A monetarium.hu honlapon bocsátották árverésre azt, az Aba Sámuel király uralkodása idején (1041-1044) vert ezüst denárt [1], melynek mindkét oldalára rovásjeleket véstek be egy hegyes eszközzel. A leírás szerint a sérült pénzérmét ékszerként viselték. A tárgy átmérője kb. 17,5-18 mm. Ebből adódóan a rovásjelek magassága nagyjából 3 és 4 mm között változik. Az érmét, a jelek bevésése során, az óramutató járásával ellentétes irányba fokozatosan elforgatták. Az előlapon lévő rovásjelek gondosan lettek rögzítve, ezért azok azonosítása, a hangértékek és az írás irányának a megállapítása nem ütközött nehézségbe. Viszont a hátlapon található írásjegyek meglehetősen hanyag módon történő bevájása után kialakult rendezetlenség miatt felvetődött annak a lehetősége is, hogy ezek a vonalak, valamilyen külső behatás során csupán véletlenül keletkeztek. Csakhogy az előlapon látható karcolatok sajátosságai − a vonalvégek több helyen is ék alakban végződnek − figyelhetők meg ezen az oldalon is. A metszéspontok elhelyezkedése is mindenhol szabályos, ami arra utal, hogy a hátlapon lévő karcolások nem véletlenül, hanem előre megtervezett módon keletkeztek. Az itt látható írásjegyek elkülönítése, −két sorban lettek lejegyezve− beazonosítása és a hozzájuk tartozó hangértékek megállapítása után az előlapéval megegyezően egy olyan szöveget sikerült meghatározni, melynek tartalma szintén a veret készítésével, a gyártás minőségével és a verőtövek állapotával kapcsolatos.
A felirat megalkotása során, nagyrészt az orkhoni rovásoknál megfigyelhető szabályokat alkalmazták. Ezekben a feliratokban a magánhangzót mindig lejegyezték, amennyiben az adott szó nyílt szótagra végződött. Mivel az érmére rótt szavak többségében szó belseji és szóvégi szótagjainak a magánhangzói végig megegyeznek az első szótagban jelölt hangzóval, szükségtelenné vált ennek a szabálynak a betartása. Csak egy esetben vált nélkülözhetetlenné azért, mert a szóvégi magánhangzó nem egyezett az előtte álló szótagban lévő magánhangzóval. Az érme rovója a szavak elején mindig jelölte a felső- és középső nyelvállású magánhangzókat. Néhány kifejezés esetében a szó elején illetve az első szótagban nem jegyezte le a magánhangzót, így az nagy valószínűséggel rövid és alsó nyelvállású.

Aba Sámuel denára
(körirat: REX SAMVHEL; PANONEIA)
/a kép forrása: monetarium.hu/

Az előlap rovásbetűinek átírása jobbról-balra haladva:

1. U – A rovásjel a nagyszentmiklósi aranykincs több tárgyán, de pl. az avar korból származó kiskundorozsmai íjcsont feliratában is megtalálható. Alakjában eltér a székely írás ’u’ hangértékű rovásjelétől.
2. T – A jel alakja majdnem teljesen azonos a székely írás ’t’ hangértékű rovásjelének az alakjával.
3. S  – Az írásjegy és a székely ’s’ hangértékű rovásjel mindenben megegyezik.

A betűsor fölött:

4. I – A ’t’ és az ’s’ rovásjel fölé a székely ábécé ’i’ hangértékű rovásjelét rótták le, a jel állásából ítélve utólag, mivel annak főszára az ’s’ rovásjel baloldali szárával azonos szögben áll. A jelet alkotó két vájat találkozása a rovásmódszerről is árulkodik, többek között a rovásjeleket alkotó vonalak bemetszésének a sorrendjét is meg lehet állapítani.[2] A vonások metszéspontjánál létrejövő mélyedés azt mutatja, hogy először a rovásjel főszárát vájták az anyagba (a hátlapon lévő írásjegynél szintén), ahogy az egyébként ennek a betűnek a lejegyzésekor kézenfekvő.   
A rovásjelet nem közvetlenül az ’s’ vagy a ’t’ jel, hanem a betűköz fölé karcolták be, amivel arra utalhatott a rovó, hogy a függőleges irányú olvasás során mindkét alsó írásjegyet fel kell használni. Éppen ezért a teljes szöveg meghatározásakor ezt a lehetőséget is figyelembe véve, fentről-lefelé haladva, még egy szót lehet kiolvasni.

Az előlap rovásbetűi

A felirat olvasata, a szókezdő magánhangzók beillesztése után, a következő. (a legvalószínűbb hangalakot a szavak jelentésének a meghatározásánál közlöm):

ut^us^u itⁱs

A hátlap felső sorának rovásbetűi jobbról-balra:

1. R – A székely írásban ezzel a rovásjellel az egyperdületű ’r’ hangot jelölték. Többek között a székelydályai rovásfeliratban is ezt a jelet használták az ’r’ hang jelölésére, a Pétörfi név lejegyzésekor.
2. Sz –  A székely és az ótörök írásban is megegyező alakú és hangértékű írásjegy.
3. Ü – A szokatlan jelforma leginkább az ótörök írás észak-kaukázusi változatának ’ü’ és ’ö’ hangértékkel rendelkező rovásbetűjével állítható párhuzamba.
4. ı –  Szóelválasztó jel. Mivel a következő szó kezdőhangja nem azonos az előtte álló kifejezés véghangzójával, vagy nem tartalmaz ’ü’ hangot, egy rövid vonalka meghúzásával elengedhetetlen volt ennek a jelölése. 
5. K – Az ótörök írásrendszerben a ’q’ (veláris ’k’) hangot jelölték vele. Azonos alakban, de ’gy’ hangértékkel a Nikolsburgi székely rovásábécében is megtalálható.
6. D –  Azonos hangértékkel az ótörök írásrendszernek a része.

A hátlapi felirat felső sorának írásjegyei

7. D – Ha a legfelül lévő, látszólag különálló X alakú írásjegyet, a közvetlenül alá vésett ’k’ hangértékű rovásjelhez hozzáolvassuk, és a szabályoknak megfelelően ’e’ magánhangzókkal kiegészítjük, akkor az edek szót kapjuk.

A lehetséges olvasat:

r^eszü k^ed ^ed^ek

Az alsó sor rovásbetűi jobbról-balra haladva:

1. I
2. K
3. D – A bevésés során a vésőeszköz hegye megcsúszott, emiatt a jobbra dőlő vonal hosszabb.
4. R 

A felirat alsó sora

A felirat olvasata:

ikⁱd ⁱr

A hátlap rovásfeliratának teljes olvasata:

r^eszü k^ed ^ed^ek ikⁱd ⁱr
                                                        
A szavak jelentése

Utusu → utusú

A szó mai hangalakja utolsó, ami a rovásszövegben egy munkafolyamat végére vonatkozik.

A nyelvemlékeinkben a következő formában található meg:
1372 vtolʃo; 1405 vtoloʃo; 1456 vtoʃo; 1474 vtulʃo; 1484 utùrsò; 1519 wtoso; 1526 Vtoʃʃo; 1535 wttolʃʃw; 1587 útolsó.
A magyar tájnyelvekben a lerótt szó hangalakjához hasonló, utussó alak is előfordul. (Székelyföld Nyr. XXII.37.)

Itis

Mai magyar megfelelője: ütés.

Az UESZ az üt szóról:
Bizonytalan eredetű, esetleg örökség a finnugor korból. Vö.: vogul jikt-: ’vág, metsz’ alapján; osztják öγət-: ’ua.’ alapján; zürjén okti̮-: ’kidönt, kivág〈fát〉’ alapján; votják ukti̮-: ’’; lapp āvtâtâk: ’a fa vágására szolgáló hely télen’ [finnugor *äktɜ- ’üt, ver, kivág, aprít, metsz’].. A magyarázatnak jelentős hangtani nehézségei vannak; a tő szó belseji magánhangzójához azonban vö.: ia-fia. A szó belseji *kt > magyar t hangváltozáshoz vö.: fut, jut stb. – Az ütleg ’ütés, verés’ névszó (1785) főnevesüléssel keletkezett az ige E/1. személyű alakjából a nyelvújítás korában; vö.: félszfél¹, merszmer². Az ütlegel ’csap, ver, üt’ származékszó (1815) ebből jött létre igeképzővel.

Az üt szó előfordulása a nyelvemlékeinkben:
1211 Vteh; 1258 Iteu; 1372 ewte; 1491 Ithkewze; 1495 iteʃnec; 1517 evtkevzetyt.

Az érmére rótt szó töve az it, amit a tájnyelvekben, ugyanebben az alakban használtak nyom, szúr jelentéssel is.
„It Sopron m. Röjtök Nyr. III.465 1. fehérneműre betűt, monogrammot, mintát nyom. 2. szúr (szigonnyal a hal felé) (Boldva mell. Herman 0. Halászat K.).” /Szinnyei/

Az it szó az ótörök nyelvben a következő jelentéssel rendelkezik:
it- készíteni, csinálni; nyom.
itis tol, taszít.

A dravida nyelvekben az alábbi jelentéssel fordul elő:
Tamil: iṭi döfni, ütközni, öl; ütés, csapás, nyom.
Malayalam: iṭi ütés, csapás, sokk, zúzódás, dobogás.
Kota: iḍ- (iṭ-) megverni.
Toda: ïḍ- (ïṭ-) megütni.
Kannada: iḍi dobogni, üt; iḍu (iṭṭ-) eltalálni.

Reszü → részü

Mai magyar megfelelője: rész. Ennél a kifejezésnél a szóvégi felső nyelvállású, zárt magánhangzó még megvan. Ezek a tővégi magánhangzók az ómagyar korban fokozatosan eltűntek.

Az UESZ-ben a következő megállapítások olvashatók:
Örökség a finnugor korból. Vogul -riś -räś kicsinyítő képző, piγ-riś ’ifjú, fiatalember’, vās-räś ’kiskacsa’; zürjén re̮ć ’darab; falat; ujjízület’; votják d’jećlȋ ̣ ’vállcsont’ (lȋ ̣ ’csont’); cseremisz rezǝ̑k ’rész’, rəźe ’ua.’ [finnugor *räćɜ ’darab; falat; rész’]. A szó belseji *ć >; magyar sz hangváltozáshoz vö.: keszeg. A jelentések a magyarban a 2. jelentésből indulnak ki. A részlet, részvény származékok a nyelvújítás korában keletkeztek. A részleg főnévi származék szófajváltással keletkezett a részleg határozószóból. – A magyarból: szerb-horvát ris ’részes aratómunkás.’

Nyelvemlékeinkben meglévő alakok:
12. század vége reʒet; 1416 után rėzès; 1477 Symonryze.

Ked → kedde; ged

Az UESZ a kedd szóról:
Származékszó. A –két szó ket változatából -d sorszámnév képzővel. A kedd alak az eredeti szóból és a még ma is használatos keted kétszótagú nyelvjárási változat ragozott alakjából magánhangzó kieséssel és t>d zöngésedéssel keletkezett. Az eredeti jelentés ’a második nap 〈vasárnap után〉’ lehetett. A jelentésfejlődés esetleg szláv mintára ment végbe; vö.: vъtorъ ’második’ > vъtorъkъ ’kedd’le. (R.) wtóry ’második’ > wtorek ’kedd’; stb.

A nyelvemlékeinkben a következő alakban található meg:
1057? Kuethedÿ; (†1086) Keda; 1233 Choldkuedde; 1255? Moneykeddy; 1321 Keedwasara; 1405 ked, ket; 1506 keddo̗; 1821 Keted; 1838 Kedded, kedëd, ketöd.
Tájnyelvekben: kedded Göcsej Tsz.; keddöd Göcsej, Páka Nyr. II.133; kedëd Zala m. Szentgyörgy-völgye Nyr. III.466; ketöd Simonyi Zs. A m. nyelv 1.66; Zala m. Hetes Nyr. I.423; II.372.

Ótörök:
ket- (ged-) bemetszeni, vág, bevág.

Edek → ёddёg (ё=zárt e hang)

Magyar: eddig, idáig, ide.

Az UESZ az ide szóról:
Megszilárdult ragos alakulat. Az ez szóból -e (< -é) latívuszraggal. Az alapszó szó eleji magánhangzója eredetileg az i volt; az i > ë nyíltabbá válás valószínűleg már az ősmagyar korban végbemehetett. A hangzóközi d-hez vö.: eddigez; lásd még: büdös, édes stb. Az ide eredetileg egy helyet jelölő határozószó volt, amelyből időt, illetve állapotot is jelölő határozószó vált. Később már igekötői funkciót is betöltött. A 2. jelentéshez vö.: feléfelől, messze stb. Az idáig szó belseji á-ját feltehetőleg az oda befolyásolta.
Előfordulása a nyelvemlékekben: 1372 után ÿde, ydee; 1416 után idè; 1456 ede; 1559 ewde; nyj. ëde, ëdë, idi.

Az ide szavunk a tájnyelvekben a következő alakban fordul elő:
Ede Somogy m. Szilvás-Sz.-Márton Király Pál; ёde Somogy m. Újmajor Nyr. VIII.179; Dráva mell. Nyr. V.423; XIII.476; Eszék vid. Nyr. VIII.140; Szlavónia Nyr. V.63; XXIII.168; Moldvai csáng. Nyr. III.2. 5; ёdё Sopron m. Röjtök Nyr. III.514; idi Palócság Nyr. XXI.213; XXII.75; Gömör m. Nyr. XVIII.453; Király Pál; Gömör m. Balog Nyr. XXII.526; Rimaszombat Nyr. XVII.525.

Az eddig szó előfordulása a nyelvemlékeinkben:
1436-39, 1466 eddeglen; 16. század első negyede edzig; 1529-31 eddyglen; 1541 ezdyg; 1584 eccziglen; 1599 eddég.

A dravida nyelvekben:
Tamil: itā íme itt!; iṯ ebben az irányban.
Kannada: idā̆, ide, idō nézz ide!; itta, ittal ezen az oldalon, ebben az irányban, erre az oldalra, ezután.
Kodagu: ittï, ittaṭṭi erre az oldalra.
Tulu: iḍa, iḍe, iḍegů erre.
Telugu: iṭṭi ilyen; ide nézz ide!
Kolami: ittin ide; ittaṭ innen; itte ennyi.
Naikri: ittin itt; ittiŋ ide; ittaṭ innen; ittek ennyi; ide erre; itak(an), itan itt; itte ennyi.
Parji: it, ittu ebben az irányban.
Gadba: iṭ itt.
Manḍa: idi ez.
Kurux: idā itt.
Malto: ithi ide!

Ikid
 
Az egyetlen szó a szövegben (ha a részü szó után a magyar kedde áll), melynek a magyar nyelvben nincs mai megfelelője, az ótörökben viszont az alábbi jelentéssel használták:
igid (ikid) hibás, téves, helytelen; hamis, hazug, hazugság, csalás.

Ir → ír

Magyar: ír

Az UESZ szófejtése:
Vitatott eredetű. 1. Jövevényszó egy honfoglalás előtti, csuvas típusú török nyelvből; vö.: csuvas śi̮r- ’ír; fest’; – Kāšγ yaz- ’ír’ oszmán yaz- ’ír’; stb. Megfelelői a mongol és a mandzsu-tunguz nyelvekben is megtalálhatók. A magyarba átkerült alak: *i̮r- ’fest; ír’. A származtatásnak hangtani nehézségei vannak; a szó elejéhez azonban vö.: író. Az etimológia alapján a magyarság egy fajta festésmóddal, mint írással ismerkedhetett meg. – 2. Az irt alapszavával azonos; megfelelőihez vö.: arat. Ez a származtatás mindenek előtt jelentéstani szempontból problémás; ez alapján a magyarok írásművészete egy fajta török eredetű rovásírás megismerésével kezdődött, amellyel még a honfoglalás előtt megismerkedhettek; ehhez vö. az irdal ’bemetszésekkel, rovátkákkal ellát’ jelentését is.

Előfordulása a nyelvemlékeinkben:
1372 ÿrtakuala, ÿraʃt; 1500 ÿroh; 1533 eruk; 1575 írta.
A tájbeszédben a következő jelentésekkel is használták: „1. rajzol. írtam a porba hat ökröt, szekeret (Kolozsvár Arany-Gyulai NGy. I.466); 2. fest (Moldvai csáng. Nyr. X.153). Már a képíró sem írhatott volna nálánál szebbet (Csongrád m. Arany-Gyulai NGy. II.393).” /Szinnyei/

Ótörök:
ir- bevágást vagy rést készíteni (valamin).

A dravida nyelvekben:
Tamil: īr rajzol, fest, ír; ir̤u rajzolni.
Kannada: īr rajzol.
Malayalam: ir̤ukka rajzolni.

A rovásfelirat legvalószínűbb olvasata ó- és átirata újmagyar nyelven:

Utusú itis. / Utolsó ütés.
Részü kedde ëddëg ikid ír. / Ezen a felén nem megfelelő a rajzolat.

A denár felületére vésett szöveg nyelvezete megfelel a korabeli magyar beszédnek, de a szóhasználat az újkori tájbeszéddel is párhuzamba állítható. Amennyiben a hátlapon lévő mondat második szava a ’bemetszeni, vág, bevág’ jelentésű török ’ket-, ged-’ szó, akkor a felirat olvasatának az alábbi változata is lehetséges. Ebben az esetben ez a kifejezés a verőtő állapotára, a felületén lévő bemetszés, a hornyolás kopottságára utal.

Részü ged ëddëg ikid ír. / A bemetszésnek ez a része nem megfelelő rajzolatot készít.

A teljes rovásfelirat, a betűk megfelelő állásba való forgatás után.
A felirat betűi és a szöveg olvasata jobbról-balra haladva: Első sor: uts  its - ’Utusú itis’;
második sor: rszü ı kd  dk - ’Részü kedde ëddëg’; harmadik sor: ikd  r - ’Ikid ír’)

A rendelkezésre álló adatok szerint az első pénzverők az ötvösök sorából kerültek ki. Ezek a mesteremberek poncolták be a pénzveréshez szükséges verőtövek végére az érmek negatív képét is. A rovásfeliratot valószínűleg a pénzverést végző mesterember, vagy pedig az azt felügyelő személy karcolta a fizetőeszköz hibás, sima felületébe.[3] 
A felső verőtövek vége az erős kalapács ütések következményeként fokozatosan elzömült és a szerszámok felszínébe faragott negatív éremkép is egyre inkább elhalványult, megkopott. Emiatt a pénzverés pár hónapos időtartama során, vagy az adott évi pénzmennyiség legyártásának a befejeztével újabb és újabb verőtövek készítésére volt szükség. A helytelen lenyomatú fizetőeszköz és annak rovásfelirata pontosan erre, az elhasználódott szerszámok hibájára és egyúttal egy új legyártásának a szükségességére hívta fel a figyelmet. A kifúrt érmét véleményem szerint nem ékszerként viselték, hanem valószínűleg egy hivatalos levélhez csatolva (kötözve) a pénzverés jogával felruházott és ebből kifolyólag annak ellenőrzésére is jogosult esztergomi érsek számára küldhették el.[4] Az új verőtövek elkészítésére minden bizonnyal a használt szerszámok bemutatása vagy leadása után, csakis az érsek engedélye után kerülhetett sor.

Salamon király kori (1063 – 1074) denár felső verőtöve és a verőtővel készült érme előlapja
/a képek forrása: www.numismatics.hu/

A denár rovásbetűinek székely-, ill. ótörök párhuzamai

Az ezüstérme felületére vésett kilenc különböző hangértékű rovásjel közül, az adott jel alakját és a hozzá tartozó hangértéket nézve, három (i, s, sz,) teljesen megegyezik a legkorábban lejegyzett Nikolsburgi székely ábécé betűivel. A ’t’ rovásjel alakja csak abban tér el a székely ábécében közölttől, hogy a főszár nem függőleges állású, hanem kb. 30°-kal jobbra dől. A ’d’ hangértékű X rovásjel formailag csak az ótörökével azonos. A ’k’, az ’u’ és az ’ü’ írásjegy kizárólag az ótörök írásrendszer részét alkotja. Az érme ’ü’ hangértékkel rendelkező rovásbetűjének az alakja leginkább az ótörök írás észak-kaukázusi változatának, ’ü’ és ’ö’ írásjegyével mutat párhuzamot. Az ’r’ hangot jelölő rovásbetű a Nikolsburgi ábécében ugyan nem, de a székely jelsort később megörökítő iratokon, pl. a Marsigli-, a Kájoni-, Szilágyi-féle felsorolásban megtalálható.
Az ’u’ írásjegy a Kárpát-medencében felelt rovásemlékek közül a kiskundorozsmai avar kori (VIII. sz. vége) íjmarkolat lemez, a szintén avar korból származó szarvasi tűtartó, az Ozora-Tótipuszta-i ezüstkehely, a nagyszentmiklósi 3-as, 4-es, 6-os számú aranykorsó, az ovális aranytál, a 9-es és 10-es számú csésze, a 22-es és 23-as kehely, a két nyeles tálka valamint az ivókürt rovásfelirataiban is megtalálható. Ezekben a feliratokban a > alakú rovásjel, a feloldási kísérleteim eredményei alapján, igen nagy valószínűséggel, szintén ’u’ hangértékkel rendelkezik.         
Mivel a rovásfelirat tartalma közvetlenül a pénzverés befejezésének a pillanatához köthető és egy olyan érmén található, melyet Aba Sámuel uralkodása alatt készítettek, kétségtelen, hogy a felirat keletkezési ideje is erre az időszakra, az 1041-44 közötti évekre tehető. Az államalapítás utáni időszak legkorábban keletkezett, magyar nyelvű rovásemlékének írástörténeti jelentőségét növeli, hogy egy olyan rovásjelet hordoz (>), ami a Kárpát-medencében eddig csak avar kori tárgyakon fordult elő. Ennek az írásjegynek, a két különböző korszakból származó leleteken való előfordulása nem csak a két időszak írásbelisége közötti összefüggést, az írástudás folytonosságát, hanem a székely és az ótörök írásrendszer genetikai kapcsolatát is igazolhatja. Az íráshoz használt néhány rovásjel (d, i) a Nikolsburgi székely betűkhöz viszonyított kismértékű alaki eltéréséből és abból, hogy két írásjegy (u, k) a későbbi székely ábécékből hiányzik és a 15-17. századi erdélyi rovásfeliratokban sem található meg, arra lehet következtetni, hogy a denár betűi, a Kárpát-medencei rovásírás egy korai változatának voltak a részei. Az érmén olvasható rovásfelirat, az írástörténeti jelentőségén túl, nyelvtörténeti szempontból is kiemelkedő, hiszen nagyjából 150 évvel korábban keletkezett, mint az 1192–1195 között írt Halotti beszéd és 14-11 évvel régebbi, mint a Tihanyi alapítólevél „feheruuaru rea meneh hodu utu rea” mondata. Mindezek alapján kijelenthető, hogy ez az apró érme a régi írásunk legbecsesebb ereklyéje, ami a magyar nyelv államalapítás utáni legkorábbi emlékét hordozza. 

Antal Csaba

Jegyzet:
[1] A megtalálás körülményei nem ismertek. Az árverés és az értékesítés 2020-ban volt.
[2] A rovóeszköz felemelése nélkül is leróható rovásjeleket (’u’, ’s’) úgy vájták be, hogy a más-más irányba haladó vonalak bemetszése során az eszközt mindig felemelték.
[3] [...] „a pénzverők királyi kondicionáriusok voltak s alkalmasint magyar - Hóman és Györffy szerint részben káliz - eredetűek.” (Zolnay)
[4] Az esztergomi érsek [...] „a pénzverés tisztaságának ellenőrizője, a pénzverés nyersanyagának és a pénzverő szerszámok egyik őrzője. A pénzverő szerszámokat és vésett bélyegeket az érseknek e célra alkalmazott embere őrizte, s azokat csak a pénzverés tartamára adta át a pénzverő kamara ispánjának. Magánál a pénz verésénél a király, illetve a tárnokmester s az esztergomi érsek megbízottai jelen voltak” [...] (Zolnay)

Irodalom:
É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Hegedűs Attila, Fejezetek a magyar nyelv történetéből, 2013
Gerard Clauson, An etymological dictionary of pre-thirteenth-century turkish, 1972
Szinnyei József, Magyar tájszótár I., II., 1893-96
Thomas Burrow, Emeneau Murray Bamson, A Dravidian etymological dictionary, 1984
Vlagyimir Mihajlovics Nadeljaev, Dimitrij Mihajlovics Naszilov, Edham Rahimovics Tenisev, Alekszandr Mihajlovics Serbak /szerkesztők/, древнетюркский словарь, 1969
Zolnay László, Pénzverők és ötvösök a románkori Esztergomban, Archaeologiai Értesítő 92. évfolyam, 1965.
Új magyar etimológiai szótár