Lánc, lánc, eszterlánc,
eszterlánci cérna,
cérna volna, selyem volna,
mégis kifordulna.
Pénz volna karika,
forduljon ki Marika,
Marikának lánca.
Ezt a magyar dalocskát éneklik gyereklányaink, miközben egymás kezét fogva körbe-körbe járnak, és a kiénekelt lányok nevük hallatán ki- vagy befordulnak.
A népdalok, mondókák, kiszámolók és a népi díszítések többsége olyan régi tudást, titkot őriz, amit napjainkban már igen nehéz értelmezni, megfejteni. Ebben a szövegben szintén olyan dolgok rejtőznek, melyek megismerése után gyökeresen megváltozik az eleink tudásáról, fejlettségéről bennünk kialakult, jobban mondva szándékosan kialakított hamis kép és nyomban romba dőlnek a magyarság származásáról szóló hazug elméletek. A tudomány mára ismét elérte azt a magas fejlettségi szintet, hogy értelmezni lehet ezt a régi mondókát. Miről szól ez a dal? A szövegben lévő szavak jelentésének meghatározása után újra felszínre kerül az ősi titok. Legelőször az eszterlánc összetett, sőt mint később kiderül, többszörösen összetett szó eredetét, valódi jelentését próbálom meghatározni a magyar nyelv segítségével. Az eszterlánc szóösszetételben lévő eszter, a finnugrista szótárak szerint feltehetően szláv eredetű és a hasonló szóösszetételű, nádból, szalmából készült tetőt jelentő eszterha, eszterhaj szavakból kiindulva, szalmából készült láncot jelent. Szerintük ez a szó véletlenül esik egybe a helytelenül héber vagy perzsa eredetűnek tartott, csillag jelentésű Eszter tulajdonnévvel. Ez a női név valójában a babiloni mitológia növény- és állatvilág, a szerelem, a viszály, a termékenység és az anyaság istennőjének tartott Istar-nak (a sumeroknál Inanna), az idők folyamán módosult névváltozata, akit később a Vénusz bolygó, az ezüstfénnyel ragyogó Esthajnalcsillag alakjaként is tiszteltek. Hazánk legnagyobb folyama a Duna az ősi időkben ennek az Istennek a nevét viselte. Az Ister folyó mellett épült város Esztergom régi neve pedig Istergam volt, ami a „gam” szótag görbe jelentéséből adódva, Ister kanyarját jelenti. Az Istar vagy Ister névnek első szótagja az „is” jelentésben azonos a tüzet jelentő sumer „izi” szóval. Sumerul a tűzhely neve kiizi, azaz kiizzó. Nyelvünkben ez a kifejezés még ma is megtalálható az izzad, izzik, ízik (gyújtósnak való takarmánymaradék), izzó szavakban.
„Ha fénylik gyertya szentelő, az íziket vedd elő.”

A második szótag, a „ter” „elvont gyöke, 1) terem (ige), teremt, termék, termel, termés, termény, termékeny, termeszt, természet, termet származékoknak. Szélesb ért. azon r gyökhangu szók nemzetségébe tartozik, melyek kisebb nagyobb szélesedésre vonatkoznak, s ekkor azonos, vagy legalább rokonítható „tér” főnévvel.” /Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára. 1862/ Az Ister név tehát nem mást jelent, mint izzó teret, a hevesen fortyogó, életet teremtő központi égitestünket, a Napot, annak életterét valamint más bolygórendszerek sziporkázó csillagait.
Az eszterlánc harmadik szótagja a lánc, palócosan mondva loanc, több egymáshoz kapcsolódó pl. gyűrűkből, karikákból álló fonat. A szó gyöke a „lo”, ami mozgást, haladást jelent.
Azt, hogy az eszter és a lánc szavak nem csak puszta véletlenből kerültek egymás mellé és hogy, az Eszter név valóban az Ister név módosult változata, azt egy i.e. 19-18. századból eredeztetett babiloni lelet bizonyítja. 

 Ister, a teremtő

 A domborművön az oroszlánok és a baglyok társaságában Ister, az Ég úrnője látható, aki markaiban egy-egy láncszemet tart. Ez a lánc Ister lánca, ami későbbiekben, mint „szalagos” gyűrű, képírásos jelévé vált.

Ister tűzláncának földi mása

Az iz-ter-lonc, mai magyar nyelven az izzó tér lánca, a mindenségben 70 ezer km/h sebességgel száguldó, hevesen izzó Napunk mozgási tengelye, a Nap útja körül keringő bolygók pályája által kirajzolt, a folyamatos haladás következtében létrejövő hullámzó láncmozgás. Így már világos, hogy miért jelent csillagot az Eszter tulajdonnév.

Ennek a több milliárd éves mozgásnak kicsinyített mása a Föld élőlényeinek testében hajladozó örökítőanyag, a DNS lánc, aminek alakja „miképp a mennyben azonképp a földön is” az életet teremtő izzó tér láncának, a bolygók Nap körüli csavargó mozgásának az alakját vette fel.

A tűzlánc 

Az alábbi, az i.e. második évezred elejéről származó Istert ábrázoló leleten a láncszem egy
spirál alakban felcsavarodott hosszú szár, a DNS lánc végén helyezkedik el.

A teremtő Ister „selyemcérnából” sodort DNS lánccal /Louvre, Párizs/

A DNS szál tulajdonságára, hajszálvékonyságára utal a cérna szó melyet, mint isteni szál, a nemesen csillogó, drága selyemszálhoz hasonlítanak. Ennek az isteni láncnak a kifordulása (forduljon ki Marikának lánca) nemcsak ezt a folyamatos mozgást, hanem a gyermek megszületését is jelenti, hiszen a magzat, az új lánc hordozója, a világrajövetele előtt a szülés megkönnyítése végett az addigi farhelyzetéből fejjel a medence alja felé fordul, mintegy kifordul a biztonságot nyújtó anyaméhből.A táltos hit szerint az eszterlánc az égig érő fának a megjelenítése, ami véleményem szerint nem csak a világok közötti átjáróként szolgál, hanem a DNS és a Nap körül keringő bolygók mozgása következtében létrejövő lánc alakja közötti azonosságra is utal. Népművészetünk a Mindenség és a Föld között fennálló kapcsolatot, kacskaringó vagy hosszú fonat formájában jeleníti meg. Legértékesebb nemzeti kincsünk, a magyar államiság jelképe, a Szent Korona alsó részéről lelógó aranyláncok (összesen kilenc), melyeknek a végén lévő csepp alakú foglalatok hátsó részén a rovásunk „F” betűje, a Föld jele látható, ezt az összeköttetést sugallják. A Korona jelenti az Eget, a Mindenséget, a megkoronázott személy pedig a Földet, a földi hatalom birtokosát.

A Föld jele

Ugyancsak a Föld és az Ég között fennálló kapcsolatot jelzik a Korona zománcképeinek ábrázolásai, többek között jelképesen a keresztpántok legfelső részére helyezett, azaz a világ tetején trónoló Atya Istent ábrázoló zománckép is. Ezen a képen az Őstevő mellett világfák, életfák láthatók, melyek koronája lángnyelv formát ölt, mely a fortyogó Napra utal. A fák törzsén azaz a Naptengelyen, az örökítő szálakat illetve a bolygók mozgását, a tűzláncot jelképező növényi indák kúsznak fel csigavonalban.

A Föld és az Ég ura a Szent Koronán

Sumer áldozati ivó-kancsó i.e. 2350-ből, felületén a DNS szálakat jelképező kígyókkal, középen a Nap útjának a tengelye

Kígyófonatos avar szíjvégek

A teremtést ábrázoló kőlap, középen az életfával (Mezopotámia, i.e. 800)

Az alábbi képen látható szövetre hímzett magyar népi díszítés és a több mint ezer éves kőlap életfájának a formája között kísérteties a hasonlóság. A hímzésben is ott vannak a két oldalra hajló pálmalevelek, a középen lévő törzs, mely itt pontok láncolatából áll és a két függőleges vékony vonal, ami mintegy lezárja, védi a belső részt. 

Párnavég gyolcson, hullámdíszes minta között rozetták sorával (Mezőkeszü, Kolozs megye, 20. század) Bp. Néprajzi Múzeum

Az életfa leegyszerűsített ábrázolása a Nikolsburgi abc néven elhíresült, az ősi írásjeleinket bemutató papírlapon is megtalálható „TPRUS” olvasattal.

A nikolsburgi égigérő fa, vagy életfa, felette a „TPRUS” felirat (14-15. század)

Serafim Keropovich Patkanov, A szabírok nemzettsége című tanulmányában leírja, hogy a Szibériában élő szabírokat Taparnak nevezték. Emiatt, egyes vélemények szerint a „TPR” a Tapar szó rövidítése, az „US” pedig az Ős szavunk régi formája. Vajon jelölhetik-e a TPR mássalhangzók a Tapar szót, valamint a jel életfaként való értelmezése és a szó jelentése között van-e kapcsolat? Mit takar a Tapar kifejezés? Tudjuk, hogy a kérdéses jel az életfának a leegyszerűsített ábrázolása. A Tapar szó jelentésének a meghatározásában ismét a nagyszerű Czuczor-Fogarasi féle szótárt hívom segítségül. A Tapar szó első eleme a TAP, TÁP vagy a TA ősgyök.
„TÁP: (ta-ap) fn. tt. táp-ot, harm. szr. ~ja. Mármár elavult, de ujonnan fölélesztett gyökszó, melyből tápol, tápla, táplál, táplálék származtak. Jelent általán mindenféle eledelt, mely az állati testet föntartja s növeli; különösen az ételek velejét, nedvét, mely mint mondják, vérbe megy, különböztetésül az étel salakjától, söprejétől, mely bélsárrá válva a végbélen kitakarodik. Kétségtelenül származott szó, mutatja a hosszú önhangzó; első része ta gyök, ugyanaz a te, tö gyökkel, mely tömöttet, telit jelent, a második része (ap) hozzá járultával a két a egybeolvad s hosszuvá lesz. Egyezni látszanak vele a szanszkrit dai (Eichofnál am. táplálás), az ételt jelentő latin daps, dapes.”
„TA: d) a több irányban szétterjedő, szétnyiló, szétmenő távolságot jelentők: tág, tál, tályog (vértál), tár (ige), tát; mely értelemben rokon hozzá azon sza sze, melyből szana-szét eredtek; e) az egyensulyi középponttól, egyenes vonaltól távozó, ideoda biczegő, hajló tántor, tántorog, tántorodik, tántorít (hová talán magát a táncz szót is sorozhatjuk), a midőn alapfogalomban és hangban hasonló e gyökhöz a félrehajlási csa, honnan csák, csákó, csákány, csáklya, csámpa stb.; továbbá: sa ezen származékokban:sanda félre néző, sánta biczegve félre lépdegelő; f) az alulról fölfelé távozó, illetőleg emelkedő tám, támad, támaszt...”
A szó második része a PAR.
„PAR: elvont gyök, mely forgásra, keringő mozgásra, körded alakra vonatkozik ezen származékokban: paracskó, paripa, parittya, parázna, megnyújtva: párta, párkány; hangzóváltozattal porgol, porgolat. Rokonai: pěrěg, pěrdűl, pěrdít, pereszlén, továbbá azon far, fer, for, för, für, fir gyökü szók, melyekben alapértelem a forgás, keringés, kerekdedség; b rokonhangu előtéttel: barangol, barkácsol, bereg, stb. Ezen gyökkel egyezik a görög peri, hindu pari.”
A fentiekből egyértelműen kiviláglik, hogy a Tapar azonos az erőt adó forgással, csavarodással, azaz az emberi dns-sel, a testünknek életet adó fával, a TÁPláló PERdülettel ami egyúttal a földtől TÁvolodó, az égig növő, ide-oda hajló ágú fával is azonos. Ezt az örökítőláncot és az égigérő fát ábrázolják a fent bemutatott tárgyakon lévő motívumok és a nikolsburgi „TPRUS” rovásjel is.
Tehát a játék során alkotott kör és a folyamatos forgás azonos a Napnak a Galaxisunk, a Tejútrendszer középpontja körüli mozgásával, a ki- és befordulás a bolygók láncszerű mozgásával, sejtszinten pedig a DNS lánc alakjával a kifordulás a születéssel. Ez a több mint ötezer éves dalocska arról árulkodik, hogy az akkori ember tisztában volt olyan dolgokkal, amit korának fejlettségi szintjéhez mérve nem kellet volna tudnia. Csillagászati eszközök és orvosi műszerek hiányában mégis ismerték a Naprendszer, a bolygók mozgását, örökítő anyagunk felépítését, alakját valamint e két dolog között fellépő kölcsönhatást. Mégis honnan szerezték csillagászati és sejtszintű ismereteiket? Ez a tudás minden bizonnyal egy hajdan volt magasan fejlett társadalom ismeretanyagának a maradéka, mely valószínűleg valamilyen természeti csapás következtében hirtelen lehanyatlott. Ez az egyszerű magyar körjáték ennek a tudásnak az emlékét őrzi és a magyarságnak az ókori közel-kelettel való kapcsolatait vagy az onnan való származást bizonyítja. Ezt a kapcsolatot nem csak ez a játék, hanem számos, a sumerral azonos hangzású és jelentésű szavaink is igazolják.
Magyar-Sumer
anya-ana
apu-abu
bárány-barin
edény-edin
háló-halu
kalapács-kalapattu
kanna-kanna
kapa-kapa
kaparó-kaparu
kasza-kaz
komondor-kumundur
kosár-kaser
kutya-kudda
kuvasz-kuassza
küszöb-kiszib
marha-marha
tűzhely (kiizzó)-kiizi
satu-sahtu
szántó-szontu
szekér-szigir
szép-zeb
gabona-gabni
ős-us stb.
/Dr. Nagy Sándor, A magyar nép kialakulásának története/
Egyetlen szó, mely Ammianus Marcellinus római tábornok és történetíró, Rerum Gestarum című művének egyik fejezetében olvasható, mégis sokat elárul a Kárpát-medence lakóiról, azok nyelvéről. A történet szerint 359-ben a medence népe fellázadt a II. Constantius római császár által kiszabott súlyos adók miatt. A császár személyesen próbálta a kedélyeket lecsillapítani, de még nagyobb zűrzavart okozott. Mivel az uralkodó az őslakosokkal folytatott tárgyaláson sem engedett az elképzeléseiből, nem csökkentette a kiszabott adókat, egy elkeseredett résztvevő levette a csizmáját és hozzávágta a császárhoz, miközben a következő szavakat kiabálta: „Marha, marha!” A sértő szavak elhangzása után fellázadt a nép, nekirohant a császárnak, letépték arannyal beszőtt köpenyét és összetörték a trónját. A tejelő, húst adó haszonállat eme neve a magyaron és a sumeron kívül más nemzet szókincsében nem található meg. Napjainkban ezt a szitokszónak is számító kifejezést arra az egyénre mondjuk, akire haragszunk.
A magyar nyelvnek és ennek a körjátéknak az ősi mivolta tehát nem kérdéses. Vigyázzunk hát erre a kincsre, tanítsuk, játsszuk, és ne hagyjuk, hogy ebben a velejéig romlott világban Ister lánca végleg megszakadjon. Kit tudja, lehet, hogy nemzedékünk lesz a következő, akiknek majd meg kell őriznie és tovább kell adnia az eddig megszerzett tudást. Talán éppen ezzel a játékkal.
Lánc, lánc, Izter lánc…

Antal Csaba