv szókincsében is megtalálható, amelyet napjainkban a rokonsági fok jelölésére használunk.   

 

Antal Csaba

Jegyzet:

[1] Gótikus feliratok: HILF+MARIA+MER+T+ (Te) segíts rajtam Mária!; HILF+GOT+MARIA+EROTI Segíts Isten, adj tanácsot Mária!

Irodalom:

Алтай Сәрсенұлы Аманжолов: Прототюркская руноподобная надпись на серебряной чашечке 2003.
Gerard Clauson: An etymological dictionary of pre-thirteenth-century turkish 1972.
Hakan Aydemir: Kun-kipcsak elemek a moldvai csángó nyelvjárásban. Magyar Nyelv XCVIII (2002)/2, 198–211.
Ioan Crişan: Consideraţii cu privire la colonizarea cumanilor în Bihorul medieval. Arheologie, onomastică, toponimie. Crisia XLVI (2016), 13–24.
Katona-Kiss Attila: A kései nomád műveltség nyomai a Maros-Körös közén, A Magyarságkutató Intézet Kiadványai 50. 2022.
Máté Imre: Yotengrit 1. 
Monier Williams: A Sanskrit-English dictionary 1872.
Robert Lawrence Trask: Etymilogical dictionary of basque 2008.
Сосланбек Якубович Байчоров: Древнетюркские рунические памятники Европы 1989.
Talat Tekin: A Grammar of Orkhon Turkic 1968.
The Tower of Babel
Thomas Burrow, Emeneau Murray Barnson: A Dravidian etymological dictionary 1984.
Új magyar etimológiai szótár

Egy korábbi tanulmányban részletesen kifejtettem, hogy a Nikolsburgi székely rovásábécé <tpr᷉q> hangzósításának a megfelelő feloldása tepere reku vagy tepe reku, ami az égig érő fa, más néven életfa, világfa stb. régi magyar neve volt. Megállapításra került az is, hogy a szókapcsolat első részének az eredeti hangalakja őrződött meg a palócok díszes fájának[1] a megnevezésében.

A Nikolsburgi ábécé <tpr᷉q> szófője

Rossz fonetikai átírások, téves megállapítások

Simon Péter Szergej Patkanov nyomán, arra a következtetésre jutott, hogy a ’Tāpar név a szabír népnév egyik változata és a tárgyalt szójel hangzósításában lévő tpr betűsor ennek a tapar szónak a rövidítése. Varga Géza, Simon szóbeli közléséből kiindulva, azt hangoztatja, hogy a Nikolsburgi ábécében megtalálható és egy fa leegyszerűsített képével jelölt szófő <tpr᷉q> hangzósításának a feloldása „taparus” azaz „szabír ős”. Mindebből arra következtetett, hogy a hét ágú életfa a szabír (magyar) nép mitikus őse, istene volt. Azonban ez az eszmefuttatás, figyelembe véve a ’Tāpar szó tényleges hangalakját, legvalószínűbb jelentését, valamint az ebből létrejött névalakok hangtani adatait és a névhez kötődő mítoszokat, néphagyományokat, nem állja meg a helyét.
Patkanov már a tanulmányának első mondatában közli, hogy a Šabar, Saber, Šoper, Sabir stb. földrajzi elnevezések szerinte a ’Tāpar szó módosult változatai. Varga azonban figyelmen kívül hagyta – továbbra sem pontosan idézi – a Patkanov által leírt név hangjelöléseit, a betűk tényleges hangzását nem megfelelően írta át a magyar nyelvre, melynek az lett az eredménye, hogy a székely szófő jelentésével kapcsolatban egy téves elméletet fogalmazott meg. A szókezdő t betű előtt lévő vesszőt Varga elhagyta, ami egy igen fontos hangtani adatot, a mássalhangzó-képzésmódját, a palatalizációt jelöli, azaz a t hang helyet egy ty hangot kell ejteni. Szintén elkerülte a figyelmét egy másik hangjelölés, egy betűt módosító jel, ami a szó második betűje felett látható. Ez a rövid vízszintes vonal a magánhangzó hangzásbeli módosulására utal, azaz nem a, hanem egy á hangot kell képezni. Mindezek alapján a Patkanov által közölt ’Tāpar név helyes kiejtése Tyápar. A <tpr᷉q>hangzósításnál viszont nincsenek olyan jelzések, melyek a betűsor elején lévő mássalhangzó lágyulására és egy hosszú magánhangzóra utalnának. Tehát ezeknek a jelöléseknek a hiánya és a hanti szó tényleges hangalakjának és kiejtésének az ismeretében a tpr betűknek nemcsak a „tapar”, hanem a tyápar feloldása is kizárható.  
Vargának, a Nikolsburgi ábécé életfát ábrázoló szófőjével kapcsolatos eszmefuttatása nemcsak a fentebb felvázolt figyelmetlensége, hanem a szófő hangzósítását jelölő <tpr᷉q> betűsornak az általa elvégzett feloldási javaslata, az írástörténeti adatokat, a Nikolsburgi ábécé rovásbetűinek és szófőinek a hangzósításához használt betűformák jellegzetességeit valamint a magyar nép hagyományait, szokásait, hitvilágát rendre figyelmen kívül hagyó tudománytalan megoldásai miatt is tarthatatlan. 

A <tpr᷉q> hangzósítás szakszerű feloldása

A rovásjel hangzósításának a feloldásával korábban próbálkozók, köztük Varga Géza is, súlyos hibát követtek el azzal, hogy a <tpr᷉q> sorvégi írásjegye és a kum szójel hangzósításához használt latin egyezményes rövidítőjel alakjának a különbözőségét figyelmen kívül hagyták. Nem tulajdonítottak jelentőséget annak, hogy a betűsorban – az áthúzott változatban szintén – az utolsó betű szára hullámot vetve az írás irányába jobbra fordul, míg a kum szófő rövidítőjelének ugyanazon része mindvégig egyenes vonalban kb. 40°-os szögben lefelé, az írás irányával szembe haladva végződik. Ennek okán nyilvánvaló, hogy a két írásjegy szembetűnő alaki különbsége hangértékbeli eltérést is jelent.

A szófők hangzósításához használt írásjegyek alaki eltérése
(balra a <tpr᷉q> betűsor utolsó eleme a kú betű, jobbra a kum olvasattal rendelkező 9 rövidítőjel) 

Tehát a 9 rövidítőjel a ’behunyt szem’ („Isten szeme”); ’üreg, üreges, lyuk’ jelentéssel rendelkező kum szót, a q betű viszont veláris vagy mély ’k’ hangot jelöli, ami itt lényegében a ’kú’ hangkapcsolat írásjegye. Meg kell említenem azt is, hogy a Penczicz-féle székely ábécében a q betű három esetben fordul elő, a két <tpr᷉q> betűsorban és a héber qoph betű hangzósításában, de az utóbbiban a betű szára függőleges állású és mindvégig egyenes vonalú. A latin hónapnevek felsorolásánál a szavak egyikének a végén sincs q vagy q írásjegy csak a 9 rövidítőjel (összesen 19 esetben fordul elő), ami természetesen minden esetben az -usz szótagot jelöli.
A hangzósítás megfelelő feloldása szempontjából egy másik fontos adat, hogy a betűsor fölé egy madárszárnyra hasonlító egyezményes rövidítőjelet helyeztek, ami az r és a q betűk között egy le nem jegyzett ­-ar, -er, -re, -ri szótagra utal. 
Az első szó (tepere vagy tepe) terebélyes értelemmel rendelkezik, melynek hangtanilag módosult változata a ’terebélyes, dús lombozatú (fa)’ jelentéssel rendelkező tebe[2] szavunk. A magyar nyelvtörténeti adatok és a dravida nyelvekben található alaktani egyezések, párhuzamok segítségével meghatározott reku kifejezés pedig valószínűleg ’virág’, ill. ’levél’ jelentéssel rendelkezik. Mindezek alapján a betűcsoport feloldásával kapott tepere reku vagy tepe reku legvalószínűbb jelentése ’terebélyes lombos (fa)’ vagy ’terebélyes virágzó (fa)’. Az altáji szópárhuzamok[3] alapján az ’életfa’ jelentést is lehetségesnek tartom.

(a felsorolás nem teljes)

Tyápar, a medvefiút szülő Földanya

Az északi hantik istenrendszerének egyik legjobb ismerője Tatyana Alekszandrova Moldanova szerint, a Kustaa Fredrik Karjalainen által gyűjtött keleti hanti medvekeltő énekben és a déli hanti szókészletben is megtalálható ťăpǝ̑r névalak hangtanilag megfeleltethető az északi hanti śăpər névalakkal. Moldanova elmondása szerint az északi hantiknak a Medve égből való leeresztése énekében megemlített śupar naj aŋki, kami naj aŋki (śupar – ezüst; naj – istennő; aŋki – anya; kami – ón vagy más világos fém) istennő a Földanya. Tyapar-asszonnyal kapcsolatban hozzátette, hogy nálunk van egy śupar muw (supar muv) ’śupar föld’ szófordulat, ami olyan földet jelent, mely gazdag és változatos növény,- illetve állatvilággal bír, valamint bővelkedik az ezüstben. Mikor azt mondják, hogy śupar imi vagy śupar ne, akkor arra az asszonyra utalnak, aki erről a helyről származik.
A keleti hantik medvekeltő énekének egyik szakaszában kuj ťăpǝ̑r naj aŋki wärəntəm megtalálható ťăpǝ̑r szónak több változata is ismert, melynek jelentése nyelvjárásonként eltérő.

Déli hanti: ťăpǝ̑r, ťăpar (tyáper, tyápar).
Vahi, vaszjugáni: ťăwər (tyáver).
Tremjugáni: ťăpər (tyáper).
Északi hanti: śŏpər, śăpər (sóper, sáper).

A vogulok ősi hitvilágában a »kérges Földanyából« keletkezett Śopėr-nāj, Kami-nāj āŋkw (Śopėr-asszony, Kami-asszony anya) az emberiség ősanyja, aki az Égatya parancsára egy »méhbeli hét magzatot ráz ki« a testéből.
A szigvai hanti énekekben már egy medve anyjaként jelenik meg. Az egyik ének arról szól, hogy Śăpər asszony fia medvévé változik, hirtelen vastag szőr borítja be a testét, ezért a játszótársai sikítva elmenekülnek, a kutyák pedig a lába felé harapnak.
A vogul énekekben szintén megjelenik ez a mítosz, melyben »Az egy anya szülte hét fiú« legidősebb tagja megőrülvén, medvévé változott. A déli-, és a szurguti hanti énekekben is a medve anyjaként emlegetik T’ăpǝ̑r-istennő-anyát. Kazim folyó bal partján élők szerint Śŏpər asszony egy erdei tündér és nem a teremtésben segédkező isten.
Az északi hanti és manysi folklórban a śăpər nemesfém jelzőjeként (pl. vogul śopėr åln, kami åln ’śopėr ezüst, kami ezüst’) fordul elő, ami eredetileg a származási helyre utalhatott, hiszen a ťăpǝ̑r kifejezés és az északi, szókezdő ś hangot tartalmazó változatai helynévként is használatban vannak. A ťăpər és változatai jelzős szerkezetei a következők: oD ťăpar-χuj ’Osztják a Narim volosztból’; χuj tăpər-neŋ ȧŋkə ’név’; ťăpar-neŋ tăjəm păχ ’a medve neve’; Patk. ťăpar-nēŋ ’egy nő T’ăpar városából; egy nő a Narim volosztból’.
A Serafim Patkanov által gyűjtött hősénekben szerepel a ťăpar-woš ’ťăpar-város’ helynév, mely az Irtis mellett, a cingalai jurták közelében lehetett. Ennek a városnak a manysi neve Śopər us. Reguly Antal, Śăpər fejedelemnőről megjegyezte, hogy egy obdorszki nő volt. Ezt igazolja Pápay József beszámolója, mely szerint śăpər-moṷ-nak (śăpər-föld) nevezik az Obdorszk és Muzsi közötti, az Uralig terjedő vidéket, s az utolsó osztják fejedelmét, Tajsint śăpər-moṷ känaz (śăpər-földi herceg) címmel illetik.

Szerafim Patkanov az Irtiszi-osztják szójegyzék-ben a következő meghatározásokat adta meg:
’Tāpar, Šābar ’tyápar (népnév)’; a Narim tartományhoz tartózó (az Irtisz folyó menti terület); Tyápar városhoz tartozó’;
’Tāpar-χui ’osztják a Narim tartományból; Tyápar városból’;
’Tāpar-jaχ ’tyápar emberek’;
’Tāpar jittaŋ nāra ’a tyáparok szablyája; Tyápar város fejedelmének, csodálatos szablyájának neve, amelyről azt mondják, hogy mindig emberi vértől csöpögött’;
’Tāpar-mir Narim tartomány;
’Tāpar nēŋ ’tyápar nő; egy nő a Tyápar városból; egy nő a Narim tartományból’;
’Tāpar-voš ’Tyápar város, régi osztják földvár egy dombon, a zingalini jurták mellett’. 

Tehát az eredetileg helynévként vagy annak jelzőjeként használt, az obi-ugor folklór szövegekben elsősorban a medvekultuszhoz kapcsolódó ťăpər többszöri jelentésváltozáson ment keresztül és istennők valamint fémnevek jelzőjévé is vált.

 Gyepű → gyep, tyáp, sztepp?  

A Moldanova által említett ’śupar föld’ szófordulatból kiindulva, ami náluk változatos növény,- és állatvilággal bíró vidéket is jelent, nem kizárt, hogy a tyápar szó tyáp töve eredetileg termékeny, füves földterület jelentéssel rendelkezett és hangtani-, jelentéstani kapcsolatban áll a beépítetlen földet, mezőt, füvet jelentő magyar gyep szóval. 
Az UESz a gyep szóról: „Ismeretlen eredetű. A gyepű-vel való hangtani és részben jelentéstani hasonlóságok miatt arra gondolhatunk, hogy ez a szó és a gyep szóhasadás útján párhuzamosan keletkezett megfelelői egymásnak, amelyeknek egymáshoz való időrendi viszonya azonban nem tisztázott. Az orosz степь ’sztyepp(e); füves puszta’ szóval való összefüggése kevésbé valószínű.”

A nyelvemlékeinkben:
1212 ? Gepus ’pázsit, fű’;
1257/ gep ’beépítetlen föld, mező’;
1535 k. gyüpöm ’pázsit, fű’; 
1579 giopet; 
1598 gyép;
1791/ begyepesedik ’elfüvesedik’; 
1805 gyëp; dzsöp.

Kiss Lajos a Bakonygyepes helységnév elemzésekor leírja, hogy a név második része a Gyepes, eredetileg egy erdőnek volt a neve, ami minden bizonnyal az ’élő sövény, erdőszövedék képezte akadály’ értelmű gyepű-nek a származéka. Mindez szerinte azt jelzi, hogy ez itt lévő erdő egykor a határvédelmi gyepűrendszer része volt.
  Berta Árpád és Róna-Tas András szerint a gyepű szó eredetileg olyan földsávot jelölt, ahol a fákat és a cserjéket a terület jó megfigyelhetősége érdekében kiirtották és a különböző akadályok pl. kerítések építésével egy védvonalat hoztak létre. Később egy szó-, és szemantikai hasadás következtében a gyep a 'tisztás, rét' a gyepű pedig a határon mesterségesen létrehozott védelmi rendszer kifejező szavává vált. A gyepű szó eredetével kapcsolatban a következőt rekonstrukciót közölték:
Proto türk *yapï > nyugati ótörök *ǰapï (→ votják čabï ’léckerítés, sövény ágakból, élősövény’) > nyugati ótörök *ǰäpi (→ magyar gyep) > csuvas śapă ’bozót, kis ágak, gally’ és proto türk *yapïg > nyugati ótörök *ǰapïg > nyugati ótörök *ǰäpïɣ ’építmény’ (→ magyar *ǰepiɣ > gyepeü̯ > gyepű) >> csuvas śapă (→ réti cseremisz save ’hosszú száraz vessző, kerítés, kerítés ágakból’, hegyi cseremisz sävï ’száraz bozót’).
  Az orosz etimológiai szótárak a степь (sztepp) szót ismeretlen eredetéről értekeznek, ami minden valószínűség szerint az orosz nyelv egyik jövevényszava. Egyes feltételezések szerint a szó eredeti alakja *стiп (sztip) vagy *сътеп (sztep) volt, mely utóbbi a ’megtisztított terület’ jelentésű тепу (tepu) szóból ered. Más vélemény szerint a korai szóalak *сътепь (sztepp) volt, ami a то́пот (tópot), топта́ть (toptáty) ’letaposott terület’ szavakból származik. Harold Walter Bailey a степь szót az oszét ’lapos, sík’ jelentéssel rendelkező t᾽æрæn (tyepen) szóval rokonítja.

Óorosz: степь ’alföld’.
Kisorosz: степъ, birtokos eset стéпу ’róna, síkság, mező, szántóföld; a sztyeppéhez kapcsolódó földterület; sztyeppei lakos.
Orosz: степъ ’róna, síkság; sztyepp’.

Véleményem szerint a hanti tyápar szóval az altáji nyelvek következő kifejezései is megfeleltethetők, mely szavaknak a feltételezések szerint t`ăp`o(rV) volt az ősalakja. (a felsorolás nem teljes):
Baskír: tapargha ’letaposott terület, letaposni’, tuprak ’talaj, Föld, föld’.
Csuvas: tápra ’Föld; talaj; föld’.
Ótörök: topraq ’Föld, talaj’.
Karahánida: topraq ’Föld, talaj’.
Gagauz: topraq ’Föld, talaj’.
Azerbajdzsáni: torpaG ’Föld, talaj’.
Türkmén: topraq ’Föld, talaj’.
Halha: turpaq ’Föld, talaj’.
Közép török: topraɣ/q, tofraɣ/q ’Föld, talaj’.
Üzbég: tuprɔq ’Föld, talaj’.
Sárga ujgur: durvaq ’Föld, talaj’.  
Török: toprak ’Föld; feketeföld; sírhely’.
Krími tatár: toprak ’Föld; feketeföld; sírhely’. 
Csagatáj: toprak ’feketeföld; sírhely’, tobrak ’Föld; talaj; ország’.
Kirgiz: toprak ’Föld; feketeföld; sírhely’, tobrak ’Föld; talaj; ország; por’.
Kun: toprak ’feketeföld; sírhely’.
Ujgur: tobrak ’Föld; talaj; ország’.
Szagaj: tobrak ’Föld; talaj; ország’.
Kojbál: tobrak ’Föld; talaj; ország’.
Kacsin: tobrak ’Föld; talaj; ország’.
Tatár: tufrak ’talaj, Föld, föld’.

Összegzés

A tanulmányban közölt nyelvtudományi-, mitológiai- és írástörténeti adatok valamint a <tpr᷉q> hangzósításhoz használt írásjegyek alakja, hangjelölései alapján leszögezhető, hogy a Varga Géza által meghatározott „taparus (szabír ős)” megfejtés már nem csak a betűsor hibás feloldása, hanem a Patkanov által közölt névalak tényleges hangzása, és jelentése miatt sem fogadható el.
A szófő hangzósításban lévő tpr nem a tapar szónak a rövidítése, ugyanis ennek az elméletnek az alapjául szolgáló hanti szó eredeti hangalakja ťăpar, melynek magyar kiejtése tyápar. Ez a kifejezés a nyelvtörténeti adatok alapján egykor egy olyan vidék, földterület megnevezése lehetett, amely az élet kialakulását, zavartalan fejlődését biztosító gazdag növény,- és állatvilággal rendelkezett. Ennek a szónak a módosult változatai a vogul és a hanti népeknél helynévként, származási helyre utaló szóként vagy a medveszülő Földanya és fémnevek jelzőjeként maradtak fent. Így már nem csak a hangzósításhoz használt betűk paleográfiai jellemezői, hanem a nyelvi források sem igazolják a szófő hangzósításának „taparus” feloldását és a rovásjel jelentéstartalma sem engedi meg, hogy abból bármiféle nép,- vagy istennevekre következtessünk.
A szófő fölé írt betűsor nem a magyarok istenének, hanem az életfának az egyik megnevezését rejti, melynek valószínűleg eredeti, ó- vagy ősmagyar nyelvű tebe alakját, a palócok régi népszokásának köszönhetően ismerjük.
A tanulmányban felvázolt szempontok szerint a <tpr᷉q>hangzósításnak a legvalószínűbb feloldása tepere reku vagy tepe reku. Ennek a jelentése ’terebélyes lombos (fa)’ vagy ’terebélyes virágzó (fa)’ lehetett, mely meghatározás tökéletesen megfelel a szófő jelentéstartalmának.

Antal Csaba

Jegyzet:

[1] Perőcsényben az 1930-as évekig maradt fenn az a XIX. század végére már kivesző ajándékozási szokás, hogy a szülők a kisfiaik nevében egy feldíszített faágat küldtek a lányos házhoz. Ez, a magyar népszokásokban az életet, a termékenységet jelképező felékesített faág, a tebe. A perőcsényi tebefa 60-70 cm magas, a tetején tulipán alakúra faragott rúd volt, amire két-három sorban 8-12 karimát erősítettek. A tebefát az asszonyok és a lányok díszítették fel úgy, hogy a tulipán közepébe egy almát helyeztek, a rudat övező karimákat 200-250 aranyozott-ezüstözött dióval, frissen sült fánkkal díszítették.
„Diósjenőn a tebe száraz ágasfa, melyre rongyokat és csengőt, szalagokat tesznek, és menyecskének öltözött legény viszi végig a falun, a lakodalom másnapján. Szokolyán hasonló tebét visznek egy tréfálkozó asszony vezetésével. A halott lakodalmának is része pl. a kolozsvári hostátiaknál. Szerepe van a hétfalusi boricatáncban is tebe néven.” (Magyar néprajzi lexikon)
[2] Tebe: 1. fa koronája (Brassó m. Bácsfalu Nyr. III.564; 2. színes papirossal, aranyozott almával és dióval földíszített fenyűfacsúcs, fiatal fenyűfa v. fenyűgally, melyet régente körülhordtak, mikor a boricát táncolták (Brassó m. Hétfalu MNy. V.346; Horger Antal).
Tebés: terebélyes, dús lombozatú. Tebés fa (Brassó m. Hétfalu Nyr. XVI.575; Horger Antal; Brassó m. Tatrang Nyr. II.524)
Terepély, terebély: (telepe Somogy m. Hetös Vikár Béla; terebély Csongrád m. Arany Gyulai NGy. II.392; Háromszék m. MNy. VI.318; terepély Csongrád m. Szentes Nyr. VIII.331; Molecz Béla; Székelyföld Kriza): 1. telepe, terebély, terepély: terebélyes (fa) (Somogy m. Hetös Vikár Béla; Székelyföld Kriza; Háromszék m. MNy. VI.318)
[3] Baskír: tere ’élő’, tatár: tere, terek (’ua.’), hakasz: tərəg (’ua.’).

Irodalom:

Александр Григорьевич Преображенский: Этимологический словарь русского языка. Вып. 14. 1916.
Башкирско-Русский и Русско-Башкирский словарь Башкирско-Русский разговорник. Szerkesztő-fordító: Усманова Назира Галеевна. 2015.
Berta Árpád, Róna-Tas András: West old turkic. 2011.
Csepregi Márta: „Az istenek nyelve”: a hanti mitikus énekek fordítási problémáiról. Nyelvtudományi Közlemények - 114. köt. 2018.
Irtiszi-osztják szójegyzék. Ugor füzetek14. 1902. Szerkesztette: Patkanov Szerafim.
Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. (Budapest, 1980).
Макса Фасмера: Этимологический словарь русского языка. 2008.
Михаил Романович Федотов: Этимологический словарь чувашского языка. Том II. 1996.
Munkácsi Bernát: Vogul népköltési gyűjtemény I. köt. Regék és énekek a világ teremtéséről. 1902.
Szergej Patkanov: A szabirok nemzetisége. Ethnographia, XI, 1900.

A Nikolsburgi ábécének a tényleges hangérték megállapítása szempontjából, az egyik legtöbb fejtörést okozó írásjegye ‒ a többi rovásbetűtől eltérő hangzósítása miatt ‒ a búzamagra hasonlító szójel, mely két, a másoló által utólag hanyag módon kijavított, ennek következtében napjainkban figyelmen kívül hagyott valamint, a szakértők által hibásan feloldott hangjelöléssel rendelkezik. A nyelvi-, az írástörténeti adatok, a mitológiai történetek valamint az írásjegy képi párhuzamainak a segítségével korábban már kísérletet tettem a tárgyalt rovásbetű tényleges szóértékének a meghatározására. A rendelkezésre álló források alapján akkor arra az eredményre jutottam, hogy a latin 9 rövidítőjel felhasználásával hangzósított szójel „usz”, és az áthúzott tprq betűsort fedő ÿñi betűsor pedig „jeni” olvasattal rendelkezik. Mindezek után, a különböző nyelvek segítségével elvégzett szófejtés során megállapítottam, hogy az előbbi kifejezés ’forrás’, míg az utóbbi ’forrás, kút’ jelentéssel rendelkezik.

A Nikolsburgi rovásemlék, a magyar rovásírás legrégebbi ismert fennmaradt ábécéje
/Kép forrása: nyelvemlekek.oszk.hu/

A magyar kiejtés szerinti usz olvasat általam történt meghatározásának az volt az egyik alapja, hogy Jakubovich Emil, a rovásemléket bemutató tanulmányában a következőképpen határozta meg a rovásbetű hangértékét: „...a függőleges vonallal vágott mandorlát, mely fölé hangértékül a latin paleographiai us jele van írva.”
Németh Gyula, Jakubovichoz hasonlóan szintén így oldotta fel az egyezményes rövidítőjelet: „Rejtelmes – legalább egyelőre – a nikolsburgi ábécé us jele is.”
Azonban azóta már bebizonyosodott, hogy a szójel hangzósításához alkalmazott 9 jel feloldását mindketten tévesen végezték el. Szelp Szabolcs hívta fel először a figyelmet arra, hogy a 9 jelnek önmagában állva nem lehet us jelentése. Minderről a következőket írta: „Amit mind JAKUBOVICH, NÉMETH, sőt MÁTÉ (és nyomukban a paleográfiában kevésbé jártas irodalom véleményüket átvéve) mindeddig figyelmen kívül hagyott, az az, hogy az 9 jelnek két jelentése volt: szó végén valóban az -us rövidítése, szó elején azonban a con- igekötő (és hasonult változatai: cor- stb.), illetve önmagában a cum kötőszót jelölte. (De például egy további, rövidítésre utaló hullámvonallal már contra. Minderre vö. CAPPELLI 1954.) Lévén, hogy -us-nak csak más jelekhez toldva használták, valamint hogy szó elején, illetve önmagában csak con-/cum jelentésben élt, ez az értelmezése valószínűbb, szinte kötelező a javított glosszára nézve.”
A fentebb hivatkozott paleográfus és történész, Adriano Cappelli, így értekezik a rövidítőjel alkalmazásával kapcsolatban: „A második jel, amely hasonlít az arab 9-es számra és néha, különösen a gótikus írásban, a fejjel lefelé fordított C betűre, az egyik legrégebbi rövidítési jel, amelyre két példát találunk a Valerius Probus által összegyűjtött rövidítésekben és a firenzei feljegyzések között, mindig con vagy cum jelentéssel.”
„Azon kevés jelek egyike, amelyeket mindig a szó többi betűjével egy vonalban használtak, soha nem a betűsor felett. Sokszor használták elszigetelten és néha rövidítő jelekkel vagy exponáló betűkkel együtt. Mint:
9^~ = contra
9¯ = condam (quondam)
9^a = contra
9⁹ = conceptus
9^aa = contraria
9ⁱ = communi.”

Az -us szótag elhagyásakor, magyar -usz olvasattal, csak az alábbi módon alkalmazták:
„A harmadik jel nagyon hasonlít az előzőhöz, de gyakran egy nagy vessző formájában jelenik meg, és kevés kivételtől eltekintve szinte mindig a sor elejére és a szó végére kerül. Leginkább a szavak ”us” végződésének jelölésére használták, de előfordul az ”os”, ”is” és az egyszerű ”s” szótagok esetében is. Mint:
pri⁹ = prius
s⁹ = suus
p⁹ = post
id⁹ = idus
i⁹t⁹ = iustus
nob⁹ = nobis
li⁹ = lillus
iu⁹ = ius
n⁹ = nos.” /Cappelli/

Alphonse Chassant, a francia és a latin rövidítésekkel foglalkozó szótárában ugyanígy határozta meg az egyedül álló 9 írásjegy jelentését, ami a cum szót jelöli.
Varjas Béla irodalomtörténész, a XV-XVII. századi magyar nyelvű kéziratok olvasási segédletében közli, hogy a szavak elejére írt 9 jel com-, con-, a szavak végére illesztve pedig -us olvasattal rendelkezik. 
Mindezek alapján teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy a Nikolsburgi ábécé búzamagra hasonlító szójelének a hangzósításához használt 9 rövidítőjel önmagában állva csakis cum, magyar kiejtéssel kum olvasattal rendelkezhet.[1] Ennélfogva azt a helytelen -us feloldásra épülő elméletet, miszerint ez a kifejezés az ős szavunk latin betűkkel lejegyzett korabeli változata volt[2] és ebből kifolyólag a rovásbetű az „ős” szót jelölné, az egyetemes-, és a magyar népi jelképek minél pontosabb meghatározásának, megfelelő értelmezésének az érdekében véglegesen el kell utasítani.
A cum, a latin nyelvben egy kötőszó (’meg~, össze~, mikor, amikor, noha, míg, minthogy’ stb.), viszont a tárgyalt rovásbetű a képi párhuzamok alapján egyértelműen egy ősi szimbólum, éppen ezért teljességgel kizárt, hogy a székely rovásírásban is azonos értelemben, azaz kötőszóként használták. Az eredeti ábécé lejegyzője nagy valószínűséggel nem beszélt magyarul, vagy ha mégis magyar anyanyelvű volt, nem ismerte a székely szójelek eredeti jelentését ezért, nem figyelt fel erre az ellentmondásra és egy olyan rövidítőjellel hangzósította a rovásbetűt, ami a latin nyelvben mondatok vagy tagmondatok összekapcsolására használnak.
A kum olvasattal rendelkező 9 rövidítőjel felett egy betűsorral megadták a szójelnek egy másik hangértékét is, ami annak áthúzása és a nem megfelelő javítás ellenére visszaállítható.
A kum szó jelentésének a meghatározása előtt mindenképpen ki kell térni arra, hogy mi történhetett az ábécé lejegyzésének a pillanatában. Philippi de Penczicz, aki az eredeti ábécé másolója volt, a 44. rovásbetű (e⌠t) rögzítése után hibát vétett és a soron következő, az életfát ábrázoló szójel helyett ‒ ami emiatt a harmadik sor alá került ‒ a kum szó rovásbetűjét jegyezte le, amit tévedésből az életfa jelképhez tartozó tprq betűsorral írt felül.[3] Röviddel ezután észlelte a hibát, a felírást áthúzta és azt az eredeti dokumentumban megadott betűsorral próbálta átírni. Az utólagos javítás szembetűnő, hiszen az áthúzott tprq felirat nem azonos a később lemásolt életfa fölé írt tprq betűsorral. Az egyik eltérés a t betűnél figyelhető meg, melynek a szára fölé egy pontot helyeztek. Szintén egy betűt módosító pont jel látható a korábbi p betű felett illetve a betűsor végén a q írásjegynél is. Az első két pont megléte egy ÿ, ‒ ami az ábécé hangzósításában és a korabeli iratokban is ’jé’ hangértékkel rendelkezik ‒ az utolsó pedig egy i betűre enged következtetni. Ugyancsak feltűnő különbség, hogy a két tprq hangzósítás felett lévő rövidítő jelek alakja eltérő, ugyanis az utólag lemásolt életfa betűsora fölé egy madárszárny szerű jelet, viszont az áthúzott majd később módosított betűsorhoz egy hullámvonalat mellékeltek. A latin írásban az előbbit az -ar-, -er-, -re-, -ri- szótagok jelzésére, míg az n betű fölé helyezett hullámvonallal annak kettőzését (nn) vagy az -en-, -in- szótagokat jelölték.[4] 

Penczicz, az 1490–1526 közötti években másolta le a magyar rovásírás ábécéjét, egy feltételezés szerint a magyar királyi udvarban

Baloldalon a ÿñi betűkkel átírt, jobbra pedig az életfa fölé írt tprq betűsor

Az irat írásképe alapján helyreállított ÿñi hangzósítás[5]

Igen nagy valószínűséggel így végezték el a kum és jeni olvasattal rendelkező szójel hangzósítását az eredeti dokumentumban, amelyről Penczicz a másolatot készítette

A fentebb felvázolt észrevételek, megállapítások alapján rekonstruált hangzósítás és az abból meghatározott jeni szó a következő jelentésekkel rendelkezhet:

Ótörök: yéni (jéni) ’lenni, válni’.
Török: yeni (jeni) ’új’.
Szanszkrit yoni (jóni) ’a méh, vulva, női nemzőszervek; a születés vagy a teremtés helye; bármely születési vagy származási hely, szülőhely; egy otthon, lakóhely, hely, búvóhely, fészek; születés, eredet, forrás, szökőkút; család, faj, kaszt’.
Kelta: linné (ksz. ljinje) ’mély medence, szoros, torkolat’.
Dravida nyelvekben: Telugu nuyi, nuyyi, nūyi (núji) ’kút, forrás’; Kuwi nūyi ’kút, forrás’.
Kínai: yīnhù (jinhú) ’szeméremtest’; yǐn (jin) ’rejtett’.

További lehetséges megfelelések az altáji nyelvekben:
Csuvas: jənə ’üreg, gödör, odu’.
Kirgiz: ijin ’üreg, gödör, odu’.
Karahanida: in, jin ’üreg, gödör, odu’.
Ótörök: in ’üreg, gödör, odu’.
Türkmén: hīn ’üreg, gödör, odu’.
Haladzs: hị̄n ’üreg, gödör, odu’.
Jakut: īn ’üreg, gödör, odu’.
Dolgán: īn ’üreg, gödör, odu’.

Vajon a fenti meghatározások összeegyeztethetők-e a rövidítőjelek használatára vonatkozó szabályok figyelembevételével meghatározott kum szó jelentésével vagy a rovásbetű két különböző értelmezésével állunk szembe? A második jelentés is illeszkedik a szójel képi tartalmához?
Először is azt vizsgáltam, hogy az adott szó milyen jelentésekkel található meg a magyar nyelvben.

A Magyar nyelv szótárában a kum vagy kúm szónál a következő megállapítások olvashatók: „önh. m. kum-tam, ~tál, ~ott. Dunántúl több vidéken am. hunyósdi játék alkalmával valamely szögletbe húzza magát, és szemeit behunyja, míg a játszótársak elbúnak. Mondják a napról is, hogy lekum, midőn lenyugszik. Alapfogalom benne a hunyás, sunyás, mindkettő a testnek némi meghajlásával szokott történni. Rokonai a kun, kuny, kúny, suny és szúny.”

A kum szó egyik módosult változata a huny szó, ami az ÚESz szerint:
Örökség az uráli korból. Vogul (tavdai) koń-: ’pislog, szemet huny’.; osztják (vachi) kŏń- ’szemet huny’; zürjén (sziszolai, permják) kuń- ’szemet huny’; votják (szarapuli) ki̮ń- ’szemet huny’; ? cseremisz (kozmogyemjanszki /hegyi/) kǝ̑me- ’szemet huny’; mordvin (erza) końa-, (moksa) końe- ’szemet huny’; ? finn kyyny ’a szem félig nyitott állapota’; – szamojéd jurák szamojéd χajem- ’hunyorog’; ? szamojéd szelkup szamojéd k͔aanja- ’befed’; ? szamojéd kamassz szamojéd kaj- ’becsuk, bezár’; stb. [uráli *kuńa ’szemét behunyja, pislog’]. A magyar szó eleji h ~ k kettősség ősi nyelvjárási különfejlődés nyoma lehet homp, kajla stb. Az m ~ n ~ ny váltakozáshoz vö.: hiszen, talán (talántán) illetve arany, leány.

A huny szó magyar nyelvemlékekben való előfordulásai:
1211 ? Cumou.
1490 bee hunak.
1518 k. hwn̋uan.
1566 Húna.
1615 humta.
1624 hunnyik.
1838 Kumni.

A magyar tájnyelvekben:
Húny (hum, humni Somogy m. Nyr. XIV. 479; Alföld Nyr. IV.329; Kis-Kún-Halas Nyr. XVIII.192; Kecskemét Csaplár Benedek; Szentes Nyr. VIII.281; Szeged Kálmány L. Szeged népe I.208; Csaplár Benedek; Torontál m. Pádé Kálmány L. Szeged népe II.82;
húmni Szabadka Budenz J. Magyar-ugor össz. szótár 122; Bars m. Léva Czimmermann János;
kum, kum-ik, kumni Vas m. Nyr. XV.141; Vas m. Kemenesalja Tsz.; Marcal mell. Tsz.; Somogy m. Nyr. XX.430; Somogy m. Tab Nyr. XV.240; Fölső-Somogy, Balaton mell. Nyr. VIII.431; Tolna m. Tsz.; Nyr. VI.523; Tolna m. Ozora Nyr. V.381; Pápa vid. Tsz.; Fehér m. Nyr. X.187; Kis-Kún-Halas Nyr. XV.67. 187; XVIII.192; XX.429;
kúm-ik Soprony m. Horpács Nyr. IV.182;
bekúmja Somogy m. Sándor József;
békunni Somogy m. Tsz. ; Sándor József):
1. hum[-ni], húm[-ni], hunni, kum[-ik], kúm-[ik]: behunyja v. befogja a szemét (bújósdi játékban a kereső, míg a többiek elbújnak) (Soprony m. Horpács Nyr. IV.182; Vas m. Nyr. XV.141 ; Vas m. Kemenesalja Tsz.; Somogy m. Nyr XIV.479; XX. 430; Tolna m. Tsz.; Tolna m. Ozora Nyr. V. 381; Fehér m. Nyr. X.187; Alföld Nyr. IV.329; Kis-Kún-Halas Nyr. XV.67. 187; Kecskemét Csaplár Benedek ; Szentes Nyr. VIII.281 ; Szeged Kálmány L. Szeged népe I.208; Csaplár Benedek; Torontál m. Pádé Kálmány L. Szeged népe II.82; Szabadka Budenz J. Magyar-ugor ossz.
szótár 122);
2. humni, kumni: szendereg (Vas m. Kemenesalja Tsz.; Tolna m. Nyr. VI.523). így ebéd után mindig szokott egy keveset kumni (humni) (Kis-Kún-Halas Nyr. XVIII.192);
3. kumni: guggolva les (Marcal mell. Tsz.).
[Szólások]. Békunni a kezét (Somogy m. Tsz.), behúmja a kezét (Szabadka Budenz J. Magyar-ugor össz. szótár 122) : behajtja, ökölbe szorítja.

A kum szó további lehetséges jelentései:
Finn: komi, komo ’homorú; üreg’; komero ’fülke, sarok, zug’ ?
Számi (Lapp): goabmâ -m- ’kiszögellés, íves perem’ ?
Mari (Cseremisz): pǝl-kom ’égbolt’; koman ’ívelt felület’ ?
Hanti (Osztják): ri̮t-kŏm ’egy felfordított csónak alatti hely’; χŏm, χǫm ’üreg’.
Magyar: homorú.

Az altáji nyelvekben:
Írott mongol: kömüg ’széle, (egy hegy) nyúlványa, menedék’.
Burját: xümeg ’völgyszoros, szakadék; üreg’.
Kalmük: kömǝg ’széle, (egy hegy) nyúlványa, menedék’.
Evenki: kumdika ’széle’, kumŋa ’üreges, üreg’.
Even: kumtutti ’szakadék’.
Mancsu: kumdu ’üreges, üreg’.
Koreai: kumǝŋ ’üreg, lyuk’.
Közép Koreai: kùmk, kùmú (kùmúk-) ’üreg, lyuk’.
Ójapán: kuma ’sarok, üreg’.
Közép japán: kúmá ’sarok, üreg’.
Tokio: kumá ’sarok, üreg’.
Kioto: kúma ’sarok, üreg’.
Kun: kum ’homok; ki-, vagy előbugyogó víz, forrásvíz’.
Jakut: kumalan ’nyílás, lyuk, üreg’; kum ’pillanatnyi alvás’.

A kum kifejezés tényleges jelentésének a meghatározásához a magyar népi hitvilág-, és díszítőművészet lehet a segítségünkre. A magyar népi díszítések igen gyakori eleme a szem, ami az Isten szemének felel meg, valamint a szilvamag, ami a termékenység ismertetőjele. A mag, a női szeméremtestet jelképező tulipán közepébe helyezve a nemzőképességre utal. Huszka József szerint: „A szemben tehát nem a keletkező új életet, mint inkább a meglevő élet továbbfolytatását, fenntartását látjuk és mivel a szemmel táplálkozunk, hogy a bennünk már meglevő életet fenntartsuk; azt mondhatjuk, hogy a szemmel a fenntartó, a tápláló, a továbbképző életerőt fejezzük ki. Ezzel szemben a mag a teremtésnek az az eszköze, mely a szaporítás műveletében a termékenyítéssel, az alvó erők fölkeltésével új életet hoz létre. A magyar nyelv tanúságaként tehát a mag a teremtő erőt, a szem pedig a fenntartó erőt fejezi ki és bizonyára hajdan is azt jelképezte, amikor még a szavakat nem betűkkel, hanem jelképekkel írták le.”
A honfoglalás kori magyar leleteken, és a népművészetünkben díszítésként is használt ősi jelképet úgy ábrázolják, hogy a szem bogara is látható. A Nikolsburgi szójel esetében viszont, a jel közepébe húzott függőleges vonal arról árulkodik, hogy az Isten szeme csukott állapotban van, ami a szunnyadó erőre, a teremtés előtti állapotra utal. Ez az ábrázolásmód igazodik a 9 rövidítőjel fentebb meghatározott első jelentéséhez (kum), ami lényegében a Teremtő szemének hunyott, régies kifejezéssel kumott állapotára utal.
Ugyanakkor, a szem jelkép függőleges állásából és a jeni szó jelentéseiből (’vulva, forrás, kút’ stb.) kiindulva elképzelhető, hogy a kum kifejezés szintén ’belső üreg, lyuk’ jelentéssel rendelkezik, azaz a rovásbetű szóértékének két különböző nyelven történő megadása is szóba jöhet. Ezt a lehetőséget támaszthatja alá, hogy a régi írásrendszerekben számos olyan, a Nikolsburgi szójel alakjához nagymértékben hasonlító írásjegy ismert, melyek azonos jelentéssel szintén egy belső tér, a Mindenség forrásának a képi ábrázolásai. Ennek ellenére úgy vélem, hogy a búzamagra hasonlító jelkép egyaránt lehet az Isten szemének sajátos megjelenítése és a teremtő alapelvnek, az Élet forrásának az ábrázolása is.                       

A kum és jeni szóértékkel rendelkező írásjegy párhuzamai[6]

 Az eredeti dokumentumban minden bizonnyal ez volt a rovásbetűk valamint a szó-, és szótagjelek sorrendje és a képen látható módon végezték el a tárgyalt szójel hangzósítását

Összegzés

A középkorban, az egyes szavak minél gyorsabb leírásának céljából, a gyakori hangkapcsolatok jelölésére egyezményes jelekkel való rövidítést alkalmaztak. Egy ilyen rövidítő jelet helyeztek el a tárgyalt szójel fölé is, amit azonban a rovásbetű esetében korábban helytelenül, -us hangértékkel oldottak fel. A rövidítőjelek alkalmazásainak előírásai alapján bizonyítást nyert, hogy a szólóban álló 9 rövidítőjel nem utalhat az elhagyott com-, con- és -us szótagokra, kizárólag a cum (kum) kötőszót jelölheti. Azonban a jelkép őskori előfordulásai és a magyar népi díszítőművészetben való felhasználása folytán egészen biztos, hogy ez a rovásjel a székely írásban nem a szavak és mondatrészek közötti viszonyszavak jelölésére szolgált, így a kum szó jelentésének a meghatározását nem lehetett a latin nyelv segítségével elvégezni.
A magyar nyelvben a kum szó elsősorban a szemek behunyását jelenti. A tárgyalt rovásbetűhöz rendelhető jelentések és a jelformának a népművészetünkben való megjelenítési módjai alapján a rovásbetű alakja az Isten teremtő, védelmező szemére enged következtetni, de a termékenységet, az élet továbbadásának a képességét is jelképezheti. Azonban a rovásábécében a szójelnek egy másik fogalomértékét is közölték, amit a közelmúltban a 9 jel fölé írt ÿñi hangzósítás feloldásával, ’forrás, kút, vulva’ stb. jelentésekkel határoztam meg.

A nyelvi adatok tükrében, a búzamagra hasonlító szójel hangzósításai a következőképpen oldhatók fel:
9 ‒ cum (magyar kiejtéssel kum) ’behunyt szem’ („Isten szeme”); ’üreg, üreges, lyuk’.
ÿñi  ‒ jeni ’a méh, vulva, női nemzőszervek; a születés vagy a teremtés helye; kút, forrás, üreg, gödör, odu’.

Antal Csaba

Jegyzet:

[1] Egyezményes rövidítések találhatók az 1474-ben, magyar nyelven írt és négy levélből álló töredékben, a Birk-kódexben is. Ebben az iratban a 9 rövidítőjelet a következő szavakban használták. Pl.: 9micalni ’kommunikálni’, 9firmacõat ’konfirmációját’, criſt9 ’Krisztus’, vicar͂9 ’vikárius’.
[2] Erről az állításról már korábban bebizonyosodott, hogy nincs valós tudományos alapja. Ugyanis az 1500-as évek elején, amikor az eredeti irat készült, az ős szó lejegyzésére már az ewʃ, ewſ alakot használták. A Nikolsburgi abc-ben az ü betűt a magyar kancelláriai helyesírásnak megfelelően szintén az ew betűkapcsolattal jelölték. A Nik. ábécé hangjelölése már egyértelműen különbséget tesz az ö és az ü hang között. Ha a rovásjel tényleg az ős szó jele volna, akkor a hangzósítását, a latin írásjegyeket használó középkori (1500-as évek eleje) magyar írásmódnak megfelelően a következőképpen végezték volna el: ew⌠ → ’űs’ vagy eev⌠ → ’ős’. Mindezt az <ü> vagy <ö> és az <s> rovásbetűk hangzósításához igénybe vett írásjegyekkel hajtották volna végre. Ezen felül egyetlen egy nyelvemlékünk sem igazolja azt, hogy az ős szónak a kora középkori írásban volt us vagy vs alakja. 
[3] A másolás során Penczicz nem csak ezt az egy hibát követte el. A második sorban az <o> rovásbetű helyett ismét az azt megelőző nÿe (nje) szótagjelet másolta le. A hibát azonban észlelte és a függőleges irányú vonal óvatos kikaparásával létrehozta a megfelelő betűalakot. Ez a beavatkozás a pergamen hátoldalán is észlelhető.
[4] A középkori magyar kéziratokban is hullámvonallal jelölték az -en szótagot az Iñ ’Isten’, és az -in- szótagot a Dñs ’dominus’ rövidítésekben. A Birk-kódexben az n betű elhagyására utal a lẽni ’lenni ’, bẽne ’benne’, hõnan ’honnan’, 9uẽtnek ’konventnek’ stb. szavak esetében. Az r betű és a -ra-, -re-, -er- szótagok elhagyására pedig többek között a ƷẽƷet ’szerzet’, mãgģon ’maradjon’, Ʒemẽmtelen ’szeméremtelen’, vet͂ńe ’veternye’ szavakban utaltak.
[5] Az irat műszeres vizsgálatával talán az elsőként és az utólag, azaz a javítás során leírt betűsort is el lehetne különíteni egymástól, így pontosabban meg lehetne határozni az egyes betűalakokat. A hullámjel alatti n betű azonban a vastagabb tintavonalnak köszönhetően még szabad szemmel is jól láthatóan kiemelkedik a javított betűsorból.
[6] A szarkeli írásjegyek korsótöredékeken találhatók. A görög és etruszk írások esetében a betűk egy-egy lehetséges fogalomértékét adtam meg. Egy sumer pecséthengeren, az emberalakot öltő istenség fejét, a protosumer írás jobb szélső jelének a felhasználásával alkották meg.
  

Irodalom:

Adriano Cappelli: Dizionario di abbreviature latine ed italiane,1929.
Alphonse Chassant: Dictionnaire des abréviations latines et françaises usitées dans les inscriptions lapidaires et métalliques,1884.
Czuczor Gergely-Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, Pest 1862.
Эдуард Карлович: Пекарский Словарь якутского языка T. I ,1958.
Emanuel Laroche: Les hiéroglyphes hittites, 1960.  
Gerard Clauson: An etymological dictionary of pre-thirteenth-century turkish, 1972.
Gera Ildikó: A Birk-kódex hangjelölése, Magyar Nyelv, 1999. december, 433-452. o.
Huszka József: A Magyar turáni ornamentika története,(Budapest, 1930).
Jakubovich Emil: A székely rovásírás legrégibb ábécéi, Magyar Nyelv 31, 1935.
Kuun Géza: Codex Cumanicus, 1880.
Louis Delaporte: Catalogue des cylindres, 1920-23.
Monier Williams: A Sanskrit-English dictionary, etymologically and philologically arranged, with special reference to Greek, Latin, Gothic, German, Anglo-Saxon, and other cognate Indo-European languages,1872.
Németh Gyula: A magyar rovásírás. A magyar nyelvtudomány kézikönyve (2.2). Magyar Tudományos Akadémia, Budapest 1934.
Robert Archibald Armstrong: A gaelic dictionary, 1825.
Sergei Starostin, Anna Dybo, Oleg Mudrak: An Etymological Dictionary of Altaic Languages
Szelp Szabolcs: A Nikolsburgi ábécé szerzősége és keletkezési ideje. Magyar Nyelv 107. 2011/4. szám.
Szinnyei József: Magyar tájszótár
Thomas Burrow, Emeneau Murray Barnson: A Dravidian etymological dictionary, 1984. 
Új magyar etimológiai szótár.
Валентина Евгеньевна Флёрова: Граффити Хазарии, 1997.
Varjas Béla: Paleográfiai útmutató: 15-17. századi magyar nyelvű kéziratok olvasásához,1982.

A „gyűjtők és kincsvadászok számára” létrehozott arkaim.co honlapon, 2017-ben és 2018-ban tették közzé azokat, a Kaukázus hegységtől északra, a Sztavropoli határterület középső részén (a lelőhely pontos helye nincs megadva) egy fémkeresés során talált buzogányfejeket, melyeknek a kissé csúcsosabban végződő oldalain egy-egy rovásfelirat fut körbe. A tárgyak nem régészeti feltárás során kerültek elő, ezért csak azok jellemzőiből illetve az elterjedési területükből lehet arra következtetni, hogy kora középkori eredetűek és valószínűleg a Szaltovó-majaki kultúra (700-900) termékei. Ugyanis az ilyen típusú, egy egyszerű függesztőlyukkal ellátott buzogányok, kizárólag az Észak-Kaukázus és az erdős sztyepp területén voltak ismertek.
Egyes feltételezések szerint, a Szaltovó-majaki kultúrkör, a magyarok, bolgárok, félnomád török népek, alánok valamint az adige-cserkeszek és dagesztániak közössége volt. A nagyjából 3 cm átmérővel rendelkező tojásdad alakú bronzgömböket, bőrszíjjal esetleg vékony zsineggel erősítették egy rövid merev nyél végére. A fegyvernek volt egy olyan változata is, hogy a bőrszíj végére egy hurkot kötöttek és azt a tenyérben vagy a csuklónál rögzítették. 
  

A IV. típusba sorolt sztavropoli buzogányok
(a továbbiakban 1-es és 2-es számmal jelölve)

A tárgyak lelőhelye, a Sztavropoli határterület

Különböző típusú ostorbuzogányok
/forrás: dzen.ru/

A rovásfeliratok elemzése, olvasata


Mindkét harci eszközön 11 rovásbetű található, melyek közül 6 azonos alakú. Az 1-es számmal jelölt tárgy felületébe egy jelképet is véstek. Az elsősorban nyugati türk írásrendszerbe sorolható betűket, külső szemszögből nézve, a tárgyaknak az óramutató járásával ellentétes irányba való forgatásával karcolták illetve vésték be. A feliratok, a keleti ótörök rovásírás használatának a vonatkozásában megfigyelt szabályok betartásával készültek. A tárgyalt rovásszövegekben meglévő egyik ilyen jellegzetesség, hogy minden szóban jelölték a felső nyelvállású magánhangzókat, ebben az esetben az ’ü’ és az ’u’ hangot. Egy másik szabályt is alkalmazva, a nyílt szótagra végződő szavak utolsó magánhangzóját is lerótták. Ezen felül szembetűnő az is, hogy néhol nagyobb az egyes rovásbetűk közötti távolság, ami egészen biztos, hogy az önálló betűsorok, azaz az egyes szavak egymástól való elválasztására utal, vagy éppenséggel a mondathatárokat jelöli. A szavaknak vagy mondatoknak az ily módon való elkülönítését támasztja alá, hogy mindez a nyílt szótagra végződő kifejezések utolsó betűjének a jelölése után figyelhető meg. Egyes rovásbetűk – két esetben is – mindkét lelet feliratában, ugyanabban a sorrendben követik egymást, ami azonos tartalommal rendelkező szövegeket feltételez. A megegyező betűsorrend elősegítette a mondatokat alkotó szavak elkülönítését is, ugyanis az első három rovásbetű után és az utolsó három előtt nem ugyanaz a betűsor található.    

Az 1-es számú ostorbuzogány rovásbetűi

Az árulkodó jelek azt mutatják, hogy a betűket először egy hegyes eszközzel karcolták be, melyeket végül valószínűleg egy ötvös szerszám segítségével mélyítettek az anyagba.
Az első szó előtt a Napot szülő Anyaisten jelét vésték az anyagba. Ennek az igen ősi szimbólumnak a párhuzamai a világ számos pontján, többek között a középső újkőkori Vincsa-kultúra, a Tarim-medence és a magyar honfoglalás kor jelképei között is megtalálhatók.
A felirat két részből áll.

Az első egységet alkotó betűk hangértéke:
 
1. K – Azonos formában több, a Kárpát-medencében előkerült avar kori tárgy, a nagyszentmiklósi aranykincsek, a kiskundorozsmai íjmarkolat, a szarvasi tűtartó felirataiban is megtalálható.
2. NCs – A hangkapcsolatot jelölő betű a szarvasi tűtartó rovásában is előfordul.
3. NG – A nazális >g< hang írásjegye, ami ebben az esetben az ng betűkapcsolatot jelöli. Az első három rovásbetű ugyanebben sorrendben szerepel a 2-es számú leleten.
4. Cs – A betűalak itt íves, de hangértéke ugyanaz, mint a 2-es számú lelet hetedik, sátor alakú írásjegyének. 
5. B – Fejjel lefelé állva megtalálható a következő avar kori leletek összerovásban: Kiskőrös-Vágóhíd és a Budapest-Rákosfalva lelőhely ezüstkelyhein, a Bátorkeszinél megtalált agyagedény alján. Ugyanabban az állásban a Zamárdi-Rétiföldek lelőhelyen előkerült nagyszíjvégen.
6. U – Többek között, a valószínűleg avar eredetű Mikulčice-i íjcsontvég, a nagyszentmiklósi aranykincsek, a kiskundorozsmai íjmarkolat, az ozora-tótipusztai ezüstkehely és a Zamárdi-Rétiföldek 1344-es számú sírjából előkerült avar kori nagyszíjvégnek a feliratában, sőt Aba Sámuel (1041-44) egyik ezüst denárján is előfordul.

A második egység betűinek a hangértéke:

7. M – A nagyszentmiklósi kincsek több tárgyán is megtalálható. 
8. Gh – A rovásbetű egy zöngés veláris (hátul képzett) réshangot jelöl. 
9. Ü – A Kárpát-medence avar kori leletein is előfordul, többek között a nagyszentmiklósi aranykincsek, a kiskundorozsmai íjmarkolat valamint a szarvasi tűtartó rovásfelirataiban. 
10. L – Megtalálható a kiskőrös-vágóhídi ezüstkehely felületén is, de ott a rovásbetű mellékvonala jóval hosszabb.
11. Ü – Az utolsó három rovásbetű ugyanebben sorrendben fordul elő a 2-es számú leleten is.

A 2-es számú buzogány rovásbetűi

A rovásbetűket egy vékony hegyes eszközzel karcolták a tárgy felületébe. Néhol mintegy megerősítésként a vonalakat kétszer is meghúzták. A fordított F alakú írásjegy előtti, a betűközöknél szemmel láthatóan nagyobb üres helyből arra lehet következtetni, hogy itt van a mondat eleje.

Az írásjegyek hangértéke sorrendben a következő:

1. K – A betű alsó mellékvonala a főszár legalján helyezkedik el, de a hangértéke ugyanaz, mint az egyes számú buzogány, fordított F alakú írásjegyének.
2. NCs
3. NG – Az első három rovásbetű ugyanebben sorrendben szerepel az 1-es számmal jelölt leleten.
4. U – A magánhangzó felső nyelvállású, ezért azt mindenképpen jelölni kellett.
5. L
6. A – Ez a kifejezés nyílt szótagra végződik, így a szabályokat betartva, az utolsó magánhangzót is lerótták. Előfordulásai: Nagyszentmiklós, Mikulčice-i íjcsont, Szarvasi tűtartó. 
7. Cs 
8. P – Párhuzama a Jenyiszej vidék ótörök írásrendszerében található meg.  
9. Ü
10. L
11. Ü – Az utolsó három rovásbetű ugyanebben sorrendben fordul elő a 1-es számú leleten. 

A buzogány és az aranykincsek megegyező rovásbetűi 

A két lelet szövegében a k-ncs-ng hangértékű rovásbetűk után és az ü-l-ü hangértékű rovásbetűk előtt más-más írásjegyek állnak, éppen ezért ezek a betűcsoportok egy-egy kifejezést, az utóbbi esetben pedig egészen biztos, hogy egy hárombetűs szót rejtenek. Az 1-es számú leleten a különálló egységekben található rövid szövegrészek mindösszesen két-két szóból állnak.
A rovásfeliratok olvasata, a nem jelölt alsó nyelvállású magánhangzó (a) beillesztésével a következő:

1. sz.: k^ancs^ang  cs^abu  m^agh  ülü. (IPA hangjelöléssel: k^ɒnt͡ʃ^ɒŋ  t͡ʃ^ɒbu  m^ɒɣ  yly)

2. sz.: k^ancs^ang  ula  cs^ap  ülü. (IPA: k^ɒnt͡ʃ^ɒŋ  ulɒ  t͡ʃ^ɒp  yly)

A buzogányokra rótt szavak jelentése


Kancsang

Ez a kifejezés az ostorbuzogány korabeli megnevezése volt, ami nemcsak a hangalak, hanem a szó jelentése alapján is párhuzamba állítható a rövid nyelű, vastag szíjból font korbácsot megnevező kancsuka[1] szóval. A buzogánygömbökre rótt kancsang szó véleményem szerint, a görbeséget, a hajlást kifejező kacs (kancs) és a függeszkedve, ide-oda való mozgást kifejező csángál, csingál (csang) stb. szavak vegyülésével keletkezett oly módon hogy, a csang kifejezés szókezdő csé hangja az összeolvadás során eltűnt. Tehát, míg az előbbi a bronzgolyó rögzítését szolgáló vékony szíjnak a növényi kacsra vagy indára hasonlító hajlékonyságát, csavarodását idézi, az utóbbi, a függeszkedésre és a fegyver használata során a meglendített buzogányfej tehetetlensége miatt kialakult mozgásra, a himbálózásra utal.      

Kancs → kacs

Magyar: kacs. A növény kapaszkodását elősegítő vékony hajtás. Származékai görbe, ferde, kunkori, gömbölyű jelentéssel: gacsos, gáncs, kacska, kacsó, kacsint, kacskaringó, kancsal, kanyarít stb. A szó legelső jelentése a feltételezések szerint ’hajlat, görbület’ illetve ’görbe, meghajlított tárgy’ volt. 

Az ÚESz szerint a kacs szó „Bizonytalan eredetű, onomatopoetikus eredetű. A szó onomatopoetikus természete mellett szól a változatok s a hozzá tartozó rokon szavak hangtani változatainak sokasága (pl. g ~ k, a ~ o ~ u, cs ~ ty ~ t, k ~ c). Egy ősi igenévszó névszói realizációja lehet ’görbe, görbült; görbület, hajlat, meghajlított tárgy; elgörbül, meggörbül’ jelentéssel. Végeredményben összefügghet a konyha, kunyerál stb. szócsaládjának tövével. Lehetséges azonban, hogy a szócsalád tagjai között a formák és jelentések különböző megjelenésének szóvegyülései másodlagosak. – A kacs jelentése az igenévszó névszói alapjelentésből keletkezett részben metafora, részben metonímia által.”
A gáncs szavunk „belső keletkezésű, valószínűleg szóhasadás eredménye. Egy ’görbület; elgörbül’ jelentésű eredeti igenévszóból keletkezhetett, melynek névszói értékű tagja a kacs. A gáncs és a kacs tulajdonképpen egymás szóhasadásos párjai lehetnek.”

A gáncs illetve a kancs szavak a magyar tájnyelvekben a következő alakokban és jelentésekkel fordulnak elő:
gándsa, gándsa: tüzi csáklya (tűzveszély idején bontásra használt hosszúnyelű kajmós vas). 
gáncs, kancs, kancsu: a lábnak akadályul vetése (birkózás közben).
gancs, gáncs: fában levő csomó, bog, görcs. 
gancs: fagolyó, amellyel úgy játszanak, hogy a levegőbe fölhajítják, s aztán fadarabokkal találgatják.
gancsó: hónalj alatt támadt, néha tojás nagyságú kelés.
gancsoz: fagolyóval játszik.    

Az altáji nyelvekben:
Csuvas: кănčăk ’összegömbölyödik, gombolyag; gombolyagban’. кănčăh ’összetekeredik, betakarózik, bezárul’.
Csagatáj: qančuγa, qančuqa ’bőrszíj’; qamčı̈ ’ostor, korbács’.
Oszmán: kancığa, kanc̦uğa ’mellszíj, szűgyelő’; kamc̦ı ’ostor, korbács’.
Kazak: qanǰı̈γa ’málhaszíj a nyeregnél’.
Mongol: qanǰuga ’nyeregszíj’.
Tatár: qamčı̈ ’ostor, korbács’.

A perzsa nyelvben: qamchī ’egy ostor, egy korbács’; ’egy ág, gally, pálca’.

Csang → csáng

Az ÚESz a csáng szóról: Fiktív tőből keletkezett származékszó. A szótő eredetéhez vö. csábít, csámborodik. A szótő még a cammog, cankózik tövével függ össze. A szó végződése gyakorító képző. A szótőben mg>ng hasonulás ment végbe. A szó belseji m-es eredeti szótőhöz vö. csamangó ; csammangó ’kóborló, csavargó’; csamang ’kószál, kóborol’. Ide tartoznak: csángódik ’ide-oda űzött, hajtott, nyugalmat nem találó’; csángál ’ide-oda lóbál; terel, hajt’; csangál ’félrebillent’. Valószínűleg idetartoznak: csáng ’a harangot hangosan kongani hagyni’; csángat ’ua.’

A magyar tájnyelvekben:
csángál: ide-oda lóbál; terel, hajt.
csánkál: őgyeleg, kószál, kóborol (Szatmár vm.).
csüngelógáz (Erdély): hintáz.
csingál: kapaszkodik, kapaszkodva függeszkedik (Göcsej).
csingalaszkodik (Göcsej), csingallózik (Somogy vm), csingaszkodik: (Balaton mellék): kapaszkodik, kapaszkodva függeszkedik, csüng.
csingolázik: csingál, csingaszkodik, logántozik, valamiről függ, kalimpáz.
csingázik: hintázik (Brassó vm. Hétfalu). Ez a ló alig tud csingázni a lábán: alig áll a lábán (Hétfalu).
csingoládzik {csingolázik Háromszék vm.), csingolódik: Mit csingolódsz azon az ágon, bizony letörik alattad! Ne csingolódj a székem hátán, mert még feldöntesz. Gyerekek, menjetek innét, ne csingolódjátok a nyakamon: ne alkalmatlankodjatok (Zala vm.). Valamibe kapaszkodva, valamiről aláfüggve himbálódzik.
csingókodik: kapaszkodik, kapaszkodva függeszkedik (Veszprém vm.).
csingó-bingó: ingó-bingó apróság (Csík vm.)

Magh → mag

Az etimológusok szerint a szó elsődleges jelentése a magyar nyelvben ’test’ lehetett.

Az ÚESz szerint: Valószínűleg örökség a finnugor korból. Zürjén (vicsegdai) mi̮g ’hajtás ‹ruhán›, ruhaderék ‹ingen›’; votják (szarapuli) mi̮gor ’test; termet, testalkat’; cseremisz (kozmogyemjanszki) moŋγǝ̑r ’törzs, test’ (finnugor *muŋkɜ ’test’). A finnugor *ŋk>g hangváltozáshoz vö. bog, dug stb.; a ’test’>’ivarszerv; mag, csíra’ jelentésváltozáshoz vö. latin corpus ’test, törzs; velő, csíra, mag’; német  (ófelnémet) (h)rëf ’törzs; altest; anyaméh’. A származtatás problematikus, mivel a v-s tőváltozatokra nincs magyarázat.

A magyar nyelvemlékekben való előfordulásai:
1086 Magudi, Mogdi, Moglout; 1038 Mogu; 1138/? Mogwa; 13. sz. eleje mogʒotbelevl; 1372 u. magtoknac; 1416 u. maǵuabol;  1562 magw.

A tájnyelveinkben a következő formákban és jelentésekkel található meg:
mog: magzat (Bánffy-Hunyad; Moldvai csángó)
magom: fiacskám, gyermekem (Nógrád vm.)
maga: az uram, a férjem.

További előfordulása más nyelvekben:
Perzsa: mākh ’egy alattomos ember’;’ gyáva, gazember’; ’aljas’; ’egy idős férfi’.
Gael: mac ’egy fiú’.
Óangol: mago ’fiú, férfi, férj, szolga’.
Örmény: moch ’egy fiú’.
Német: mag ’egy fiú’.

Ula

Egy lentebb, alacsonyabban fekvő helyre utaló kifejezés: le, al, alá, alul stb.

Az ÚESz szerint: A szócsalád alapja, az al alapnyelvi örökség az uráli korból. Vogul  (T.) jalē̮˙k ’alsó rész’; osztják  (vachi) i̮l ’alsó’; zürjén  (keleti permják) ul ’alsó rész’; mordvin  (erza), (moksa) al ’ua.’; finn ala ’vmely tárgy elfoglalta helyterület; rekesz’; lapp. (norvéglapp) vuolle ’vmi alatti rész’; – jurák szamojéd ŋi̮lɁ’le, alá’; szelkup szamojéd i̬l ’alsó rész’; stb. [uráli *ala ’alsó rész, vmi alatti rész’]. Megfelelői: jukagír -al ’alsó rész’; ujgur al ’(alsó, elülső) rész, oldal’ stb. Az al melléknévként összetételi előtaggá vált, főnévként a legkorábbi időktől általában csak birtokos személyjeles formában használatos.

A magyar nyelvemlékekben: 1201? Olotou; 1219/ Olnemet.

A tájnyelveinkben: ol ’al’ (Göcsej); olul ’alul’ (Moldvai csángó).

Csabu/Csap

A különböző alakú, de azonos hangértékkel rendelkező rovásbetűk felhasználásával lerótt hangutánzó szavak, melyek valaminek a hirtelen megütésekor, csapásakor keletkező csattanó zajra utalnak. A két szó hangalakja eltér ugyan – az egyik nyílt szótagra végződik és még nem ment végbe a p > b hangváltás – de mindez csak a nyelvhasználat változatosságából fakad. Nyelvtörténeti szempontból fontos adat, hogy az 1-es számú lelet csabu szavában még megtalálható a felső nyelvállású tővégi magánhangzó, ami a feltételezések szerint az ómagyar korban fokozatosan eltűnt a szavaink végéről.   

Magyar: csap üt, ver, püföl stb.

Nyelvemlékeinkben: 1213 Chopov; 1275 Chapou; 1372 cʒappaſakual.

Az altáji nyelvekben:
Karahanida: čap- ’ütni, ver’.
Török: čap- ’támadni, rabol’; čapla ’vés’; čapa ’csapás, kapa, fejsze’; čapak ’kovácsolás utáni fémforgács’.
Tatár: čap-/čab- ’vágni, kaszálni, nyír, ütni, ver’; čapqɨ ’kapa, fejsze’.
Középtörök: čap- ’vágni, támadni, rabol’.
Üzbég: čɔp- ’vágni, ás’; čɔpqi ’csapás, kapa, fejsze’.
Ujgur: čap- ’vágni, kaszálni, nyír’; čapqu ’csapás, kapa, fejsze’.
Sárga ujgur: ča'p- ’ütni, ver, vágni, törni’.
Azeri: čap- ’vágni, támadni, rabol’.
Türkmén: čap- ’vágni, támadni, rabol’; čapGɨ ’csapás, kapa, fejsze’; čapGɨr ’éles’.
Hakasz:: sap- ’ütni, ver, vágni, kaszálni, nyír’; saxpɨ, sapxɨ ’kasza’.
Sór: šap- ’üt, ver, kaszálni, nyír’; šapqɨ ’csapda’.
Ojrát: čap- ’vágni, kaszálni, nyír’; čapqɨ kasza, csapda’.
Haladzs: čap- ’támadni, rabol’.
Csuvas: çаp ’megüt, megcsap’; ’dörömbölés’; śup- ’ütni, ver, élesíteni, fenni’; śopkaś ’csiszolókő a kaszák élezéséhez’.
Jakut: sabā- ’ütni, ver’.
Tuvai: šap- ’ütni, ver, támadni, rabol’; šap-ta- ’korbácsolni’.
Tofa: šap-tɨ ’forgács’; šaptɨ-la- ’csapni, farag’.
Kirgiz: čap-/čab- ’vágni, ás, ütni, ver’; čapqɨ ’csapás, kapa, fejsze, kasza’.
Kazak: šap-/šab- ’vágni, kaszálni, nyír, támadni, rabol’; šapqɨ ’csapás, kapa, fejsze’.
Nogáj: šap-/šab- ’vágni’; šapqɨ ’csapás, kapa, fejsze’.
Baskír: sap-/sab- ’kaszálni, nyír, vágni, ütni, ver’; sapqɨ ’csapás, kapa, fejsze’.
Balkár: čab- ’támadni, rabol’.
Gagauz: čapanaq ’zsákmány’.
Karaim: cap- ’ütni, ver’; čap- ’ütni, ver, vágni’; čapa ’lóvakaró’.
Karakalpak: šap-/šab- ’vágni, kaszálni, nyír, támadni, rabol’.
Szalár: čap-, ča'- ’ütni, ver’.
Kumik: čap- ’vágni’; čapɣɨ ’csapás, kapa, fejsze’.

Ülü

Magyar: öl ’gyilkol, pusztít, kivégez’ stb.

Az altáji nyelvekben:
Ótörök: öl- ’meghalni’; ölür- ’ölni’.
Karahanida: öl- ’meghalni’; öldür- ’ölni’.
Török: öl- ’meghalni’; öldür- ’ölni’.
Tatár: ül- ’meghalni’; üter- ’ölni’.
Középtörök: öl- ’meghalni’; ölür-, öltür- ’ölni’.
Üzbég: ụl-, ụldir- ’ölni’.
Ujgur: öl- ’meghalni’; öltür- ’ölni’.
Sárga ujgur: jül- ’meghalni’; jülɨr- ’ölni’.
Azerbajdzsáni: öl- ’meghalni’; öldür- ’ölni’.
Türkmén: öl- ’meghalni’; öldür- ’ölni’.
Hakasz: öl- ’meghalni’; öder- ’ölni’.
Sór: öl- ’meghalni’; ödür- ’ölni’.
Ojrát: öl- ’meghalni’; öltür- ’ölni’.
Haladzs: hil-/he.l-, öl- ’meghalni (egy állat miatt)’.
Csuvas: vil- ’meghalni’; vǝʷler- ’ölni’.
Jakut: öl- ’meghalni’; ölör- ’ölni’.
Dolgán: öl- ’meghalni’; ölör- ’ölni’.
Tuvai: öl- ’meghalni’; ölür- ’ölni’.
Tofa: öl- ’meghalni’; ölür- ’ölni’.
Kirgiz: öl- ’meghalni’; öltür- ’ölni’.
Kazak: öl- ’meghalni’; ölti_r- ’ölni’.
Nogáj: öl- ’meghalni’; öltir- ’ölni’.
Baskír: ül- ’meghalni’; ülter- ’ölni’.
Balkár: öl- ’meghalni’; öltür- ’ölni’.
Gagauz: jöl- ’meghalni’; öldür- ’ölni’.
Karaim: oĺ- ’meghalni’; oĺder- ’ölni’.
Karakalpak: öl- ’meghalni’; öltir- ’ölni’.
Szalár: ül- ’meghalni’; üldyr- ’ölni’.
Kumik: öl- ’meghalni’; öltür- ’ölni’.

A leleteken olvasható „Kancsang csabu. Magh ülü” és „Kancsang ula csap ülü” mondatok a következőképpen írhatók át a mai magyar nyelvre:

1. sz.: A kancsang csap. Embert öl.

2. sz.: A kancsang lecsap és megöl.
  

Összegzés


A VIII-IX. századból származó, a Kaukázus északi előterében, a Szaltovó-majaki kultúra elterjedési területén talált ostorbuzogányokon lévő, a nyugati türk írásrendszerbe tartózó betűk többsége a Kárpát-medence avar kori rovásfelirataiban is megtalálhatók. A bronzgömbökön olvasható mondatok, a fegyver használatával kapcsolatos tartalommal rendelkeznek. A szövegekben megfigyelhető kifejezésmódok és szóhasználati jellegzetességek (tővégi magánhangzók megléte[2], szókezdő palatális ü hang az ülü szóban[3]), leginkább a kései ősmagyar nyelvállapotot tükrözik. A mondatok összesen öt, különböző jelentéssel rendelkező kifejezést, egy szóvegyüléssel létrejött és négy egyszerű szót tartalmaznak, melyeknek a nyelv változása során kialakult alakjai a magyar nyelv szókincsében is megtalálhatók. Három szó mindkét lelet feliratában előfordul. Az egyik a kancs (kacs) és a csang szavak vegyüléséből létrejött kancsang, ami magának a fegyvernek a korabeli megnevezése volt, míg a másik kettő a csabu/csap az eszköz használatának a módjára, egy cselekvésre és az ülü (öl), ami a csapás okozta súlyos következményekre, a halálra  utal. A maradék két szó közül az ula (le, alá) a bronzgömb mozgására, a magh (férfi) kifejezés pedig a megtámadott emberre vonatkozik.
A leletekre rótt szöveg ősmagyar nyelvű olvasata mellett szól, hogy a tárgyak keltezésének az időszakában a magyarságot is – akiknek a leszármazottai közül kerülhettek ki a honfoglalók – a térséget uraló Szaltovó-majaki társadalom egyik nemzetiségeként tartják számon.[4] Annak érdekében, hogy teljes bizonyossággal kijelenthessük, az V-X. században valóban élt a Kaukázus térségben egy archaikus magyar nyelven beszélő népcsoport, elengedhetetlen további korabeli írásemlékek felkutatása, a szakirodalomban dokumentált leletanyag átvizsgálásával.

A nyugati türk írásjegyek hangértékei
/Szoszlanbek Jakubovics Bajcsorov nyomán/

Antal Csaba

Jegyzet

[1] Rövid nyéllel ellátott, vastag szíjból font korbács. „Török, közelebbről valószínűleg krími tatár jövevényszó. Vö. csagatáj qančuγa, qančuqa ’bőrszíj’; oszmán kancığa, kanc̦uğa ’mellszíj, szűgyelő’;  kazak qanǰı̈γa ’málhaszíj a nyeregnél’ [< mongol qanǰuga ’nyeregszíj’]. Vö. még  csagatáj qamčı̈;  oszmán kamc̦ı; tatár qamčı̈; stb.: ’ostor, korbács’. Megfelelői: német Kantschu; lengyel kańczug; orosz  (népnyelvi) канчу́к; stb.: ’ua.’. Az Aranyhorda katonai szakszókincséhez tartozhatott. A krími tatár átvétel mellett szól, hogy a korai forrásokban gyakran a tatár kancsuka jelzős szószerkezetben fordult elő (1723-tól). – A kancsuk ’szíjostor’ feltehetőleg külön átvétel egy szláv nyelvből. A magyarból: szlovák kančuka ’ostor, korbács’.” /ÚESz/
[2] A nyelvi adatok azt igazolják, hogy az ősmagyar kor kezdetén a magyar szavak magánhangzóra végződtek.     
[3] Az ü > ö hangváltozás az ómagyar korban ment végbe.
[4] Ezt az elméletet támaszthatja alá, hogy több honfoglalás kori tárgytípusnak sikerült a szaltovói párhuzamait kimutatni.


Irodalom

Андрей Васильевич Крыганов: Кистени салтово-маяцкой культуры Подонья, 1987.
É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Hegedűs Attila: Fejezetek a magyar nyelv történetéből, 2013
Francis Joseph Steingass: A Comprehensive Persian-English Dictionary, 1892.
Gerard Clauson: An etymological dictionary of pre-thirteenth-century turkish, 1972.
Kriza János: Erdélyi tájszótár.
Robert Archibald Armstrong: A gaelic dictionary, 1825.
Magyar tájszótár I., II., szerkesztette: Szinnyei József, 1893-96.
Сосланбек Якубович Байчоров: Древнетюркские рунические памятники Европы, 1989.
Új magyar etimológiai szótár.