A rovásjeles kőtömb előkerülése és jellemzői

A székely betűket hordozó hasáb alakúra faragott kőtömbre 1994. július 27-én Vargyason, a református templom építése során találtak rá egy meszes gödör mélyítése közben, a későbbi ásatások során pedig egy középkori templom falmaradványait tárták fel. A leletet, a korábbi templom késő gótikus stílusban történő átalakítása során építették be az épülettől kissé távolabb lévő harangtorony alapjába, a föld felszínétől számítva kb. 70-80 cm-es mélységben, fejjel lefelé. A kemény homokkőből készült „medence” mellső oldalának alján egy peremet (talpat) képeztek ki, a hasáb függőleges és felső peremtalálkozásainak éleit pedig ferdén lenyesték. A faragvány 36x28 cm belméretű és 22 cm mély öblét, a hosszanti és a rövidebb oldalaknál fentről-lefelé fokozatosan lejtve, szűkülve vájták ki. A medence öblének ily módon való kialakítása, mint árulkodó jel, a későbbiekben Vékony Gábornak a kőtömb rendeltetéséről alkotott elmélete és a rovásfelirat általa javasolt olvasat hibás voltának az alátámasztása miatt válik fontossá. A faragvány a talprésszel együtt 67 cm hosszú, magassága pedig 55 cm, míg a szélessége 46,5 cm. A rovásfelirat nagy része az elülső oldal 9-10 cm szélességben lemetszett felületén, míg három jel a baloldali lefaragott peremen látható. Benkő Elek szerint a faragvány „másodlagosan falba épített” keresztelőmedence volt, melynek peremén és az oldalán sárgás, általa középkorinak gondolt meszelés nyomait fedezte fel. Felfigyelt arra is, hogy a meszelésre és néhol a rovásjelek vájataiba a másodlagos felhasználás során a falazáshoz használt fehéres habarcs tapad. Ebből arra lehet következtetni, hogy a felirat már jóval a befalazás előtt a kőtömbön volt. Benkő a lelet készítésének idejét, a korabeli keresztelő medencékkel való összehasonlítása után, a 13-14. századra teszi.

 A vargyasi román kori faragvány (forrás: világháló)

A román kori és a gótikus templom romjai /Bartók Botond, 180/ (a rovásjeles kő és a később kiásott keresztelő medence megtalálási helye piros színnel sk. jelölve) 

A rovásfelirat korábbi olvasatai

A legismertebb megfejtési próbálkozások, javaslatok Ráduly János és Vékony Gábor nevéhez fűződnek. Ráduly szerint a jeleket jobbról-balra haladva kell olvasni, amiket a következőképpen értelmezett: „MiHáLYJ íRTáN KöVeT”. A szöveg olvasata mai magyarsággal: „Mihály J írta (a) követ” vagy „Mihályi írta (a) követ”
Vékony szerint a kő nem keresztelőmedence, hanem egy kőpadozatba épített kereszt-tartó volt. Mindezt, a kőtömbön lévő székely jelek igen sajátos hangzósítása után — egyes betűkhöz a rovásábécékben megadottaktól merőben más hangokat rendelt — a saját maga által kidolgozott olvasattal próbálta alátámasztani. Szerinte a felirat a János evangéliumából származó idézet, mely a rovásjelek hangzósítása után a következő: „(i)m(ë)h fioγt(e)n(e)köd”. Mai magyar nyelven: „Íme, a te fiad”
Azonban a kőemlék egykor kereszt-tartóként való felhasználását semmi sem igazolja. Többek között a már fentebb megemlített íves medencekiképzés is teljesen indokolatlan, mivel az Vékony elmélete szerint egy szögletes fagerenda megtartására készült. Ráadásul a kő üregének effajta kifaragása sokkal munkaigényesebb, nehezebb, mint egy sarkított kialakítás és a főgerenda alját is ívesre kellett volna faragni a megfelelő illeszkedés, a kereszt billegésének az elkerülése végett. Ugyanakkor a kiképzett üreg csekély, mindössze 22 cm-es mélysége, ami ráadásul nem négyzet, hanem téglalap alakú, nem elegendő — a kőtömb méretéhez viszonyítva — egy legalább 3-4 méter magas és roppant nehéz fakereszt biztonságos megtartására. A téglalap alakú üregbe a főgerendát csak úgy lehetett volna megfelelően rögzíteni, ha a kereszt felállítása után az üreget habarccsal töltik ki, ami a megkötése után már megakadályozta volna annak oldalirányú elmozdulását. Erre utaló nyomok azonban nincsenek, mert a medencében nem voltak kötőanyag maradványok.  

A felirat legújabb olvasata

A mellső- és a hosszanti oldalon lévő rovásjelek hangértékének Ráduly-féle meghatározását nagyrészt helyesnek tartom, a két olvasat között csak a harmadik és az ötödik rovásjel hangzósításában, a le nem rótt hangzók megadásában illetve a „pontos jel” értelmezésében mutatkozik eltérés. A jeleket tehát jobbról-balra kell olvasni, melyek a rövidebb oldalon sorrendben a következők:

1. M
2. H
3. LY → L
4. J
5. R
6. R
7. T
8. N

Mielőtt a mássalhangzók közé beolvasandó magánhangzókat megadnám, külön magyarázatra szorul az az eddig figyelmen kívül hagyott nyelvtani kérdés, hogy az első kifejezésben, a mai magyar nyelv hangtani szabályaitól eltérően miért róttak a rovás ’ly’ jele után közvetlenül egy szintén ’jé’ hangértékű jelet. Megállapításom szerint azért mert a székely írásban a mandula alakú, közepén rövid vonással vagy ponttal ellátott jel eredetileg nem a 'jé', hanem a lágy ’l’ hangot jelölte. A lágy ’l’ rovásjel hangértékének pontos hangzósítása a Nikolsburgi ábécében található meg, amiben azt az „elӱ”, míg a 'j' rovásjelet az „eӱ” betűkkel jelölték. A 'ly' rovásjelnek a lágy 'l' hang jeleként való meghatározását támasztja alá, hogy azt a Nikolsburgi ábécében közvetlenül az 'l' és nem a 'j' hangértékű rovásjel után következik. A rovásfeliratban, ennek a két szinte alig észrevehető hangértékkülönbséggel rendelkező rovásbetűnek ('ly és 'j') a látszólag indokolatlan egymás mellé helyezése a középkori írásmódot tükrözi. Ugyanis a korabeli iratokban a lágy ’l’ hanggal rendelkező szavakat a kőperemre rótt betűkapcsolathoz hasonlóan a következőképpen jegyezték le latin írásjegyekkel: folly [1], follyás [2], hellyében [3] stb. valamint kiejtés szerint írva: ullyetuk [4]. A két ’jé’ hang egymás mellé való rovása tulajdonképpen a rovásírásról a latin betűkkel való írásra történő áttérést tükrözi, az ősi írásunk és a latin írás közötti „harcot” szemlélteti. Az egykor két különböző hangértékkel, de kiejtésben ma már nagyfokú hasonlatossággal rendelkező hangoknak az ily módon való bevésése arról is árulkodik, hogy a rovó mindenképpen egy tanult, talán vezető szerepet betöltő személy volt. Ismerte és művelte a „latin” betűs írást és ennek az írásmódnak a használata hatással volt a rovó régi magyar jelekkel való írására. Szerencsére nem ez az egyetlen olyan rovásemlékünk, ami ezt a korabeli írásmódot jeleníti meg. A medence fentebb tárgyalt két eltérő hangértékű rovásbetűi szintén egymás mellet láthatók a homoródkarácsonyfalva-i unitárius templom tornyának északi falában a felső lőrésablak bélletébe falazott kövén, amit korábban épületdíszítő elemként használhattak. (A szóvégi ’j’ hangot csak felszólító módban ejtjük hosszan, pl. fújj, fájj stb., de a régi „szabályok” szerint a hosszan ejtett hangokat sem kellett kétszer leróni. A lágy 'l' hang kiejtésekor a nyelv nem ér semmihez. A fentebb, mutatókkal ellátott szavakban az 'y' betű a korabeli írásban a 'j' hangot jelölte. Pl. yaraa, Winkler codex 1506; yelt, Lányi codex 1519; yo, Jordánszky codex 1516-19)

A lágy 'l' hang rovásjele közvetlenül az 'l' rovásjele után /Nikolsburgi abc, XV.-XVI. század) 

A homoródkarácsonyfalva-i feliratban a lágy 'l' valamint a 'j' hang rovásjelének vésete (13. század)

A kőmedence első négy betűjéből — tehát a θ jel eredetileg a lágy 'l' hang rovásjele volt— a 'Mihálj' tulajdonnév olvasható ki, melynek lágy ’l’ hangját a középkori latin írásmód szerint az ’lj' és a 'j’ hangértékű rovásbetűkkel jelölték. Az ezután következő rovásjelnek tűnő „bevéséseket” (a ’j’ rovásjel mellett közvetlenül egy rövid vonal ezután két pont és az azokat összekötő vonal) a teljes olvasat elkészülte előtt a másodlagos felhasználás során vagy a kő későbbi megtalálásakor keletkezett sérüléseknek tartottam. Ugyanis a rovásjelek fővonalainak mindegyikét peremtől-peremig vésték, míg ebben az esetben közvetlenül a 'j' rovásjele után csupán egy igen rövid függőleges vonal látható. Ha a rovásjelek helyközeit nézzük, akkor ez a rövid vonal is ugyanakkora távolságra helyezkedik el a 'j' rovásjeltől, mint az előtte álló jelek egymástól, tehát ezt a bevésést szintén betűként kell értelmezni. Mivel ez a jel nem peremtől-peremig húzódik úgy vélem, hogy az nem az 'sz' hanem a székely írás ún. „kis” 'r' jelének (a továbbiakban „rövid” 'r') felel meg, amit egykor valószínűleg egyperdületű érintőhang jelölésére használtak. A „rövid” 'r' rovásjele megtalálható az 1655-ben keletkezett Szilágyi István-féle rovás ábécében, a Székelyudvarhelyen nemrég megtalált tégla és a székelydálya-i református templom külső falának eddig megfejtetlen rovásfeliratában is, azzal a különbséggel, hogy az utóbbi két leleten azokat kb. 45°-ban megdöntötték. A kőtömbre függőlegesen bevésett rövid jel önmagában az 'úR' olvasatot adja. Az 'r' rovásjele után látható bevésés, melynek meghatározásában a legtöbb kérdés és vita merült fel, két pontból áll, amit egy kissé ívelt karcolás köt össze.

A kép bal oldalán az egyperdületű érintőhangot jelölő rovásbetű (Szilágyi-féle ábécé, MNL OL P 568 – 45. tétel – No. 17/3) /részlet/

Részlet a székelydálya-i rovásfeliratból. A kép jobb szélén a „rövid” 'r' betű

A rövid 'r'-t követő négy betű, az 'r' fogmedri pergőhang, a 't', az 'n' és a másik oldalra átkerült 'k' rovásjel magánhangzókkal kiegészített olvasata, a régi szóhasználatot figyelembe véve, éReTtüNK. Ez a kifejezés a középkori szövegekben yrettem [5], eerettok [6] stb. alakokban található meg, de napjaink imádságaiban, könyörgéseiben is ugyanebben a formában használtatik.

A szemközti oldal rovásjelei

A hosszabb oldalra vésett, a 'k' hang betűjele után következő két jel meghatározása a kő felületének sérülése miatt már nem olyan egyértelmű, csak az első jelről mondható ki teljes biztonsággal, hogy az a ’v’ rovásjel. A második jel töredékes vésetéből a ’t’, a ’j’ de akár az ’sz’ hang jele is kikövetkeztethető, de a fővonal felső harmadából kb. 36°-ban felfelé induló vonaltöredék arról árulkodik, hogy ez a jel a 't' rovásjel volt. Az eddig megadott kifejezéseket is figyelembe véve, ebből a két betűből a VíoTt, azaz a 'vívott' szó olvasható ki. (víóttak [7] ) Ez a kifejezés a középkori szövegekben szintén azonos alakban található meg: „Vӱot o istènėc o ėrtec s gozot...” [8]

A hosszabbik oldal töredékes rovásjelei és azok legvalószínűbb alakja (eredeti kép: Benedek Árpád)

A kőre rótt „vӱot” szó a Bécsi kódexben

A kő „pontos jele”

A két pont között látható függőleges irányú rövid bevésésnek az íve szinte teljesen megegyezik a 't' rovásjel fővonalának az ívével, amiből az a következtetés vonható le, hogy ez a függőleges irányú vájat nem véletlenül keletkezett, hanem maga a rovó kezdte el bevésni. Tisztán kivehető az is, hogy a vonal alsó vége a többi jelhez hasonlóan a perem alsó szélétől indul, de csak annak felső harmadáig húzódik. Ennek a vésetnek a 't' rovásjel fő szárával megegyező íve miatt úgy vélem, hogy a rovó betűt tévesztett, azaz nem a soron következő 'r' betűt  hanem a 't' rovásjelét kezdte el bevésni. Éppen ezért, hogy ezt a hibáját kijavítsa — habár ebből a jelből is megalkothatta volna az 'r' betűt — a vésett vonal tengelyében, a perem széleitől egyenlő távolságra szóelválasztó jeleket mélyített a kőbe, melyek közül az alsó nem teljesen fedi azt, hanem kissé balra helyeződött. 
A teljes rovásfelirat meghatározása után még inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a mellső oldal ’j’ betűjele után lévő, a lenyesés széleitől szinte teljesen azonos távolságra elhelyezkedő két pontszerű bevésés nem kapcsolható össze a köztük lévő vonallal, nem részei annak, így abból bármiféle betűt kiolvasni helytelen. Hosszú Gábor — Vékony örökén — a kő eme jelét, nyílván az azokat összekötő enyhén ívelt keskeny vonal miatt, tévesen azonosította a glagolita ábécéből átvett „körvégű O” betűvel, ami az ősi írásunktól teljesen idegen írásjegy. Eddig ugyanis nem került elő egyetlen egy olyan rovásemlék sem, ahol a székely és a glagolita betűket együtt használták. A székely írásban az ’o’ hangnak természetesen a kő feliratának a keletkezési idejében, és a korábbi évszázadokban is volt külön jele, szinte biztos, hogy a rovó is ismerte és használta, de erre a rovásjelre ebben az esetben nem volt szükség, már csak azért sem, mert kizárólag mássalhangzókat mélyített a kőbe.

Ráduly János hasonlóképpen vélekedik erről a jelről és ő sem ad neki hangértéket:

„Az ötödik rovásjelnek nem tulajdonítunk betűértéket. Valójában szóelválasztó két pont látható a kövön (mindkettőbe a kisujj begye jól belefér), amelyeket egy enyhén oválosított függőleges vonal köt össze. Magassága 6,5 cm. Csak érdekességképpen említjük meg: az 1501-ből származó csíkszentmiklósi-csíkszentmihályi rovásfelirat szavait (helyenként szóközeit) négy egymás fölé helyezett ponttal, míg az isztambuli felirat szavait egy-egy ponttal választották el egymástól.”

Mivel a félbehagyott bevésést az alsó pontszerű bemélyedés nem teljesen, hanem kissé balra fedi be, ráadásul a vonal alsó vége túlhalad azon, arra utal, hogy a két pontot a rovó utólag a hiba észrevétele után véste a kőbe. Éppen ezért úgy vélem, hogy a két bemélyedés valóban szóelválasztójelként kell értelmezni.

Jobbról-balra: az elválasztó ponton túlnyúló bevésés valamint a fogmedri pergőhang ('r') rovásjel szárainak elkeskenyedő végei

A teljes jelsor jobbról-balra: M, H, L, J, R : R, T, N, K, V, T 

Az új olvasat helyességének alátámasztása

A kőtömb legszembetűnőbb jellegzetességéből (medence) valóban arra lehetett következtetni, hogy egykor keresztelő-kút volt, de a felirat újraértelmezése alapján illetve, hogy az a templomépületen kívül egy harangláb alapjának a részét képezte és a korabeli medencékhez hasonlóan nincs lábrésze, immár egyértelművé vált, hogy azt korábban még a beépítése előtt nem vallási célú tevékenységre használták. A faragvány más irányú felhasználását valószínűsíti az is, hogy az 1995. évi ásatások során a román kori épületrom sekrestyéjében, a templom bejáratához közel a padlóelemek között találtak egy kőből faragott keresztelő-edényt. Ez a középkori eredetű keresztelő-medence a jellegét tekintve teljes mértékben megegyezik a korabeli medencékkel így minden bizonnyal ez és nem a templomon kívül megtalált rovásjeles kőtömb volt a középkorban késő gótikus stílusban átépített vargyasi templom keresztelőkútja. Tari Edit szerint a későbbi ásatások során megtalált keresztelőkút a 2-es típusba tartozik, melyek tulajdonságait a következőképpen foglalja össze:

„Kétrészes (medence és tartóoszlop, talp nélkül), tömbszer, zömök forma. Jellemzője, hogy a szélesebb medencét egy díszítetlen, többnyire tömzsi, tagolatlan, a medencénél keskenyebb oszlopláb tartja. Talán az előző típusból alakulhatott ki ez a megoldás. A tál közvetlenül az oszlopból nőhet ki, de külön kőtömbből is faraghatták. A medencék vagy hengeres kialakításúak (Barót, Szentdemeter), vagy négy- (Vargyas), hat- (Algyógy), esetleg nyolcszögek (Felsősófalva).”

A vargyasi keresztelőkút (forrás: https://www.geocaching.hu)

Ferenczi Géza a kőtömb egykori rendeltetésére vonatkozóan több lehetőséget is megemlített, de nem foglalt állást:

„Az üreg és vele együtt az egész tárgy szerepe egyelőre meghatározhatatlan. Esetleg inkább szenteltvíztartóként tekinthető, de figyelembe kell vennünk keresztelőmedence eshetőségét is, mindkettő számára szokatlan méretei ellenére is. Vélhetjük azonban (?) — egészen rendkívüli módon (!) római oltárok hasonló megoldására gondolva — örökmécses olajtartójának is.”

Szász Tibor András a kőtömb kidolgozására alapozva úgy véli, hogy a faragvány „nem más, mint Mihály arkangyal fából, esetleg kőből készült szobrának talapzata. Az oltár kőrészének jobb szárnyán végigfutó orompárkányzat záróköveként is szolgált.”

 A meszes gödör kiásása során megtalált rovásfeliratos kőtömb a jellegét nézve eltér a korabeli keresztelőmedencéktől így az valószínűleg egy szobor talapzata volt, ami a meglévő sérülései miatt csak másodlagos építőanyagnak, méretéből adódóan elsősorban épületek alapjának illetve falának a megerősítésére volt alkalmas. Szembetűnő, hogy a mellső, a hátsó és a jobboldalon részben meglévő keskeny vízszintes perem a baloldalon a ferde lemetszésig szinte teljesen, míg a jobb oldalon jó két tenyérnyi darabon hiányzik, ami a talapzaton lévő szobor leemelésének, a két blokk szétválasztásának, szétfeszítésének a során keletkezhettek.

Az 1994-es ásatások során megtalált 13. századi portálé lábazat elemei (kép: Fehér János, https://fontesrerum.blogspot.com/) 

 A vargyasi rovott kőhöz majdnem azonos módon kifaragott kőtömb található a gyergyóremetei középkori templom maradványai között. Ennek oldaléleit szintén lenyesték, a közepén pedig hasonló módon egy üreget képeztek ki. A kőemlék mellett egy pontosan annak az üregébe illő faragott kő látható, melynek kör alakú mélyedése a habarcs elhelyezését szolgálta, ami a két blokk, vagy a talpra helyezett szobor egymáshoz való rögzítése miatt volt szükséges. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a gyergyóremetei kőemlék alsó része egy szobor talapzata, míg a mellette heverő, pontosan a mélyedésbe illő faragvány a szobor talprésze lehetett. Ha mindezt figyelembe vesszük, valamint hogy a rovásjeles kőtömb a templomtól távol egy különálló építménybe alapjába volt beépítve és a sekrestyében megtalálták a templom minden bizonnyal eredeti keresztelő kútját, akkor kijelenthető, hogy a vargyasi rovásjeles kőtömböt nem szenteltvíz megtartására használták, hanem a remeteihez hasonlóan egy szobor talapzata volt. A peremrészek sérüléseinek egy része pedig valószínűleg a rajta lévő szobor talprésszel együtt való lefeszítése során keletkezett.

A gyergyóremetei faragott kövek (forrás: https://erdelyi-templomok.weebly.com)

Összefoglalva, a peremre rótt szöveg Mihály arkangyalnak, a mennyei hadak vezérének egyik legfőbb cselekedetére, a Lucifer elleni harcára emlékeztet, ami az 500 évvel ezelőtt beszélt magyar nyelvet alapul véve a következőképpen szól:

„Mihál úr érettünk víot”

Mai nyelvezettel:

„Mihály úr értünk vívott”

A faragott kőtömb eredeti rendeltetéséről tehát nem csak annak tulajdonságai, hanem a felületére rótt vallási eredetű felirat is árulkodik, ezért az minden bizonnyal nem keresztelő-medence vagy keresztfa-tartó, hanem Mihály arkangyal egészalakos, kb. 1,5 m magas szobrának a talapzata volt.  

Antal Csaba

^Jegyzet

[1] Melius Péter: Herbárium 70., Kolozsvár 1578
[2] Károlyi Gáspár: Biblia, I. 13, Vizsoly 1590
[3] Heltai Gáspár meséi: Száz fabula Aesopusból s egyebünnen 85., Kolozsvár 1564
[4] Ómagyar Mária-siralom, XIII. század (ksz. ujjetuk vagy öjjétök azaz öljétek)
[5] Pozsonyi codex, 1520 (ksz. írettem)
[6] Érdy codex, 1526-1527 (ksz. érettök)
[7] Ott vióttak (Zala m. Lesence-Istvand Nyr. XVI 94)
[8] Bécsi codex, Judit (9), XV. század  /1450 körül íródott/  ksz. ...vívott ő Istenük őértük és győzött...

Irodalom:

Bartók Botond, A Kovászna megyei Vargyas községbeli román kori és késő gótikus templomromok romjai, Acta Siculica 1 sz. 175-180, 1996
Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára 1862
Ferenczi Géza, A vargyasi székely rovásírásos emlék, Nyelv- és irodalomtudományi közlemények 38. évf. 2. sz. Bukarest 1994
Ráduly János, A vargyasi rovásemlék olvasata, Nyelv- és irodalomtudományi közlemények 38. évf. 2. sz. Bukarest 1994
Szarvas Gábor, Simonyi Zsigmond: Magyar nyelvtörténeti szótár a legrégibb nyelvemlékektől a nyelvújításig, Budapest 1890
Szinnyei József, Magyar tájszótár, Budapest 1897-1901
Tari Edit, Az Erdélyi középkori kő keresztelőmedencék kutatása (I.) Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából, Kolozsvár 2013