Révay Péter koronaőr 1613-ban írt emlékirataiban a sorsról elmélkedve, döbbenettel, szorongással, de egyben csodálattal látja, hogy a Szent Korona történetében is felismerhető a bölcsek által már sokszor megállapított sorsszerű változás, amely az ötszázadik esztendő környékén szokott bekövetkezni. Fél évszázadonként ugyanis a legtöbb országban megváltozik a hatalmi és polgári berendezkedés és egy új korszak kezdődik. Megemlíti, hogy Krisztus ezredik, a Szent Korona születésétől, Szent István uralkodásától Mátyás haláláig 490 év telik el, amikor Magyarország a fejlődés csúcspontjára ér, virágzik és pompázik.
Ezt az ötszáz évente ismétlődő törvényszerűséget használva megtudhatjuk, hogy mikor voltak és lesznek a magyar történelem fordulópontjai. Mátyás királlyá választásától  kétszer ötszáz évet visszaszámolva Atilla korához jutunk. A Kárpát-medence Dunától nyugatra eső része és Erdély, ekkor Augustus, Claudius és Traianus császár hadjáratai következtében a Római Birodalom része volt. Mivel a medence területi egysége széttagozódott, és az északi valamint a középső területeken élő törzsek összefogása és küzdelme is kevésnek bizonyult az elfoglalt területek visszafoglalásában, törvényszerűvé vált egy erejében és létszámában is sokkal nagyobb népcsoport feltűnése. A hunok a 400-as évektől kezdve fokozatosan birtokukba vették a Kárpát-medencét. 424 körül Ruga nagykirály már áttette a birodalma székhelyét a Tiszától keletre eső síkságra, majd 434-ben Pannónia és egyben az egész terület is hun uralom alá került. 434-ben Atilla és Buda, 445-től pedig Atilla egyedül lett a birodalom feje, kinek uralkodása alatt emelkedett tetőpontjára  a hun hatalom ereje. Ettől kezdve azonban fiainak a hatalom megszerzésére irányuló egymás elleni viszálykodása a felbomlásig gyengítette a birodalmat.

Atilla korához ötszáz évet adva elérkezünk az Árpád vezette magyarok hazatéréséhez, a magyar királyi hatalom megszilárdulásához, az Árpád korhoz. A bejövetel előtt a Kárpát-medence területe ismét idegen népek birtokában volt. A dunántúli területeket a frankok uralták, a Felvidéket a morvák, Erdély déli részét pedig a bolgárok foglalták el. A középső területeken ekkor a magyarokkal rokon avar törzsek éltek. Írásos forrás szerint a magyarok bolgár felkérésre 839-ben Bizánc ellen vonultak, 861-ben beavatkoztak a bajor trónviszályokba, 881-ben pedig a frankokat támadták meg. Ezt követően a magyar hadak egyre többször fordultak meg a Kárpát-medencében és a Balkánon, gyengítve az itt állomásozó népek haderejét, ezzel mintegy előkészítve a medence teljes elfoglalását. 892-ben a Felvidéki harcok után az Erdélyi területek  nagy részét már magyar törzsek birtokolták. 895-ben a bolgárok ellen indított hadjárat sikereként már Erdély déli területeit, 900 után pedig a Dunántúlt, és a morvák birtokolta észak-nyugati területeket foglalták vissza. 907-ben a bajorok vezette többszörös túlerőben lévő nemzetközi sereg támadása megpróbált döntő csapást mérni a magyar törzsekre. Pozsonynál a magyar haderő azonban megállította az előrenyomulást, és megsemmisítő vereséget mért IV. Lajos király csapataira. Ennek eredményeképpen a Kárpát-medencében megerősödött a Magyar Fejedelemség helyzete, s ezzel együtt ismét helyreállt a terület egysége.
Az utolsó Árpád-házi király III. András halála után a Magyar Királyságot a széthullás fenyegette. Megjelentek az idegen trónkövetelők, a hatalom megszerzéséért trónviszályok és fegyveres harcok hosszú sora követte egymást. A királyi címet cseh, bajor származású, valamint az Anjou és a Habsburg család tagjai viselték. Erzsébet királyné az udvarhölgyével ellopatta a Visegrádon őrzött Szent Koronát, s a még csecsemő fiát, Lászlót királlyá koronáztatta. Majd ezt követően a Koronát birtokolva Bécsbe menekültek. Ezután III. Frigyes, V. László gyámja elfoglalta a magyar területek észak-nyugati részét egészen Győrig. Az ország dél-nyugati területeit Brankovics György szerb despota próbálta meg elszakítani. A Felvidéket Giskra János egészen a mai határig ellenőrzés alatt tartotta, Erdélyben Vlad vajda, délen pedig a törökök mind gyakrabb támadásai jelentették a veszélyt. Az állandó harcok és a polgárháborús viszonyok miatt a Magyar Királyság ekkor már a felbomlás határán lebegett. Ebben a helyzetben azonban megközelítőleg az ötszázadik év letelte után a magyar történelemben újabb fordulat következett be. 1458-ban a rákosi országgyűlésen összegyűlt főrendek a Hunyadi pártiak kérésére Hunyadi Mátyást királlyá választották. Mátyás rövid időn belül megszilárdította a hatalmát, leszámolt az ellene lázadókkal és összeesküvőkkel, visszafoglalta a kiszakított területeket és sikeresen feltartóztatta a török hadak betöréseit. 80 ezer aranyforintért visszavásárolta az elzálogosított Szent Koronát, mellyel 1464-ben királlyá koronázták. Törvényei valamint pénzügyi intézkedései eredményeképpen a Magyar Királyság a térség legerősebb hatalmává vált mind gazdaságilag mind pedig katonailag. Habár a Hunyadiak korában a rend ismét helyreállt, az erős központosított hatalom Mátyás 1490-ben bekövetkezett mérgezéses halála után fokozatosan hanyatlani, gyengülni kezdett.
Hunyadi Mátyás halálának évéhez ötszáz esztendőt hozzáadva már napjainkhoz jutunk. Trianonban a világtörténelem legszégyenteljesebb döntésével, mellyel a nemzetünk sírhelyét ásták meg, a Magyar Királyság területének több mint 84 százalékát szakították el. Ezzel a határozattal újból megszűnt a Kárpát-medence ősi egysége. A nemzet testében jelenleg a liberális métely élősködik, fertőz és mérgez. Ennek eredményeképpen erénnyé vált a hazugság, a lopás, a csalás, a lenyúlás, a hazaárulás, az azonos nemű szerelem és még sorolhatnám. Mindenhol mocsok és szenny. Bűnözők alkotnak törvényeket, kreálnak ügyeket s hozatnak nekik tetsző ítéletet. Ismét polgárháborús helyzethez közeli viszonyok uralkodnak, sőt mindezt felülről gerjesztik és táplálják. Az itt trónoló, idegen érdekek által vezérelt helytartók és végrehajtók, a gazdaság szándékos tönkretételével, az ország kiszolgáltatottá válásával a még megmaradt nemzeti vagyon átjátszását, majd hazánk végleges felvásárlását segítik elő. Az idegen szívűek nemzeti kincseink, földjeink, vizeink megszerzésére törekednek, miközben hazánkat vigalmi negyeddé züllesztik. A legszomorúbb hogy nemcsak a jelenlegi határainkon kívül, hanem már szűkebb kis hazánkban is gyűlölnek bennünket. Nemzeti jelképeinket gyalázzák, szemétdombra kívánják, pribékjeikkel veretnek, lincselnek s szemeket lőnek ki, az ünneplőket pedig megalázó módon ketrecbe zárják. Ha pedig a magyar saját hazája védelmére kel, nemzete jobbulását kívánja, vagy törvényes rendet akar, akkor nácizmust kiáltanak, fajgyűlölettel vádolják. Mi magyarok csak egyben bízhatunk. Ismét megjelenik majd az a legyőzhetetlen erő és akarat, ami fél évszázadonként mindig gyökeres változást és egy dicsőséges jobb kort hozott nemzetünk életébe. Mivel a Hunyadiak korától, azaz Mátyás halálától számítva már 519 év telt el, a hajnali fény, a megtisztulás első sugarai egy erőskezű, a nemzeti érdekeket mindenek fölé helyező hazafi személyében hamarosan láthatóvá válnak. Az odáig vezető út azonban ismerve múltunkat, csapdákkal, nehéz küzdelmekkel olykor szenvedésekkel, megaláztatásokkal lesz tele.

2009 novenber 23

József Attila: Nem ,nem , soha!
Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő - a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő - erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! - Az lesz a viadal!! -
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!