A székely írásrendszer szófői

A székely írás legkorábban lejegyzett ábécéjével foglalkozó tanulmányokban azokat az írásjegyeket elemeztem, amelyek eredetileg nem egy hangot vagy szótagot, hanem egy-egy fogalmat jelöltek. Ezek a szófők az emberiség ősvallásának egyik legelső szimbólumai voltak. A búzamagra hasonlító usz[1] valamint jeni[2] olvasatú jelképpel a mindenség forrása utaltak, a „tprq” betűsorral jelölt szimbólumról pedig bebizonyosodott, hogy az nem a latin „temperius”[3] szónak a jele hanem, mint ahogy azt egyébként a jel alakja is nyilvánvalóvá teszi, egy életfát, tetejetlen fát stb. ábrázol. A „tprq” hangzósítás szabályos feloldásával a növény régi magyar nevét is sikerült meghatározni, ami a nyelvi párhuzamok alapján „tepere requ” volt.[4]
Voltak-e székely írásrendszerben szófők? A kérdésre adandó választ Telegdi János a székely rovásírással foglalkozó Rudimenta[5] című művében és Veit Goilel székely írással kapcsolatos ismertetőjében találjuk meg. Telegdi nem világosan fogalmazott ugyan, de megemlítette és három jelpéldával igazolta, hogy a székelyeknek a felsorolt rovásbetűkön kívül vannak olyan, szerinte nem meghatározható betűkből álló szótagjelei[6], amit az említett népcsoport, szófőknek („capita dictionum”) hív.[7] Goilel ennél jóval közérthetőbben fogalmazva írta le, hogy a székelyeknek saját írásuk van és olyan betűket is használnak, amelyek egy szót vagy egy teljes mondatot jelentenek. Az utóbbi állítások tükrében kijelenthető, hogy a székely írás történetének kutatói tévesen értelmezték a szófők megnevezésére használt „capita dictionum” meghatározást, többek között Csallány Dezső is, aki szerint [...] „ezek szimmetrikus rovás jelek, amelyek bevezetői a szövegnek.” Csallány elméletében az arányos kialakítású rovásjelek azt segítették elő, hogy [...] „a szavak feje félreérthetetlen legyen, akár jobbról, akár balról róják is a szöveget, vagy pedig felezik a rováspálcát. Mikor ezek értelme a tudatból kiveszett, féreghez hasonló szótagjegyeket az írás tréfás elemének tekintették.”
Németh Gyula a szófőkkel kapcsolatban így vélekedett: „Hogy mi az a capita dictionum (szavak, mondások fejei), az egészen homályos és azt sem tudjuk, milyen magyar kifejezés fordítása lehet ez. Ezek eredetileg részint talán egyszerű jelek (mb) részint talán ligatúrák (ant) s csak furcsa alakjuk miatt kerültek egy csoportba „capita dictionum” néven” [...]
 Meglátásom szerint a székely írás szófőire utaló latin „capita dictionum” meghatározás nem arra vonatkozik, hogy ezek a rovásjelek bizonyos kifejezések szókezdő szótagjának a feltüntetésére vagy éppen mondatkezdő rovásjelekként használták, hanem arra, hogy a gondolat közlésének legkorábbi írásjegyei, tulajdonképpen a legelsőként lejegyzett szavak voltak. Ezek az ősi fogalomjelek többek között a székely rovásbetűknek is az alapjelei lehettek. Tehát a különböző és csak egyetlen egy beszédhangot jelölő írásrendszerek megalkotásakor ezekből a szimbólumokból emelhették ki az egyes rovásbetűket oly módon, hogy hangértékül ‒ a szavak jelentését mellőzve ‒ az adott szimbólummal jelölt fogalom első hangzójának a hangértékét kapták és azokat önálló betűként kezdték el használni.
Az ’atya, apa’ jelentéssel rendelkező cheche olvasatú szófőt elemző A Nikolsburgi ábécé „echech” jelzetű rovásbetűjének olvasata, jelentése című tanulmányban már megemlítettem, hogy az összetett rovásbetűk, szófők fogalomértékét nem a föléjük írt betűcsoportnak az írásirányát követve kell meghatározni. A tárgyalt rovásjeleket ugyanis nem pusztán az alaki hasonlóság alapján csoportosították, hanem egyúttal olyan rovásbetűk után helyezték el, amelyek hangértéke megegyezik az adott szimbólummal jelölt kifejezés első betűjének a hangértékével.
Ebben a tanulmányban a Nikolsburgi ábécé újabb három rovásbetűjének, pontosabban szófőjének a jelentését kísérelem meghatározni, melyek gyökerei, a párhuzamba állítható szimbólumok időbeli előfordulásai alapján, több ezer évvel ezelőttre, az írás kialakulását megelőző időszakra nyúlnak vissza.          

Az „and” jelzetű szófő

Csallány úgy vélte, hogy az „and” rovásjelben, az András név rövidítése rejlik és csak a >d< rovásbetű átlós mellékvonala azonosítható.
A „and” hangzósítás helyes feloldásának és jelentésének a meghatározásakor abból indultam ki, hogy a szófő ‒ az alakjából ítélve ‒ leginkább az ősi társadalmak hitvilágában központi szerepet betöltő csillag, a Nap stilizált képét adja vissza. Ennek az elképzelésnek az volt alapja, hogy a sumer képírásban az „and” szófőhöz hasonlító képjelet ugyancsak vallási értelemben használták, dingir ’istenség’ és an ’ég’(bolt) jelentéssel. Ezen felül a tárgyalt rovásjelek párhuzamai olyan, a mindennapi életben gyakran használt eszközökön, orsógombokon, amuletteken, tükrökön, tányérokon stb. találhatók meg igen nagy számban, melyek az égbolt illetve a Nap leképezései voltak.
Mivel ez a szófő a d hangértékű rovásbetű után következik, egészen biztos, hogy a keresett kifejezésnek is ugyanez kezdőhangja. A hangzósításban jelölték ugyan, de az >a< és az >n< rovásjel nem azonosítható. Ez akár lehet egy figyelmetlenségből fakadó másolási hiba is, de mivel a Marsigli-féle rovásábécében és Telegdinél is található egy olyan, elemeire is bontható rovásjel, amivel az írásemlékek tanúsága szerint valóban egy nd hangkapcsolatot[8] jelöltek, nem valószínű, hogy ezt a Nikolsburgi rovásjelet rövidítés gyanánt szintén ennek a hangkapcsolatnak a feltüntetésére használták. A rovásjel hangzósításának a feloldásához a fentebb felvázolt módszert alkalmazva ‒ ezt kell használni az „emp” és az „vnc” szófőknél is ‒ a csillag alakú rovásjel véleményem szerint a dan szónak volt a jele. 

A Nikolsburgi dan szófő

A dan szó jelentésének a meghatározása a különböző nyelvcsaládba sorolt nyelvek segítségével történt.

Szanszkrit:
daṉh ragyogni, ég.
tan 3. ragyog (mint a fény), kiterjeszteni, nyúlik, terjed, szétszóródik, felé terjed, elérni.[9]
daina egy napra vonatkozóan, napi.

Sino-tibeti nyelvcsalád (ŋ=ng):
Ókínai: tɑ̂n/tɑ̂n- (Karlgren) hajnal, reggel; fényes.
Közép kínai: tanH hajnal.
Kínai: dàn hajnal.
Tangkhul: thən, thəŋ hajnal.
Bodo: dan reggel, hajnal.
Nága: tanüp reggel.
Gyalrong: ta'naj, ta'nap̚, ta-nap, tɑ nɑp,  ta'naᵐ reggel.
Tamang: ²nentaŋ reggel.
Keleti kiranti: taːn reggel.
Na-hszi: dɑ˥ nɑ˩ reggel.
Északi csin: -taːŋ / ˋtaːn fényes; taːŋ² / taːn³ ragyog.

Altaji nyelvek (ŋ=ng):
Ujgur: taŋ hajnal, reggel.
Közép török: taŋ hajnal.
Üzbég: taŋ hajnal.
Oszmán: daŋ, taŋ hajnal.
Krími-török: daŋ hajnal.
Türkmén: daŋ hajnal.
Jakut: tyŋ hajnalcsillag (magyar: esthajnalcsillag → Vénusz).
Azeri: danla reggel.
Csagatáj: taŋ, taŋla reggel, hajnal.
Kumik: tyŋŋyla reggel.
Ojrot: taŋdaүy reggel.
Teleut: taŋdaүy reggel.
Csuvas: tunᴅikun hétfő.
Szojon, Szojot: dārta holnap.
Hakasz: taŋ, ṭan hajnal; taŋ attı hajnalodott; taŋda reggel.
Kipcsak: taŋ hajnal; ṭan, dan, tan holnap; ṭankuş (ksz. ṭonkus) a hajnal madara.
Koman: taŋ erte reggel; taŋda holnap.

Gael:
madainn /madɪNʲ/, maidne (ír madain; francia matin; olasz matina) reggel, hajnal.
mhadainn reggel.

Több, mint valószínű, hogy a dan kifejezés és annak hangalakjában módosul változatai találhatók meg az alábbi hitvilágbeli nevekben:

Sumer:
dingir Istenség, égbolt.

Etruszk:
Tinia, Tina, Tin Az etruszk mitológiában főisten, a napfény istene, Uni férje.

Ótörök: tengri ég, mennyország.
Közép török: tengri Isten.
Török: tanrɨ Isten.
Tatár: tängre Isten.
Üzbég: tangri Isten.
Ujgur: tängri Isten.
Sárga-ujgur: tenger ég, mennyország.
Azerbajdzsáni: tanrɨ Isten.
Türkmén: tangrɨ Isten.
Hakasz: tigǝr ég, mennyország.
Sór: tegri ég, mennyország.
Ojrát: tengeri Isten, ég, mennyország.
Csuvas: tora ég, mennyország.
Jakut: tangara Isten.
Dolgan: tangara Isten.
Tuvai: dēr ég, mennyország.
Tofalar: dēre ég, mennyország.
Kirgiz: tengir Isten, ég, mennyország.
Baskír: tängre Isten.
Balkár: tejri Isten, ég, mennyország.
Karaim: tangrɨ, tengri Isten.
Karakalpak: tängir Isten.
Szalár: tanru Isten.


Jelpárhuzamok

A sumer, a trójai és a szarmata sugaras Napábrázolásokhoz viszonyítva a Nikolsburgi dan szófő alakja már egy fokkal letisztultabb. A középen egy pontban egymást metsző vonalak száma eggyel kevesebb, a jel mindösszesen három vonalból áll.
A bronzkori eredetű (i.e. 2650) kínai Ku-wen egyik írásjele, ha nem is a jelforma, de az azzal jelölt fogalom hangalakja és jelentésbeli összefüggései, szintén a Nikolsburgi szófő értelmezéséhez visznek közelebb. A felkelő Napot ábrázoló kínai írásjegy ugyanis a tan szónak volta a jele, ami a kínai nyelvben szintén ’hajnal’ jelentéssel rendelkezik. A luvi írás ’csillag’ jelentésű hieroglifája valamint a Trója feltárásakor előkerült és a Napot tükröző égetett agyaggolyónak az élet virágát idéző díszítése ugyancsak a fény, a ragyogás egyik leggyakoribb ábrázolásmódja. 

A sumer írás dingir ’istenség’ valamint an ’ég’ jelentésű képjelének változatai

Napjelképek trójai orsógombokon
/Schliemann közlése nyomán/

Napábrázolások a Fekete-tenger északi vidékén előkerült szarmata tükörfüggőkön (i. u. II-III. század)
/Szolomonik közlése nyomán/[10]

A kínai Ku-wen tan ’hajnal’ jelentésű piktogram[11]
/Faulmann közlése nyomán/

A luvi ’csillag’ hieroglifa

Trójai agyaggolyó (Napgömb)
/Schliemann közlése/

A Nikolsburgi szófő formai párhuzamai valamint a hozzá társított dan fogalom ’hajnal’ illetve ’ragyog’ jelentése egyértelműen igazolja, hogy ez az írásjegy valóban a  fénysugarakat szóró Nap egyik letisztultabb megjelenítése, ami egyúttal a székely ábécé megalkotásakor a d hangértékű rovásjel alapjául szolgálhatott.[12]

Az „emp” jelzetű szófő

A szófőnek ábécében elfoglalt helye az alakbeli hasonlóság alapján, akár az ugyancsak mandorla alakú, két oldalán rövid mellékvonalakkal ellátott, ü hangértékkel rendelkező rovásbetű után is állhatna, de mivel a szimbólummal jelölt kifejezés első hangzója azonos az előtte álló rovásbetű hangzójával, az a megfelelő helyre, azaz a >p< rovásbetű mellé került. A szófő fölé írt hangzósítás nem pontos, mivel ‒ ha abból indulunk ki, hogy a szimbólum a székely írásrendszer egyik alapjele volt, melyből önálló beszédhangot jelölő írásjegyeket emeltek ki ‒ a hangzósításban jelölt >m< rovásbetű nem azonosítható, a >p< és az >n< viszont igen. Mindezek alapján a rovásjel fölé az anp betűcsoportot kellett volna írni, melynek olvasata pan.          

A pan szófő

A pan szó jelentésének meghatározása

Proto-kelta (p>b):
bāno fehér, csillogó.

Aveszta (zoroasztriánus szent könyv):
bānu fénysugár.

Szanszkrit:
bhā 1. ragyogni, fénylő vagy világos, csodálatos vagy gyönyörű, feltűnő vagy előkelő, megjelenni, látszani, lenni, létezik.
bhā 2. fény, fényesség, csillogás, szépség.
bhāna megjelenik, láthatóvá válik, világos.
bhānu megjelenés, fényesség, fény, fénysugár, a Nap, szépség.

Akkád:
nabâtu ragyogni.
napāhu fújni; felragyog; emelkedés.

Magyar (hangátvetéssel):
Nap (bolygórendszerek központi égiteste).
nap időszak.

Jász–latin–magyar szójegyzék /1422?/
ban nap.

Sino-tibeti nyelvcsalád:
Keleti tani: a nap reggel; ba-nap ma reggel.
Koch: manap reggel.
Jingpho: mənàp (kora)reggel.
Lepcsá: náp-lúk nappal és éjszaka, reggel és este.
Gyalrong: ta'nap̚, ta-nap, tɑ nɑp reggel.
Burma: nap⁵⁵ mɔ⁵¹ reggel; nap³¹ sɔn⁵⁵ reggel; nap²¹ kjo̱⁵⁵ reggel.
Puiron: ban fény (világos).
Konyak-csang: nap³³ nɯŋ³³ reggel.

Planetarium Babylonicum (csillagképek, égitestek):
290. nabú Napfelkelte/lemente világos csillaga.

Pantheon Babylonicum (istenségnevek):
227. ^dNab.

Ógörög (p>f):
φαίνω (féno) fénylik
φανός (fanosz) világítótest, lámpa.

A ragyogó Nap látványát leíró pan szó egyik származéka, mint tulajdonnév, a görög mitológiában is megtalálható. A mítosz szerint Kronosz elsőszülött gyermeke Phanes volt (ógörög Φάνης, ksz. Fánisz), akit a fény és a jóság istenének tartottak. Ez a név az etimológiai szótárak szerint ’fényhozó’ ill. ’ragyogó’ jelentéssel rendelkezik, melynek szótöve a ’ragyogó’ jelentésű PIE bha-.

Magyar (p>f):
fény.
Az UESZ szerint a fény szavunk „Bizonytalan eredetű, esetleg ősi örökség; A szótő finnugor kori, magyar képzéssel. A szótőhöz vö.: – fehér; az indoeurópai nyelvekben meglevő jelentéstani párhuzamokhoz vö.: ol. bianco ’fehér, világos színű’, (R.) ’világos, fénylik, ragyog, csillog’; ném. (kfn.) blank ’fénylő, ragyogó, csillogó; fehér, világos színű’; stb. A szóvég -n ~ -ny névszóképzőnek tűnik; vö.: –gyertyán, –sovány stb.”

Dravida nyelvek (p>f>v):
Tamil: veṇ fehér, tiszta, ragyogó, fényes.
Malajalam: veṇ fehér, fényes.

Albán:
fener fényszóró, lámpás, jelzőfény, fény, lámpa, világítótorony.

Codex cumanicus 1294/95:
Kun: fanar lámpa.
Perzsa: fenus lámpa.

Perzsa:
fānūs, fanār világítótorony.
fanūs jelzőfény, lámpa.

Jelpárhuzamok

A luvi képírás (i. e. 15. század – i. e. 7. század) jelenleg nem meghatározott szóértékű, Nap jelentéssel rendelkező fogalomjelei esetében a Nikolsburgi szófő oldalra nyúló mellékvonalai még jóval képszerűbben jelennek meg. A luvi írásjegyhez hasonló ábrázolásmód figyelhető meg a női alakot formáló szkíta csüngődíszen is.

A luvi írás ’Nap’ jelentésű logogramjai

A Napistent ábrázoló szkíta csüngődísz
/Hallstatt kultúra, i.e. 8. század, Blatnica. Fotó: Vágó Ádám/

Harangozó Imre, Újkígyós határában egy szántóföldön talált egy edényaljból készített orsónehezéket[13], melynek felületére a Nikolsburgi pan szófővel alakilag szinte teljes mértékben megegyező jelet karcoltak.

Az újkígyósi orsókorong a Nap jelével
/valószínűleg honfoglalás kori/

A szófő, különböző személyek által a XVI-XVII. században összeállított székely rovásábécékben megadott hangzósításainak az eltéréseiből arra lehet következtetni, hogy az idők folyamán nemcsak az eredeti jelentés merült feledésbe, hanem már a szófőben rejlő rovásjeleket sem tudták azonosítani. Ezen felül még az írásjegy alakja is megváltozott. A pan szófő a Szegedi Zsigmond-féle ábécében, ami az „összetett betűk” közé került, „emb”, Telegdinél „amb”, a Bolognai ábécében pedig „enb” betűcsoporttal hangzósították, de Kájoni Jánosnak a Telegdi-féle ábécé másolatának tartott jelsorban az „omb” átírás is előfordul. A Konstantinápolyi rovásfeliratban /1515/ az alapforma ‒ úgy, mint az előzőek esetében ‒ kör alakú, amit a rovó mb hangértékkel alkalmazott a „Szelimbök” név lejegyzése során.

A Konstantinápolyi felirat (1515) részletének olvasata balról-jobbra: „Szelimbök”
/másolat/

Luigi Ferdinando Marsigli gróf másolatában őrződött meg a Székelyföldön talált botnaptár rovásfelirata, melyben ugyanezt a jelet az Ambrus keresztnév leírása során használták.

A rovásbetűkkel lejegyzett „Ambruzs” (Ambrus) név a Gyergyói botnaptárban

Telegdi az „amb” jelzetű rovásjel mellett, egy hasonló jellegű írásjegyet is közölt, mely fölé hangértékül „tpru” illetve az erről készült másolatokban „tprŭ”, „tprű”, „tptrū”, „tptrű”, „pthrü”, „tpru”, „pru” van írva. Ugyanez a jel Kájoninál „pthru”, Szegedinél pedig „ptrű” hangzósítással található meg.     

Kájoni János az általa lejegyzett eredeti rovásábécében a Nikolsburgi pan szófőnek már a tovább egyszerűsödött, „félbevágott” változatát is közölte, ami nála az >n<, az >a< és a >p< rovásbetűk ligatúrája. A rovásjel alá, időszak értelemben, a „nap” szót írta és a rovásmutatványában is ezt az összerovást alkalmazta a „napról napra” szavak lejegyzésekor. Ez az adatforrás ‒ függetlenül attól, hogy Kájoni ismerte-e vagy sem az eredeti jelformát és annak jelentését, hangértékét ‒ már pusztán a két jelforma, a Nikolsburgi pan és a Kájoni-féle „nap” ligatúra közötti alakbeli hasonlóság és az általa bemutatott írásjegyhez társított jelentés is igazolhatja, hogy a Nikolsburgi „emp” és más ábécék „amb”, „omb” hangzósítása valóban hibás és alátámasztja az általam meghatározott pan olvasat helyénvalóságát is.

A Nikolsburgi pan szófő alakváltozatai[14]

A felvázolt összefüggéseket figyelembe véve a Nikolsburgi „emp” rovásjel eredetileg a ’fény’ jelentéssel bíró pan szónak volt a képjele, ami a székely ábécé megalkotása során a >p< és az >n< rovásbetűk forrásjele lehetett.

Az „vnc” jelzetű szófő

Csallány Dezső szerint az „vnc” rovásjel az ábécé egyik ligatúrája [...] „mely az „en” uk (többes szám!) jelnek tükörképszerű ábrázolása. Felületes elbírálásra ak+ak összetételnek látszik. A székely-magyar rovásírás veláris[15] kapcsolata őrződött itt meg. Ez sem számít ligaturának, hanem a „capita dictionum” csoportjába sorozandó. Már a XV. század közepén is érthetetlen összetételű és téves magyarázatú volt.”
Csallány tehát a székely-magyar rovásírásnak az egyik elkülönülve kialakult és uk hangértékkel rendelkező jelének vélte az „vnc” betűcsoporttal hangzósított rovásjelet, melynek párhuzamait a türk rovásírásban vélte megtalálni.[16]
Csallány valószínűleg nem tudott róla, de lehetséges az is, hogy a rovásjel értelmezése során nem vette figyelembe azt a tényállást, hogy ennek az írásjegynek rendkívül sok alakbeli párhuzama van. Az X alakú, a végein rövid vonalakkal ellátott rovásjel, az egyik legősibb és a régészeti leleteken leggyakrabban előforduló szimbólum, ami a jó szerencse, a Nap és a halhatatlanság jelképeként használt szvasztika vagy más néven Napkereszt egyik változata. Alakja abban különbözik a szvasztikáétól, hogy a visszahajló karok nem egy irányba, hanem egymással szembe állnak. Mivel ez a szófő a felsorolásban az ak hangértékű rovásbetűt követi, a keresett fogalom is ugyanezzel, helyesebben egy zöngétlen veláris k hanggal kezdődik. A >n< rovásbetű íve itt nem ismerhető fel de, mint ahogy az az alábbi leleteken látható, a szimbólumnak több olyan változata is van ahol az X alak visszahajló vonalvégeit ívesen rajzolták meg. Az ábécét megörökítő iratban a hangzósításban megadott v betű u, a c pedig k hangértékkel rendelkezik. Az >u< rovásbetű nem része a szófőnek, a magánhangzó jelölése az olvasat meghatározásának az elősegítése céljából tüntethették fel, amit úgy, mint a másik két szófő esetében, a mássalhangzók közé kell beolvasni. Mindezek alapján az „vnc” rovásjel a kun szónak volt a jele.

A kun szófő

A kun szó jelentése az altáji nyelvekben:

Üzbég: kun Nap, nap; qujɔš Nap.
Kun: kun Nap, nap.
Sárga ujgur: kun Nap, nap.
Csuvas: kon nap; xǝʷvel Nap.
Ujgur: kün Nap, nap; qojaš Nap.
Ótörök: kün Nap, nap; küneš Napos hely; isig qujaš Napmeleg.
Közép török: qujaš Nap; küneš Nap; kün Nap, nap.
Török: gün nap; güneš Nap; gujaš Nap.
Karahánida: kün Nap, nap; qujaš Naphő; küneš Napos hely.
Tatár: kön Nap, nap; qojaš Nap.
Azeri: gün Nap, nap; günäš Nap.
Türkmén: gün Nap, nap; güneš Nap, Naphő; qujāš Nap.
Hakasz: kün Nap, nap.
Sór: kün Nap, nap; qujaš Nap.
Ojrát: kün Nap, nap; qujaš Nap.
Halaj: kin, kün Nap, nap; kinäš Napfényes.
Jakut: kün Nap, nap; kuj̃ās hőség.
Dolgan: kün Nap; kuńās hőség.
Tuvai: xün Nap, nap.
Tofalar: xün Nap, nap.
Kirgiz: kün Nap, nap.
Kazak: kün Nap, nap.
Nogáj: kün Nap, nap; qɨjas Naphő.
Baskír: kön Nap, nap; könäs Naphő; qojaš Nap.
Balkár: kün Nap, nap.
Gagauz: gün Nap, nap; güneš Nap.
Karaim: kün Nap, nap; küneš Nap; qujaš, qujas Nap.
Karakalpak: kün Nap, nap; qujaš Nap.
Szalár: gǖn Nap, nap.
Kumik: gün Nap, nap; güneš Nap.

Sumer:
kun2 ragyog (akkád: nabâtu ragyogni) /The Pennsylvania Sumerian Dictionary/

Jelpárhuzamok

A Nikolsburgi kun szófő legkorábbi magyarországi előfordulását egy a késő bronzkor elejéről származó tárgyon fedeztem fel. A rovásjelet a Tószeg-Laposhalom lelőhelyen szórványleletként előkerült madár alakú csörgőn, a tárgy felfüggesztését szolgáló kurta szárnyak alá helyezték el. A madár számos nép mitológiájában szoláris szimbólumként jelenik meg.[17]

Égetett agyagcsörgő (i. e. 2000-1800)
 /Fotó: Vágó Ádám/

A rovásjel egy jóval későbbi keltezésű kőfaragványon, az ún. Pécsi címerpajzson is megtalálható, a heraldikai baloldali negyed alsó részében. A kun szófőnek a rovásfeliratos címerpajzson való használata amellett, hogy a tényleges jelentésének a tisztázását is nagymértékben elősegítette, egyben perdöntő bizonyítékként is szolgálhat, mert alátámaszthatja azt, hogy ezt a jelet valóban a kun fogalom és nem az -unk, -ünk igerag vagy az nk[18] hangkapcsolat lejegyzésére használták. Ugyanis a harántnégyelt címerpajzs mezőiben meglévő címerképek helyett valószínűleg azokat a szavakat rótták, amelyekkel az egyes alakokra utalhattak, köztük az egyik leggyakrabban használt címerképre, a Napra, amit a kun olvasatú és ’Nap’ jelentéssel bíró szófő felhasználásával tüntettek fel. A kőfaragvány tehát nem egy sírfelirat része volt, mint ahogy azt korábban Forrai Sándor az általa meghatározott olvasat alapján gondolta, hanem egy címerpajzs címerképeinek szokatlan, példa nélküli ábrázolása lehet.    

Rovásfeliratos címerpajzs (XIII. sz. vége – XIV. sz. eleje)
/forrás: facebook.com/kincsesbaranya/

Trója városának feltárása során számos olyan orsógomb került elő, melyeken szintén megtalálható a kun olvasatú Napjelkép és annak különféle változatai. A szimbólum a szarmata tükörfüggőkön is megtalálható.

Trójai orsógombok (bronzkor)
/Schliemann közlése/

Napjelképek a Fekete-tenger északi vidékén előkerült szarmata tükörfüggőkön (i. u. II-III.)
/Szolomonik közlése/

Összegzés

Ebben a tanulmányban a Nikolsburgi rovásábécé jelsorából további három rovásjelnek a szóértékét határoztam meg, amelyekről szintén bebizonyosodott, hogy egykor valóban szófők, azaz az elsőként lejegyzett fogalmak voltak. Ezek a következők:
1. „and” → dan → hajnal, ragyog.
2. „emp” → pan → fény, Nap.
3. „vnc” → kun → Nap.

A tárgyalt szófőknek az összefüggésrendszere egyértelműen igazolja, hogy azokat eredetileg nem különböző hangkapcsolatok pl. mb, nd, nk stb. jelölésére hozták létre. Ezeknek a szimbólumoknak a keletkezése egy jóval távolabbi időszakra tehető, amelyek minden kétséget kizáróan az ősi egyetemes hitvilághoz, a Napkultuszhoz kötődő fogalomjelek voltak. Úgy tűnik, hogy a hangjelölő írásrendszerek megalkotása során ezek a fogalomjelek az egyes írásjegyek alapjául szolgálhattak.
A székely ábécében, az ótörökével egyetemben, több olyan rovásjel is található, melyeket ezekből az ősi szófőkből emelhettek ki. Az ótörök írásrendszerben a formai hasonlóságok és a türk nyelveknek a Nap megjelenési formáit, tulajdonságait kifejező szavai alapján az ng, nt hangkapcsolatnak és a d hangot jelölő rovásbetűnek lehetnek szófő előzményei. A p hangértékű rovásjel jenyiszeji alakváltozatainak a segítségével kitűnően szemléltethető az írásjegy kialakulásának, fejlődésének, egyszerűsödésének a folyamata. A pan szófő kettéválasztásával megalkotott írásjegynél megtartották az alapjel íves formáját, de a főszárra húzott mellékvonalak száma már egyel csökkent majd végül a főszár elvesztette a görbületét és végül csak egy mellékvonala maradt. A talaszi és az orkhoni rovásbetűk estében a főszár már egyenes vonalú és a mellékvonalak száma ‒ a székely >p< rovásjelhez is viszonyítva, melynek három mellékvonala van ‒ is csak egy.    

Az ótörök írásrendszer valószínűleg Napjelképekből képzett írásjegyei

A Nikolsburgi ábécé eredetijének a lejegyzője három különböző alakú, de egyaránt a legősibb valláshoz, a Nap tiszteletéhez kapcsolódó szófőt gyűjtött össze, melyek minden bizonnyal a népvándorlás során a Kárpát-medencében letelepedett, de más-más anyanyelvű népcsoportok hitvilágának a jelképrendszeréből származnak. Ugyanis az ábécé szófőinek az értelmezése során kapott eltérő hangalakú de egyaránt a fényt és meleget sugárzó Napunkra vagy egy távoli csillagra vonatkozó kun és pan kifejezések a különböző nyelvcsaládokba (altaji, indoeurópai) sorolt nyelvek szókincsének a részét képezték és képezik még napjainkban is. Az égitestek nevei és a természeti jelenségeket leíró szavak az akkori társadalom mélyen gyökerező és szilárd alapokon álló hitének a kifejező elemi voltak. Ezen felül, mivel ezek a kifejezések a nyelv legősibb korszakából származván az alapszókészletbe tartoznak, a kicserélődésüknek nagyon csekély volt az esélye. Éppen ezért ezek a különböző eredetű, hangalakú, de azonos jelentéssel rendelkező szavak akár a Kárpát-medence népvándorlás kori nyelvi- és etnikai sokszínűségét is igazolhatják. 

A tanulmányban elemzett szófőkből származtatható székely rovásbetűk az alábbiak:

Az nk és nd hangkapcsolat jelölésére megalkotott ligatúrák a székely írásrendszerben

A Nikolsburgi szófők jelpárhuzamai[19]

Antal Csaba

Jegyzet:

[1] Mivel a latin írás 9 rövidítőjelének önmagában mindig con vagy cum (ksz. kon, kum) jelentése volt egy másik értelmezés eshetősége is fennáll. 
[2] A Nikolsburgi ábécében a búzamagra hasonlító jelképnek a kétféle hangzósításból kifolyólag két jelentése is volt, az egyik a latin rövidítő jellel felülírt usz, a másik pedig a jenni (ez az olvasat az áthúzott ’tprq’ betűsor később javított és egy hullám alakú rövidítőjellel ellátott ’ÿni’ jelsor alapján lett meghatározva),  ami a hangalak alapján leginkább az ótörök yéni, a szanszkrit yoni kifejezésekkel hozható kapcsolatba.
[3] Máté Zsolt a „rejtélyes” betűcsoportot „temperius” (ksz. temperiusz) alakban oldotta fel, melynek jelentése ’korábban’. Ezt az olvasatot azzal próbálta meg alátámasztani, hogy az ábécé lejegyzője arra utalt a rovásjel fölé írt betűsorral, hogy „az ent jelet ’korábban’ (temperius) három cikk-cakkos áthúzással jelölt függőleges rovásként írták, később pedig eggyel.” Ez az elmélet már ott megdől, hogy a „tprq” betűsorban nincs m betű, a szó vázát képező mássalhangzók adottak, így a hangzósításban megadott, a keresett szó vázát képező mássalhangzók közé nem lehet önkényesen mássalhangzókat beilleszteni, csakis a hangzósításhoz szükséges magánhangzókat. Ráadásul a rovásjelek összevonásával megalkotott szójelben sincs >m< rovásjel, abból csakis a hangzósításban felsorolt betűkhöz tartozó rovásjelek emelhetők ki. Máté a tárgyalt jelkép ábécében elfoglalt helyét és ezzel együtt a rovásjelek sorrendjét is tévesen határozta meg, ami nem balról-jobbra, hanem a székely írás sorvezetésének megfelelően jobbról-balra halad. Elkerülte a figyelmét az is, hogy az első példányt lemásoló Philippi de Penczicz véletlenül kihagyta a felsorolásból a „tprq” rovásjelet, amit utólag a lap alján pótolt és egy kettős kereszt jellel megadta a szójel ábécében elfoglalt tényleges helyét. Tehát az eredeti iratban a „tprq” rovásjelét nem az „ent”, hanem az „est” jelzetű összerovás után jegyezték le.
[4] Az első szó a terebélyes jelentéssel rendelkező tepere, aminek rövidült változata a palóc tebe (tebefa: a magyar népszokásokban az életet, a termékenységet jelképező felékesített faág). A magyar nyelvtörténeti adatok és a dravida nyelvekben található alaktani egyezések, jelentésbeli párhuzamok segítségével meghatározott reku kifejezés pedig valószínűleg virág, ill. levél jelentéssel rendelkezik. Mindezek alapján a betűcsoport feloldásával kapott ’tepere reku’ legvalószínűbb jelentése ’terebélyes lombos (fa)’ vagy terebélyes virágzó (fa).
[5] Teljes cím: Rudimenta priscae Hunnorum linguae brevibus quaestinobus ac responsionibus comprehensa (A hunok régi nyelvének elemei rövid kérdésekben és feleletekben összefoglalva)
[6] Nyilvánvaló, hogy Telegdi a Rudimentában közölt és valóban szótagokat jelölő, de különböző hangértékű rovásbetűk összevonásával létrehozott írásjegyek alapján gondolta ezeket a szófőket is szótagjeleknek.
[7] A Telegdi által közölt és hüllőszerű jeleknek nevezett szófők: „ant”, „ptru” és „amb”.
[8] A rovásbetű alapja a rovás >n<, amit felső harmadában egy rövid rézsútos vonallal húztak át. Ezzel jelölték a >d< betűt. Ezt a betűkapcsolatot használta az ún. Bolognai rovásnaptár megalkotója is.
[9] A szótárban megadott jelentések közül az írásjegy képi tartalmának megfelelő meghatározások.
[10] Szolomonik a tükrökön lévő mintázatokat szintén a Nap, a fény ábrázolásának tartja. Minderről így ír: „Mit jelenthetnek a tükrökön lévő jelek? Ezek gyors felváltása a díszítésekkel arra utal, hogy a jeleknek nem volt gazdasági vagy gyakorlati jelentőségük: a különböző területekről származó, azonos képekkel ellátott tükrök sokasága nem teszi lehetővé, hogy ezeket tulajdonjegynek vagy a mesteremberek bélyegzőjének tekintsük. Talán nem véletlen, hogy a tükrök gyakran a Nap képét hordozzák, hiszen a kerek tükörkorong a régiek szemléletében is a Naphoz, a fényhez és a tükröződéshez kapcsolódhatott.”
[11] A Han-kori (i. e. 206 – i. sz. 220) jelforma alapja egy csodálatos égi tünemény, a napudvar, ami a fénysugaraknak, a 8-12 km magasban képződött fátyol- és pehelyfelhőkben levő jégkristályokról való visszaverődése során jön létre a Nap, ritkábban a Hold körül. A leggyakoribb formája: ʘ A körbezárt pont jelkép az egyiptomi írásban a ’fényes’ és a ’Nap’ jelentéssel rendelkező hieroglifák alapeleme. 
[12] Varga Géza korábban úgy vélte, hogy a székely írás d hangértékkel rendelkező rovásbetűjének az alapjele a sumer dingir jelentésű képjel lehetett. Napjainkban viszont már amellett próbál érvelni, hogy a >d< rovásjel a magyar hieroglif írás dana szójeléből alakult ki. Szerinte a dana szó az ősvallás egyik istenének volt a neve. Azonban ezek a következtetések, a fenti megállapításaim alapján, nem állják meg a helyüket. Ráadásul az utóbbi elképzelésének az alátámasztására idézett „Dana verje meg!” mondás ‒ melyben szerinte egy istenségre utalnak ‒ értelmezésében és a megemlített mitológiai lény jellemvonásának a meghatározásában is hibázott. Ugyanis az átkozódások alkalmával emlegetett Dana nem egy jóságos isten és nem is a folyók istene, hanem egy szörnyeteggé változtatott lény, egy démon volt. A Magyar tájszótárban a következő értelmezés olvasható: „Danna, Dana rossz szellem, ördög. Dana verje meg! (Zala m. Kresznerics F. Szótár 1.96). Danna bújjék bele! Danna vigye el! (Göcsej 1816. Nyr. XVIL508). Dana vigye! (Göcsej, Nagy-Lengyel Nyr. XIV. 140).” A Magyar nyelv szótárában: „Zalában is rossz szellemet jelent, melyre az átkozódók szoktak hivatkozni. Dana (manó) verje meg.”
[13] A használat során sebesen pörgő orsónehezékek és orsógombok a rajtuk lévő jelképek (égig érő fa, csillagok, Nap stb.) alapján nem pusztán a fonás segédeszközei, hanem a világ teremtéséről alkotott mítoszokban megemlített és a mindenség eredetét illetve a négy folyó forrását szimbolizáló köldöknek a kicsinyített másai voltak. Az észak-európai és ázsiai népek nagy része az ég köldökének, középpontjának a Sarkcsillagot tartja, amely körül az égbolt, az egész világ forog.
[14] A rovásjel alakjának a változatossága, torzulása abból fakad, hogy a jelnek több forrása is volt és a jelet megőrző ábécéket más-más időpontban különböző személyek másolták le.
[15] Mély magánhangzós.
[16] „A nikolsburgi ligaturák unk jele, mint mély magánhangzós kapcsolatú uk jel, előfordul a Kubán vidéki Karacsajevszk rovásfeliratában mint, qu jel, rokon kivitel mellett.” (Csallány)
[17] A perzsa mitológiában a Szimurg, a csodás madár, az égi hatalom jelképe, a felhő, a Nap és az égzengés megtestesítője. Kínában szoláris madár a kakas, a daru, a főnix és a páva is. A taoizmusban a varjú szintén a fény madara, aminek a Nap az otthona.
[18] Az nk hangkapcsolat jelölésére nem a Nikolsburgi-féle szófőt, hanem egy olyan ligatúrát használtak, amelyben a rombusz alakú >k< betűt az >n< rovásjel metszi.
[19] Egyes jelképeknek a táblázatban közölteknél jóval több alakváltozata és előfordulása van.

Irodalom:

Алтай Сәрсенұлы Аманжолов, Прототюркская руноподобная надпись на серебряной чашечке, 2003.
Anton Deimel, Pantheon Babylonicum, 1914.
Anton Deimel, Planetarium Babylonicum, 1950.
Czuczor Gergely-Fogarasi János, A magyar nyelv szótára, Pest 1862.
Csallány Dezső, A székely–magyar rovásírás emlékei (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 3. - 1960 (Nyíregyháza, 1963).
Элла Исааковна Соломоник, Сарматские знаки Северного Причерноморья, 1959.
Francis Joseph Steingass, A Comprehensive Persian-English Dictionary, 1892.
Gerard Clauson, An etymological dictionary of pre-thirteenth-century turkish, 1972.
Henry Schliemann, Ilios the city and country of the Trojans, 1880.
Karl Faulmann, Illustrirte geschichte der schrift, 1880.
Kuun Géza, Codex Cumanicus, 1880.
Martti Rӓsänen, Versuch eines etymologischen wörterbuchs der türksprachen, 1969.
Máté Zsolt, A székely rovásírás latin rejtélye, Nyelvtudományi Közlemények 98.
Monier Williams, A Sanskrit-English dictionary, 1872.
Németh Gyula, A magyar rovásírás (a Magyar nyelvtudomány kézikönyve II/2. füzet.).
Németh Gyula, Egy jász szójegyzék az Országos Levéltárban, A MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei (12. kötet, 1-4. szám), 1958.
Pál József-Újvári Edit: Szimbólumtár, 1997.
Ranko Matasović, Etymological dictionary of proto celtic, 2009.
Robert Archibald Armstrong, A gaelic dictionary, 1825.
The Pennsylvania Sumerian Dictionary
Szinnyei József, Magyar tájszótár I.
Сосланбек Якубович Байчоров: Древнетюркские рунические памятники Европы, 1989.
The Sino-Tibetan Etymological Dictionary and Thesaurus
The Tower of Babel
Thomas Burrow, Emeneau Murray Barnson, A Dravidian etymological dictionary, 1984.
Új magyar etimológiai szótár
Vágó Ádám, A Kárpát-medence ősi kincsei, 2015.