A szójel korábbi értelmezései

A Nikolsburgi ábécé „capita dictionum” (szavak fejei) pontosabban szó- és mondatjelek jelentésének a feloldására számos kísérlet történt. A rovásemléket először ismertető Jakubovich Emil szerint az ábécé „néhány elhomályosult összetételű, bonyolult szerkezetű” betűjegyet tartalmaz, melynek betűelemeit nem lehet felismerni. Ugyanakkor a rovásemléket bemutató tanulmányában a búzamagra hasonlító jelet írástörténeti szempontból helyesen oldja fel: „...a függőleges vonallal vágott mandorlát, mely fölé hangértékül a latin paleographiai us jele van írva.” Viszont a szójel helyes hangértékét, pontosabban annak latin kiejtését nem közli, ami a későbbiekben a jelkép értelmezését és eredetének a meghatározását célzó kutatásokat rossz irányba vezette.
Szekeres István szerint a Nikolsburgi „us” rovásjel „ ...hangalakja ős szavunk Árpád-kori ausi, Vus stb. változataival vethető össze.” Szerinte a szójel három rovásjelből (n, sz, e) tevődik össze és a „nagy széles ég” jelentést hordozza, amit a kínai san-jü fejedelmi címmel vet össze.
Varga Géza úgy véli, hogy az „us rovásjel egy egykori ”ős/isten” jelentésű fogalomjel utóda, amelynek a hangalakját is őrzi”, s grafikai formája, hangalakja valamint fogalomjelentése megtalálható Anatóliában és Mezopotámiában is.

A szójel új olvasata, jelentése és párhuzamai

A középkori latin írás a gyakori hangkapcsolatok lejegyzésére egyezményes jelekkel való rövidítést alkalmazott. Egy ilyen rövidítő jelet (’9’) helyeztek el a tárgyalt szójel fölé is, ami a latin szavak végén az „us” szótagot jelölte. A rovásábécét lemásoló Philip de Penczicz ugyanezt a rövidítést alkalmazta a lap alján a hónapok felsorolásánál is, ami megerősített abban, hogy a rövidítő jelet nem a magyar, hanem a latin nyelv hangtani szabályai szerint kell olvasni és ’usz’-nak kell ejteni. A kiejtés szerinti ’usz’ szótagra végződő hónapnevek a következők formában lettek lejegyezve: januai9-janua(r)iusz, februari9-februariusz, marti9-marciusz, maius-majusz, juni9-juniusz, juli9-juliusz, august9-augusztusz. Ha a búzamag alakú jel valóban az ’ős’ szójele lenne, akkor azt a magyar kiejtésnek megfelelően a Nikolsburgi rovásjelek hangzósításához használt írásjegyekkel, pontosabban az ’ö’ vagy ’ü’ és az ’s’ rovásjelek hangzósításánál alkalmazott betűjelekkel is felül lehetett volna írni. Így a betűképnek a latin betűket használó középkori magyar írásmódnak megfelelően a következőképpen kellene kinéznie: ’ew⌠’ → ’űs’ vagy ’eev⌠’ → ’ős’. /2. kép/ Természetesen a jelek hangzósításához használt betűkészlettel az ’usz’ szót a latin rövidítő jel mellőzésével is hangzósítani lehetett volna, de az eredeti ábécé lejegyzője mégis a jóval egyértelműbb egyezményes rövidítő jelet használta. Ennek a fontos fonetikai adatnak, a rövidítő jel helyes kiejtésének a mellőzése vezette tévútra a Nikolsburgi szójel jelentésének a feloldására irányuló törekvéseket.

A Nikolsburgi ’usz’ rovásjel

Így nézne ki a szójel korabeli felülírása, ha az valóban az ’ős’ szavunkat jelölné /2. kép/

Az valóban igaz, hogy az ’usz’ képjele egy igen régi, a világ teremtésére, keletkezésére utaló fogalomjel, de nem az ’ős’ szavunkat jelöli. A képjel valódi jelentésének a meghatározása során abból indultam ki, hogy az vagy az életet jelképező búzamagot, vagy egy hasadékot, vagy pedig isten lehunyt szemét, átvitt értelemben az élet forrásának a helyét ábrázolja. A tényleges hangalakból kiindulva az ősi vallásokat, hagyományokat kutatva sikerült meghatározni azt a fogalmat, amit évezredekkel ezelőtt ezzel a jellel jelenítettek meg.
Az ősi kelta vallásban Sulevia (magyar ’szül’?) volt az élet védője, az életet teremtő, adó istennő. Ugyancsak a kelták hitvilágában a víz, a gyógyítás, a Nap, az áldások és kívánságok istennője Sulis (Szulisz), akit a szent kutak és források őrzőjének is tartottak. A nevének eredetét az óír ’súil’ (ksz. szúl) szóra vezetik vissza, melynek jelentése ’szem, hézag, rés’ és összefüggésben áll a proto-kelta ’sūli-s’ kifejezéssel, amely elsősorban az indo-európai nyelvek ’Nap’ jelentést hordozó szavaival hoznak kapcsolatba. (pl. a görög ηέλιος /Héliosz/, szanszkrit ’sūryah’, gót ’sauil’, litván ’sáule’). A szanszkrit nyelvben ’sū’ (ksz. szú; ’sūte’, ’sūyate’) am. nemz, alkot, létrehoz, teremt, ’ush’ (uszh) am. fény, reggel, hajnal, ’usriyā’ (uszrijá) am. fény, fényesség, ’usra’ (uszra) am. fénysugár. Szulisz alakja megtalálható az etruszk mitológiában is VϟIL (Uszil), a Napisten képében, aki apjától Uprius-tól (Hüperión) vette át központi égitestünk hordozásának nehéz feladatát. Az etruszk Usil névalak a sumer nyelvben is előfordul egyelőre ismeretlen jelentéssel, de az ékjele alapján, ami képjelként azonos formában gyakran megjelenik sumer pecséthengerek ábrázolásain, mint égitest, több mint valószínű, hogy a folyóköz népének a nyelvében is a Napunk egyik mellékneve volt. /3. kép/ Az ógörögben ’ὄσσε’ (ksz. óssze) am. szem.
A ’súil’ kifejezést alkotó szótagok a dravida nyelvekben, az alábbi alakban és jelentéssel található meg.

Kolami: su·l- (su·lt-) felkelni, felébredni; su·lp- (su·lupt-) felkelni;  sull-, sul- felkelni; sulp- emelni.
Naikri: sūḷ- felkelni.
Chanda-i Naiki: suy emelni, emel.
Parji: culp- (cult-) emelkedni, felkelni.

Tamil: el ragyogás, fény, Nap, nappal; elli, ellai Nap, nappal.
Malayalam: el ragyogás, fény; ella fény.

A dravida nyelv alapján végzett szófejtés szerint nem kizárt, hogy a Szulisz ill. Uszil kifejezéssel az élet forrásaként tisztelt Napkorong felemelkedésével együtt járó látványt, a hajnali fény első megjelenésének szívderítő pillanatát fogalmazták meg, ami az idők folyamán az égitest egyik megnevezése lett. (úm. Hüperion ’Magasan járó’) 
  A Nikolsburgi ábécé ’usz’ jelének a formája párhuzamba állítható a kínai képírás ’rì’ jelével, melynek jelentése Nap, nap (időszak) illetve a bronzkori eredetű luvi írás, ’forrás’ és ’isten’ hieroglifákkal.

Baloldalt az Usil szó ékjele. Jobboldalon, vető embereket megörökítő babiloni pecsétnyomat rajza,  Kr.e. XIV. sz. Középen a sumer ékjelre hasonlító síkidom, a Nap /3. kép/ 

A tárgyalt jel teljesen azonos formában egy 4500 éves sumer pecséthengeren is megtalálható, közvetlenül Nab (Labat: NA.AB), a Napisten mellett, aki egy bika hátán áll. /4. kép/ A Napisten és a bika ily módon való összekapcsolása onnan ered, hogy 4000 évvel ezelőtt, a tavaszi nap-éj egyenlőség idején a központi csillagunk pontosan ebben a csillagképben, a Bika szarvai között helyezkedett el, melynek következtében ez az állat az akkori népek számára a fény, a Nap megtestesítőjévé vált. A bika hátán álló alak istenként való azonosítása pusztán a két kezében tartott és mindkét végén három ágban végződő eszköz (szanszkrit nyelven vajra-villám ksz. vadzsra) alapján is alátámasztható, ami a sumer képírásban a ’hal’ szó jele volt. Jelentése folyni, kinyitni, alap, elhatározás, határozat (PSD), mely szavak az ábrázolt jelenet alapján, az isteni döntésnek, az élet teremtésének a kifejező elemei. A dravida nyelvben ’hal’ am. menni. (magyar ’halad’ → megy, mozog, mozgásban van).
Egy másik pecséthenger ábrázolásmódja teszi egyértelművé, hogy a búzamag alakú jel valóban a Napra való utalásnak egyik legfőbb jelképe. Ugyanis a Napistent ábrázoló emberalak fejét az ’usz’ képjeléből alkották meg, melyből lángnyelvekre vagy fényre utaló vonalak törnek elő. A karjaival két bakkecskét megragadó istenlény mellett két ágaskodó oroszlán látható, miközben kecskéket ejtenek el. /5. kép/ Az ősi kultúrákban az újjászületést jelképező bakkecske, a bikával egyetemben, szintén a Napisten elválaszthatatlan kísérő eleme. A baknak, mint élőlénynek a tisztelete, szintén egy 4 ezer évvel ezelőtti csillagászati megfigyelésen alapul, ugyanis az északi féltekén a tavaszi napforduló idején, a Nap pontosan a Bak csillagképben tartózkodott. Az akkori, leginkább földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó embereknek ünnep volt ez az időpont, hiszen a nappali percek számának a növekedése, egyet jelentett a természet újraéledésével, kivirágzásával. A lenyomat jobb oldalán ábrázolt vadászjelenet viszont az elmúlást, a sötétségnek a fény feletti győzelmét jeleníti meg, melynek alapja hasonlóképpen egy csillagászati esemény. A pecséthenger elkészültekor a nyári napforduló időpontja, amikor a nappali világosság fokozatosan csökkenni kezd az éjszaka viszont növekedni, az Oroszlán és a Rák csillagkép között volt.     

4500 éves pecséthenger lenyomata, középen az ’usz’ jel. Louvre, Párizs /4. kép/

A pecséthenger lenyomatának baloldalán a Napisten a bakkecskékkel, jobbra a Napisten attribútumát levadászó s ezzel a Napot jelképesen elpusztító oroszlánok (Louvre, Párizs. Kr.e. 2000) /5. kép/

Mivel a kelta és az etruszk mitológiai névalakokban a vizsgált szótaghoz a ’li’ illetve az ’il’ szócska kapcsolódik, az ’usz’ és ’szu’ kifejezéseket a mögöttes tartalmuk megállapításához külön kell értelmezni. A sumer nyelvben, Labat alapján ’zu’ am. tud, képes, erő, győzelem. Deimel szerint ’zu-u₂’ am. szem+nagy. A ’szu’ szótag megtalálható a sumer Abzu (akkád ’apsû’; az Enúma elis szövegében ZU.AB) az ősvíz istenének a nevében is, mely am. víz, a mélység vize (PSD). A PSD értelmezésében ’su’, ’su₃’ (kiejtve: szu) egyik jelentése süllyedni, meríteni, mely szavak minden bizonnyal egy adott pontból kiinduló lefelé tartó mozgást fejeznek ki. (magyar zuhan, zuhatag, zuhog)  

A ’su’, ’su₃’ sumer ékjele

Baloldalon a ’zu’ (tud, képes, erő, győzelem) képjele, a jobboldalon az ’AB-ZU’ (a mélyben nyugvó víz) ékjele, ami az ’ab’ vagy abba’ (apa, atya) és a ’su’ vagy ’zu’ (víz) ékjelek összetétele

A kelta ’szu’ illetve az etruszk ’usz’ szótag ősvízként való meghatározását támaszthatja alá, hogy az ótörök, török ’su’ (szu), mongol ’yc’ (usz) és ’усан’ (uszan), tatár ’sy’ (szu), ujgur ’su’ (szu), kirgiz ’cyy’ (szuu), csuvas ’šyv’ (suv), kazah ’cy’ (szu), kalmük ’усн’ (uszn, uszun) szavak jelentése víz.
A dravida nyelvekben az ’usz’ szótag ugyancsak a vízzel összefüggésbe hozható kifejezések részét képezi.
Golami: ūsā (úszá) áradás, árvíz; ūsānā csepp vagy víz (a szemben); ūs- túlcsordulás; ūsā vízfolyás, áradás.
Konda: ūsa forrás.
Tulu: ūsuni szivárogni; ūselů szivárgó.

A magyar nyelvben az ’usz’ szótag a vízzel vagy valamilyen folyékony közeggel kapcsolatba hozható úsz, úszik, hangzóváltozással özön (lásd kalmük uszun és mongol uszan) és a víz hangjára, mozgására utaló zubog, zuhog, zuhatag, zúgó (vízesés) kifejezésekben található meg. Az óír ’súil’ névalak szem, hézag, rés jelentéséből kiindulva a ’szu’ szótag a keskeny, kis terjedelmű, szoros hely leírására használt zug-szug, zugoly-szugoly (szeglet, sarok), szulos (odvas), szűk kifejezésekkel hozható kapcsolatba. 

A kínai ’rì’ (Nap) piktogramma különböző változatai
/Kyril Ryjik, 1980. No. 29/ 

A luvi ’forrás’ /1-2/ és ’isten’ /3/ logogram

A luvi írás 2-es számú jele a sumer képírás ’sza’ olvasatú és szív, belső rész, has, közép, kebel fogalmakkal meghatározott képjelével azonos.

A protosumer képírás ’sza’ olvasatú jelei

A vízre utaló ’szu’, ’zu’, ’usz’ szó igen sok Kárpát-medencei helység nevében megtalálható. A teljesség igénye nélkül: Szuha (Heves), Szuha (Pozsony), Szuha (Sáros), Szuha (Ung), Szuha (Kálló-) (Borsod), Szuha-Káló (Borsod), (Gömör), Szuhágy (Borsod), Szuhahora (Árva), Szuhány (Hont), Szuhogy (Borsod), Szuja (Szolnok-Doboka), Szúpatak (Nógrád), Szuligeth (Hunyad), Szutor (Gömör), Szútor (Gömör), Usz-Salgó (Sáros), Uszka (Szatmár), Uszod (Pozsony), Uszód (Pest-Pilis-Solt-Kiskun), Uszor (Pozsony), Uza (Máramaros), Uzon (Háromszék). Folyóvíz: Cuha (Veszprém; sz→c), Szuha (Borsod), Szuha-patak (Nógrád)
A minden bizonnyal forrás jelentésű ’sza’ szótag, a következő folyóvizeink nevében található meg: Szamos, Zala  → Szala, Tisza, (sz→c) Cinca, Kurca, Rábca, Rakaca, Tapolca, Tarnóca, Vasonca, (sz→z) Darza-patak.

A magyar nyelv segítségével még pontosabban meg lehet határozni a ’sza’ (forrás) kifejezés jelentését. A magyar nyelv szótára (Cz-F) a következő értelmezést közli: „elvont gyökelem, mennyiben bizonyos értelemre nézve rokon szók alapját képezi, milyenek az elválásra, a részeknek egymástól távolodására vonatkozók, ú.m. szab., szak, szana. Rokon vele a ta, melyből tár (nyit) tág, tát, táv, távol eredtek, továbbá a vékonyhangú sze gyök, ezen származékaiban, szét, szél (margo) széled, széd, szédeleg, keményebb hangon té, honnan té, téved, tévelyeg, té-tova, tél-túl, tép származtak.” 
Joggal merül fel a kérdés, hogyan lehetséges az, hogy egy jelképhez egyszerre több jelentés (víz, hézag, Nap, szem stb.) is hozzárendelhető. A kérdésre az ősi közösségek által is gyakran használt jelképnek a különböző megjelenítési módjai, körülményei és a világ teremtéséről, keletkezéséről alkotott mítoszok adnak választ. Az ’usz’ jel egyik talán legkorábbi és ebből kifolyólag nagyon kezdetleges ábrázolása egy 10900 éves jávorszarvas agancs felületére karcolt díszítésben ismerhető fel. /11. kép/ A jelkép jóval szemléletesebb megjelenítései a kb. 7000 éves múlttal rendelkező kukutyini-kultúra festett edényein és korsóin is megtalálhatók, melyhez különböző, az ábrázolt jelenet megértését és a búzamag alakú jel jelentésének a meghatározását könnyítő, egyértelműsítő szimbólumok kapcsolódnak. /12., 13., 14., kép/ A néhol emberi szemre hasonlító lapos tojásdad alakú jel belsejébe elvontan ábrázolt emberalakot, vizet jelképező cikk-cakk vonalakat, valamint az abból örvényelve kiáradó és a tajtékzó vízre utaló csiga- és hullámvonalakat festettek. A kb. 5000 éves Andreeovo-kultúra bagolyfej alakúra formázott korsótöredékein is megjelenik az életet adó víz egy bizonyos pontból való kiáradásának a hiedelme, ahol ez az őselem a madár mandula alakú szemeiből fakad. /15. kép/
A magyar népi díszítések igen gyakori eleme a szem és a szilvamag, melyek közül az utóbbi a termékenység ismertetőjele. A mag a női szeméremtestet jelképező tulipán közepébe helyezve a nemzőképességre utal. Huszka József szerint: „A szemben tehát nem a keletkező új életet, mint inkább a meglevő élet továbbfolytatását, fenntartását látjuk és mivel a szemmel táplálkozunk, hogy a bennünk már meglevő életet fenntartsuk; azt mondhatjuk, hogy a szemmel a fenntartó, a tápláló, a továbbképző életerőt fejezzük ki. Ezzel szemben a mag a teremtésnek az az eszköze, mely a szaporítás műveletében a termékenyítéssel, az alvó erők fölkeltésével új életet hoz létre. A magyar nyelv tanúságaként tehát a mag a teremtő erőt, a szem pedig a fenntartó erőt fejezi ki...”

Az énlakai ’Uszten’ jelét tartalmazó, de annál jóval kifejezőbb díszítés, melyben együtt, szervesen összekapcsolódva jelenik meg szunnyadó életet, az isten nyugvó szemét jelképező ’usz’ és a teremtés folyamatára, a forrásra utaló ’sza’ jelkép /Huszka/ 

A galambdúc díszítésének szójeleket tartalmazó része
(a ’ten’ jelének a szára a ’sza’ jellel való összekapcsolása miatt hiányzik)

Nemcsak a kukutyini kultúra festett edényein megjelenő ábrázolások, hanem a világ keletkezéséről, teremtéséről szóló ősi mítoszok jelképrendszerei is megerősítik az ’usz’ képjel víz, szem, forrás és Nap fogalmakhoz való kötődését.   

Mezopotámiai teremtéstörténet /részlet/

Gilgames teremtés

Első tábla

Midőn fönn az ég nevetlen
s alant a föld szintazonképp;
Apszu, az ős-kezdet, minden
dolgok teremtője-atyja
s Mummu-Tiámat ősanyánk még
vizeikkel egybemosódtak;
nem volt szárazföld se, láp se,
s egyike sem az isteneknek

(Rákos Sándor fordítása)

Az egyiptomi teremtéstörténet /részlet/

A teremtés

„Kezdetben nem volt sem ég, sem föld, sem élők, sem holtak nem voltak, az alkotó és romboló elemek is dermedt tétlenségben nyugodtak Nun isten örvénylő mélyén. Nun volt az őselem, az ősvíz formájában létező istenlény. Az ő alkotórészeiből keletkezett a mindenség. Az ősvíz tükrét sűrű sötétség borította, mert a fény szent forrása is Nun keblében pihent. És az istenek létrehozója, a hatalmas Nun megteremtette a napvilágot. Az ősvíz színén zsenge csíra bukkant elő, és hamarosan kecses, sok színben pompázó lótuszvirággá nőtt. A virág áttetsző, zárt kelyhéből sejtelmes fény derengett, szirmai lassan kibomlottak, és egy tündöklő gyermek bújt ki belőle. Nun életre keltette Nefertumot, a napgyermeket. Nefertum felnyitotta szemét, a sötétség eloszlott, s a világot beragyogta az éltető fény.” (Román József feldolgozása)

Indiai teremtéstörténet /részlet/

A világ teremtése

„A Világéjszaka sötét, mindent elborító, mozdulatlan tengerének színén összecsavarodva nyugodott Ananta, a Végtelenség Kígyója, s rajta álomba merülve pihent Visnu, a mindenség létesítője és fenntartója, az egyetlen hatalom. Bensejében a világ egész tartalma mint nyugvó gondolat derengett, rajta kívül nem volt élet, nem mozdult semmi. Álmában egyszerre megrezdült benne a gondolat, és Visnu felébredt. Kinyitotta szemét, és látott. Abban a szempillantásban megindult a mozgás az odáig nyugvó ősanyagban. Visnu létesítő akarata kisarjadt, és köldökéből egy lótusz nőtt elő. A lótusz széttárta szirmait, és íme, a lótusz kelyhében ült Brahmá, az Egynek Teremtő Ereje.”  (Baktay Ervin feldolgozása)

Kínai teremtéstörténet /részlet/

A világ keletkezésének mítoszai (töredékek)

„Kezdetben, amikor az ég és a föld még tojás alakú káosz volt, Pan Ku megszületett a tojásban, és itt élt tizennyolcezer esztendeig. És ekkor a Jang tiszta elemeiből megformálódott az ég, a Jin durvább elemeiből pedig a föld. Pan Ku a középpontban tartózkodott és nap, mint nap kilenc alkalommal alakult át: hol az ég, hol pedig a föld istene volt. Az ég naponta három méterrel emelkedett magasabbra, a föld három méterrel vastagodott. Így folytatódott ez tizennyolcezer éven át, míg az ég elérte a legnagyobb magasságot, és a föld a legnagyobb mélységet.
Pan Ku az élet kezdete. Ő az őse tizennyolcezer élőlénynek. Amikor Pan Ku meghalt, fejéből szent szirt lett, szeméből a Nap és a Hold, zsírjából a folyók és a tengerek, hajából és szőréből a fák és a növények.” (Román József feldolgozása)

Az egyiptomi mitológiában Ozirisz isten (az eredeti névalak valószínűleg Uszir volt) a termékenység, a meghaló és az újjászülető természet megszemélyesítője. Ozirisz isten nevének hieroglifája egy trón és egy szem képéből áll, mely utóbbi a megújulás jelképe volt. Az isten az Egyiptom földjét (Íziszt) termékennyé tevő éltető vizet, a Nílust is jelképezte, sőt „általában a nedvességet létrehozó alapelvnek, őserőnek, a termés okának és a mag lényegének tartják” (Plut. Iszisz és Oszirisz, 33). Ünnepén egy szent edényt töltöttek meg a Nílus vizével, amely az istenre utalt. /Szimbólumtár/

Díszített szarvasagancs a pattintott kőkorszakból, az ősvíz formájában létező istenlény ábrázolással. (Lelőhely: Pomerania, Észak-Lengyelország. Őrzési hely: Szczecini Nemzeti Múzeum) /11. kép/

A kukutyini kultúra korsói szem (usz) ábrázolásokkal és az abban megjelenő „Napgyermekkel”
(1-2 Verem’e, Ukrajna, Kr.e. 4000; 3 Luka-Vrublevetskaya, Ukrajna, Kr.e. 4. évezred) /12. kép/

A szétnyíló szilvamag alakú jelben lévő hullámvonal a mozgó ősvíznek felel meg
(kukutyini kultúra, Kr.e. 3700-3500) /13. kép/

Égetett agyagkorsó ismétlődő isten (Abzu?) ábrázolásokkal
(kukutyini kultúra, Kr.e. 3700-3500, Neamt Megyei Múzeum Komplexum, Piatra Neamt 16422) /14. kép/

„Könnyező madáristen”
(Andreevo-kultúra, Kr.e. 5000, Kapitan Andreevo, Bulgária) /15. kép/

Tehát a régiek hitvilágában a világ keletkezését megelőzően minden egy pontban egy tojásdad vagy szem alakú kuszaságban, az őstengerben azaz az ’usz’-ban sűrűsödött össze, amit mandula vagy kör alakú jelképekkel és a vízre utaló hullámvonalakkal ábrázoltak. Ennek az ősforrásnak a tiszteletét őrizte meg a népi emlékezet Szulisz, a kutak és források őrzőjének vagy éppen az etruszk Napistennek, Uszilnak az alakjában. Az idők folyamán az ’uszil’ kifejezésben lévő ’usz’ szótag a különböző nyelvekben jelentés- valamint hangrendváltozáson ment át. A keltáknál szem, hézag, az etruszkoknál Nap, a türk nyelvekben víz, a magyarban rés és víz (’zug’, ’usz’-ik, szem) jelentéssel rendelkező szavak elemévé vált, de a felvázolt párhuzamok ismeretében ezeknek a kifejezéseknek az egy tőről való fakadása, az élet forrásának a jelképéhez való kötődése egyértelműen kimutatható.

Az ’usz’ jele ‒ valószínűleg azonos hangértékkel ‒ a nagyszentmiklósi 23-as számú aranykehely karcolt rovásfeliratában is megtalálható 

Módosított felírás a ’9’ rövidítő jel fölött?

Penczicz az ábécé másolása során a 44. jel (’est’) lejegyzése után hibát vétett és a soron következő, az életfának megfelelő rovásjel helyett - ami emiatt a harmadik sor alá került- az ’usz’ szó rovásjelét jegyezte le, amit tévedésből az életfa jelképhez tartozó ’tprq’ betűsorral írt felül. Később a hibát észlelvén ezt a felírást áthúzta és közvetlenül alatta a megfelelő rövidítő jelet használva megadta a búzamag alakú jel helyes hangértékét. Ha alaposan megnézzük az áthúzott feliratot, azonnal szembetűnik, hogy nem azonos a később lemásolt életfa fölé írt ’tprq’ betűsorral, az áthúzott feliratnál ugyanis utólagos javítások láthatók. Az egyik a ’t’ betűnél figyelhető meg, melynek felső végére kb. 30°-ban balra lefelé egy rövid vonalat húztak és a betű fölé egy pontot helyeztek. Szintén egy ilyen kiegészítő pont jel látható a ’p’ betű felett illetve a betűsor végén a ’q’ jelnél is. Ugyancsak szembetűnő különbség, hogy a két felírás felett lévő rövidítő jel teljesen eltér egymástól, míg az utólag lemásolt életfa ’tprq’ betűsora fölé egy madárszárny szerű jelet, az áthúzott majd később módosított betűsorhoz viszont egy hullámvonalat mellékeltek. A latin írásban az előbbit az ’ar, er, re, ri’ szótagok jelzésére, míg az ’n’ betű fölé helyezett hullámvonallal annak kettőzését (’nn’) jelölték. A betűalakot vizsgálva eltér egymástól az ’usz’ fogalomjel hangzósításához alkalmazott ’9’ rövidítő jel és a ’tprq’ feliratok utolsó betűje is. Mindkét ’tprq’ feliratban az utolsó betű alsó szára visszahajlik, az ’usz' és a hónapneveknél használt rövidítő jeleké viszont nem, ebből kifolyólag a két különböző alakú írásjegy nem lehet azonos hangértékű, ’us’ olvasatú pedig semmiképp. Ezért az életfa szimbólum Varga Géza által megadott „taparus” → „szabír ős” ill. Máté Zsolt „temporius” → „korábban” feloldási javaslatát is el kell vetni. (Annak az ősnyomtatványnak az oldalait, melyből az ábécét megörökítő lapot kifejtették, Penczicz széljegyzetekkel látta el. A jegyzetekben az ’usz’ rövidítő jel szára mindenhol egyenes vonalú. A ’tprq’ felirat helyes olvasatáról, jelentéséről máskor.)   

  Az ’usz’ és a ’tprq’ fogalomjel
(a 'tprq’ betűsor előtt lévő kettős kereszt, a jelképnek az ábécében elfoglalt tényleges helyét jelöli)

A két ’tprq’ betűsor közötti paleográfiai különbséget ugyan Szekeres is felismerte, de az eltérés miértjére nem adott magyarázatot: „Megjegyzem még, hogy az ’us’ feletti áthúzott tiprus felirat felett három pont is látható, és nem csak az ’i’ betű felett. És nem „repülő madár-vonal” van e betűk felett, hanem egy hosszú ferde vonal.
Csak a „másik” tprus felett van „repülő madár-vonal”, előttük pedig egy felismerhetetlen jel.”
Az ábécé hangzósításához használt jelkészlet segítségével megpróbáltam a javított felirat betűit meghatározni. Az első betűjelet leginkább az ’elÿ’ hangzósításban lévő ’ÿ’ betűvel találtam azonosnak, amit az ’i’ betű követ. Ezzel a két betűvel, mint ahogy a ’j’ és ’ly’ rovásjelek esetében is, a ’jé’ hangot jelölték. A harmadik, közvetlenül a rövidítő jel alatt lévő betű az ’n’ ‒ a javítás itt a legszembetűnőbb, a tinta jóval vastagabban fogott ‒ mely után zárásként ismét egy ’i’ betű következik. Penczicz az ősnyomtatvány széljegyzeteiben, az ’n’ betű fölé helyezett hullámvonalhoz hasonló jelzést használt, amivel a le nem írt ’u’ betűt jelölte. Pl. fluxus sang[u]inis és venen[u]m /f. 199v/). Mivel tehát az ’n’ betű fölé helyezett hullámvonallal annak kettőzését jelölték, a búzamag jel hangzósításának teljes betűsora ’jinni’. A meghatározott jelsor alapján számos olyan kifejezést találtam, ami a búzamag alakú jelkép fentebb megállapított jelentéstartalmaihoz illeszkednek. Ótörökül ’yéni’ (jéni) am. lenni, válni illetve török ’yeni’ (jeni) am. új. A szanszkrit ’yoni’ (jóni) am. méh, hüvely; születés helye, forrás, eredet; család, faj, kaszt. Hangátvetéssel a kelta nyelvben ’linné’ (ksz. ljinje; a kiejtéskor az ’l’ helyett a ’j’ hang a hangsúlyosabb, mint a magyar nyelvben az ún. jésített vagy lágyított ’l’), am. mély medence, szoros, torkolat és a dravida nyelvekben ugyancsak hangátvetéssel telugu ’nuyi, nuyyi, nūyi’ am. kút, forrás; kuwi ’nūyi’ (núji) am. kút, forrás. (Minden bizonnyal a szanszkrit és dravida kifejezésekből alakult ki a Juno név is, aki a születés és a házasság istene volt.) Nem hagyható ki a szó jelentésének a meghatározásából kínai ’yīnhù’ (jinhú) szeméremtest illetve a ’yǐn’ (jin) kifejezés sem, melynek ’rejtett’ jelentése alapján szintén összefüggésbe hozható a szóban forgó jel képi jellegével, ami azt is sugallja, hogy a belsejében valami megbúvik. (pl. „Mag, mag, búzamag, benne aluszik a Nap”) Ugyan a mássalhangzók közé beolvasandó magánhangzókat nem adták meg ‒ habár az ’i’ betű után mintha egy ’e’ betű lenne ‒ de a nyelvi párhuzamok alapján a legvalószínűbb hangalak két lehetőségre szűkíthető, ami a ’jeni’ és a ’joni’ .   

 Az ’usz’ fogalomjele egyúttal az ótörök ’j’ és ’n’ rovásjelek összetétele is, amit a javított felírásban lejegyzett mássalhangzók megléte is igazol [1]

A ’jeni’ vagy ’joni’ olvasatú felirat az áthúzás és a ’tprq’ felirat eltávolítása után

Összefoglalás

A Nikolsburgi ábécében a búzamagra hasonlító jelképnek tehát két hangzósítása, jelentése is fel lett tüntetve, az egyik a latin rövidítő jellel felülírt ’usz’, a másik pedig a ’jenni’, ami a hangalak alapján leginkább az ótörök ’yéni’, a szanszkrit ’yoni’ kifejezésekkel hozható kapcsolatba. Bizonyítást nyert az is, hogy a jelkép nem az ’ős’ fogalomjele, hanem a teremtés forrását, a mélységben nyugvó gondolatot, a mozdulatlan ősvizet tartalmazó zárt teret, vagy éppen az isten lehunyt szemét ábrázolja, melyből az őseink hite szerint annak megnyílása során a fény és a víz kiáradásával sarjadásnak indult az élet. Ebből kifolyólag a tárgyalt fogalomjel mai magyar nyelven az „Élet forrása” vagy „Isten szeme” míg a jel korábbi téves meghatározása miatt „Usten”-nek (Ősten) olvasott énlakai tamga helyes feloldása ’Uszten’ valamint ’Jeniten’ vagy ’Jóniten’, ami a ’Teremtés Forrása’ vagy ’Teremtő Szem’ jelentést hordozza. A nyelvi, a mitológiai valamint a képi ábrázolásoknál megfigyelhető párhuzamok alapján minden kétséget kizáróan kijelenthető, hogy a Nikolsburgi búzamag alakú jelképpel közölt fogalom, már egy több ezer évvel ezelőtt beszélt nyelv alapszókincsének a része volt, ugyanazzal a hangértékkel és jelentéssel, mint napjainkban.

A Nikolsburgi ’Usz’ szójel képi párhuzamai


Az ’usz’ kifejezés nyelvi párhuzamai.

A ’jenni’ felülírás nyelvi párhuzamai

Mitológiai párhuzamok

 Antal Csaba

Jegyzet:

[1] A Nikolsburgi szójelek szinte mindegyike rovásjelekre bontható, melyek a felülírásokban meglévő mássalhangzók alapján minden esetben kikövetkeztethetők. Ennek alapján a búzamag alakú jel az ótörök írás ’j’ és ’n’ (az utóbbi a székely írásban is az ’n’ hangot jelöli) rovásjelekből tevődik össze.

Irodalom:

Alexander Macbain: An etymological dictionary of the Gaelic language 1911.
Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára Pest 1862.
Gerard Clauson: An etymological dictionary of pre-thirteenth-century turkish 1972.
Huszka József: A Magyar turáni ornamentika története Budapest, 1930.
Kyril Ryjik: L'idiot chinois 1983.
Louis Delaporte: Catalogue des cylindres 1920-23.
Monier Williams: A Sanskrit-English dictionary 1872.
Pál József, Újvári Edit: Szimbólumtár 1997.
Populart füzetek 1. Teremtéstörténetek 1993.
René Labat: Manuel d’Epigraphie Akkadienne Paris, 1948.
Szekeres István: Rövid módszertani összefoglaló(k) Acta Historica Hungarica Turiciensia - 30. évf. 2. sz. (2015.).
Thomas Burrow, Emeneau Murray Barnson: A Dravidian etymological dictionary 1984.
The Pennsylvania Sumerian Dictionary.
Varga Géza: Bronzkori magyar írásbeliség 1993.
Varjas Béla: Paleográfiai útmutató 15-17. századi magyar nyelvű kéziratok olvasásához 1982.

Torma Zsófia régész figyelt fel először arra, hogy az általa Tordos közelében talált és gondosan dokumentált leletek jellegzetességei és az azokon lévő szimbolikus díszítések rokoníthatók Mezopotámia illetve Trója ősi kultúráinak a leletanyagával. Ehhez az elmélethez csatlakoztak a kor neves tudósai, többek között a brit asszirológus és nyelvész Archibald Henry Sayce és a német Rudolf Virchow antropológus. 
A sumerok nyelvét, akik magukat „szag giga”-nak, „fekete fejű” embereknek nevezték, a már szintén kihalt akkád nyelv segítségével (akkád nyelvű szövegek alapján) próbálták több-kevesebb sikerrel újraalkotni. Mivel a sumer nyelv hangzása nem pontosan ismert az egyes szavaknak a szakirodalomban megadott kiejtésében és jelentésük meghatározásában is lehetnek tévedések. Viszont ha egy adott fogalom a jelölt dolog legjellemzőbb tulajdonságára utal és az egy ma is élő nyelv szókincsének a részét képezi, ráadásul ugyanazzal a hangalakkal és jelentéssel, mint a sumer nyelvben, akkor a képjel, vagy ékjel korábban meghatározott értelmezése, a sumer szavak helyes kiejtése, jelentése tovább pontosítható. Jóval könnyebb egy-egy jel vagy felirat olvasatának a megfejtése, ha az az eszköz használatával kapcsolatos ‒ mint az alábbi régészeti lelet esetében ‒ vagy az ábrázolt jelenetet, cselekményt írja le.

A tordosi orsókorong

A Kr.e. V. évezredből származó korong a Torma Zsófia által gyűjtött leletanyag részét képezi. A 9,4 cm átmérőjű és 3,4 cm vastag eszköz fekete kőből készült. Mindkét oldala véset, összesen kb. 19 jel látható rajta, oldalélén pedig hullámvonal fut körbe. A tárgy egyik oldalára a tatárlakai Napvárta koronghoz hasonlóan csillagrajzolatokat véstek. A fent és kissé jobbra lévő bárkát formázó jel napjainkban az Oroszlán csillagképnek felel meg. Ez az ábrázolásmód, az oroszlánnak egy bárkában való megjelenítése, az ókori egyiptomi csillaghagyományban is fellelhető, melynek egyik legkifinomultabb ábrázolása a Kr.e. 34-35-ben épült denderai templom zodiákus falfestményén látható.

A tordosi korong csillagképeket ábrázoló oldala

A korongon ábrázolt csillagképek közül csak néhány, a Vízikígyó, a Dél keresztje, a Hattyú (csak egy része látszódik) mutat hasonlóságot a mai rajzolatokkal, a korong Szűz jelének pedig csak a középső része azonos a ma ismert alakzattal. A csillagképek elrendezése viszont rendkívül pontos, hiszen a Vízikígyóval szemben a valóságban is a Hattyú helyezkedik el. A korongon lévő csillagképrajzolatok alapján, a Stellárium planetárium alkalmazás segítségével sikerül meghatározni azt az időpontot, amikor a korongot elkészítették. A korongra karcolt csillagképek így együtt csakis kb. 7 ezer évvel ezelőtt (+/‒ 500 év), a tavaszi nap-éj egyenlőség idején, közvetlenül a Nap lenyugvása után váltak láthatóvá.
Az Oroszlán csillagképtől az óramutató járásával megegyező irányba haladva, több mint valószínű, hogy az alábbi rajzolatokat karcolták a korong felületére. Dőlt betűvel a csillagképeknek a Gilgames eposzban található nevét és azok jelentését tüntettem fel.

1. Oroszlán: Urgula-Oroszlán
2. Szűz: Absin-Mag Barázda
3. Északi Vízikígyó: sum. ’muš’ am. kígyó
4. Vitorla
5. Dél keresztje: sum. ’gilim’ am. kereszt
6. Skorpió: Girtab-Skorpió
7. Pajzs vagy Kígyótartó: Dingirkuames-Ülő Istenek
8. Sas: Amusen-Sas és a Holt; Luus-Enkidu
9. Hattyú: Udkaduga-Párduc, Nergál
10. Herkules: Urku-Ülő kutya

Balra a korong rajzolatai, jobbra a tavaszi nap-éj egyenlőség során látott csillagképek Kr.e. 5000 körül (feketével kiemelve a korongon ábrázolt csillagrajzolatok)

A korong egyes rajzolatai, beleértve az Északi Vízikígyó cikk-cakk vonalait is, a ma használt csillagrajzolatokkal nagymértékű hasonlóságot mutatnak

A korong képjelei

A korong ellentétes oldalán a sumer archaikus korban használt képjeleket róttak, melyek egy-egy fogalmat jelölnek. A korongon lévő képjelek egy része megtalálható többek között a Kr.e. 3000-ben Urukban készült ún. Blau tábla képjelei között is.

A Blau tábla (British Múzeum, Kr.e. 3000)

A tordosi korong és a Blau tábla azonos jelei

A korong jeleinek vonalvezetése meglehetősen hanyag, több helyen túlfutnak a találkozási pontokon, néhol pedig megszakadnak és az egyes képjelek íves részeit is kiegyenesítve húzták a kő felületére. Bizonyos helyeken megsérült a kő felülete, melynek következtében néhány jel vésetének egyes részei eltűntek. A kő felső rétegének a lepergése miatt az alig felismerhető jelek meghatározását, a protosumer jelekkel való egybevetés során elsősorban a hasonlóság alapján végeztem el, illetve kizártam azokat a számításba vehető képjeleket, melyek jelentése nem illeszkedett a jól beazonosítható jelek jelentéstartalmához. Mivel egy jelnek több jelentése is van, elvetettem azokat a fogalmakat, melyek a tárgy rendeltetésével nem hozhatók összefüggésbe.

A homokórára hasonlító képjel a ’gar’ szó jele, melynek jelentései a következők: 

PSD (Pennsylvania Sumerian Dictionary Project):
gar₃: torta; hajviselet; hősies; gomb, mértékegység; kenyér.

Labat:
GAR₃  L.333 összetételben: a gomb, alak szavak részeleme.

Az óramutató járásával ellentétes irányba haladva a következő, vitorla alakú képjel a sumer ’gir’ vagy ’ni’, melyhez az alábbi jelentések tartoznak:

PSD:
gir₂: tőr.
gir₄: kemence, sütő.
gir₅: fut, csúszik, idegen.
gir₇: fut, üget.

Labat:
gír L.10 tőr, pallos, villám, skorpió, csont.
gir₃ L.444  láb, út, nyom.
gir₄ L.430  kemence, tűzhely.

Közvetlenül a ’gir’ v. ’ni’ fogalomjel mellet ismét megjelenik a ’gar’ szó jele.  

A negyedik képjel a ’ku’ szó jele, ami alakját nézve csak erős jóindulattal állítható párhuzamba a protosumer piktogrammal, de látva a többi jel rendetlenül bekarcolt torz formáját, a két jel eltérésétől el lehet tekinteni. Ugyanakkor, ha a korong jelének baloldali- és a halra hasonlító sumer képjel felső részének a vonalvezetését nézzük, akkor a jelek közötti különbség, még a hanyag írás ellenére is, csekély mértékű. 

A korong képjelének részlete (jobbra) és a ’ku’ képjel hasonló része feketével kiemelve (balra)

Ennek a képjelnek a következő jelentései vannak:

PSD:
ku₆: hal.

Labat:
KU₆ L.589 hal.

Az ötödik képjel a ’tak’ vagy ’tag’ szó jele, ami a következő jelentésekkel rendelkezik.

PSD:
tag: megérinteni, megragadni, kötni, támadni.
tak₄: hagy.

Labat:
TAG₄ L.63  hagy.

Ezután a ’du’ képjele következik, melynek jelentései:

PSD:
du: megy.

Labat:
DU L.206 megy, mozog, állhatatos, méltányos.

A hetedik, a székely írás ’ly’ betűjére hasonlító képjel a sumer ’sal’ (ejtsd: szal) vagy ’dur’, melynek jelentései a következők:

PSD:
sal: vékony, finom, terjeszteni.

Labat:
SZAL(.LA) L.554 nem (női), méh, vulva.

PSD:
dur: akadály; madár; kötés, csomó, kötél, köldökzsinór; teljes.

Labat:
DUR L.108 kötél, szakasz, köldök.

A korong képjelekkel ellátott oldala és az általam helyesnek vélt rajzolata 

A képjelek alapján meghatározott kifejezések előfordulása, jelentése a magyar és dravida nyelvekben

Gir és gar/ ni gar 

A ’gar’ szó a magyar nyelvben a szemes vagy szemcsés anyagból képzett rakást, halmot illetve átvitt értelemben az együtt nagy mennyiségben jelen lévő tárgyak, dolgok és nagy tömegű csoportok halmazát jelentő garmada szóban is megtalálható, de nagyrészt az ide-oda járást, gördülést, kerekséget kifejező szavak alapját képezi. A sumer ’gar’ többek között a következő magyar szavakban található meg: garangy-göröngy, garmada, garat (ide-oda jár), garaboly (kerek, gömbölyű kosár), garád (kőhalom), garádics (lépcső). Szintén alapja a kör alakra utaló gurít, gurul, gördül, görbe, kerít, kerül, kerek, karika, karima, karám, karol stb. kifejezéseknek.

A kelta nyelvben:
carr (c=k) görgő.
car forog, gurul.

A dravida [1] nyelvekben:
Tulu: garů, gara, garagara, garranè egy örvénylő zaj; gaṟa, gaṟagaṟa örvénylő, körbe-körbe.
Kannada: gaṟa, gaṟagaṟa örvénylő, körbe-körbe; giṟi, giṟa, giṟu, giṟake, giṟaki, giṟiki, giṟike örvénylő, körbe járó;  Telugu giragira körbe-körbe, forgás.

A két képjel (’gir’ és ’gar’) jelentésének a pontosításában nagy segítségemre volt, hogy azokat közvetlenül egymás mellé helyezték utalva arra, hogy a két kifejezés összetartozik, tehát együtt kell értelmezni. Mivel a ’gar’ jele kisebb és a ’gir’ vagy ’ni’ képjele alatt helyezkedik el ezért az utóbbi a kezdőszó. Ebből a két kifejezésből a gir-gar ikerszó vagy a ni gar szavak képezhetők. Az előbbi a magyar nyelvben az ide-oda való csavarodást, hajlást, kanyarodást jelentő girbe-görbe ikerszó alapját (k-r, g-r teremtő gyök) adja, míg az utóbbi a sumer nyelvben a ni₂ kar₂-kar₂ (k=g) kifejezésben fordul elő, mely am. körözni. A különálló ’gar’ szó szintén kerekségre vonatkozó kifejezés, de nem a mozgásra hanem, mint tulajdonság valaminek a formájára utal, ami tulajdonképpen a feliratos tárgy korabeli megnevezése is volt.

Ku

Nyelvünkben, mint gyökszó (ku, ko, gu, go) a görbeséget, kerekre, gömbölyűre való hajlást illetve mozgást is jelentő kunkor, kullog, kukorodik, kóborog, kószál, kókad, golyó, gomb, gomoly stb. szavakban illetve a kukorog {gugorog, kukurog Hegyalja Kassai J. Szókönyv II. 301): 1. gugorog, kukurog: kunkorog, többszörösen meghajlik (szarv) (Hegyalja Kassai J. Szókönyv II. 301), [kukorékos], kukoríkos: kunkorodott (Szeged Csaplár Benedek) [2] stb. tájszavakban található meg. A dravida kannada nyelvben a gugguri, guggri szavak jelentése göndörít, becsavar ill. guṅguru am. göndör, kusza. Annak ellenére, hogy a ’ku’ és ’gu’ gyök igen sok magyar szó alapját adja, az Etimológiai szótár szerint például a kunkorodik ige származékszó, ami ...Egy önállóan nem adatolható szótő -dik visszaható igeképzővel ellátott alakja. A szótő maga is származékszó, -r gyakorító igeképzővel keletkezett egy ősi ’görbület; meggörbül’ jelentésű igenévszó igei tagja alapján... [3] 

Tag v. Tak (k=g)

A ’tak’ kifejezés a magyar nyelvben, mint elvont gyök szintén megtalálható, mely jelent védelmet, burkot, hüvelyt, gyűjtést és többek között a takar, takács, takarít, takarmány szavak alapját képezi. A dravida nyelvekben többek között a következő szavakban található meg.

Kannada: tagalu, tagilu, tagulu melyek jelentése érintés, találat.
Tamil: takai am. megállítani, ellenállni, megakadályozni, bezárni, elnyomni;
Kannada: taga, tagave, tagahu, tage am. megállítani, megakadályozni, megragadni, legyőzni, bezárni.

Habár a ’tak’ szó igen sok szavunk gyökeleme, az Etimológiai szótár szófejtésében például a ’takar’ ige bizonytalan eredetű, melynek alapszava önállóan nem adatolható. A ’tak’ képjele azonos jelentéssel megtalálható a tordasi furatos csillagjegytábla rejtett képjelei között illetve a kukutyini társadalomhoz köthető, Kr.e. VI. évezredből származó loznai edénytöredék képírásában is.

A loznai edénytöredék (balra) és a tordosi korong ’tak’ jele

Du

A magyar nyelvben a ’to’ v. ’ta’ a nép nyelvén élő, s azon egyszerű szók egyike, melyekkel a barmokat űzni, hajtani, terelni, vagyis odább menésre szólitani szokták. [...] Midőn a baromnak így szólnak: to te! v. tola te! és tola be, tala be! am. mozdulj innen v. menj odább; és menj tova be!; far to v. far to te! azaz, farral odább mozdulj, fordulj. Alapfogalomban tehát odább mozdulásra vonatkozik. [4] A ’to’ gyök többek között a tódul (régiesen: túdul), tova, tol, a távolságot kifejező túl szavunkban található meg, melyek közül az utóbbi a kannada nyelveben tūḷ, tūḷu alakban van meg menni, tovább menni, üldözni, elhajtani jelentéssel. Kolami nyelven tu·l- (tu·ṭ-) am. futni; tu·lp- (tu·lupt-) am. futtatni. A pamil nyelvben tūl- am. futni, menekülni. Telugu nyelven tolãgu am. mozgatni, félreállni, eltávolítani és kannada dūḍu am. tolni, eldobni vagy félretenni. Tehát a korong képírásában a ’du’ kifejezés minden bizonnyal a cselekvés megkezdésére vagy folyamatára utaló kifejezés.

Szal

A sumer ’sal’ kifejezés nemcsak kiejtésben, hanem jelentésében is egyezik a növekedésre, terjedésre, vékonyságra utaló szál szavunkkal. A mongol nyelvben szal am. szál.

A dravida nyelvekben:
Tamil: tāḷ szár, láb, hegyoldal;
Malayalam: tāḷ szár, láb;
Kolami: ta·ḷ szár, törzs, domb lejtője;
Telugu: tālu szalma.

A tájszótárban a következő értelmezés olvasható: SZÁL: 1. azon fonál, mely a szövőszék hosszában a nyüstön és a bordán át nyúlik, s a melybe az ontokot beleszövik (Erdély Tsz. 256a); 2. szála: a fonott kender legfinomabb része (Ipoly völgye, Kovár vid. Nyr. XIV. 574)... [5] Az Etimológia szótár szerint a szál szavunk eredete vitatott. Az egyik lehetőség, hogy ősi finnugor kori szó, ami az osztják sayǝl-szilánk, léc; zürjén ǯal-léc, faforgács; mordvin śalgo-pálca, botocska; finn salko-rúd szavakkal rokonítható. A másik lehetőség szerint belső fejleményű szó és a hasít, szilánk jelentésű szil ige alakpárja.

Dur

A sumer nyelvben kötél, köldök illetve szakasz jelentést hordozó ’dur’ kifejezés a magyar tájnyelvben őrződött meg.

DURGA {druga Szolnok-Doboka m. Málom Muzsi János): 1. druga: nagy orsó, a melyen a gyapjút fonják (Szolnok-Doboka m. Málom Muzsi János); 2. durga: eggy orsó fonál. Egy nap hat durgát es lehet fonni (Háromszék m. Kovászna Butyka Boldizsár); 3. durga: durva lepedőféle v. ponyva, a melyet többnyire búzaszárításra használnak (Székelyföld Kriza, Kőváry László 1842; Marosszék, Kőrispatak Nyr. IX.236; Udvarhely m. Vadr.; Nyr. IX.235; XV.239). [6]
  A durga szó hasonló alakban, a dravida nyelvekben is megtalálható, mely elsősorban egy adott helyre nagy tömegben való gyűjtést, felhalmozást fejezi ki. Kannada nyelven tuṟuga, tuṟagu am. tömeg, tuṟugu am. tele, zsúfolt, felhalmozott, bőséges.

A korongra karcolt és különböző fogalmakat jelölő képjelek valószínűleg az alábbi rövid szöveget adják. Zárójelben az első sor másik lehetséges változata:

Gar gir-gar, (Gar ni gar)                                           
Ku tak du szal.                                                            

azaz 

Pörög a korong,                                                         
Fogd és sodord össze a szálakat.                                

vagy

Gar gir-gar, (Gar ni gar)
Ku tak du dur.

azaz

Pörög a korong,
Fogd és sodord össze a fonalat.                                                              

A protosumer és a tordosi orsókorong képjeleinek összehasonlító és értelmező táblázata

A korongon olvasható üzenet is megerősíti azt a korábbi, a tárgy rendeltetésére vonatkozó elképzelést, miszerint a középen furattal ellátott tárgy a gyapjú feldolgozása során fésűvel széttépett anyag fonásához használt segédeszköz volt. Az ábrázolt tavaszi égkép alapján viszont úgy tűnik, hogy nemcsak pusztán egy tárgy, hanem kultikus jelentőséggel bíró eszköz is volt. 

A gyapjú fonása kézi orsóval

Az ábrázolt csillagképek segítségével a korong készítésének az idejét is sikerült meghatározni, ami egyezik a hivatalos kormeghatározással. Az orsókorongot tehát kb. Kr.e. 5000-ben faragták ki és látták el csillagrajzolatokkal valamint protosumer képjelekkel.
A sumer piktografikus írásrendszer első elemei a Kr.e. 4. évezred második felében jelentek meg, az uruk-kultúra elterjedési területén. A korong írásjelei viszont több mint ezer évvel korábban keletkeztek, mint a legkorábbi protosumer írásemlékek, így azok minden bizonnyal nem kereskedelem útján kerültek a KM területére. Ennek ellenére a Történelemtanárok Egyletnek tagjai, nem ismerve a KM korabeli tárgyi emlékeinek leírásait, jellemzőit, előszeretettel hangoztatják, hogy a sumer leletekre hasonlító tárgyak kereskedők által kerültek a medence területére, melyeket itt amulettként használtak. [7] Azonban a jelenlegi ismereteink szerint, melyek archeogenetikai vizsgálatokon alapulnak, hét-nyolcezer évvel ezelőtt valószínűleg a Közel-Kelet irányából, a Balkán-félsziget érintésével, földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozók nagy tömege kezdte el meghódítani Európát. Nyilvánvaló, hogy az áttelepült csoportok magukkal hozták szokásaikat, jelképrendszerüket, írásukat, hitvilágukat és természetesen a Közel-Keleten beszélt nyelvet is. Az eddig fellelt sumer jellegű szobrok, eszközök tehát nem árucserével kerültek Európába, hanem a helyben lakók készítették el. 
A tordosi korong a tatárlakai leletekkel egyetemben nagyszerű bizonyítéka annak is, hogy már a kőkorszaki ember is igen magas csillagászati ismeretekkel rendelkezett, tisztában volt a világ működésével, felépítésével. Ismerte és számon tartotta a legfontosabb égi eseményeket, többek között a téli napforduló valamint a tavaszi nap-éj egyenlőség csillagászati helyét és bekövetkeztének időpontját. Abból, hogy a korong egyik oldalára az égbolt azon részletét karcolták, ami az élet újjászületésével, a kikelettel hozható összefüggésbe, kimondható, hogy ez a tárgy nem csupán a fonás segédeszköze, hanem kultikus jelentőséggel felruházott tárgy is volt, mely egyúttal betekintést ad az akkori ember hitvilágába. Tudjuk, hogy a görög mitológiában az orsó, a fonó sorsistennők eszköze, a végzet és a sors jelképe. Platón, Állam című művében a megmásíthatatlan végzet, a szükségszerűség görög istennője Ananké orsója az önállóan működő világegyetemnek és szerkezetének a jelképe, a forgó mozgása pedig az örök visszatérés törvényével hozható összefüggésbe. Tehát ez esetben a gyapjúszálak összesodrása során megpördülő korong a mennyboltot, a világmindenséget, az örök körforgást, a nyílásba erősített pálca pedig a világtengelyt, a világ közepét jelképezi. A juh szinte pehelykönnyűre fésült gyapjúja pedig, melyből a tordosi fonó asszony a szálakat az ujjaival kicsippentette és egybe sodorta, a Tejúttal, a csillagköddel azonosítható. A korongra vésett csillagképekből az is megállapítható, hogy az asszonyok a fonás idejét elsősorban a csillagászati tavasz kezdetének az időpontjához igazították, melynek során a hitük szerint a sötétség felett győzedelmeskedő mennyei fény beragyogta, megáldotta és életerővel töltötte fel az általuk sodort gyapjúszálakat.

Antal Csaba 

Jegyzet:

[1] Dravidák: kb. Kr.e. 4000 évvel ezelőtt Közép-Ázsiából Délnyugat-Ázsiába vándorolt népcsoport, az Indus-völgyi civilizáció létrehozói. A magyar szótövek túlnyomó része – több, mint 3000 szó – az IE nyelvcsaládba sorolt dravida nyelv szavaival hozható kapcsolatba.
[2] Szinnyei
[3] Zaicz
[4] Czuczor Gergely-Fogarasi János
[5] [6] Szinnyei
[7] A TTE szerint a tatárlakai korong ismeretlen helyen van, elveszett. Ezzel szemben, 2011-ben készült egy nagy terjedelmű tanulmány, melyben új képeket mutattak be és a tárgyakról viaszlenyomatokat is készítettek. A leleteket a Kolozsvári Múzeumban őrzik. TTE: a KM piktografikus jelei csak némi hasonlóságot mutatnak és nem azonosak a protosumer képjelekkel. Csakhogy, mint azt fentebb bemutattam, a korong és a sumer képírás két-két jele teljesen azonos.

Irodalom:

Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára Pest 1862.
Huszárik László, Az ősi világkép öröksége.
Pál József, Újvári Edit: Szimbólumtár, 1997.
René Labat: Manuel d’Epigraphie Akkadienne Párizs, 1948.
Szinnyei József: Magyar tájszótár Budapest, 1893.
Thomas Burrow, Emeneau Murray Barnson: A Dravidian etymological dictionary 1984.
The Pennsylvania Sumerian Dictionary.
Timaru-Kast Sándor: Kelta magyarok, magyar kelták 2000.
Torma Zsófia: Sumer nyomok Erdélyben.
Zaicz Gábor: Etimológiai Szótár Magyar szavak és toldalékok eredete Budapest 2006.

Az aranytárgyakról röviden

1799 júliusában, egy nagyszentmiklósi ház udvarán végzett földmunkák során páratlan kincsleletre bukkantak. A 23 darabból álló, alig kevesebb, mint 10 kg összsúlyú lelet-együttest, a megtalálói egy aranyművesnek és egy görög kereskedőnek adták el, ami végül a Császári és Királyi Régiségtárba került. A VIII-X. században készült kincslelet különböző rendeltetésű aranytárgyai a következők:  hét korsó, négy ivócsésze, három bikafejes csésze, két pohár, két nyeles tál, két talpas kehely, egy ivókürt, egy ovális tál és egy üvegpaszta berakású szelence. Ezekből 12 tárgyon összesen 18 rovásfelirat és 4 tamga valamint két csészén, görög jelekkel írt szöveg is látható. Az „óbolgár kincs”-ként számon tartott tárgyak Bécsben, a Művészettörténeti Múzeumban (Kunsthistorisches Museum) tekinthetők meg.

A felirat korábbi olvasatai

A nagyszentmiklósi aranytárgyakon lévő rovásfeliratokra nincsen széleskörűen elfogadott olvasat, ahány kutató annyiféle értelmezés látott eddig napvilágot. A feliratok feloldását nehezíti, hogy azok eltérő jelkészlettel és valószínűleg több nyelven íródtak, ráadásul úgy tűnik, hogy a jeleket, egy feliraton belül, más-más ábécéből emelték át és a betűk jellegéből is megállapítható, hogy a különböző szövegeket nem ugyanaz a személy rótta a tárgyakra. Az elemzés alá kerülő felirat öt eszközön található meg, amit majdhogynem azonos jelkészletet használva, poncolással mélyítettek azok felületébe.

A 9-es számú ivócsésze felirata, amit kizárólag csak az ivásra használt eszközökre vittek fel /forrás: 24.hu/ 

A 22-es számú aranykehely
/forrás: pinterest.com/

Csallány Dezső szerint a nyílvessző alakú jel – jobbról a negyedik – ’ok’ hangértékű. A teljes felirat szerinte a következő: ’Šun^ád-ok zaok’, ’Šunád-törzs’ (az első szó a Csanád név korábbi változata)

Róna-Tas András feloldása: ’t^odruq joč^uq⁽ⁱ⁾’ azaz ’Todruq/Todurus/Todrus kis gyerek(e).’

Vékony Gábor olvasata: ’ür^ᴕtχ  ⁱz^ᴕdoγ’ azaz ’Üríts izadogh /üríts hevülő/.’

Németh Gyula javaslata: ’Tur^um? ^îčaj^aq’, ’Turum ivóedénye.’

A felirat feloldási kísérlete

A jelek állása kitűnően mutatja, hogy a feliratot jobbról-balra kell olvasni. A betűk sorrendben a következők:

1. Ü – azonos hangértékkel megtalálható még a 10-es számú ivócsésze karcolt feliratában, a kiskundorozsmai avar kori íjcsontmarkolaton valamint a szarvasi– és a  jánoshidai tűtartón. Hasonló formában Bardócz Pál kéziratban is előfordul azzal a különbséggel, hogy a félkörre húzott vonás annak külső végén helyezkedik el.

Részlet Bardócz Pál marosvásárhelyi kéziratából
/Teleki–Bolyai Könyvtár, Tq 1413 Ms. 175, 331/

 A nagyszentmiklósi–, a kiskundorozsmai– és a szarvasi ’ü’ betű

2. D – azonos formában megtalálható, a III. század elejére keltezett Suszyczno-i lándzsahegy rúnafeliratában valamint a nagyszentmiklósi 6-os számú korsón.

 Balról-jobbra: a Suszyczno-i lándzsahegy– és a nagyszentmiklósi kincs ’d’ betűje

3. R – az előző két jellel egyetemben az eurázsiai rovásemlékek gyakori eleme, ami előfordul a Homokmégy-halomi csont tegezszáj, Mikulčice-i avar kori íjcsontlemez és a nagyszentmiklósi 8-as számú víztartó tál feliratában is.

4. S – megegyező hangértékkel megtalálható az ózd-szentsimoni szkíta íjcsontlemezen, az észak-olaszországi Camonica-völgy Kr.e. I. évezredben keletkezett sziklafelirataiban[1] valamint etruszk nyelvemlékekben, pl. egy alább közölt korsó oldalára karcolva. Ez a rovásjel, tehát már régtől fogva ismert az írástörténettel foglalkozók körében, ennek ellenére Hosszú Gábor és Zelliger Erzsébet a nagyszentmiklósi feliratokat tárgyaló 2014-ben kelt tanulmányában megismétli Vékony Gábor azon állítását, hogy az aranytárgyak felirataiban lévő „hegyes H graféma” egyetlen másik előfordulása sem ismert.
A nyílra hasonlító bevésés hangértékének újragondolását teszi szükségessé, hogy a jelnek a fentebb említett etruszk korsóra írt szöveg hivatalosan elfogadott és minden bizonnyal helyes olvasatában is, kiejtés szerint ’z’, vagy ennek zöngétlen hangpárja, azaz ’sz’ a hangértéke. A „nyíl” jel nemcsak az etruszkok által használt írásjegyek között található meg, hanem alakja, sőt a hangértéke alapján, párhuzamba állítható a kínai Hsiang szimbólumok között található ’shih’ jellel, melynek jelentése ’nyíl’ illetve a kínai ku-wen ’si’ és az egyiptomi ’szun’ képjellel, melyek ugyancsak ’nyíl’ jelentést hordoznak. Az alább látható írásemlékekben előforduló nyíl jel tehát valószínűleg ebből az ősi képjelből fejlődött ki, melyben a kilőtt nyílvessző hangját utánzó kifejezéseknek (susog, sistereg) a szókezdő ’s’, ’sz’ hangja rögzült.

A nyílvessző jelentésű képjelek, Diringer és Faulmann közlése alapján

Balról-jobbra: a nagyszentmiklósi–, az ózd-szentsimoni–, az etruszk korsó– és a Camonica-völgy ’s’ hangértékű rovásjele

A 9-es, 10-es, 17-es, 22-es és 23-as számú aranytárgyon lévő rovásfelirat nyílvessző alakú betűjének korábbi hangértékjavaslatai Az ózd-szentsimoni szkíta íjvégcsont 

Kr.e. 4. századi etruszk korsó, ’Bruties esum’ (kiejtés szerint: ’Brutisz ezum’) felirattal

5. a rövid függőleges bevésés szóelválasztó jel.

6. Ё – a jel alakja teljesen azonos a Kr.e. VI. században készült frígiai Midas emlékmű és a Camonica-völgy sziklafalirataiban lévő, ’ë’ hangértékkel rendelkező betűjével, de megtalálható nagyon sok frígiai edénytöredék feliratában is. A 9-es és a 10-es ivócsészén három, az ivókürtön és a 23-as számú kelyhen – a kőfeliratokhoz hasonlóan – négy, a 22-es kelyhen pedig öt mellékvonallal rendelkezik. Ugyanez a jel megtalálható a 8-as számú víztartó tál peremére vésett feliratban is, ugyancsak négy mellékvonallal. A szarvasi tűtartó rovásában is fellelhető szintén négy mellékvonallal. A fővonalra húzott mellékvonalak száma kiejtésbeli különbségre utalhat, mivel a Midas emlékmű feliratában egy szövegen belül mind a két változat megtalálható. ‏A háromnál több mellékvonal valószínűleg a zárt ’e’ (ë) vagy a félig zárt ’é’, míg a négynél kevesebb a félig nyílt ’e’ hangot jelöli.

Balról-jobbra: a nagyszentmiklósi–, a Midas emlékmű–, és a Camonica-völgy ’ë’ hangértékű rovásjele

Kamunni sziklafelirat, Capo di ponte, Kr.e. V-IV. század. Valószínű olvasat, balról-jobbra: ’LЁSU ЁTЁS’ (ëtës=édes?) /forrás: wikiwand.com/

A venét–, a rét–, a kamunni– és a lepontus jelkészlet
/forrás: luc.devroye.org/

A Midas emlékmű felirata ’e’ és ’ë’ hangértékű jelekkel (a felirat olvasata: Baba memevaiz proitavosz kfisanavësosz zikeneman ëdaësz.)

7. K – a rúna írásban, az etruszk- és az ógörög ábécében a ’k’ hang jele. Megtalálható a campagnai szkíta fokos, a kiskundorozsmai avar kori íjcsontmarkolat és a Mikulčice-i íjcsontlemez rovásfeliratában. A nagyszentmiklósi 3-as, 4-es, 6-os számú korsó, a víztartó tál, a 10-es csésze, a 23-as kehely, a 15-ös és 16-os nyeles tálkák más mondanivalót közlő felirataiban szintén ugyanez a jel látható.

8. U vagy O – az ógörög ábécében az ’o’, míg az ótörök jelkészletben az ’o’ és az ’u’ hang jele is egyben. A nagyszentmiklósi víztartó tálon, a 3-as és a 4-es számú korsón fordul még elő. 

9. H – az ógörög és a rúna ábécében a ’h’ hang jele. A nagyszentmiklósi aranytárgyak közül a 10-es csészén a bordázat közé karcolt rovásban és a 8-as tál peremére poncolt feliratában is megtalálható.

A szókezdő ’ü’ hang ugratásával – amit a jelek közé egészen az ’ë’ hangzóig kell beolvasni – az alábbi mondatot képezhető:

Üdrüs Ёkóh! vagy Üdürüs Ëkóh!

A szavak jelentése

Üdrüs, üdürüs: Üdrüs ótörök nyelven am. választás, választani, ’üd’ pedig am. tanácsot adni. A szintén ótörök ’üdür’ am. előnyben részesíteni, választani, ’ürüs’ am. segíteni. Nem hagyható ki a szófejtésből, hogy a magyar ’üd’ gyök, jólétet, boldogságot jelent. 
Ёkóh: az anya, nagyanya, nagyapa, ős jelentéssel bíró névszó, számos nyelvben megtalálható különböző formában. A magyar ’ük’ A mongolban eke és a szanszkritban akká am. anya; továbbá szintén a mongolban üköi am. néne (soeur ainée); Budenz J. szerént a finnben eukko és finnlapban akko am. nagyanya.[2] A dravida nyelvekben[3] számos alakban előfordul: Parji: ’akka’ am. nagyapa. Gondi: ’akko’ am. dédapa és ’ukko’ am. nagyapa. Pengo: ’ako’, ’ake’ am. nagyapa, ős. Tamil: ’akka’, ’akkai’, ’akkan’ stb. és tulu nyelven: ’akka’, ’akké’ am. nővér. Ótörök nyelven ’eke’ am. nagynéni, nővér, ujgur ’éci’ am. idős rokon. A magyar nyelvben az ’ük’ előtag a negyedik ősre utaló kifejezés.
A 10-es számú csészére azonos jelkészlettel, de más nyelven ugyanezt a jelentést hordozó szót karcolták. A karcolt felirat teljes olvasata: ’Üg Üküh’. Ez a két szó a hangalak alapján leginkább a mongol ’üg’ (nagy) és ’üköi’ (néne) illetve a magyar ’ük’ (ős) kifejezésekkel azonosak. A csészére karcolt ’üküh’ melléknévi előtag, a szóvégi ’h’ hang nélkül, a Halotti beszéd szövegében is megtalálható, az ’isemüküt’[4] összetett szóban. Mivel a részben türk nyelvű poncolt felirat első szavában a támogatás kérése (jó tanács) illetve az előny megszerzésének az óhaja fogalmazódik meg, az ’Üdrüs Ёkóh!’ magyarul azt jelentheti, hogy ’Segíts Ёkóh!’. A 10-es csészére karcolt szöveg pedig a következőképpen hangzik magyarul: ’Isten hatalmas!’

A 10-es számú ivócsésze karcolt felirata (jobbról a 2. és 3. jelet egyaránt használták a ’k’ és ’g’ hang jelölésére) 

 
De, vajon miért van a névszó végén egy ’h’ hang? Mindez a következőkkel magyarázható: ... Különös figyelmet érdemel, hogy a h mint pusztán szellet vagy lehellet némely régi magyar codexekben, mind a szók elején levő önhangzók előtt, mind a szók végén álló önhangzók után számtalanszor eléfordúl, mintha már régi iróink érezték volna azon általános elvet, hogy minden önhangzót, mely magában vagy a mennyiben magában áll, valamely fínom lehellet mind megelőz, mind követ ... Továbbá a perzsában a szó végén önhangzó nem állhat, hanem ha egyéb mássalhangzónak nincs szerepe, h betü (erős lehellet) foglal helyet. Kitünö példáink vannak ezekre, mint imént érintők, némely régi nyelvemlékeinkben. A Debreczeni legendáskönyvben különösen a törzsszók végén levő önhangzók csaknem általán h-val mint utólehellettel vannak írva, pl. eh (névmás), jóh, ah (névmutató, még ebben is: ah országnak, nem: az országnak), kih, mih (névmás), ímeh; gyakran ragok és képzőknél is, minthogy ezeknek is saját értelmét még érezé az iró, mint tevőh, nekih (= nek-ő), születéseh, egyetömbeh, tömlöczbeh, borráh (= bor-vá); az a, e névmások ragozásaiban is: ahra, ahról, ehben, ehből, ehképen; így az öszvetételekben: kihadá, lehszállván, johvolta, végre több más esetekben is, mint: maih, éjjelih, szomorúh, akartah, volnah stb. Egyedűl ebből lehet megmagyarázni a magyar ragozás azon szabályát, mely szerént a törzs véghangzója ragozáskor hosszuvá válik.[5] Ez az ősi nyelvtani sajátosság szintén megtalálható a régi magyar Enéh személynévben.
A tárgyak poncolt szövege a Képes Krónika azon leírását jutatta az eszembe, ami a magyaroknak azt a szokását meséli el, amikor Isten áldását kérik népükre vagy egy elvégzendő illetve bevégzett cselekedetükre. 
Árpád pedig népe között megtöltötte a Duna vizéből szarukürtjét, és mind a magyarok előtt ama kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte: adja nekik az Úr ezt a földet mindörökre. Szavait végezvén, felkiáltottak a magyarok: „Isten, Isten, Isten!” Háromszor hangoztatták, innen keletkezett ez a szokás, meg is maradt a magyaroknál mai napig.[6]
Árpád vezér tehát az ősi szokás szerint emelte magasba a Duna vízével megtöltött kürtjét s miközben ivott belőle, a tömeg a Teremtő nevét harsogta, az aranytárgyakon olvasható formában: Ёkóh! Ёkóh! Ёkóh! Vagy szintén háromszor: Üküh!
Tulajdonképpen az aranytárgyak eme felirata, mint ahogy Anonymus is megemlíti Árpádék esetében, a szkíta törzsek azon szokásáról árulkodik, amikor kegyelmet, segítséget kértek Istentől vagy hálát adtak neki, miközben áldomást (magnum aldamas fecerunt [7]) tartottak.

Árpád vezér áldomást iszik
/Képes Krónika, részlet/

A Suszyczno-i párhuzam 

Meg kell még említenem azt a korábbi felfedezésemet is, hogy a nagyszentmiklósi 6-os számú korsó egyik rovásának három jele azonos sorrendben megtalálható az ukrajnai Suszyczno-nál talált lándzsavég rúnafeliratában is, azzal az apró különbséggel, hogy a szóvégi ’s’ hang lejegyzésére a harci eszközön más, de valószínűleg azonos hangértékkel rendelkező jelet használtak. Ez a jelsor az én olvasatomban ’IDiS’, ami a korsón jobbról a második szó, a fegyveren pedig a mondat végén látható. A fegyver feliratának az olvasatát a későbbiekben fogom ismertetni, de elöljáróban annyit elárulok, hogy az a tárgy rendeltetéséhez tökéletesen illeszkedik. 

Lándzsahegy a III. század elejéről. Lelőhely: Ukrajna, Suszyczno. A felirat olvasata: ’TILAR IDiS’

A nagyszentmiklósi 6-os számú korsó fenekén lévő karcolat rovások, középen az ’IDiS’ kifejezéssel

A korsó és a lándzsahegy azonos jelekből álló rovása

Összefoglalás: az aranykincsek fentebb tárgyalt poncolt feliratában lévő ’s’ és ’ë’ betűk frígiai és észak-olaszországi írásemlékekben való előfordulása és azok ismert és tényleges hangalakjának a tudatában kijelenthető, hogy a felirat újraértelmezése során kapott gondolatsor jóval elfogadhatóbb, mint a korábban közölt javaslatok. Mivel ezek a poncolt betűk az aranykincs különböző rendeltetésű tárgyainak más-más mondanivalót közlő feliratában is előfordulnak, mindenképpen szükséges azokat is újra elemzés alá vonni, a jelen írásban megadott hangértékek alapján. A fríg és az etruszk ’s’ valamint ’ë’ hangértékű írásjegyek Kr.e.-i időszakra tehető előfordulása miatt nem kizárt, hogy a nagyszentmiklósi kincsek e jeleket hordózó tárgyai jóval korábban, a szkíta korban készültek.  

Antal Csaba

Irodalom

Czuczor Gergely–Fogarasi János, A magyar nyelv szótára, 1862
David Diringer, Alphabet a key to the history of man kind, 1948
Gerard Clauson, An etymological dictionary of pre-thirteenth-century turkish, 1972
Hosszú Gábor–Zelliger Erzsébet, Többnyelvű feliratok a Nagyszentmiklósi aranykincsen, Magyar nyelv 100(2):177-195, 2014
Karl Faulmann, Illustrirte Geschichte der Schrift, 1880
T. Burrow–M. B. Emenau, A dravidian etymological dictionary, 1984

Jegyzet:

[1] A Camonica-völgy, Kr. e. 500–50 között rótt és eddig megfejtetlen kőfeliratainak a száma kb. 170. A fejlett írásrendszerrel rendelkező nép egy része a római térhódítása előtti században elhagyta a vidéket, míg a helyben maradottak fokozatosan beilleszkedtek a római társadalomba.
[2] [5] Cz-F szótár
[3] Dravidák: kb. Kr.e. 4000 évvel ezelőtt Közép-Ázsiából Délnyugat-Ázsiába vándorolt népcsoport, az Indus-völgyi civilizáció létrehozói. A magyar szótövek túlnyomó része –több, mint 3000 szó– dravida eredetre vezethető vissza.
[4] ...Terumteve miv isemucut adamut... (az ’isem’ baskír nyelven am. név)
[6] Képes krónika: a magyarok régi és legújabb tetteiről, eredetükről és növekedésükről, diadalaikról és bátorságukról; Geréb László fordítása, 1993
[7] ...magnum aldamas fecerunt... azaz ’nagy áldomást tettek’

„Segíts” megfejteni Székelyudvarhely első rovás emlékét!

Így szólt a Haáz Rezső Múzeum közösségi oldalán, 2015. augusztus 15-én közzétett felhívás, ami a Székelytámadt várban végzet régészeti kutatások során a XV.-XVI. századi kultúrrétegből előkerült töredékes tégla rovásjeleinek a megfejtésére buzdított. Szép számmal érkeztek a javaslatok, ám mindannyian elkövették azt a hibát, hogy a rovásjelek között lévő kb. 35°-ban elhelyezett rövid vonásokat szóelválasztó jeleknek, volt aki pontoknak(!) tartotta, ezért ezek a próbálkozások nem vezettek eredményre. Mivel az elválasztójeleknek tartott rovásjelek kikerültek a jelsorból, a megmaradt betűk a legvalószínűbb, de értelmetlen 'ULI JANVOT' olvasatot adták, felvetődött, hogy a felirat nem magyar nyelven íródott és a tárgy hamis volta is szóba került. Ez utóbbit a leleten végzett tudományos vizsgálatok azonban nem igazolták, ugyanis egy nemrég elvégzett termolumineszcens kormeghatározás szerint a téglát 1680–1760 között égették ki. 

A székelyudvarhelyi téglatöredék /kép: Sófalvi András/ 

A felirat olvasata

Az utolsó nyolc jel Ráduly János néprajzkutató által a Lustra folyóiratban megjelent feloldását –néhány saját magyarázattal és egy másik olvasat lehetőségének a felvetése mellett – helyesnek tartom, ami a következő: IRJAN VÓT. Szerinte az igealak régmúlt idejű, melyben az 'írján' szó, az 1515-ben keletkezett, de csak másolatban fenn maradt konstantinápolyi rovás 'írtán' alakját idézi.

Az 'írtán eszt' szavak Hans Dernschwam útinaplójában

A jól beazonosítható tizenkét rovásjelből az utolsó nyolc jel jobbról-balra haladva sorrendben tehát a következő (a betűk számozása nálam a jeltöredékkel kezdődik):

6. I – a főszárra húzott ferde vonal dőlésszöge megegyezik és megközelítőleg azonos hosszúságú a tévesen szóelválasztó jeleknek tartott vonásokkal.
7. R – a rövid vonás az egyperdületű 'r' hangot jelöli, ami megtalálható a székelydályai és a vargyasi rovásfeliratban vagy pl. a Szilágyi István-féle rovás ábécében is.
8. J vagy V – a jel egyharmadát habarcs tölti ki, ezért a főszár felső végére kb. 40°-ban balra és lefelé húzott és a kiégetés előtt valószínűleg véletlenül elkenődött vonal alig észrevehető. A 8. és a 9. jel között úgy tűnik, mintha nemcsak egy rövid vonás, hanem egy 'vé' alak is lenne, ezért a 'v' és az 'a' rovásbetűk összevonása sem zárható ki. 
9. A ('v'-'a' összerovás?)
10. N
11. V
12. O
13. T

A téglára rótt 'ír' igének a régies 'irjan' alakban való használatára írott emlékek is a rendelkezésünkre állnak. Megtalálható például Bornemisza Anna, Bojér Zsigmondnak írt levelében ... Kegyemed levelét elvettem, melyet Székely Márton hozatt, értem a Zollami dolgáról mit irjan Kegyelmed, mind penig Balló uramtól megértettem. ...[1] illetve Mikes Kelemen Törökországi levelek című művében Tudom, hogy már azt várja kéd, hogy megirjan, mitsoda állapotban volt az Ur az illyen szomorú órákban? [2] Ez a kifejezés ebben a formában még napjainkban is megtalálható a csángó nyelv szókincsében, pédául a múltban, a valószínűleg elvégzett cselekvésre utaló Kel lett lesz írjan /= valószínűleg írt [3] mondatszerkezetben. Az 'írván' alaknak a nyelvünkben való meglétére is rengeteg adatunk van egészen a XX. század közepéig. Két példát hozva, megtalálható például Nagy Bányai Mátyás 1580-ban nyomtatott könyvének a címében, Historia az Iacob patriarcha fiaról, Iosephrol : ki meg vagyon irvan Mosesnec elsoe koenyvében [4] és egy 1673-ban kelt eperjesi összeírásban is, Az Alsó Hostaton lévő házamat vettem fl. 212. de puszta lévén, mint egészen újonnan építettem meg; az építésre mit költöttem, fel nem írván, nem tudom. [5]

Ráduly, a felirat első részének négy jeléből a „trup” ill. „trul” szavakat olvasta ki, ami feltételezése szerint a Turul, hely- vagy személynév töredéke lehet.

A négy jel tehát a következő:

2. T
3. R – szintén az egyperdületű 'r' hangot jelöli
4. U
5. L – a jobb oldali szár hosszabb a baloldali szárra húzott vonalaknál, ezért ez a jel nem a 'p', hanem az 'l' hang rovásjele

A hiányzó felirat megfejtési kísérlete a szó- és jeltöredékből

Ráduly az előzőekben tárgyalt négy jel hangzósítását szintén megfelelően végezte el, de azzal a megállapításával, hogy a szótöredék betűiben egy személynevet kell keresni, már nem értek egyet. Úgy gondolom, hogy a 'rul' szótag a magyar 'ról' helyhatározó rag régies alakja, amiből az következik, hogy az előtte álló 't', a jeltöredékkel együtt – ami talán egy 's' vagy egy 'v' hangértékű rovásjel volt – valószínűleg egy helységnév utolsó betűi.  

1. S – a jelmaradvány dőlésszöge (12°) kisebb, az 'l' rovásjel baloldali szárának (31°), de nagyobb a 't' (2°) és csak kis mértékben tér el az 'u' betű szárainak (10° és 5°) a dőlésszögénél, ezért a számításba vehető 'a', 'c', 'i', 'j', 'l', 'sz', 't', 'zs', rovásjeleket kizártam.
1. V – a jeltöredéknek az 'u' betűhöz hasonló mértékű dőlését tekintve a 'v' rovásbetű is számításba jöhet. 

Tehát a jelmaradvány jellemzőjének a többi jellel való összevetése szerint megállapított 's' vagy 'v' és az utána álló 't' betű hozzáadásával a 'rúl' rag miatt egy erdélyi települést kell keresni, melynek nevében, annak végén 'st' vagy 'vt' betűk vannak. A korabeli nagyméretű téglák nagyságát (27-29 cm hosszú és 11-14,5 cm széles) alapul véve, egy képszerkesztő alkalmazás segítségével pótoltam a letört részt, mely után kiderült, hogy a téglán – a betűközök nagyságát megtartva – a jeltöredékkel együtt még legalább 8-10 rovásbetű lehetett. Abból kiindulva, hogy a tégla egy Székelyudvarhelyhez közeli településen készült vagy annak rovója a közelben lakott, elsősorban a városhoz közeli illetve a környező vármegyék helységneveit néztem át. Mivel 'st' végződésű települést nem találtam, felmerült bennem, hogy a kérdéses helység nevét kiejtés szerint jegyezték le, tehát a helynév végén valójában 'sd' mássalhangzók állnak. Így is mindössze csak három, de Udvarhelyhez nagyon távol elterülő, a Marosvásárhelytől délre található Székelykakasd és Somosd valamint a szintén Maros megyében lévő Vadasd, településeket találtam. Az utóbbi falu nevét egy 1567-ben keletkezett erdélyi összeírásban 'Wadast' [6] alakban jegyezték le, így a töredékjel 's' betűként való meghatározása akár helytálló is lehet. De, mivel Székelyudvarhely és a három település közötti távolság igen nagy, ezért a továbbiakban olyan Udvarhelyhez közeli helységneveket kerestem, melyek végén 'v' és 't' mássalhangzók találhatók. Sokat nem kellet bíbelődnöm a kutatással, hiszen azonnal megtaláltam a Székelyudvarhelytől alig 6 km-re délre fekvő Árvátfalvát. Mivel a két keresett betű között az 'á' magánhangzó áll, és a jeltöredék dőlése kizárja azt, hogy az egy önmagában álló 'á' rovásbetű legyen, lehetőségként felmerült bennem, hogy ezt a jelet a rovás 'v' betűvel, az 'írván' szónál látható módon, egyberótták. Tehát a 'v' betű az alapjel, melynek baloldali szára egyben az 'á' rovásbetű fővonala is. A töredékjel jellemzőiből valószínűsített 'vá' összerovás és a 'trúl' szótöredék alapján elképzelhető, hogy a 'falva' szótag elhagyásával az 'Árvátrúl' szót rótták a téglára. A lentebb közzétett képen jól érzékelhető, hogy a helynév előtt még 10,5 cm szabad hely van, ahol kb. 6-7, összerovás esetén ennél több betű is állhatott. Ezen a részen valószínűleg a rovó a saját nevét jegyezte le.

A kiegészítéssel együtt a felirat valószínűleg a következő volt.

... Árvátrúl irjan vót          vagy        ... Árvátrúl írván vót

mai nyelvezettel

... Árvátról írta  

A fenti megállapítások alapján kiegészített rovásfelirat (a korabeli méreteket figyelembe véve a tégla 29 cm hosszú és 13,5 cm széles)

Észrevétel: A székely írás emlékei Udvarhelyszéken címmel megrendezett kiállításon, a rovásemléket bemutató „pannón” a tégla mérete a mellékelt mérték (10 cm), valamint egy, a leletről közzétett másik képen, a tárgy mellé helyezett mérőszalag szerint nem 12,5 cm hosszú és 8 cm széles, hanem 16x10,5 cm nagyságú. A téglatöredék tényleges méretének a tisztázására a teljes nagyság megbecslése miatt van szükség, amiből nem utolsó sorban a hiányzó rovásbetűk hozzávetőleges számát is meg lehet határozni.

 Antal Csaba

Jegyzetek:

[1] A fejedelemasszony levele Bojér Zsigmondhoz 1670. sept. 1. (Szilágyi Sándor szerk.: Erdélyi Országgyűlési Emlékek 15. 1669-1674  29. fejezet: 1669-1674 Törvények és okiratok, 154, Budapest 1892)
[2] Mikes Kelemen, Törökországi levelek XLVIII. 1726, Szombathely 1794
[3] Péntek János, Történések a nyelvben a keleti végeken I. 143, Kolozsvár 2015
[4] Nagybáncsai, Mátyás, Historia az Iacob patriarcha fiaról, Iosephrol : ki meg vagyon irvan Mosesnec elsoe koenyvében, XVI. század, kinyomtatva Kolozsvár 1580
[5] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, HU MNL OL E 156 - a. - Fasc. 100. - No. 027
[6] Maros, Udvarhely, Csík, Gyergyó, Kászon, Kézdi, Sepsi és Orbai székek 25 dénáros adójának összeírása 1567-ről. Eredeti irat a gr. Rhédey család levéltárában, Kolozsvárott (Székely oklevéltár. II. kötet. 1520—1571. szerk. SZABÓ KÁROLY, Kolozsvár 1876)

Irodalom

Péntek János, Történések a nyelvben a keleti végeken I. 143, Kolozsvár 2015
Ráduly János, Még egyszer Székelyudvarhely rovásemlékéről 
Tubay Tiziano, Székely írás és humanizmus, Budapest 2018

A rovásjeles kőtömb előkerülése és jellemzői

A székely betűket hordozó hasáb alakúra faragott kőtömbre 1994. július 27-én Vargyason, a református templom építése során találtak rá egy meszes gödör mélyítése közben, a későbbi ásatások során pedig egy középkori templom falmaradványait tárták fel. A leletet, a korábbi templom késő gótikus stílusban történő átalakítása során építették be az épülettől kissé távolabb lévő harangtorony alapjába, a föld felszínétől számítva kb. 70-80 cm-es mélységben, fejjel lefelé. A kemény homokkőből készült „medence” mellső oldalának alján egy peremet (talpat) képeztek ki, a hasáb függőleges és felső peremtalálkozásainak éleit pedig ferdén lenyesték. A faragvány 36x28 cm belméretű és 22 cm mély öblét, a hosszanti és a rövidebb oldalaknál fentről-lefelé fokozatosan lejtve, szűkülve vájták ki. A medence öblének ily módon való kialakítása, mint árulkodó jel, a későbbiekben Vékony Gábornak a kőtömb rendeltetéséről alkotott elmélete és a rovásfelirat általa javasolt olvasat hibás voltának az alátámasztása miatt válik fontossá. A faragvány a talprésszel együtt 67 cm hosszú, magassága pedig 55 cm, míg a szélessége 46,5 cm. A rovásfelirat nagy része az elülső oldal 9-10 cm szélességben lemetszett felületén, míg három jel a baloldali lefaragott peremen látható. Benkő Elek szerint a faragvány „másodlagosan falba épített” keresztelőmedence volt, melynek peremén és az oldalán sárgás, általa középkorinak gondolt meszelés nyomait fedezte fel. Felfigyelt arra is, hogy a meszelésre és néhol a rovásjelek vájataiba a másodlagos felhasználás során a falazáshoz használt fehéres habarcs tapad. Ebből arra lehet következtetni, hogy a felirat már jóval a befalazás előtt a kőtömbön volt. Benkő a lelet készítésének idejét, a korabeli keresztelő medencékkel való összehasonlítása után, a 13-14. századra teszi.

 A vargyasi román kori faragvány (forrás: világháló)

A román kori és a gótikus templom romjai /Bartók Botond, 180/ (a rovásjeles kő és a később kiásott keresztelő medence megtalálási helye piros színnel sk. jelölve) 

A rovásfelirat korábbi olvasatai

A legismertebb megfejtési próbálkozások, javaslatok Ráduly János és Vékony Gábor nevéhez fűződnek. Ráduly szerint a jeleket jobbról-balra haladva kell olvasni, amiket a következőképpen értelmezett: „MiHáLYJ íRTáN KöVeT”. A szöveg olvasata mai magyarsággal: „Mihály J írta (a) követ” vagy „Mihályi írta (a) követ”
Vékony szerint a kő nem keresztelőmedence, hanem egy kőpadozatba épített kereszt-tartó volt. Mindezt, a kőtömbön lévő székely jelek igen sajátos hangzósítása után — egyes betűkhöz a rovásábécékben megadottaktól merőben más hangokat rendelt — a saját maga által kidolgozott olvasattal próbálta alátámasztani. Szerinte a felirat a János evangéliumából származó idézet, mely a rovásjelek hangzósítása után a következő: „(i)m(ë)h fioγt(e)n(e)köd”. Mai magyar nyelven: „Íme, a te fiad”
Azonban a kőemlék egykor kereszt-tartóként való felhasználását semmi sem igazolja. Többek között a már fentebb megemlített íves medencekiképzés is teljesen indokolatlan, mivel az Vékony elmélete szerint egy szögletes fagerenda megtartására készült. Ráadásul a kő üregének effajta kifaragása sokkal munkaigényesebb, nehezebb, mint egy sarkított kialakítás és a főgerenda alját is ívesre kellett volna faragni a megfelelő illeszkedés, a kereszt billegésének az elkerülése végett. Ugyanakkor a kiképzett üreg csekély, mindössze 22 cm-es mélysége, ami ráadásul nem négyzet, hanem téglalap alakú, nem elegendő — a kőtömb méretéhez viszonyítva — egy legalább 3-4 méter magas és roppant nehéz fakereszt biztonságos megtartására. A téglalap alakú üregbe a főgerendát csak úgy lehetett volna megfelelően rögzíteni, ha a kereszt felállítása után az üreget habarccsal töltik ki, ami a megkötése után már megakadályozta volna annak oldalirányú elmozdulását. Erre utaló nyomok azonban nincsenek, mert a medencében nem voltak kötőanyag maradványok.  

A felirat legújabb olvasata

A mellső- és a hosszanti oldalon lévő rovásjelek hangértékének Ráduly-féle meghatározását nagyrészt helyesnek tartom, a két olvasat között csak a harmadik és az ötödik rovásjel hangzósításában, a le nem rótt hangzók megadásában illetve a „pontos jel” értelmezésében mutatkozik eltérés. A jeleket tehát jobbról-balra kell olvasni, melyek a rövidebb oldalon sorrendben a következők:

1. M
2. H
3. LY → L
4. J
5. R
6. R
7. T
8. N

Mielőtt a mássalhangzók közé beolvasandó magánhangzókat megadnám, külön magyarázatra szorul az az eddig figyelmen kívül hagyott nyelvtani kérdés, hogy az első kifejezésben, a mai magyar nyelv hangtani szabályaitól eltérően miért róttak a rovás ’ly’ jele után közvetlenül egy szintén ’jé’ hangértékű jelet. Megállapításom szerint azért mert a székely írásban a mandula alakú, közepén rövid vonással vagy ponttal ellátott jel eredetileg nem a 'jé', hanem a lágy ’l’ hangot jelölte. A lágy ’l’ rovásjel hangértékének pontos hangzósítása a Nikolsburgi ábécében található meg, amiben azt az „elӱ”, míg a 'j' rovásjelet az „eӱ” betűkkel jelölték. A 'ly' rovásjelnek a lágy 'l' hang jeleként való meghatározását támasztja alá, hogy azt a Nikolsburgi ábécében közvetlenül az 'l' és nem a 'j' hangértékű rovásjel után következik. A rovásfeliratban, ennek a két szinte alig észrevehető hangértékkülönbséggel rendelkező rovásbetűnek ('ly és 'j') a látszólag indokolatlan egymás mellé helyezése a középkori írásmódot tükrözi. Ugyanis a korabeli iratokban a lágy ’l’ hanggal rendelkező szavakat a kőperemre rótt betűkapcsolathoz hasonlóan a következőképpen jegyezték le latin írásjegyekkel: folly [1], follyás [2], hellyében [3] stb. valamint kiejtés szerint írva: ullyetuk [4]. A két ’jé’ hang egymás mellé való rovása tulajdonképpen a rovásírásról a latin betűkkel való írásra történő áttérést tükrözi, az ősi írásunk és a latin írás közötti „harcot” szemlélteti. Az egykor két különböző hangértékkel, de kiejtésben ma már nagyfokú hasonlatossággal rendelkező hangoknak az ily módon való bevésése arról is árulkodik, hogy a rovó mindenképpen egy tanult, talán vezető szerepet betöltő személy volt. Ismerte és művelte a „latin” betűs írást és ennek az írásmódnak a használata hatással volt a rovó régi magyar jelekkel való írására. Szerencsére nem ez az egyetlen olyan rovásemlékünk, ami ezt a korabeli írásmódot jeleníti meg. A medence fentebb tárgyalt két eltérő hangértékű rovásbetűi szintén egymás mellet láthatók a homoródkarácsonyfalva-i unitárius templom tornyának északi falában a felső lőrésablak bélletébe falazott kövén, amit korábban épületdíszítő elemként használhattak. (A szóvégi ’j’ hangot csak felszólító módban ejtjük hosszan, pl. fújj, fájj stb., de a régi „szabályok” szerint a hosszan ejtett hangokat sem kellett kétszer leróni. A lágy 'l' hang kiejtésekor a nyelv nem ér semmihez. A fentebb, mutatókkal ellátott szavakban az 'y' betű a korabeli írásban a 'j' hangot jelölte. Pl. yaraa, Winkler codex 1506; yelt, Lányi codex 1519; yo, Jordánszky codex 1516-19)

A lágy 'l' hang rovásjele közvetlenül az 'l' rovásjele után /Nikolsburgi abc, XV.-XVI. század) 

A homoródkarácsonyfalva-i feliratban a lágy 'l' valamint a 'j' hang rovásjelének vésete (13. század)

A kőmedence első négy betűjéből — tehát a θ jel eredetileg a lágy 'l' hang rovásjele volt— a 'Mihálj' tulajdonnév olvasható ki, melynek lágy ’l’ hangját a középkori latin írásmód szerint az ’lj' és a 'j’ hangértékű rovásbetűkkel jelölték. Az ezután következő rovásjelnek tűnő „bevéséseket” (a ’j’ rovásjel mellett közvetlenül egy rövid vonal ezután két pont és az azokat összekötő vonal) a teljes olvasat elkészülte előtt a másodlagos felhasználás során vagy a kő későbbi megtalálásakor keletkezett sérüléseknek tartottam. Ugyanis a rovásjelek fővonalainak mindegyikét peremtől-peremig vésték, míg ebben az esetben közvetlenül a 'j' rovásjele után csupán egy igen rövid függőleges vonal látható. Ha a rovásjelek helyközeit nézzük, akkor ez a rövid vonal is ugyanakkora távolságra helyezkedik el a 'j' rovásjeltől, mint az előtte álló jelek egymástól, tehát ezt a bevésést szintén betűként kell értelmezni. Mivel ez a jel nem peremtől-peremig húzódik úgy vélem, hogy az nem az 'sz' hanem a székely írás ún. „kis” 'r' jelének (a továbbiakban „rövid” 'r') felel meg, amit egykor valószínűleg egyperdületű érintőhang jelölésére használtak. A „rövid” 'r' rovásjele megtalálható az 1655-ben keletkezett Szilágyi István-féle rovás ábécében, a Székelyudvarhelyen nemrég megtalált tégla és a székelydálya-i református templom külső falának eddig megfejtetlen rovásfeliratában is, azzal a különbséggel, hogy az utóbbi két leleten azokat kb. 45°-ban megdöntötték. A kőtömbre függőlegesen bevésett rövid jel önmagában az 'úR' olvasatot adja. Az 'r' rovásjele után látható bevésés, melynek meghatározásában a legtöbb kérdés és vita merült fel, két pontból áll, amit egy kissé ívelt karcolás köt össze.

A kép bal oldalán az egyperdületű érintőhangot jelölő rovásbetű (Szilágyi-féle ábécé, MNL OL P 568 – 45. tétel – No. 17/3) /részlet/

Részlet a székelydálya-i rovásfeliratból. A kép jobb szélén a „rövid” 'r' betű

A rövid 'r'-t követő négy betű, az 'r' fogmedri pergőhang, a 't', az 'n' és a másik oldalra átkerült 'k' rovásjel magánhangzókkal kiegészített olvasata, a régi szóhasználatot figyelembe véve, éReTtüNK. Ez a kifejezés a középkori szövegekben yrettem [5], eerettok [6] stb. alakokban található meg, de napjaink imádságaiban, könyörgéseiben is ugyanebben a formában használtatik.

A szemközti oldal rovásjelei

A hosszabb oldalra vésett, a 'k' hang betűjele után következő két jel meghatározása a kő felületének sérülése miatt már nem olyan egyértelmű, csak az első jelről mondható ki teljes biztonsággal, hogy az a ’v’ rovásjel. A második jel töredékes vésetéből a ’t’, a ’j’ de akár az ’sz’ hang jele is kikövetkeztethető, de a fővonal felső harmadából kb. 36°-ban felfelé induló vonaltöredék arról árulkodik, hogy ez a jel a 't' rovásjel volt. Az eddig megadott kifejezéseket is figyelembe véve, ebből a két betűből a VíoTt, azaz a 'vívott' szó olvasható ki. (víóttak [7] ) Ez a kifejezés a középkori szövegekben szintén azonos alakban található meg: „Vӱot o istènėc o ėrtec s gozot...” [8]

A hosszabbik oldal töredékes rovásjelei és azok legvalószínűbb alakja (eredeti kép: Benedek Árpád)

A kőre rótt „vӱot” szó a Bécsi kódexben

A kő „pontos jele”

A két pont között látható függőleges irányú rövid bevésésnek az íve szinte teljesen megegyezik a 't' rovásjel fővonalának az ívével, amiből az a következtetés vonható le, hogy ez a függőleges irányú vájat nem véletlenül keletkezett, hanem maga a rovó kezdte el bevésni. Tisztán kivehető az is, hogy a vonal alsó vége a többi jelhez hasonlóan a perem alsó szélétől indul, de csak annak felső harmadáig húzódik. Ennek a vésetnek a 't' rovásjel fő szárával megegyező íve miatt úgy vélem, hogy a rovó betűt tévesztett, azaz nem a soron következő 'r' betűt  hanem a 't' rovásjelét kezdte el bevésni. Éppen ezért, hogy ezt a hibáját kijavítsa — habár ebből a jelből is megalkothatta volna az 'r' betűt — a vésett vonal tengelyében, a perem széleitől egyenlő távolságra szóelválasztó jeleket mélyített a kőbe, melyek közül az alsó nem teljesen fedi azt, hanem kissé balra helyeződött. 
A teljes rovásfelirat meghatározása után még inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a mellső oldal ’j’ betűjele után lévő, a lenyesés széleitől szinte teljesen azonos távolságra elhelyezkedő két pontszerű bevésés nem kapcsolható össze a köztük lévő vonallal, nem részei annak, így abból bármiféle betűt kiolvasni helytelen. Hosszú Gábor — Vékony örökén — a kő eme jelét, nyílván az azokat összekötő enyhén ívelt keskeny vonal miatt, tévesen azonosította a glagolita ábécéből átvett „körvégű O” betűvel, ami az ősi írásunktól teljesen idegen írásjegy. Eddig ugyanis nem került elő egyetlen egy olyan rovásemlék sem, ahol a székely és a glagolita betűket együtt használták. A székely írásban az ’o’ hangnak természetesen a kő feliratának a keletkezési idejében, és a korábbi évszázadokban is volt külön jele, szinte biztos, hogy a rovó is ismerte és használta, de erre a rovásjelre ebben az esetben nem volt szükség, már csak azért sem, mert kizárólag mássalhangzókat mélyített a kőbe.

Ráduly János hasonlóképpen vélekedik erről a jelről és ő sem ad neki hangértéket:

„Az ötödik rovásjelnek nem tulajdonítunk betűértéket. Valójában szóelválasztó két pont látható a kövön (mindkettőbe a kisujj begye jól belefér), amelyeket egy enyhén oválosított függőleges vonal köt össze. Magassága 6,5 cm. Csak érdekességképpen említjük meg: az 1501-ből származó csíkszentmiklósi-csíkszentmihályi rovásfelirat szavait (helyenként szóközeit) négy egymás fölé helyezett ponttal, míg az isztambuli felirat szavait egy-egy ponttal választották el egymástól.”

Mivel a félbehagyott bevésést az alsó pontszerű bemélyedés nem teljesen, hanem kissé balra fedi be, ráadásul a vonal alsó vége túlhalad azon, arra utal, hogy a két pontot a rovó utólag a hiba észrevétele után véste a kőbe. Éppen ezért úgy vélem, hogy a két bemélyedés valóban szóelválasztójelként kell értelmezni.

Jobbról-balra: az elválasztó ponton túlnyúló bevésés valamint a fogmedri pergőhang ('r') rovásjel szárainak elkeskenyedő végei

A teljes jelsor jobbról-balra: M, H, L, J, R : R, T, N, K, V, T 

Az új olvasat helyességének alátámasztása

A kőtömb legszembetűnőbb jellegzetességéből (medence) valóban arra lehetett következtetni, hogy egykor keresztelő-kút volt, de a felirat újraértelmezése alapján illetve, hogy az a templomépületen kívül egy harangláb alapjának a részét képezte és a korabeli medencékhez hasonlóan nincs lábrésze, immár egyértelművé vált, hogy azt korábban még a beépítése előtt nem vallási célú tevékenységre használták. A faragvány más irányú felhasználását valószínűsíti az is, hogy az 1995. évi ásatások során a román kori épületrom sekrestyéjében, a templom bejáratához közel a padlóelemek között találtak egy kőből faragott keresztelő-edényt. Ez a középkori eredetű keresztelő-medence a jellegét tekintve teljes mértékben megegyezik a korabeli medencékkel így minden bizonnyal ez és nem a templomon kívül megtalált rovásjeles kőtömb volt a középkorban késő gótikus stílusban átépített vargyasi templom keresztelőkútja. Tari Edit szerint a későbbi ásatások során megtalált keresztelőkút a 2-es típusba tartozik, melyek tulajdonságait a következőképpen foglalja össze:

„Kétrészes (medence és tartóoszlop, talp nélkül), tömbszer, zömök forma. Jellemzője, hogy a szélesebb medencét egy díszítetlen, többnyire tömzsi, tagolatlan, a medencénél keskenyebb oszlopláb tartja. Talán az előző típusból alakulhatott ki ez a megoldás. A tál közvetlenül az oszlopból nőhet ki, de külön kőtömbből is faraghatták. A medencék vagy hengeres kialakításúak (Barót, Szentdemeter), vagy négy- (Vargyas), hat- (Algyógy), esetleg nyolcszögek (Felsősófalva).”

A vargyasi keresztelőkút (forrás: https://www.geocaching.hu)

Ferenczi Géza a kőtömb egykori rendeltetésére vonatkozóan több lehetőséget is megemlített, de nem foglalt állást:

„Az üreg és vele együtt az egész tárgy szerepe egyelőre meghatározhatatlan. Esetleg inkább szenteltvíztartóként tekinthető, de figyelembe kell vennünk keresztelőmedence eshetőségét is, mindkettő számára szokatlan méretei ellenére is. Vélhetjük azonban (?) — egészen rendkívüli módon (!) római oltárok hasonló megoldására gondolva — örökmécses olajtartójának is.”

Szász Tibor András a kőtömb kidolgozására alapozva úgy véli, hogy a faragvány „nem más, mint Mihály arkangyal fából, esetleg kőből készült szobrának talapzata. Az oltár kőrészének jobb szárnyán végigfutó orompárkányzat záróköveként is szolgált.”

 A meszes gödör kiásása során megtalált rovásfeliratos kőtömb a jellegét nézve eltér a korabeli keresztelőmedencéktől így az valószínűleg egy szobor talapzata volt, ami a meglévő sérülései miatt csak másodlagos építőanyagnak, méretéből adódóan elsősorban épületek alapjának illetve falának a megerősítésére volt alkalmas. Szembetűnő, hogy a mellső, a hátsó és a jobboldalon részben meglévő keskeny vízszintes perem a baloldalon a ferde lemetszésig szinte teljesen, míg a jobb oldalon jó két tenyérnyi darabon hiányzik, ami a talapzaton lévő szobor leemelésének, a két blokk szétválasztásának, szétfeszítésének a során keletkezhettek.

Az 1994-es ásatások során megtalált 13. századi portálé lábazat elemei (kép: Fehér János, https://fontesrerum.blogspot.com/) 

 A vargyasi rovott kőhöz majdnem azonos módon kifaragott kőtömb található a gyergyóremetei középkori templom maradványai között. Ennek oldaléleit szintén lenyesték, a közepén pedig hasonló módon egy üreget képeztek ki. A kőemlék mellett egy pontosan annak az üregébe illő faragott kő látható, melynek kör alakú mélyedése a habarcs elhelyezését szolgálta, ami a két blokk, vagy a talpra helyezett szobor egymáshoz való rögzítése miatt volt szükséges. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a gyergyóremetei kőemlék alsó része egy szobor talapzata, míg a mellette heverő, pontosan a mélyedésbe illő faragvány a szobor talprésze lehetett. Ha mindezt figyelembe vesszük, valamint hogy a rovásjeles kőtömb a templomtól távol egy különálló építménybe alapjába volt beépítve és a sekrestyében megtalálták a templom minden bizonnyal eredeti keresztelő kútját, akkor kijelenthető, hogy a vargyasi rovásjeles kőtömböt nem szenteltvíz megtartására használták, hanem a remeteihez hasonlóan egy szobor talapzata volt. A peremrészek sérüléseinek egy része pedig valószínűleg a rajta lévő szobor talprésszel együtt való lefeszítése során keletkezett.

A gyergyóremetei faragott kövek (forrás: https://erdelyi-templomok.weebly.com)

Összefoglalva, a peremre rótt szöveg Mihály arkangyalnak, a mennyei hadak vezérének egyik legfőbb cselekedetére, a Lucifer elleni harcára emlékeztet, ami az 500 évvel ezelőtt beszélt magyar nyelvet alapul véve a következőképpen szól:

„Mihál úr érettünk víot”

Mai nyelvezettel:

„Mihály úr értünk vívott”

A faragott kőtömb eredeti rendeltetéséről tehát nem csak annak tulajdonságai, hanem a felületére rótt vallási eredetű felirat is árulkodik, ezért az minden bizonnyal nem keresztelő-medence vagy keresztfa-tartó, hanem Mihály arkangyal egészalakos, kb. 1,5 m magas szobrának a talapzata volt.  

Antal Csaba

^Jegyzet

[1] Melius Péter: Herbárium 70., Kolozsvár 1578
[2] Károlyi Gáspár: Biblia, I. 13, Vizsoly 1590
[3] Heltai Gáspár meséi: Száz fabula Aesopusból s egyebünnen 85., Kolozsvár 1564
[4] Ómagyar Mária-siralom, XIII. század (ksz. ujjetuk vagy öjjétök azaz öljétek)
[5] Pozsonyi codex, 1520 (ksz. írettem)
[6] Érdy codex, 1526-1527 (ksz. érettök)
[7] Ott vióttak (Zala m. Lesence-Istvand Nyr. XVI 94)
[8] Bécsi codex, Judit (9), XV. század  /1450 körül íródott/  ksz. ...vívott ő Istenük őértük és győzött...

Irodalom:

Bartók Botond, A Kovászna megyei Vargyas községbeli román kori és késő gótikus templomromok romjai, Acta Siculica 1 sz. 175-180, 1996
Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára 1862
Ferenczi Géza, A vargyasi székely rovásírásos emlék, Nyelv- és irodalomtudományi közlemények 38. évf. 2. sz. Bukarest 1994
Ráduly János, A vargyasi rovásemlék olvasata, Nyelv- és irodalomtudományi közlemények 38. évf. 2. sz. Bukarest 1994
Szarvas Gábor, Simonyi Zsigmond: Magyar nyelvtörténeti szótár a legrégibb nyelvemlékektől a nyelvújításig, Budapest 1890
Szinnyei József, Magyar tájszótár, Budapest 1897-1901
Tari Edit, Az Erdélyi középkori kő keresztelőmedencék kutatása (I.) Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából, Kolozsvár 2013 

A 6. századi sírok többségében nem északi germán, hanem Közép-Európában született egyén nyugodott.
A szóládi feltárásokról bővebben: http://files.archaeolingua.hu/2017T/V...
A filmrészlet forrása: Fibulák és fabulák- avagy leletek a régészetről 2.

A Kárpát-medencét és a Balkán-félszigetet is meghódító Tordas-vincsa társadalom Anyaistent ábrázoló agyagszobrait oly módon formázták meg, hogy azok alakja a nikolsburgi székely-magyar rovás ábécé TEN rovásjelére, de leginkább az énlakai unitárius templom kazettás mennyezetén is megtalálható Usten rovásjelét alkotó ugyancsak TEN olvasatú jelére hasonlít.

Istenanyát ábrázoló tordasi szobor (i.e. 7000-3500) mellkasára a Ten jelét rajzolták. A jel fölé húzott íves vonal és a Ten jel egy része a Lyuk jelét képezi, mellyel a szobor alkotója a nemiségre utalt. A jelek olvasata: Anyaisten

A szobor Lyuk és

 Ten jele

A nikolsburgi ábécé Ten rovásjele, mely azonos alakú az Anyaistent ábrázoló tordasi szobor mellkasára rajzolt jellel

Az énlakai templom Egy Usten jele 

Antal Csaba