Az aranytárgyakról röviden

1799 júliusában, egy nagyszentmiklósi ház udvarán végzett földmunkák során páratlan kincsleletre bukkantak. A 23 darabból álló, alig kevesebb, mint 10 kg összsúlyú lelet-együttest, a megtalálói egy aranyművesnek és egy görög kereskedőnek adták el, ami végül a Császári és Királyi Régiségtárba került. A VIII-X. században készült kincslelet különböző rendeltetésű aranytárgyai a következők:  hét korsó, négy ivócsésze, három bikafejes csésze, két pohár, két nyeles tál, két talpas kehely, egy ivókürt, egy ovális tál és egy üvegpaszta berakású szelence. Ezekből 12 tárgyon összesen 18 rovásfelirat és 4 tamga valamint két csészén, görög jelekkel írt szöveg is látható. Az „óbolgár kincs”-ként számon tartott tárgyak Bécsben, a Művészettörténeti Múzeumban (Kunsthistorisches Museum) tekinthetők meg.

A felirat korábbi olvasatai

A nagyszentmiklósi aranytárgyakon lévő rovásfeliratokra nincsen széleskörűen elfogadott olvasat, ahány kutató annyiféle értelmezés látott eddig napvilágot. A feliratok feloldását nehezíti, hogy azok eltérő jelkészlettel és valószínűleg több nyelven íródtak, ráadásul úgy tűnik, hogy a jeleket, egy feliraton belül, más-más ábécéből emelték át és a betűk jellegéből is megállapítható, hogy a különböző szövegeket nem ugyanaz a személy rótta a tárgyakra. Az elemzés alá kerülő felirat öt eszközön található meg, amit majdhogynem azonos jelkészletet használva, poncolással mélyítettek azok felületébe.

A 9-es számú ivócsésze felirata, amit kizárólag csak az ivásra használt eszközökre vittek fel /forrás: 24.hu/ 

A 22-es számú aranykehely
/forrás: pinterest.com/

Csallány Dezső szerint a nyílvessző alakú jel – jobbról a negyedik – ’ok’ hangértékű. A teljes felirat szerinte a következő: ’Šun^ád-ok zaok’, ’Šunád-törzs’ (az első szó a Csanád név korábbi változata)

Róna-Tas András feloldása: ’t^odruq joč^uq⁽ⁱ⁾’ azaz ’Todruq/Todurus/Todrus kis gyerek(e).’

Vékony Gábor olvasata: ’ür^ᴕtχ  ⁱz^ᴕdoγ’ azaz ’Üríts izadogh /üríts hevülő/.’

Németh Gyula javaslata: ’Tur^um? ^îčaj^aq’, ’Turum ivóedénye.’

A felirat feloldási kísérlete

A jelek állása kitűnően mutatja, hogy a feliratot jobbról-balra kell olvasni. A betűk sorrendben a következők:

1. Ü – azonos hangértékkel megtalálható még a 10-es számú ivócsésze karcolt feliratában, a kiskundorozsmai avar kori íjcsontmarkolaton valamint a szarvasi– és a  jánoshidai tűtartón. Hasonló formában Bardócz Pál kéziratban is előfordul azzal a különbséggel, hogy a félkörre húzott vonás annak külső végén helyezkedik el.

Részlet Bardócz Pál marosvásárhelyi kéziratából
/Teleki–Bolyai Könyvtár, Tq 1413 Ms. 175, 331/

 A nagyszentmiklósi–, a kiskundorozsmai– és a szarvasi ’ü’ betű

2. D – azonos formában megtalálható, a III. század elejére keltezett Suszyczno-i lándzsahegy rúnafeliratában valamint a nagyszentmiklósi 6-os számú korsón.

 Balról-jobbra: a Suszyczno-i lándzsahegy– és a nagyszentmiklósi kincs ’d’ betűje

3. R – az előző két jellel egyetemben az eurázsiai rovásemlékek gyakori eleme, ami előfordul a Homokmégy-halomi csont tegezszáj, Mikulčice-i avar kori íjcsontlemez és a nagyszentmiklósi 8-as számú víztartó tál feliratában is.

4. S – megegyező hangértékkel megtalálható az ózd-szentsimoni szkíta íjcsontlemezen, az észak-olaszországi Camonica-völgy Kr.e. I. évezredben keletkezett sziklafelirataiban[1] valamint etruszk nyelvemlékekben, pl. egy alább közölt korsó oldalára karcolva. Ez a rovásjel, tehát már régtől fogva ismert az írástörténettel foglalkozók körében, ennek ellenére Hosszú Gábor és Zelliger Erzsébet a nagyszentmiklósi feliratokat tárgyaló 2014-ben kelt tanulmányában megismétli Vékony Gábor azon állítását, hogy az aranytárgyak felirataiban lévő „hegyes H graféma” egyetlen másik előfordulása sem ismert.
A nyílra hasonlító bevésés hangértékének újragondolását teszi szükségessé, hogy a jelnek a fentebb említett etruszk korsóra írt szöveg hivatalosan elfogadott és minden bizonnyal helyes olvasatában is, kiejtés szerint ’z’, vagy ennek zöngétlen hangpárja, azaz ’sz’ a hangértéke. A „nyíl” jel nemcsak az etruszkok által használt írásjegyek között található meg, hanem alakja, sőt a hangértéke alapján, párhuzamba állítható a kínai Hsiang szimbólumok között található ’shih’ jellel, melynek jelentése ’nyíl’ illetve a kínai ku-wen ’si’ és az egyiptomi ’szun’ képjellel, melyek ugyancsak ’nyíl’ jelentést hordoznak. Az alább látható írásemlékekben előforduló nyíl jel tehát valószínűleg ebből az ősi képjelből fejlődött ki, melyben a kilőtt nyílvessző hangját utánzó kifejezéseknek (susog, sistereg) a szókezdő ’s’, ’sz’ hangja rögzült.

A nyílvessző jelentésű képjelek, Diringer és Faulmann közlése alapján

Balról-jobbra: a nagyszentmiklósi–, az ózd-szentsimoni–, az etruszk korsó– és a Camonica-völgy ’s’ hangértékű rovásjele

A 9-es, 10-es, 17-es, 22-es és 23-as számú aranytárgyon lévő rovásfelirat nyílvessző alakú betűjének korábbi hangértékjavaslatai Az ózd-szentsimoni szkíta íjvégcsont 

Kr.e. 4. századi etruszk korsó, ’Bruties esum’ (kiejtés szerint: ’Brutisz ezum’) felirattal

5. a rövid függőleges bevésés szóelválasztó jel.

6. Ё – a jel alakja teljesen azonos a Kr.e. VI. században készült frígiai Midas emlékmű és a Camonica-völgy sziklafalirataiban lévő, ’ë’ hangértékkel rendelkező betűjével, de megtalálható nagyon sok frígiai edénytöredék feliratában is. A 9-es és a 10-es ivócsészén három, az ivókürtön és a 23-as számú kelyhen – a kőfeliratokhoz hasonlóan – négy, a 22-es kelyhen pedig öt mellékvonallal rendelkezik. Ugyanez a jel megtalálható a 8-as számú víztartó tál peremére vésett feliratban is, ugyancsak négy mellékvonallal. A szarvasi tűtartó rovásában is fellelhető szintén négy mellékvonallal. A fővonalra húzott mellékvonalak száma kiejtésbeli különbségre utalhat, mivel a Midas emlékmű feliratában egy szövegen belül mind a két változat megtalálható. ‏A háromnál több mellékvonal valószínűleg a zárt ’e’ (ë) vagy a félig zárt ’é’, míg a négynél kevesebb a félig nyílt ’e’ hangot jelöli.

Balról-jobbra: a nagyszentmiklósi–, a Midas emlékmű–, és a Camonica-völgy ’ë’ hangértékű rovásjele

Kamunni sziklafelirat, Capo di ponte, Kr.e. V-IV. század. Valószínű olvasat, balról-jobbra: ’LЁSU ЁTЁS’ (ëtës=édes?) /forrás: wikiwand.com/

A venét–, a rét–, a kamunni– és a lepontus jelkészlet
/forrás: luc.devroye.org/

A Midas emlékmű felirata ’e’ és ’ë’ hangértékű jelekkel (a felirat olvasata: Baba memevaiz proitavosz kfisanavësosz zikeneman ëdaësz.)

7. K – a rúna írásban, az etruszk- és az ógörög ábécében a ’k’ hang jele. Megtalálható a campagnai szkíta fokos, a kiskundorozsmai avar kori íjcsontmarkolat és a Mikulčice-i íjcsontlemez rovásfeliratában. A nagyszentmiklósi 3-as, 4-es, 6-os számú korsó, a víztartó tál, a 10-es csésze, a 23-as kehely, a 15-ös és 16-os nyeles tálkák más mondanivalót közlő felirataiban szintén ugyanez a jel látható.

8. U vagy O – az ógörög ábécében az ’o’, míg az ótörök jelkészletben az ’o’ és az ’u’ hang jele is egyben. A nagyszentmiklósi víztartó tálon, a 3-as és a 4-es számú korsón fordul még elő. 

9. H – az ógörög és a rúna ábécében a ’h’ hang jele. A nagyszentmiklósi aranytárgyak közül a 10-es csészén a bordázat közé karcolt rovásban és a 8-as tál peremére poncolt feliratában is megtalálható.

A szókezdő ’ü’ hang ugratásával – amit a jelek közé egészen az ’ë’ hangzóig kell beolvasni – az alábbi mondatot képezhető:

Üdrüs Ёkóh! vagy Üdürüs Ëkóh!

A szavak jelentése

Üdrüs, üdürüs: Üdrüs ótörök nyelven am. választás, választani, ’üd’ pedig am. tanácsot adni. A szintén ótörök ’üdür’ am. előnyben részesíteni, választani, ’ürüs’ am. segíteni. Nem hagyható ki a szófejtésből, hogy a magyar ’üd’ gyök, jólétet, boldogságot jelent. 
Ёkóh: az anya, nagyanya, nagyapa, ős jelentéssel bíró névszó, számos nyelvben megtalálható különböző formában. A magyar ’ük’ A mongolban eke és a szanszkritban akká am. anya; továbbá szintén a mongolban üköi am. néne (soeur ainée); Budenz J. szerént a finnben eukko és finnlapban akko am. nagyanya.[2] A dravida nyelvekben[3] számos alakban előfordul: Parji: ’akka’ am. nagyapa. Gondi: ’akko’ am. dédapa és ’ukko’ am. nagyapa. Pengo: ’ako’, ’ake’ am. nagyapa, ős. Tamil: ’akka’, ’akkai’, ’akkan’ stb. és tulu nyelven: ’akka’, ’akké’ am. nővér. Ótörök nyelven ’eke’ am. nagynéni, nővér, ujgur ’éci’ am. idős rokon. A magyar nyelvben az ’ük’ előtag a negyedik ősre utaló kifejezés.
A 10-es számú csészére azonos jelkészlettel, de más nyelven ugyanezt a jelentést hordozó szót karcolták. A karcolt felirat teljes olvasata: ’Üg Üküh’. Ez a két szó a hangalak alapján leginkább a mongol ’üg’ (nagy) és ’üköi’ (néne) illetve a magyar ’ük’ (ős) kifejezésekkel azonosak. A csészére karcolt ’üküh’ melléknévi előtag, a szóvégi ’h’ hang nélkül, a Halotti beszéd szövegében is megtalálható, az ’isemüküt’[4] összetett szóban. Mivel a részben türk nyelvű poncolt felirat első szavában a támogatás kérése (jó tanács) illetve az előny megszerzésének az óhaja fogalmazódik meg, az ’Üdrüs Ёkóh!’ magyarul azt jelentheti, hogy ’Segíts Ёkóh!’. A 10-es csészére karcolt szöveg pedig a következőképpen hangzik magyarul: ’Isten hatalmas!’

A 10-es számú ivócsésze karcolt felirata (jobbról a 2. és 3. jelet egyaránt használták a ’k’ és ’g’ hang jelölésére) 

 
De, vajon miért van a névszó végén egy ’h’ hang? Mindez a következőkkel magyarázható: ... Különös figyelmet érdemel, hogy a h mint pusztán szellet vagy lehellet némely régi magyar codexekben, mind a szók elején levő önhangzók előtt, mind a szók végén álló önhangzók után számtalanszor eléfordúl, mintha már régi iróink érezték volna azon általános elvet, hogy minden önhangzót, mely magában vagy a mennyiben magában áll, valamely fínom lehellet mind megelőz, mind követ ... Továbbá a perzsában a szó végén önhangzó nem állhat, hanem ha egyéb mássalhangzónak nincs szerepe, h betü (erős lehellet) foglal helyet. Kitünö példáink vannak ezekre, mint imént érintők, némely régi nyelvemlékeinkben. A Debreczeni legendáskönyvben különösen a törzsszók végén levő önhangzók csaknem általán h-val mint utólehellettel vannak írva, pl. eh (névmás), jóh, ah (névmutató, még ebben is: ah országnak, nem: az országnak), kih, mih (névmás), ímeh; gyakran ragok és képzőknél is, minthogy ezeknek is saját értelmét még érezé az iró, mint tevőh, nekih (= nek-ő), születéseh, egyetömbeh, tömlöczbeh, borráh (= bor-vá); az a, e névmások ragozásaiban is: ahra, ahról, ehben, ehből, ehképen; így az öszvetételekben: kihadá, lehszállván, johvolta, végre több más esetekben is, mint: maih, éjjelih, szomorúh, akartah, volnah stb. Egyedűl ebből lehet megmagyarázni a magyar ragozás azon szabályát, mely szerént a törzs véghangzója ragozáskor hosszuvá válik.[5] Ez az ősi nyelvtani sajátosság szintén megtalálható a régi magyar Enéh személynévben.
A tárgyak poncolt szövege a Képes Krónika azon leírását jutatta az eszembe, ami a magyaroknak azt a szokását meséli el, amikor Isten áldását kérik népükre vagy egy elvégzendő illetve bevégzett cselekedetükre. 
Árpád pedig népe között megtöltötte a Duna vizéből szarukürtjét, és mind a magyarok előtt ama kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte: adja nekik az Úr ezt a földet mindörökre. Szavait végezvén, felkiáltottak a magyarok: „Isten, Isten, Isten!” Háromszor hangoztatták, innen keletkezett ez a szokás, meg is maradt a magyaroknál mai napig.[6]
Árpád vezér tehát az ősi szokás szerint emelte magasba a Duna vízével megtöltött kürtjét s miközben ivott belőle, a tömeg a Teremtő nevét harsogta, az aranytárgyakon olvasható formában: Ёkóh! Ёkóh! Ёkóh! Vagy szintén háromszor: Üküh!
Tulajdonképpen az aranytárgyak eme felirata, mint ahogy Anonymus is megemlíti Árpádék esetében, a szkíta törzsek azon szokásáról árulkodik, amikor kegyelmet, segítséget kértek Istentől vagy hálát adtak neki, miközben áldomást (magnum aldamas fecerunt [7]) tartottak.

Árpád vezér áldomást iszik
/Képes Krónika, részlet/

A Suszyczno-i párhuzam 

Meg kell még említenem azt a korábbi felfedezésemet is, hogy a nagyszentmiklósi 6-os számú korsó egyik rovásának három jele azonos sorrendben megtalálható az ukrajnai Suszyczno-nál talált lándzsavég rúnafeliratában is, azzal az apró különbséggel, hogy a szóvégi ’s’ hang lejegyzésére a harci eszközön más, de valószínűleg azonos hangértékkel rendelkező jelet használtak. Ez a jelsor az én olvasatomban ’IDiS’, ami a korsón jobbról a második szó, a fegyveren pedig a mondat végén látható. A fegyver feliratának az olvasatát a későbbiekben fogom ismertetni, de elöljáróban annyit elárulok, hogy az a tárgy rendeltetéséhez tökéletesen illeszkedik. 

Lándzsahegy a III. század elejéről. Lelőhely: Ukrajna, Suszyczno. A felirat olvasata: ’TILAR IDiS’

A nagyszentmiklósi 6-os számú korsó fenekén lévő karcolat rovások, középen az ’IDiS’ kifejezéssel

A korsó és a lándzsahegy azonos jelekből álló rovása

Összefoglalás: az aranykincsek fentebb tárgyalt poncolt feliratában lévő ’s’ és ’ë’ betűk frígiai és észak-olaszországi írásemlékekben való előfordulása és azok ismert és tényleges hangalakjának a tudatában kijelenthető, hogy a felirat újraértelmezése során kapott gondolatsor jóval elfogadhatóbb, mint a korábban közölt javaslatok. Mivel ezek a poncolt betűk az aranykincs különböző rendeltetésű tárgyainak más-más mondanivalót közlő feliratában is előfordulnak, mindenképpen szükséges azokat is újra elemzés alá vonni, a jelen írásban megadott hangértékek alapján. A fríg és az etruszk ’s’ valamint ’ë’ hangértékű írásjegyek Kr.e.-i időszakra tehető előfordulása miatt nem kizárt, hogy a nagyszentmiklósi kincsek e jeleket hordózó tárgyai jóval korábban, a szkíta korban készültek.  

Antal Csaba

Irodalom

Czuczor Gergely–Fogarasi János, A magyar nyelv szótára, 1862
David Diringer, Alphabet a key to the history of man kind, 1948
Gerard Clauson, An etymological dictionary of pre-thirteenth-century turkish, 1972
Hosszú Gábor–Zelliger Erzsébet, Többnyelvű feliratok a Nagyszentmiklósi aranykincsen, Magyar nyelv 100(2):177-195, 2014
Karl Faulmann, Illustrirte Geschichte der Schrift, 1880
T. Burrow–M. B. Emenau, A dravidian etymological dictionary, 1984

Jegyzet:

[1] A Camonica-völgy, Kr. e. 500–50 között rótt és eddig megfejtetlen kőfeliratainak a száma kb. 170. A fejlett írásrendszerrel rendelkező nép egy része a római térhódítása előtti században elhagyta a vidéket, míg a helyben maradottak fokozatosan beilleszkedtek a római társadalomba.
[2] [5] Cz-F szótár
[3] Dravidák: kb. Kr.e. 4000 évvel ezelőtt Közép-Ázsiából Délnyugat-Ázsiába vándorolt népcsoport, az Indus-völgyi civilizáció létrehozói. A magyar szótövek túlnyomó része –több, mint 3000 szó– dravida eredetre vezethető vissza.
[4] ...Terumteve miv isemucut adamut... (az ’isem’ baskír nyelven am. név)
[6] Képes krónika: a magyarok régi és legújabb tetteiről, eredetükről és növekedésükről, diadalaikról és bátorságukról; Geréb László fordítása, 1993
[7] ...magnum aldamas fecerunt... azaz ’nagy áldomást tettek’