Az aranytárgyakról röviden

1799 júliusában, egy nagyszentmiklósi ház udvarán végzett földmunkák során páratlan kincsleletre bukkantak. A 23 darabból álló, alig kevesebb, mint 10 kg összsúlyú lelet-együttest, a megtalálói egy aranyművesnek és egy görög kereskedőnek adták el, ami végül a Császári és Királyi Régiségtárba került. A VIII-X. században készült kincslelet különböző rendeltetésű aranytárgyai a következők:  hét korsó, négy ivócsésze, három bikafejes csésze, két pohár, két nyeles tál, két talpas kehely, egy ivókürt, egy ovális tál és egy üvegpaszta berakású szelence. Ezekből 12 tárgyon összesen 18 rovásfelirat és 4 tamga valamint két csészén, görög jelekkel írt szöveg is látható. Az „óbolgár kincs”-ként számon tartott tárgyak Bécsben, a Művészettörténeti Múzeumban (Kunsthistorisches Museum) tekinthetők meg.

A felirat korábbi olvasatai

A nagyszentmiklósi aranytárgyakon lévő rovásfeliratokra nincsen széleskörűen elfogadott olvasat, ahány kutató annyiféle értelmezés látott eddig napvilágot. A feliratok feloldását nehezíti, hogy azok eltérő jelkészlettel és valószínűleg több nyelven íródtak, ráadásul úgy tűnik, hogy a jeleket, egy feliraton belül, más-más ábécéből emelték át és a betűk jellegéből is megállapítható, hogy a különböző szövegeket nem ugyanaz a személy rótta a tárgyakra. Az elemzés alá kerülő felirat öt eszközön található meg, amit majdhogynem azonos jelkészletet használva, poncolással mélyítettek azok felületébe.

A 9-es számú ivócsésze felirata, amit kizárólag csak az ivásra használt eszközökre vittek fel /forrás: 24.hu/ 

A 22-es számú aranykehely
/forrás: pinterest.com/

Csallány Dezső szerint a nyílvessző alakú jel – jobbról a negyedik – ’ok’ hangértékű. A teljes felirat szerinte a következő: ’Šun^ád-ok zaok’, ’Šunád-törzs’ (az első szó a Csanád név korábbi változata)

Róna-Tas András feloldása: ’t^odruq joč^uq⁽ⁱ⁾’ azaz ’Todruq/Todurus/Todrus kis gyerek(e).’

Vékony Gábor olvasata: ’ür^ᴕtχ  ⁱz^ᴕdoγ’ azaz ’Üríts izadogh /üríts hevülő/.’

Németh Gyula javaslata: ’Tur^um? ^îčaj^aq’, ’Turum ivóedénye.’

A felirat feloldási kísérlete

A jelek állása kitűnően mutatja, hogy a feliratot jobbról-balra kell olvasni. A betűk sorrendben a következők:

1. Ü – azonos hangértékkel megtalálható még a 10-es számú ivócsésze karcolt feliratában, a kiskundorozsmai avar kori íjcsontmarkolaton valamint a szarvasi– és a  jánoshidai tűtartón. Hasonló formában Bardócz Pál kéziratban is előfordul azzal a különbséggel, hogy a félkörre húzott vonás annak külső végén helyezkedik el.

Részlet Bardócz Pál marosvásárhelyi kéziratából
/Teleki–Bolyai Könyvtár, Tq 1413 Ms. 175, 331/

 A nagyszentmiklósi–, a kiskundorozsmai– és a szarvasi ’ü’ betű

2. D – azonos formában megtalálható, a III. század elejére keltezett Suszyczno-i lándzsahegy rúnafeliratában valamint a nagyszentmiklósi 6-os számú korsón.

 Balról-jobbra: a Suszyczno-i lándzsahegy– és a nagyszentmiklósi kincs ’d’ betűje

3. R – az előző két jellel egyetemben az eurázsiai rovásemlékek gyakori eleme, ami előfordul a Homokmégy-halomi csont tegezszáj, Mikulčice-i avar kori íjcsontlemez és a nagyszentmiklósi 8-as számú víztartó tál feliratában is.

4. S – megegyező hangértékkel megtalálható az ózd-szentsimoni szkíta íjcsontlemezen, az észak-olaszországi Camonica-völgy Kr.e. I. évezredben keletkezett sziklafelirataiban[1] valamint etruszk nyelvemlékekben, pl. egy alább közölt korsó oldalára karcolva. Ez a rovásjel, tehát már régtől fogva ismert az írástörténettel foglalkozók körében, ennek ellenére Hosszú Gábor és Zelliger Erzsébet a nagyszentmiklósi feliratokat tárgyaló 2014-ben kelt tanulmányában megismétli Vékony Gábor azon állítását, hogy az aranytárgyak felirataiban lévő „hegyes H graféma” egyetlen másik előfordulása sem ismert.
A nyílra hasonlító bevésés hangértékének újragondolását teszi szükségessé, hogy a jelnek a fentebb említett etruszk korsóra írt szöveg hivatalosan elfogadott és minden bizonnyal helyes olvasatában is, kiejtés szerint ’z’, vagy ennek zöngétlen hangpárja, azaz ’sz’ a hangértéke. A „nyíl” jel nemcsak az etruszkok által használt írásjegyek között található meg, hanem alakja, sőt a hangértéke alapján, párhuzamba állítható a kínai Hsiang szimbólumok között található ’shih’ jellel, melynek jelentése ’nyíl’ illetve a kínai ku-wen ’si’ és az egyiptomi ’szun’ képjellel, melyek ugyancsak ’nyíl’ jelentést hordoznak. Az alább látható írásemlékekben előforduló nyíl jel tehát valószínűleg ebből az ősi képjelből fejlődött ki, melyben a kilőtt nyílvessző hangját utánzó kifejezéseknek (susog, sistereg) a szókezdő ’s’, ’sz’ hangja rögzült.

A nyílvessző jelentésű képjelek, Diringer és Faulmann közlése alapján

Balról-jobbra: a nagyszentmiklósi–, az ózd-szentsimoni–, az etruszk korsó– és a Camonica-völgy ’s’ hangértékű rovásjele

A 9-es, 10-es, 17-es, 22-es és 23-as számú aranytárgyon lévő rovásfelirat nyílvessző alakú betűjének korábbi hangértékjavaslatai Az ózd-szentsimoni szkíta íjvégcsont 

Kr.e. 4. századi etruszk korsó, ’Bruties esum’ (kiejtés szerint: ’Brutisz ezum’) felirattal

5. a rövid függőleges bevésés szóelválasztó jel.

6. Ё – a jel alakja teljesen azonos a Kr.e. VI. században készült frígiai Midas emlékmű és a Camonica-völgy sziklafalirataiban lévő, ’ë’ hangértékkel rendelkező betűjével, de megtalálható nagyon sok frígiai edénytöredék feliratában is. A 9-es és a 10-es ivócsészén három, az ivókürtön és a 23-as számú kelyhen – a kőfeliratokhoz hasonlóan – négy, a 22-es kelyhen pedig öt mellékvonallal rendelkezik. Ugyanez a jel megtalálható a 8-as számú víztartó tál peremére vésett feliratban is, ugyancsak négy mellékvonallal. A szarvasi tűtartó rovásában is fellelhető szintén négy mellékvonallal. A fővonalra húzott mellékvonalak száma kiejtésbeli különbségre utalhat, mivel a Midas emlékmű feliratában egy szövegen belül mind a két változat megtalálható. ‏A háromnál több mellékvonal valószínűleg a zárt ’e’ (ë) vagy a félig zárt ’é’, míg a négynél kevesebb a félig nyílt ’e’ hangot jelöli.

Balról-jobbra: a nagyszentmiklósi–, a Midas emlékmű–, és a Camonica-völgy ’ë’ hangértékű rovásjele

Kamunni sziklafelirat, Capo di ponte, Kr.e. V-IV. század. Valószínű olvasat, balról-jobbra: ’LЁSU ЁTЁS’ (ëtës=édes?) /forrás: wikiwand.com/

A venét–, a rét–, a kamunni– és a lepontus jelkészlet
/forrás: luc.devroye.org/

A Midas emlékmű felirata ’e’ és ’ë’ hangértékű jelekkel (a felirat olvasata: Baba memevaiz proitavosz kfisanavësosz zikeneman ëdaësz.)

7. K – a rúna írásban, az etruszk- és az ógörög ábécében a ’k’ hang jele. Megtalálható a campagnai szkíta fokos, a kiskundorozsmai avar kori íjcsontmarkolat és a Mikulčice-i íjcsontlemez rovásfeliratában. A nagyszentmiklósi 3-as, 4-es, 6-os számú korsó, a víztartó tál, a 10-es csésze, a 23-as kehely, a 15-ös és 16-os nyeles tálkák más mondanivalót közlő felirataiban szintén ugyanez a jel látható.

8. U vagy O – az ógörög ábécében az ’o’, míg az ótörök jelkészletben az ’o’ és az ’u’ hang jele is egyben. A nagyszentmiklósi víztartó tálon, a 3-as és a 4-es számú korsón fordul még elő. 

9. H – az ógörög és a rúna ábécében a ’h’ hang jele. A nagyszentmiklósi aranytárgyak közül a 10-es csészén a bordázat közé karcolt rovásban és a 8-as tál peremére poncolt feliratában is megtalálható.

A szókezdő ’ü’ hang ugratásával – amit a jelek közé egészen az ’ë’ hangzóig kell beolvasni – az alábbi mondatot képezhető:

Üdrüs Ёkóh! vagy Üdürüs Ëkóh!

A szavak jelentése

Üdrüs, üdürüs: Üdrüs ótörök nyelven am. választás, választani, ’üd’ pedig am. tanácsot adni. A szintén ótörök ’üdür’ am. előnyben részesíteni, választani, ’ürüs’ am. segíteni. Nem hagyható ki a szófejtésből, hogy a magyar ’üd’ gyök, jólétet, boldogságot jelent. 
Ёkóh: az anya, nagyanya, nagyapa, ős jelentéssel bíró névszó, számos nyelvben megtalálható különböző formában. A magyar ’ük’ A mongolban eke és a szanszkritban akká am. anya; továbbá szintén a mongolban üköi am. néne (soeur ainée); Budenz J. szerént a finnben eukko és finnlapban akko am. nagyanya.[2] A dravida nyelvekben[3] számos alakban előfordul: Parji: ’akka’ am. nagyapa. Gondi: ’akko’ am. dédapa és ’ukko’ am. nagyapa. Pengo: ’ako’, ’ake’ am. nagyapa, ős. Tamil: ’akka’, ’akkai’, ’akkan’ stb. és tulu nyelven: ’akka’, ’akké’ am. nővér. Ótörök nyelven ’eke’ am. nagynéni, nővér, ujgur ’éci’ am. idős rokon. A magyar nyelvben az ’ük’ előtag a negyedik ősre utaló kifejezés.
A 10-es számú csészére azonos jelkészlettel, de más nyelven ugyanezt a jelentést hordozó szót karcolták. A karcolt felirat teljes olvasata: ’Üg Üküh’. Ez a két szó a hangalak alapján leginkább a mongol ’üg’ (nagy) és ’üköi’ (néne) illetve a magyar ’ük’ (ős) kifejezésekkel azonosak. A csészére karcolt ’üküh’ melléknévi előtag, a szóvégi ’h’ hang nélkül, a Halotti beszéd szövegében is megtalálható, az ’isemüküt’[4] összetett szóban. Mivel a részben türk nyelvű poncolt felirat első szavában a támogatás kérése (jó tanács) illetve az előny megszerzésének az óhaja fogalmazódik meg, az ’Üdrüs Ёkóh!’ magyarul azt jelentheti, hogy ’Segíts Ёkóh!’. A 10-es csészére karcolt szöveg pedig a következőképpen hangzik magyarul: ’Isten hatalmas!’

A 10-es számú ivócsésze karcolt felirata (jobbról a 2. és 3. jelet egyaránt használták a ’k’ és ’g’ hang jelölésére) 

 
De, vajon miért van a névszó végén egy ’h’ hang? Mindez a következőkkel magyarázható: ... Különös figyelmet érdemel, hogy a h mint pusztán szellet vagy lehellet némely régi magyar codexekben, mind a szók elején levő önhangzók előtt, mind a szók végén álló önhangzók után számtalanszor eléfordúl, mintha már régi iróink érezték volna azon általános elvet, hogy minden önhangzót, mely magában vagy a mennyiben magában áll, valamely fínom lehellet mind megelőz, mind követ ... Továbbá a perzsában a szó végén önhangzó nem állhat, hanem ha egyéb mássalhangzónak nincs szerepe, h betü (erős lehellet) foglal helyet. Kitünö példáink vannak ezekre, mint imént érintők, némely régi nyelvemlékeinkben. A Debreczeni legendáskönyvben különösen a törzsszók végén levő önhangzók csaknem általán h-val mint utólehellettel vannak írva, pl. eh (névmás), jóh, ah (névmutató, még ebben is: ah országnak, nem: az országnak), kih, mih (névmás), ímeh; gyakran ragok és képzőknél is, minthogy ezeknek is saját értelmét még érezé az iró, mint tevőh, nekih (= nek-ő), születéseh, egyetömbeh, tömlöczbeh, borráh (= bor-vá); az a, e névmások ragozásaiban is: ahra, ahról, ehben, ehből, ehképen; így az öszvetételekben: kihadá, lehszállván, johvolta, végre több más esetekben is, mint: maih, éjjelih, szomorúh, akartah, volnah stb. Egyedűl ebből lehet megmagyarázni a magyar ragozás azon szabályát, mely szerént a törzs véghangzója ragozáskor hosszuvá válik.[5] Ez az ősi nyelvtani sajátosság szintén megtalálható a régi magyar Enéh személynévben.
A tárgyak poncolt szövege a Képes Krónika azon leírását jutatta az eszembe, ami a magyaroknak azt a szokását meséli el, amikor Isten áldását kérik népükre vagy egy elvégzendő illetve bevégzett cselekedetükre. 
Árpád pedig népe között megtöltötte a Duna vizéből szarukürtjét, és mind a magyarok előtt ama kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte: adja nekik az Úr ezt a földet mindörökre. Szavait végezvén, felkiáltottak a magyarok: „Isten, Isten, Isten!” Háromszor hangoztatták, innen keletkezett ez a szokás, meg is maradt a magyaroknál mai napig.[6]
Árpád vezér tehát az ősi szokás szerint emelte magasba a Duna vízével megtöltött kürtjét s miközben ivott belőle, a tömeg a Teremtő nevét harsogta, az aranytárgyakon olvasható formában: Ёkóh! Ёkóh! Ёkóh! Vagy szintén háromszor: Üküh!
Tulajdonképpen az aranytárgyak eme felirata, mint ahogy Anonymus is megemlíti Árpádék esetében, a szkíta törzsek azon szokásáról árulkodik, amikor kegyelmet, segítséget kértek Istentől vagy hálát adtak neki, miközben áldomást (magnum aldamas fecerunt [7]) tartottak.

Árpád vezér áldomást iszik
/Képes Krónika, részlet/

A Suszyczno-i párhuzam 

Meg kell még említenem azt a korábbi felfedezésemet is, hogy a nagyszentmiklósi 6-os számú korsó egyik rovásának három jele azonos sorrendben megtalálható az ukrajnai Suszyczno-nál talált lándzsavég rúnafeliratában is, azzal az apró különbséggel, hogy a szóvégi ’s’ hang lejegyzésére a harci eszközön más, de valószínűleg azonos hangértékkel rendelkező jelet használtak. Ez a jelsor az én olvasatomban ’IDiS’, ami a korsón jobbról a második szó, a fegyveren pedig a mondat végén látható. A fegyver feliratának az olvasatát a későbbiekben fogom ismertetni, de elöljáróban annyit elárulok, hogy az a tárgy rendeltetéséhez tökéletesen illeszkedik. 

Lándzsahegy a III. század elejéről. Lelőhely: Ukrajna, Suszyczno. A felirat olvasata: ’TILAR IDiS’

A nagyszentmiklósi 6-os számú korsó fenekén lévő karcolat rovások, középen az ’IDiS’ kifejezéssel

A korsó és a lándzsahegy azonos jelekből álló rovása

Összefoglalás: az aranykincsek fentebb tárgyalt poncolt feliratában lévő ’s’ és ’ë’ betűk frígiai és észak-olaszországi írásemlékekben való előfordulása és azok ismert és tényleges hangalakjának a tudatában kijelenthető, hogy a felirat újraértelmezése során kapott gondolatsor jóval elfogadhatóbb, mint a korábban közölt javaslatok. Mivel ezek a poncolt betűk az aranykincs különböző rendeltetésű tárgyainak más-más mondanivalót közlő feliratában is előfordulnak, mindenképpen szükséges azokat is újra elemzés alá vonni, a jelen írásban megadott hangértékek alapján. A fríg és az etruszk ’s’ valamint ’ë’ hangértékű írásjegyek Kr.e.-i időszakra tehető előfordulása miatt nem kizárt, hogy a nagyszentmiklósi kincsek e jeleket hordózó tárgyai jóval korábban, a szkíta korban készültek.  

Antal Csaba

Irodalom

Czuczor Gergely–Fogarasi János, A magyar nyelv szótára, 1862
David Diringer, Alphabet a key to the history of man kind, 1948
Gerard Clauson, An etymological dictionary of pre-thirteenth-century turkish, 1972
Hosszú Gábor–Zelliger Erzsébet, Többnyelvű feliratok a Nagyszentmiklósi aranykincsen, Magyar nyelv 100(2):177-195, 2014
Karl Faulmann, Illustrirte Geschichte der Schrift, 1880
T. Burrow–M. B. Emenau, A dravidian etymological dictionary, 1984

Jegyzet:

[1] A Camonica-völgy, Kr. e. 500–50 között rótt és eddig megfejtetlen kőfeliratainak a száma kb. 170. A fejlett írásrendszerrel rendelkező nép egy része a római térhódítása előtti században elhagyta a vidéket, míg a helyben maradottak fokozatosan beilleszkedtek a római társadalomba.
[2] [5] Cz-F szótár
[3] Dravidák: kb. Kr.e. 4000 évvel ezelőtt Közép-Ázsiából Délnyugat-Ázsiába vándorolt népcsoport, az Indus-völgyi civilizáció létrehozói. A magyar szótövek túlnyomó része –több, mint 3000 szó– dravida eredetre vezethető vissza.
[4] ...Terumteve miv isemucut adamut... (az ’isem’ baskír nyelven am. név)
[6] Képes krónika: a magyarok régi és legújabb tetteiről, eredetükről és növekedésükről, diadalaikról és bátorságukról; Geréb László fordítása, 1993
[7] ...magnum aldamas fecerunt... azaz ’nagy áldomást tettek’

„Segíts” megfejteni Székelyudvarhely első rovás emlékét!

Így szólt a Haáz Rezső Múzeum közösségi oldalán, 2015. augusztus 15-én közzétett felhívás, ami a Székelytámadt várban végzet régészeti kutatások során a XV.-XVI. századi kultúrrétegből előkerült töredékes tégla rovásjeleinek a megfejtésére buzdított. Szép számmal érkeztek a javaslatok, ám mindannyian elkövették azt a hibát, hogy a rovásjelek között lévő kb. 35°-ban elhelyezett rövid vonásokat szóelválasztó jeleknek, volt aki pontoknak(!) tartotta, ezért ezek a próbálkozások nem vezettek eredményre. Mivel az elválasztójeleknek tartott rovásjelek kikerültek a jelsorból, a megmaradt betűk a legvalószínűbb, de értelmetlen 'ULI JANVOT' olvasatot adták, felvetődött, hogy a felirat nem magyar nyelven íródott és a tárgy hamis volta is szóba került. Ez utóbbit a leleten végzett tudományos vizsgálatok azonban nem igazolták, ugyanis egy nemrég elvégzett termolumineszcens kormeghatározás szerint a téglát 1680–1760 között égették ki. 

A székelyudvarhelyi téglatöredék /kép: Sófalvi András/ 

A felirat olvasata

Az utolsó nyolc jel Ráduly János néprajzkutató által a Lustra folyóiratban megjelent feloldását –néhány saját magyarázattal és egy másik olvasat lehetőségének a felvetése mellett – helyesnek tartom, ami a következő: IRJAN VÓT. Szerinte az igealak régmúlt idejű, melyben az 'írján' szó, az 1515-ben keletkezett, de csak másolatban fenn maradt konstantinápolyi rovás 'írtán' alakját idézi.

Az 'írtán eszt' szavak Hans Dernschwam útinaplójában

A jól beazonosítható tizenkét rovásjelből az utolsó nyolc jel jobbról-balra haladva sorrendben tehát a következő (a betűk számozása nálam a jeltöredékkel kezdődik):

6. I – a főszárra húzott ferde vonal dőlésszöge megegyezik és megközelítőleg azonos hosszúságú a tévesen szóelválasztó jeleknek tartott vonásokkal.
7. R – a rövid vonás az egyperdületű 'r' hangot jelöli, ami megtalálható a székelydályai és a vargyasi rovásfeliratban vagy pl. a Szilágyi István-féle rovás ábécében is.
8. J vagy V – a jel egyharmadát habarcs tölti ki, ezért a főszár felső végére kb. 40°-ban balra és lefelé húzott és a kiégetés előtt valószínűleg véletlenül elkenődött vonal alig észrevehető. A 8. és a 9. jel között úgy tűnik, mintha nemcsak egy rövid vonás, hanem egy 'vé' alak is lenne, ezért a 'v' és az 'a' rovásbetűk összevonása sem zárható ki. 
9. A ('v'-'a' összerovás?)
10. N
11. V
12. O
13. T

A téglára rótt 'ír' igének a régies 'irjan' alakban való használatára írott emlékek is a rendelkezésünkre állnak. Megtalálható például Bornemisza Anna, Bojér Zsigmondnak írt levelében ... Kegyemed levelét elvettem, melyet Székely Márton hozatt, értem a Zollami dolgáról mit irjan Kegyelmed, mind penig Balló uramtól megértettem. ...[1] illetve Mikes Kelemen Törökországi levelek című művében Tudom, hogy már azt várja kéd, hogy megirjan, mitsoda állapotban volt az Ur az illyen szomorú órákban? [2] Ez a kifejezés ebben a formában még napjainkban is megtalálható a csángó nyelv szókincsében, pédául a múltban, a valószínűleg elvégzett cselekvésre utaló Kel lett lesz írjan /= valószínűleg írt [3] mondatszerkezetben. Az 'írván' alaknak a nyelvünkben való meglétére is rengeteg adatunk van egészen a XX. század közepéig. Két példát hozva, megtalálható például Nagy Bányai Mátyás 1580-ban nyomtatott könyvének a címében, Historia az Iacob patriarcha fiaról, Iosephrol : ki meg vagyon irvan Mosesnec elsoe koenyvében [4] és egy 1673-ban kelt eperjesi összeírásban is, Az Alsó Hostaton lévő házamat vettem fl. 212. de puszta lévén, mint egészen újonnan építettem meg; az építésre mit költöttem, fel nem írván, nem tudom. [5]

Ráduly, a felirat első részének négy jeléből a „trup” ill. „trul” szavakat olvasta ki, ami feltételezése szerint a Turul, hely- vagy személynév töredéke lehet.

A négy jel tehát a következő:

2. T
3. R – szintén az egyperdületű 'r' hangot jelöli
4. U
5. L – a jobb oldali szár hosszabb a baloldali szárra húzott vonalaknál, ezért ez a jel nem a 'p', hanem az 'l' hang rovásjele

A hiányzó felirat megfejtési kísérlete a szó- és jeltöredékből

Ráduly az előzőekben tárgyalt négy jel hangzósítását szintén megfelelően végezte el, de azzal a megállapításával, hogy a szótöredék betűiben egy személynevet kell keresni, már nem értek egyet. Úgy gondolom, hogy a 'rul' szótag a magyar 'ról' helyhatározó rag régies alakja, amiből az következik, hogy az előtte álló 't', a jeltöredékkel együtt – ami talán egy 's' vagy egy 'v' hangértékű rovásjel volt – valószínűleg egy helységnév utolsó betűi.  

1. S – a jelmaradvány dőlésszöge (12°) kisebb, az 'l' rovásjel baloldali szárának (31°), de nagyobb a 't' (2°) és csak kis mértékben tér el az 'u' betű szárainak (10° és 5°) a dőlésszögénél, ezért a számításba vehető 'a', 'c', 'i', 'j', 'l', 'sz', 't', 'zs', rovásjeleket kizártam.
1. V – a jeltöredéknek az 'u' betűhöz hasonló mértékű dőlését tekintve a 'v' rovásbetű is számításba jöhet. 

Tehát a jelmaradvány jellemzőjének a többi jellel való összevetése szerint megállapított 's' vagy 'v' és az utána álló 't' betű hozzáadásával a 'rúl' rag miatt egy erdélyi települést kell keresni, melynek nevében, annak végén 'st' vagy 'vt' betűk vannak. A korabeli nagyméretű téglák nagyságát (27-29 cm hosszú és 11-14,5 cm széles) alapul véve, egy képszerkesztő alkalmazás segítségével pótoltam a letört részt, mely után kiderült, hogy a téglán – a betűközök nagyságát megtartva – a jeltöredékkel együtt még legalább 8-10 rovásbetű lehetett. Abból kiindulva, hogy a tégla egy Székelyudvarhelyhez közeli településen készült vagy annak rovója a közelben lakott, elsősorban a városhoz közeli illetve a környező vármegyék helységneveit néztem át. Mivel 'st' végződésű települést nem találtam, felmerült bennem, hogy a kérdéses helység nevét kiejtés szerint jegyezték le, tehát a helynév végén valójában 'sd' mássalhangzók állnak. Így is mindössze csak három, de Udvarhelyhez nagyon távol elterülő, a Marosvásárhelytől délre található Székelykakasd és Somosd valamint a szintén Maros megyében lévő Vadasd, településeket találtam. Az utóbbi falu nevét egy 1567-ben keletkezett erdélyi összeírásban 'Wadast' [6] alakban jegyezték le, így a töredékjel 's' betűként való meghatározása akár helytálló is lehet. De, mivel Székelyudvarhely és a három település közötti távolság igen nagy, ezért a továbbiakban olyan Udvarhelyhez közeli helységneveket kerestem, melyek végén 'v' és 't' mássalhangzók találhatók. Sokat nem kellet bíbelődnöm a kutatással, hiszen azonnal megtaláltam a Székelyudvarhelytől alig 6 km-re délre fekvő Árvátfalvát. Mivel a két keresett betű között az 'á' magánhangzó áll, és a jeltöredék dőlése kizárja azt, hogy az egy önmagában álló 'á' rovásbetű legyen, lehetőségként felmerült bennem, hogy ezt a jelet a rovás 'v' betűvel, az 'írván' szónál látható módon, egyberótták. Tehát a 'v' betű az alapjel, melynek baloldali szára egyben az 'á' rovásbetű fővonala is. A töredékjel jellemzőiből valószínűsített 'vá' összerovás és a 'trúl' szótöredék alapján elképzelhető, hogy a 'falva' szótag elhagyásával az 'Árvátrúl' szót rótták a téglára. A lentebb közzétett képen jól érzékelhető, hogy a helynév előtt még 10,5 cm szabad hely van, ahol kb. 6-7, összerovás esetén ennél több betű is állhatott. Ezen a részen valószínűleg a rovó a saját nevét jegyezte le.

A kiegészítéssel együtt a felirat valószínűleg a következő volt.

... Árvátrúl irjan vót          vagy        ... Árvátrúl írván vót

mai nyelvezettel

... Árvátról írta  

A fenti megállapítások alapján kiegészített rovásfelirat (a korabeli méreteket figyelembe véve a tégla 29 cm hosszú és 13,5 cm széles)

Észrevétel: A székely írás emlékei Udvarhelyszéken címmel megrendezett kiállításon, a rovásemléket bemutató „pannón” a tégla mérete a mellékelt mérték (10 cm), valamint egy, a leletről közzétett másik képen, a tárgy mellé helyezett mérőszalag szerint nem 12,5 cm hosszú és 8 cm széles, hanem 16x10,5 cm nagyságú. A téglatöredék tényleges méretének a tisztázására a teljes nagyság megbecslése miatt van szükség, amiből nem utolsó sorban a hiányzó rovásbetűk hozzávetőleges számát is meg lehet határozni.

 Antal Csaba

Jegyzetek:

[1] A fejedelemasszony levele Bojér Zsigmondhoz 1670. sept. 1. (Szilágyi Sándor szerk.: Erdélyi Országgyűlési Emlékek 15. 1669-1674  29. fejezet: 1669-1674 Törvények és okiratok, 154, Budapest 1892)
[2] Mikes Kelemen, Törökországi levelek XLVIII. 1726, Szombathely 1794
[3] Péntek János, Történések a nyelvben a keleti végeken I. 143, Kolozsvár 2015
[4] Nagybáncsai, Mátyás, Historia az Iacob patriarcha fiaról, Iosephrol : ki meg vagyon irvan Mosesnec elsoe koenyvében, XVI. század, kinyomtatva Kolozsvár 1580
[5] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, HU MNL OL E 156 - a. - Fasc. 100. - No. 027
[6] Maros, Udvarhely, Csík, Gyergyó, Kászon, Kézdi, Sepsi és Orbai székek 25 dénáros adójának összeírása 1567-ről. Eredeti irat a gr. Rhédey család levéltárában, Kolozsvárott (Székely oklevéltár. II. kötet. 1520—1571. szerk. SZABÓ KÁROLY, Kolozsvár 1876)

Irodalom

Péntek János, Történések a nyelvben a keleti végeken I. 143, Kolozsvár 2015
Ráduly János, Még egyszer Székelyudvarhely rovásemlékéről 
Tubay Tiziano, Székely írás és humanizmus, Budapest 2018

A rovásjeles kőtömb előkerülése és jellemzői

A székely betűket hordozó hasáb alakúra faragott kőtömbre 1994. július 27-én Vargyason, a református templom építése során találtak rá egy meszes gödör mélyítése közben, a későbbi ásatások során pedig egy középkori templom falmaradványait tárták fel. A leletet, a korábbi templom késő gótikus stílusban történő átalakítása során építették be az épülettől kissé távolabb lévő harangtorony alapjába, a föld felszínétől számítva kb. 70-80 cm-es mélységben, fejjel lefelé. A kemény homokkőből készült „medence” mellső oldalának alján egy peremet (talpat) képeztek ki, a hasáb függőleges és felső peremtalálkozásainak éleit pedig ferdén lenyesték. A faragvány 36x28 cm belméretű és 22 cm mély öblét, a hosszanti és a rövidebb oldalaknál fentről-lefelé fokozatosan lejtve, szűkülve vájták ki. A medence öblének ily módon való kialakítása, mint árulkodó jel, a későbbiekben Vékony Gábornak a kőtömb rendeltetéséről alkotott elmélete és a rovásfelirat általa javasolt olvasat hibás voltának az alátámasztása miatt válik fontossá. A faragvány a talprésszel együtt 67 cm hosszú, magassága pedig 55 cm, míg a szélessége 46,5 cm. A rovásfelirat nagy része az elülső oldal 9-10 cm szélességben lemetszett felületén, míg három jel a baloldali lefaragott peremen látható. Benkő Elek szerint a faragvány „másodlagosan falba épített” keresztelőmedence volt, melynek peremén és az oldalán sárgás, általa középkorinak gondolt meszelés nyomait fedezte fel. Felfigyelt arra is, hogy a meszelésre és néhol a rovásjelek vájataiba a másodlagos felhasználás során a falazáshoz használt fehéres habarcs tapad. Ebből arra lehet következtetni, hogy a felirat már jóval a befalazás előtt a kőtömbön volt. Benkő a lelet készítésének idejét, a korabeli keresztelő medencékkel való összehasonlítása után, a 13-14. századra teszi.

 A vargyasi román kori faragvány (forrás: világháló)

A román kori és a gótikus templom romjai /Bartók Botond, 180/ (a rovásjeles kő és a később kiásott keresztelő medence megtalálási helye piros színnel sk. jelölve) 

A rovásfelirat korábbi olvasatai

A legismertebb megfejtési próbálkozások, javaslatok Ráduly János és Vékony Gábor nevéhez fűződnek. Ráduly szerint a jeleket jobbról-balra haladva kell olvasni, amiket a következőképpen értelmezett: „MiHáLYJ íRTáN KöVeT”. A szöveg olvasata mai magyarsággal: „Mihály J írta (a) követ” vagy „Mihályi írta (a) követ”
Vékony szerint a kő nem keresztelőmedence, hanem egy kőpadozatba épített kereszt-tartó volt. Mindezt, a kőtömbön lévő székely jelek igen sajátos hangzósítása után — egyes betűkhöz a rovásábécékben megadottaktól merőben más hangokat rendelt — a saját maga által kidolgozott olvasattal próbálta alátámasztani. Szerinte a felirat a János evangéliumából származó idézet, mely a rovásjelek hangzósítása után a következő: „(i)m(ë)h fioγt(e)n(e)köd”. Mai magyar nyelven: „Íme, a te fiad”
Azonban a kőemlék egykor kereszt-tartóként való felhasználását semmi sem igazolja. Többek között a már fentebb megemlített íves medencekiképzés is teljesen indokolatlan, mivel az Vékony elmélete szerint egy szögletes fagerenda megtartására készült. Ráadásul a kő üregének effajta kifaragása sokkal munkaigényesebb, nehezebb, mint egy sarkított kialakítás és a főgerenda alját is ívesre kellett volna faragni a megfelelő illeszkedés, a kereszt billegésének az elkerülése végett. Ugyanakkor a kiképzett üreg csekély, mindössze 22 cm-es mélysége, ami ráadásul nem négyzet, hanem téglalap alakú, nem elegendő — a kőtömb méretéhez viszonyítva — egy legalább 3-4 méter magas és roppant nehéz fakereszt biztonságos megtartására. A téglalap alakú üregbe a főgerendát csak úgy lehetett volna megfelelően rögzíteni, ha a kereszt felállítása után az üreget habarccsal töltik ki, ami a megkötése után már megakadályozta volna annak oldalirányú elmozdulását. Erre utaló nyomok azonban nincsenek, mert a medencében nem voltak kötőanyag maradványok.  

A felirat legújabb olvasata

A mellső- és a hosszanti oldalon lévő rovásjelek hangértékének Ráduly-féle meghatározását nagyrészt helyesnek tartom, a két olvasat között csak a harmadik és az ötödik rovásjel hangzósításában, a le nem rótt hangzók megadásában illetve a „pontos jel” értelmezésében mutatkozik eltérés. A jeleket tehát jobbról-balra kell olvasni, melyek a rövidebb oldalon sorrendben a következők:

1. M
2. H
3. LY → L
4. J
5. R
6. R
7. T
8. N

Mielőtt a mássalhangzók közé beolvasandó magánhangzókat megadnám, külön magyarázatra szorul az az eddig figyelmen kívül hagyott nyelvtani kérdés, hogy az első kifejezésben, a mai magyar nyelv hangtani szabályaitól eltérően miért róttak a rovás ’ly’ jele után közvetlenül egy szintén ’jé’ hangértékű jelet. Megállapításom szerint azért mert a székely írásban a mandula alakú, közepén rövid vonással vagy ponttal ellátott jel eredetileg nem a 'jé', hanem a lágy ’l’ hangot jelölte. A lágy ’l’ rovásjel hangértékének pontos hangzósítása a Nikolsburgi ábécében található meg, amiben azt az „elӱ”, míg a 'j' rovásjelet az „eӱ” betűkkel jelölték. A 'ly' rovásjelnek a lágy 'l' hang jeleként való meghatározását támasztja alá, hogy azt a Nikolsburgi ábécében közvetlenül az 'l' és nem a 'j' hangértékű rovásjel után következik. A rovásfeliratban, ennek a két szinte alig észrevehető hangértékkülönbséggel rendelkező rovásbetűnek ('ly és 'j') a látszólag indokolatlan egymás mellé helyezése a középkori írásmódot tükrözi. Ugyanis a korabeli iratokban a lágy ’l’ hanggal rendelkező szavakat a kőperemre rótt betűkapcsolathoz hasonlóan a következőképpen jegyezték le latin írásjegyekkel: folly [1], follyás [2], hellyében [3] stb. valamint kiejtés szerint írva: ullyetuk [4]. A két ’jé’ hang egymás mellé való rovása tulajdonképpen a rovásírásról a latin betűkkel való írásra történő áttérést tükrözi, az ősi írásunk és a latin írás közötti „harcot” szemlélteti. Az egykor két különböző hangértékkel, de kiejtésben ma már nagyfokú hasonlatossággal rendelkező hangoknak az ily módon való bevésése arról is árulkodik, hogy a rovó mindenképpen egy tanult, talán vezető szerepet betöltő személy volt. Ismerte és művelte a „latin” betűs írást és ennek az írásmódnak a használata hatással volt a rovó régi magyar jelekkel való írására. Szerencsére nem ez az egyetlen olyan rovásemlékünk, ami ezt a korabeli írásmódot jeleníti meg. A medence fentebb tárgyalt két eltérő hangértékű rovásbetűi szintén egymás mellet láthatók a homoródkarácsonyfalva-i unitárius templom tornyának északi falában a felső lőrésablak bélletébe falazott kövén, amit korábban épületdíszítő elemként használhattak. (A szóvégi ’j’ hangot csak felszólító módban ejtjük hosszan, pl. fújj, fájj stb., de a régi „szabályok” szerint a hosszan ejtett hangokat sem kellett kétszer leróni. A lágy 'l' hang kiejtésekor a nyelv nem ér semmihez. A fentebb, mutatókkal ellátott szavakban az 'y' betű a korabeli írásban a 'j' hangot jelölte. Pl. yaraa, Winkler codex 1506; yelt, Lányi codex 1519; yo, Jordánszky codex 1516-19)

A lágy 'l' hang rovásjele közvetlenül az 'l' rovásjele után /Nikolsburgi abc, XV.-XVI. század) 

A homoródkarácsonyfalva-i feliratban a lágy 'l' valamint a 'j' hang rovásjelének vésete (13. század)

A kőmedence első négy betűjéből — tehát a θ jel eredetileg a lágy 'l' hang rovásjele volt— a 'Mihálj' tulajdonnév olvasható ki, melynek lágy ’l’ hangját a középkori latin írásmód szerint az ’lj' és a 'j’ hangértékű rovásbetűkkel jelölték. Az ezután következő rovásjelnek tűnő „bevéséseket” (a ’j’ rovásjel mellett közvetlenül egy rövid vonal ezután két pont és az azokat összekötő vonal) a teljes olvasat elkészülte előtt a másodlagos felhasználás során vagy a kő későbbi megtalálásakor keletkezett sérüléseknek tartottam. Ugyanis a rovásjelek fővonalainak mindegyikét peremtől-peremig vésték, míg ebben az esetben közvetlenül a 'j' rovásjele után csupán egy igen rövid függőleges vonal látható. Ha a rovásjelek helyközeit nézzük, akkor ez a rövid vonal is ugyanakkora távolságra helyezkedik el a 'j' rovásjeltől, mint az előtte álló jelek egymástól, tehát ezt a bevésést szintén betűként kell értelmezni. Mivel ez a jel nem peremtől-peremig húzódik úgy vélem, hogy az nem az 'sz' hanem a székely írás ún. „kis” 'r' jelének (a továbbiakban „rövid” 'r') felel meg, amit egykor valószínűleg egyperdületű érintőhang jelölésére használtak. A „rövid” 'r' rovásjele megtalálható az 1655-ben keletkezett Szilágyi István-féle rovás ábécében, a Székelyudvarhelyen nemrég megtalált tégla és a székelydálya-i református templom külső falának eddig megfejtetlen rovásfeliratában is, azzal a különbséggel, hogy az utóbbi két leleten azokat kb. 45°-ban megdöntötték. A kőtömbre függőlegesen bevésett rövid jel önmagában az 'úR' olvasatot adja. Az 'r' rovásjele után látható bevésés, melynek meghatározásában a legtöbb kérdés és vita merült fel, két pontból áll, amit egy kissé ívelt karcolás köt össze.

A kép bal oldalán az egyperdületű érintőhangot jelölő rovásbetű (Szilágyi-féle ábécé, MNL OL P 568 – 45. tétel – No. 17/3) /részlet/

Részlet a székelydálya-i rovásfeliratból. A kép jobb szélén a „rövid” 'r' betű

A rövid 'r'-t követő négy betű, az 'r' fogmedri pergőhang, a 't', az 'n' és a másik oldalra átkerült 'k' rovásjel magánhangzókkal kiegészített olvasata, a régi szóhasználatot figyelembe véve, éReTtüNK. Ez a kifejezés a középkori szövegekben yrettem [5], eerettok [6] stb. alakokban található meg, de napjaink imádságaiban, könyörgéseiben is ugyanebben a formában használtatik.

A szemközti oldal rovásjelei

A hosszabb oldalra vésett, a 'k' hang betűjele után következő két jel meghatározása a kő felületének sérülése miatt már nem olyan egyértelmű, csak az első jelről mondható ki teljes biztonsággal, hogy az a ’v’ rovásjel. A második jel töredékes vésetéből a ’t’, a ’j’ de akár az ’sz’ hang jele is kikövetkeztethető, de a fővonal felső harmadából kb. 36°-ban felfelé induló vonaltöredék arról árulkodik, hogy ez a jel a 't' rovásjel volt. Az eddig megadott kifejezéseket is figyelembe véve, ebből a két betűből a VíoTt, azaz a 'vívott' szó olvasható ki. (víóttak [7] ) Ez a kifejezés a középkori szövegekben szintén azonos alakban található meg: „Vӱot o istènėc o ėrtec s gozot...” [8]

A hosszabbik oldal töredékes rovásjelei és azok legvalószínűbb alakja (eredeti kép: Benedek Árpád)

A kőre rótt „vӱot” szó a Bécsi kódexben

A kő „pontos jele”

A két pont között látható függőleges irányú rövid bevésésnek az íve szinte teljesen megegyezik a 't' rovásjel fővonalának az ívével, amiből az a következtetés vonható le, hogy ez a függőleges irányú vájat nem véletlenül keletkezett, hanem maga a rovó kezdte el bevésni. Tisztán kivehető az is, hogy a vonal alsó vége a többi jelhez hasonlóan a perem alsó szélétől indul, de csak annak felső harmadáig húzódik. Ennek a vésetnek a 't' rovásjel fő szárával megegyező íve miatt úgy vélem, hogy a rovó betűt tévesztett, azaz nem a soron következő 'r' betűt  hanem a 't' rovásjelét kezdte el bevésni. Éppen ezért, hogy ezt a hibáját kijavítsa — habár ebből a jelből is megalkothatta volna az 'r' betűt — a vésett vonal tengelyében, a perem széleitől egyenlő távolságra szóelválasztó jeleket mélyített a kőbe, melyek közül az alsó nem teljesen fedi azt, hanem kissé balra helyeződött. 
A teljes rovásfelirat meghatározása után még inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a mellső oldal ’j’ betűjele után lévő, a lenyesés széleitől szinte teljesen azonos távolságra elhelyezkedő két pontszerű bevésés nem kapcsolható össze a köztük lévő vonallal, nem részei annak, így abból bármiféle betűt kiolvasni helytelen. Hosszú Gábor — Vékony örökén — a kő eme jelét, nyílván az azokat összekötő enyhén ívelt keskeny vonal miatt, tévesen azonosította a glagolita ábécéből átvett „körvégű O” betűvel, ami az ősi írásunktól teljesen idegen írásjegy. Eddig ugyanis nem került elő egyetlen egy olyan rovásemlék sem, ahol a székely és a glagolita betűket együtt használták. A székely írásban az ’o’ hangnak természetesen a kő feliratának a keletkezési idejében, és a korábbi évszázadokban is volt külön jele, szinte biztos, hogy a rovó is ismerte és használta, de erre a rovásjelre ebben az esetben nem volt szükség, már csak azért sem, mert kizárólag mássalhangzókat mélyített a kőbe.

Ráduly János hasonlóképpen vélekedik erről a jelről és ő sem ad neki hangértéket:

„Az ötödik rovásjelnek nem tulajdonítunk betűértéket. Valójában szóelválasztó két pont látható a kövön (mindkettőbe a kisujj begye jól belefér), amelyeket egy enyhén oválosított függőleges vonal köt össze. Magassága 6,5 cm. Csak érdekességképpen említjük meg: az 1501-ből származó csíkszentmiklósi-csíkszentmihályi rovásfelirat szavait (helyenként szóközeit) négy egymás fölé helyezett ponttal, míg az isztambuli felirat szavait egy-egy ponttal választották el egymástól.”

Mivel a félbehagyott bevésést az alsó pontszerű bemélyedés nem teljesen, hanem kissé balra fedi be, ráadásul a vonal alsó vége túlhalad azon, arra utal, hogy a két pontot a rovó utólag a hiba észrevétele után véste a kőbe. Éppen ezért úgy vélem, hogy a két bemélyedés valóban szóelválasztójelként kell értelmezni.

Jobbról-balra: az elválasztó ponton túlnyúló bevésés valamint a fogmedri pergőhang ('r') rovásjel szárainak elkeskenyedő végei

A teljes jelsor jobbról-balra: M, H, L, J, R : R, T, N, K, V, T 

Az új olvasat helyességének alátámasztása

A kőtömb legszembetűnőbb jellegzetességéből (medence) valóban arra lehetett következtetni, hogy egykor keresztelő-kút volt, de a felirat újraértelmezése alapján illetve, hogy az a templomépületen kívül egy harangláb alapjának a részét képezte és a korabeli medencékhez hasonlóan nincs lábrésze, immár egyértelművé vált, hogy azt korábban még a beépítése előtt nem vallási célú tevékenységre használták. A faragvány más irányú felhasználását valószínűsíti az is, hogy az 1995. évi ásatások során a román kori épületrom sekrestyéjében, a templom bejáratához közel a padlóelemek között találtak egy kőből faragott keresztelő-edényt. Ez a középkori eredetű keresztelő-medence a jellegét tekintve teljes mértékben megegyezik a korabeli medencékkel így minden bizonnyal ez és nem a templomon kívül megtalált rovásjeles kőtömb volt a középkorban késő gótikus stílusban átépített vargyasi templom keresztelőkútja. Tari Edit szerint a későbbi ásatások során megtalált keresztelőkút a 2-es típusba tartozik, melyek tulajdonságait a következőképpen foglalja össze:

„Kétrészes (medence és tartóoszlop, talp nélkül), tömbszer, zömök forma. Jellemzője, hogy a szélesebb medencét egy díszítetlen, többnyire tömzsi, tagolatlan, a medencénél keskenyebb oszlopláb tartja. Talán az előző típusból alakulhatott ki ez a megoldás. A tál közvetlenül az oszlopból nőhet ki, de külön kőtömbből is faraghatták. A medencék vagy hengeres kialakításúak (Barót, Szentdemeter), vagy négy- (Vargyas), hat- (Algyógy), esetleg nyolcszögek (Felsősófalva).”

A vargyasi keresztelőkút (forrás: https://www.geocaching.hu)

Ferenczi Géza a kőtömb egykori rendeltetésére vonatkozóan több lehetőséget is megemlített, de nem foglalt állást:

„Az üreg és vele együtt az egész tárgy szerepe egyelőre meghatározhatatlan. Esetleg inkább szenteltvíztartóként tekinthető, de figyelembe kell vennünk keresztelőmedence eshetőségét is, mindkettő számára szokatlan méretei ellenére is. Vélhetjük azonban (?) — egészen rendkívüli módon (!) római oltárok hasonló megoldására gondolva — örökmécses olajtartójának is.”

Szász Tibor András a kőtömb kidolgozására alapozva úgy véli, hogy a faragvány „nem más, mint Mihály arkangyal fából, esetleg kőből készült szobrának talapzata. Az oltár kőrészének jobb szárnyán végigfutó orompárkányzat záróköveként is szolgált.”

 A meszes gödör kiásása során megtalált rovásfeliratos kőtömb a jellegét nézve eltér a korabeli keresztelőmedencéktől így az valószínűleg egy szobor talapzata volt, ami a meglévő sérülései miatt csak másodlagos építőanyagnak, méretéből adódóan elsősorban épületek alapjának illetve falának a megerősítésére volt alkalmas. Szembetűnő, hogy a mellső, a hátsó és a jobboldalon részben meglévő keskeny vízszintes perem a baloldalon a ferde lemetszésig szinte teljesen, míg a jobb oldalon jó két tenyérnyi darabon hiányzik, ami a talapzaton lévő szobor leemelésének, a két blokk szétválasztásának, szétfeszítésének a során keletkezhettek.

Az 1994-es ásatások során megtalált 13. századi portálé lábazat elemei (kép: Fehér János, https://fontesrerum.blogspot.com/) 

 A vargyasi rovott kőhöz majdnem azonos módon kifaragott kőtömb található a gyergyóremetei középkori templom maradványai között. Ennek oldaléleit szintén lenyesték, a közepén pedig hasonló módon egy üreget képeztek ki. A kőemlék mellett egy pontosan annak az üregébe illő faragott kő látható, melynek kör alakú mélyedése a habarcs elhelyezését szolgálta, ami a két blokk, vagy a talpra helyezett szobor egymáshoz való rögzítése miatt volt szükséges. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a gyergyóremetei kőemlék alsó része egy szobor talapzata, míg a mellette heverő, pontosan a mélyedésbe illő faragvány a szobor talprésze lehetett. Ha mindezt figyelembe vesszük, valamint hogy a rovásjeles kőtömb a templomtól távol egy különálló építménybe alapjába volt beépítve és a sekrestyében megtalálták a templom minden bizonnyal eredeti keresztelő kútját, akkor kijelenthető, hogy a vargyasi rovásjeles kőtömböt nem szenteltvíz megtartására használták, hanem a remeteihez hasonlóan egy szobor talapzata volt. A peremrészek sérüléseinek egy része pedig valószínűleg a rajta lévő szobor talprésszel együtt való lefeszítése során keletkezett.

A gyergyóremetei faragott kövek (forrás: https://erdelyi-templomok.weebly.com)

Összefoglalva, a peremre rótt szöveg Mihály arkangyalnak, a mennyei hadak vezérének egyik legfőbb cselekedetére, a Lucifer elleni harcára emlékeztet, ami az 500 évvel ezelőtt beszélt magyar nyelvet alapul véve a következőképpen szól:

„Mihál úr érettünk víot”

Mai nyelvezettel:

„Mihály úr értünk vívott”

A faragott kőtömb eredeti rendeltetéséről tehát nem csak annak tulajdonságai, hanem a felületére rótt vallási eredetű felirat is árulkodik, ezért az minden bizonnyal nem keresztelő-medence vagy keresztfa-tartó, hanem Mihály arkangyal egészalakos, kb. 1,5 m magas szobrának a talapzata volt.  

Antal Csaba

^Jegyzet

[1] Melius Péter: Herbárium 70., Kolozsvár 1578
[2] Károlyi Gáspár: Biblia, I. 13, Vizsoly 1590
[3] Heltai Gáspár meséi: Száz fabula Aesopusból s egyebünnen 85., Kolozsvár 1564
[4] Ómagyar Mária-siralom, XIII. század (ksz. ujjetuk vagy öjjétök azaz öljétek)
[5] Pozsonyi codex, 1520 (ksz. írettem)
[6] Érdy codex, 1526-1527 (ksz. érettök)
[7] Ott vióttak (Zala m. Lesence-Istvand Nyr. XVI 94)
[8] Bécsi codex, Judit (9), XV. század  /1450 körül íródott/  ksz. ...vívott ő Istenük őértük és győzött...

Irodalom:

Bartók Botond, A Kovászna megyei Vargyas községbeli román kori és késő gótikus templomromok romjai, Acta Siculica 1 sz. 175-180, 1996
Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára 1862
Ferenczi Géza, A vargyasi székely rovásírásos emlék, Nyelv- és irodalomtudományi közlemények 38. évf. 2. sz. Bukarest 1994
Ráduly János, A vargyasi rovásemlék olvasata, Nyelv- és irodalomtudományi közlemények 38. évf. 2. sz. Bukarest 1994
Szarvas Gábor, Simonyi Zsigmond: Magyar nyelvtörténeti szótár a legrégibb nyelvemlékektől a nyelvújításig, Budapest 1890
Szinnyei József, Magyar tájszótár, Budapest 1897-1901
Tari Edit, Az Erdélyi középkori kő keresztelőmedencék kutatása (I.) Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából, Kolozsvár 2013 

A 6. századi sírok többségében nem északi germán, hanem Közép-Európában született egyén nyugodott.
A szóládi feltárásokról bővebben: http://files.archaeolingua.hu/2017T/V...
A filmrészlet forrása: Fibulák és fabulák- avagy leletek a régészetről 2.

A Kárpát-medencét és a Balkán-félszigetet is meghódító Tordas-vincsa társadalom Anyaistent ábrázoló agyagszobrait oly módon formázták meg, hogy azok alakja a nikolsburgi székely-magyar rovás ábécé TEN rovásjelére, de leginkább az énlakai unitárius templom kazettás mennyezetén is megtalálható Usten rovásjelét alkotó ugyancsak TEN olvasatú jelére hasonlít.

Istenanyát ábrázoló tordasi szobor (i.e. 7000-3500) mellkasára a Ten jelét rajzolták. A jel fölé húzott íves vonal és a Ten jel egy része a Lyuk jelét képezi, mellyel a szobor alkotója a nemiségre utalt. A jelek olvasata: Anyaisten

A szobor Lyuk és

 Ten jele

A nikolsburgi ábécé Ten rovásjele, mely azonos alakú az Anyaistent ábrázoló tordasi szobor mellkasára rajzolt jellel

Az énlakai templom Egy Usten jele 

Antal Csaba

Korábban a Facebook-on már bemutattam azt a cseréptöredéket, ami a kora rézkortól (Kr. e. 4500-400) az avar korig (Kr. u. 6-8. század) terjedő időszak tárgyi emlékeinek lelőhelyéről származó és talajfeltöltéshez használt földből került elő. Az alábbi képen látható lelet az ugyanott talált cserépdarabok díszítéseitől (hullámvonalak, cikk-cakkok, meandroid vonalak stb.) teljesen eltérő jeleket hordoz. Ennek a jelnek az alsó része hiányzik ugyan, de a megmaradt vonalakban a székely rovás abc-ből is ismert betűk jellemzői ismerhetők fel. Az 5,2x5,6 cm nagyságú és átlag 0,7 mm vastagságú töredék, annak ívét nézve, egy kb. 14 cm átmérőjű korsó vagy edény része lehetett. A törések mentén erős kopás látható, amiből az következik, hogy az jóval korábban a mezőgazdasági talajművelés során károsodott és maximum 25-35 cm mélyen lehetett.

Rovásjeles korsótöredék Tiszapüspöki határából (avar kori?)

Díszített töredékek ugyanarról a lelőhelyről

Mivel a Kárpát-medencében talált hazatérés kora előtti rovásleletek számának tekintetében igen gyéren állunk, minden apró, jelentéktelennek tűnő írásemléket nagy becsben kell tartani. Így tettem ezzel a cseréptöredékkel és a szimetria elvét is figyelembe véve megpróbáltam kiegészíteni a jel hiányzó részét. Ebből a részleges jelből is megállapítható, hogy az több jel összerovása. Jobb szélen valószínűleg az U rovásjele látható, amihez talán az M vagy az A hang jelét kapcsolták. A kiegészített U jelhez hasonló és azonos hangértékű jel látható az Újpesti rovásfeliratos korsótöredéken is. 

A rovásfeliratos Újpesti korsótöredék U betűje (IX.-X. század)

Az U rovásjelének baloldali széléből a törés mentén egy alig észrevehető kb. 45°-ban lefelé futó vonaltöredék látható, amit valószínűleg annak jobboldali széléig húztak. A rovó ezzel a vonallal az U rovásjelen belül egy újabb betűt, az R rovásjelét hozta létre.

 U-R-A vagy U-R-M összerovás

A kiegészített összerovásból kiemelt jeleket megfelelő sorrendbe téve az edény oldalára valószínűleg az URA vagy az URuM szót rótták.

Az összerovásból kiemelt betűk jobbról-balra haladva: U, R, M (vagy A) 

Antal Csaba

Etruszk szerelem

Benedekfy Ágnes: „Az etruszk civilizáció kialakulása. Az etruszkok népe és nyelve” című tanulmányában több más etruszk lelet mellett ismerteti, egy az i.e. IV. században készült vörösalakos váza feliratát és annak magyar nyelvű olvasatát, melynek eredeti rajza Alessandro Morandi: „Új irányvonalak az ertuszk nyelvhez” című könyvében található.

Vörösalakos etruszk váza, Vulci, Kr.e. IV. század

A vázán, bár Benedekfy nem említi, egy mitológiai jelenet, etruszk nyelven Atmite és Algasti, azaz Admétosz és Alkésztisz búcsúzása látható. A történet szerint Apollón megígérte Admétosznak, ha valaki önként felajánlja saját életét halálának órájában, akkor megmenti őt az elmúlástól. Amikor eljött az idő Admétosz hűséges felesége átvette férje helyét és meghalt helyette, ám Héraklész lement az alvilágba és felhozta őt így újra egymáséi lehettek. A festett váza éppen azt a pillanatot örökíti, amikor az alvilág ördögei, Karun és Kadu jelenlétében elbúcsúznak egymástól.
   Mivel Benedekfy figyelmen kívül hagyta a váza teljes leírását, a vázán látható jelenetet tévesen az eredendő bűnnel hozta kapcsolatba és a két ölelkező alakot Ádámnak és Évának gondolta. A mellettük lévő nevek viszont egyértelművé teszik, hogy a vázán a mitológiaibeli Admétosz és Alkésztisz látható. A függőlegesen futó szexuális tartalmú feliratot emiatt csak részben olvasta el helyesen, ráadásul azt sem vette figyelembe, hogy a váza festője a ká és a gé hangot külön betűkkel jelölte. A felirat elolvasását megkönnyíti, hogy szavakat kettőspontokkal választották el.

A váza felirata 

és annak másolata /sk/

A mondat első szava az „ECN”, kiejtve „EGEN”, ami az igen szó régi formája. A második szó „EDSCE”, amit én „ÉDESGE”-nek (édesget, szeretget) olvasok.  A mondat harmadik szava a régies „NAC”, azaz a „NAG” mai nyelven „NAGY”, amit az egybeírt „A” névelő és a „KADUM” szó követ. A „KADU” jelentése kígyó, ami megtalálható a tekergő kígyók által körbeölelt hírnökbot, a Caduceus nevében, sőt az etruszk mitológiából ismert, kígyókkal a kezében ábrázolt ördögnek is Kadu a neve. A mondat utolsó szavát Benedekfy a felirat hibás átrajzolása miatt „BeLEDOUGE”-nek (Beledug-e?) olvasta. A vázáról készül fényképeken viszont jól látható, hogy a Benedekfy által „V” betűnek gondolt „U” hangértékű jel valójában egy „R” hangot jelölő „D” betű. Habár a vázán olvasható szövegben nehéz különbséget tenni a „D” és az „R” hangokat jelölő betűk között, úgy vélem, hogy a mondat záró szavának az olvasata helyesen „BELEDÖRGE”, mai nyelvünkön „BELEDÖRGÖL”.
   A váza szerelmi légyottra hívó szövege saját olvasatomban a következő: 

Egen édesge. Nag a kadum beledörge.

Mai magyar nyelven:

Igen (nagyon) szeretlek. Nagy a kígyóm beledörgölöm.

(A kígyó átvitt értelemben a férfi hímtagja.)
  A vázára írt üzenet olvasatának helyességét a mondat kezdetén látható, a női nemi szervre hasonlító ábrázolás erősíti meg.

 Bal oldalon Karun, jobbra Algasti (Alkésztisz)

Atmite (Admétosz)

A székely-magyar és az etruszk ábécé (készítette: Benedekfy Ágnes)

Antal Csaba

A lakosoktól azután hallották, milyen termékeny a föld, hogy a Duna igen jó folyó, és ama részeknél jobb föld nincsen a világon: közösen tanácsot tartottak tehát, és elküldték hírmondóul Kund fia Kusidot, hogy menjen, szemlélje meg az egész földet, és ismerkedjék meg a föld lakosaival. Amikor tehát Kusid bejött Magyarország közepébe és leszállt a Duna menti részekre, látta, hogy a táj kellemetes, a föld jó és termékeny, jó a folyóvíz, sok a legelő - tetszett neki. Elment tehát a tartomány fejedelméhez, Szvatopluk nevezetűhöz, aki Attila után uralkodott, köszöntötte őt népe nevében, és elmondta, mi okból jött. Ennek hallatára örvendezett Szvatopluk nagy örvendezéssel, azt hitte ugyanis, parasztok jöttek, hogy megműveljék az ő földjét; ezért a követet kegyelmesen bocsátották el. Kusid pedig a Duna vizéből megtöltötte kulacsát, perjefűből tömlőjét is megrakta, és a fekete földből is rögöket vivén, megtért övéihez. Elmondotta mind, amit hallott és látott, megmutatta a kulacs vizet, a földet és füvet: mindez nagyon tetszett nekik. Meg is ízlelték, meg is győződtek róla, hogy jó a föld, édes a víz, olyan a rét meg a fű is, amiképpen a hírhozó elmondotta. Árpád pedig népe között megtöltötte a Duna vizéből szarukürtjét, és mind a magyarok előtt ama kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte: adja nekik az Úr ezt a földet mindörökre. Szavait végezvén, felkiáltottak a magyarok: „Isten, Isten, Isten!” Háromszor hangoztatták, innen keletkezett ez a szokás, meg is maradt a magyaroknál mai napig.

A Képes Krónikából idézett történetet jeleníti meg a Krónika 21. lapján látható kb. 15x12,5 cm-es képecske.
A Krónika lapjait tüzetesen átvizsgálva, az Árpád vezette hét törzs bejövetelét megjelenítő festményen, azon belül is az Istentől kegyelmet kérő Árpádot mutató részen (a kép aljának közepe), egy apró, de a magyar őstörténelem szempontjából fontos, Árpád nemzetiségére utalható jelképet vettem észre. Kund fiának Kusidnak a jobb kezében lévő csobolyó oldalára, az eurázsiai népek által is használt jelképet egy úgynevezett tamgát rajzolt a szerző.

Az Árpád vezette magyarok érkezése a Kárpát-medencébe