A lapockacsontból faragott, 6,2 cm hosszú és 2,2 cm széles, a gerincén két kerek és egy ovális lyukkal ellátott tarsolyzáró [1], Szeged-Fehér-tó avar kori temetőjének 3. sírjából [2] került elő, Móra Ferenc ásatásán 1929-ben. A téglalap alakú síkfelület oldalán összevont írásjegyek láthatók, melyek Erdélyi István szerint „tamgaszerű jelek”. Fehér Bence véleménye az, hogy „A jelek szimmetrikus volta alapján valószínűleg nem szöveges írás, hanem esetleg számjelzés vagy inkább tulajdonjegy/tamga.”

  Tarsolyzáró a kora avar korból (567-670)
/A Móra Ferenc Múzeum felvétele/


A csonttárgy felületére karcolt írásjegyek

Az írásjegyek hangértéke és párhuzamai 

A bekarcolt vonalak a használat során, különösen az eszköz peremfelületein, lekoptak, de a betűk még ennek ellenére is azonosíthatók. A felület elhasználódása elsősorban az első és a második jel felső harmadánál a legerőteljesebb. Az írásjegyek hangértékének a megállapítását, és a gondolat lejegyzésére használt írásrendszer meghatározását nagyban elősegítette a bal szélen lévő írásjegy egyedülálló formája. Ugyanis a homokóra alakú jel a rúna írás egyik legjellegzetesebb betűjele, amivel az ’m’ mássalhangzót jelölték.
  
Az összerovás, balról-jobbra haladva a következő írásjegyekből áll:
1. M   A jel a szabadbattyáni hun kori övcsat feliratában is megtalálható.
2. A  A bezenyei „germán” fibulán is meglévő írásjegy lehet egy rúna F jel, vagy mint a makfalva-i szkíta tükör, a Tiszavasvári közelében előkerült, szintén szkíta kori agyagtál töredék és a regölyi edényaljak betűivel megegyezően, ugyancsak ’a’ hangértékű, a lenti táblázatban az etruszkkal megegyező alakú írásjegy. 
3. G  Az X alakú és ’g’ hangértékű betű balra dőlő eleme egyben az ’A’ betű jobboldali szára is. Az írásjegy a bezenyei fibulán is megtalálható. 

A kiegészített és szétbontott írásjegyek balról-jobbra M, A, G, melyből a „mag” szó olvasható ki

Az írásjegyek párhuzamai
/az egybevetés során a hangtani megfelelések is figyelembe lettek véve/ 

A mag szó jelentése

A csonteszközre karcolt szó jelentésének a meghatározása során kizárólag azokat a szavakat vettem figyelembe, melyek jelentése a tárgy rendeltetésével összeegyeztethető.
A bekarcolt szó az alábbi jelentéssel rendelkezik:

Proto-IE: mak- bőrtáska.
Litván: mãka-s, mẽkeris (pénz)táska; makšnà hüvely.
Lett: maks táska; maksts hálózsák, zsák, tasak.
Bolgár: mjeh, mjah tömlő, fújtató.
Szlovén: meh állatbőr, fújtató.
Szlovák: mech zsák.
Lengyel: miech állatbőr, zsák, fújtató.
Régi orosz: meh tömlő, fújtató.
Alsószorb: měch zsák.
Welsz: megin fújtató.
Gael: miakh táska, zsák, szatyor.

Magyar: mag belső rész, valaminek a közepe; g>h méh, a tájnyelvekben mih zacskóforma bőredény, nőnek, nőstény állatnak a magzatot hordozó szerve. 
Magyar tájnyelvek: makk 1. a pipának az a része, a melybe a szárát dugják (Heves m. Névtelen 1840); 2. a hámistráng végén az a lyuk, a melybe a másik végét bele lehet húzni (Székelyföld Tsz.); 3. a nádvágón a penge nyélbejáró részének csapszerű darabja (Csongrád m. Tápé, Algyő Herman O. Halászat K.).

Ha a tárgyra írt szó egy személynév:

Proto-IE: magh-, māgh-: képesnek lenni, segíteni, erő.
Óind: maghá- erő, gazdagság, ajándék; maghávan-, maghávat erős.
Óperzsa: magus mágus, bűvész.
Perzsa: magu- mágus, bűvész.

Magyar: magas nagy, hatalmas.
Ógörög: mégasz nagy, magas.
Örmény: mec nagy, magas.
Albán: math, madhi nagy, magas.
Szanszkrit: mah 1. nagyszerűnek lenni; mah 2. nagyszerű, erős, hatalmas; bőséges; mahā nagyszerű.
Gót: mikils nagy, magas.
Óír: mochtae nagy, magas.
Közép-ír: mag-, maige nagy, magas.
Tokhár: mak, makā nagy, nagyszámú, sok, rengeteg.
Latin: magnusz nagy, magas.

A felirat igen rövid, mindössze egy három betűs szóból áll, éppen ezért a jelentés meghatározásakor csak arra hagyatkozhattam, hogy a feliratban a csonteszköz szerepe, vagy annak a tárgynak a neve fogalmazódott meg, aminek a tartozéka volt. Mivel a csontból készített tárgy, egy tárolásra szolgáló felszerelés, egy tarsoly lezárását segítette elő, igen nagy a valószínűsége, hogy a tároló eszköz nevét karcolták be. Természetesen nem zárható ki, hogy a tarsoly felirata tulajdonosjelzés. Ebben az esetben a mag szó egy személynév, így a ’magas’ vagy ’erős’ jelentés válik helyénvalóvá. Ugyanakkor az előbbi értelmezés (magas) kevésbé valószínű, mert a sírban eltemetett felnőtt férfi, a 162 cm hosszú csontváza alapján, nem a legtermetesebb emberek közé tartozott. Tehát a csonttárgyra írt „mag” kifejezéssel és ’táska’ jelentéssel vagy a tároló eszköz neve vagy pedig ’erős, nagyszerű’ értelemmel egy személynév került lejegyzésre.  

Antal Csaba

Jegyzet:
[1] A tarsolyban tűzcsiholó acél, kovakövek és egy vaskés volt.
[2] A sírban talált további tárgyak: hengeres csont nyél, egy sarló vasdarabkái, ezüstből készült duplalemezes nagyszíjvég, négyszögletes vascsat, vasgyűrű, három vas nyílhegy, cserépedény.

Irodalom:
Alexander Macbain, An etymological dictionary of the Gaelic language 1911
Bendeguz Tobias: Avar kori tarsolyzárók a Kárpát-medencében, A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 12. 2011
Erdélyi István: A jánoshidai avarkori temető, Régészeti Füzetek II/1. (Magyar Nemzeti Múzeum - Történeti Múzeum Budapest, 1958) Az avarkori csontmegmunkálás néhány kérdéséről
Fehér Bence, A Kárpát-medencei rovásos emlékek gyűjteménye 2020
Monier Williams, A Sanskrit-English dictionary 1872
Proto-Indo-European Etymological Dictionary, Julius Pokorny könyvének átdolgozott kiadása 2007
Szinnyei József, Magyar tájszótár I. kötet 1893
The tower of Babel

Az építményeken, sziklafalakon, pénzérméken, ékszereken, agyagedényeken stb. Közép-Európától egészen Ázsiáig igen gyakran előforduló IYI jelzés jelentésével kapcsolatban már számos elmélet született. Ezt a jelet, a XI. században élt Mahmud al-Kashgari tudós nyomán, aki több törzs tamgáját is közölte Divanü Lûgat-it Türk című művében, az oguz Kayı törzs, állatok megjelölésére használt billogjának és ennek Yazıcıoğlu Ali (Tevârih-i Âl-i Selçuk) által közölt másik változatának /1. kép/, a tárgyalt jelhez való hasonlósága miatt, az említett törzs ismertetőjegyének vélik.

al-Kashgari (balra) és Yazıcıoğlu (jobbra) által közölt Kayı tamgák /1. kép/  

Ivan Dobrev, a bolgár törzsek egyesítőjének, majd később Bulgária megalapítójának, a Dulo nemzetség tulajdonjegyének tartja a jelet.
Servet Somuncuoğlu szerint tulajdonjel vagy Tangri isten tamgája, amit minden török törzs használ.
Vannak olyan elképzelések is, mely szerint az IYI jel két nyílvesszőt valamint egy íjat és egy ráhelyezett vesszőt ábrázol, ami így együttvéve a harcosság, a vitézség szimbóluma. (Çağmakoğlu)
Fehér Bence, a Tiszavasvári-Csárdapartnál előkerült vaskori bögre IYI jelzéseit így értelmezi: „a Szkíta írásos emlék, de valószínűleg nem rovásírás. Az egyetlen, utólagosan készített jel tulajdonjel vagy számjelölés lehet, a tárgy funkciójából adódóan valószínűleg készleten belüli helyzetet jelölő szám (értéke: 1+1=2?). b Szöveget alkotó írás, feloldása nem lehetséges (tulajdonosjelzés?).”
Szőke Miklósnál ez a jelkép „az óbolgár főisten Tangra (~Tengri) rovásjeles tamgája”...

Az IYI szimbólum olvasata, jelentése

Az IYI jelkép jelentésével kapcsolatban, a már korábban kialakult elképzelésemet, mely szerint ez a jel a korabeli hitvilág egyik legfőbb Istenének a nevét rejti, a jel használatának a mikéntje, a kísérő jelképek, a ciprusi szótagírásban lévő jelpárhuzam, de legfőképp a proto-bolgár rovásfeliratok tartalma és egyúttal a nyelvi és a mitológiai párhuzamok is alátámasztják. A valószínűleg mínoszi írásrendszeren alapuló ciprusi szótagírásban az IYI-hez hasonló betűkkel jelölték a ’ku' szótagot /2. kép/. A proto-bolgár feliratok között pedig több olyan rovott felirat is létezik, ahol az IYI rövidítés mellett, a legfőbb istent dicsérő, hozzá fohászkodó és megnyilvánulásának egyik legjellemzőbb tulajdonságát leíró kifejezések vannak, sőt két esetben a nevét rejtő jelkép írásjegyeit egymás után külön-külön is lejegyezték. /3., 9. kép/ Ezen kívül a jelképnek és a lejegyzett névnek több olyan változata is van, ahol az egyes hangokat más-más betűvel jelölték ugyan, de ezek a jelek és azok feloldása után kapott eltérő hangalakú szavak is, ugyancsak az isten elnevezései. /4., 9., 11., 12. kép/ Mindezek alapján véleményem szerint az IYI jelet betűk összevonásával alkották meg, melyben a középen álló Y írásjegy ’u’ hangértékű, a két oldalt elhelyezkedő II betű pedig önmagában vagy az Y szárával együtt (úm. a kamunni, a lük és az ótörök írásban) ’k’ hangértékkel rendelkeznek. Ezek az írásjegyek az ’Uk’, (’u’ hangzóval kiegészítve esetleg ’Uku’, vagy ’Ukku’) olvasatot adják.

A ciprusi ’ku’ szótagjel (Diringer közlése) /2. kép/
(a ciprusi szótagírást Kr. e. VI. századtól Kr. e. III. századig használták)

A IYI jelet alkotó betűk párhuzamai
(a tükör feliratának olvasata: ITT)

Proto-bolgár feliratok a VII-IX. századból

Az óbolgár írásjegyekhez tartozó hangértékek meghatározásának első kísérlete Georgij Fedorovics Turcsaninov nevéhez fűződik. Peter Dobrev 1992-ben fejtette meg és fonetikusan azonosította a künig [1] nagy részét. Ezzel lehetővé vált a régi bolgár feliratok nagy részének a lefordítása, amiket szerinte a kelet-iráni nyelvek segítségével lehet elolvasni. Az IYI jelet ő JUJI alakban (Nap jelentéssel) oldotta fel, de mint azt már fentebb megemlítettem, több felirat elemzése után úgy gondolom, hogy az ’Uk’ olvasat a legvalószínűbb. Jómagam szintén az IE nyelvek közé sorolt, de jóval kézenfekvőbb megoldásokat adó szanszkrit nyelv segítségével kezdtem el az óbolgár feliratok értelmezését. Kizárólag csak azokat a szövegeket vizsgáltam, melyekben az IYI felirat vagy annak valamilyen változata található meg.

A proto-bolgár ábécé
(az ábécé ъ írásjegye keményjel)

Falfelirat

A 681 körül, Aszparuh [2] bolgár kán által alapított Pliszka város nyugati falának egyik hosszabb feliratában az Isten nevét és az őt kísérő jelenséget jegyezték le. A mindenható megnevezését ugyanazokkal a betűkkel rögzítették, de már különállóan, melyek az IYI betűösszevonást alkotják. A lenti felirat írásjegyeinek a hangértéke balról-jobbra: ’u’, ’k’, ’u’, ’szi’, a fenti rövid feliraté pedig ’k’, ’ha’, melyből az Uk uszi mondatot és a kha szót kapjuk.
Ezek a kifejezések a szanszkrit nyelvben a következő jelentéssel rendelkeznek:
usha 2. (s=sz) fényes, ragyogó; kora reggel, hajnal, hajnalhasadás.
ushā 1. égő, perzselő.
ushā 2. reggeli fény, hajnal, reggel; szürkület, éjszaka; egy tehén.
ush 2. ragyogni; fény, reggel, hajnal.
uśī (ś=s) kívánság, vágy.

ka 3. a szót névként alkalmazzák a főistenekre vagy az imádat tárgyára, mint pl. Prajapati, Brahma, Visnu; levegő vagy szél; a Nap, az elme; a lélek; Jama; Kámadéva a szerelem istene; tűz; egy páva; egy csomó, ízület; a madarak királya; egy herceg; a test; idő; vagyon, tulajdon; hang; fény, ragyogás.
ka 4. boldogság, öröm, jókedv; víz; a fej, haj; egy hajszál.
kha 2. a Nap.

A feliratok lehetséges olvasata és jelentése: Uk uszhi – ’Uk a ragyogó’ vagy ’Uk a lángoló’, a rövid feliraté pedig Kha – ’A Nap’ vagy ’Tűz’. Ha viszont az egész felirat egy időben készült, akkor a látszólag különálló feliratokat összevonva az ’Uk, a ragyogó Nap’ vagy ’Uk, a lángoló tűz’ mondatokat kapjuk. (Az etruszk mitológiában a Napisten neve Uszil. Lásd a feliratban uszhi  am. ragyogó)

A nyugati erődfal felirata /3. kép/
(Pliszka, VII-IX. sz.)

Egy tetőcserép írásjegyei

A következő véset közepére Uk isten jelképét, egy Napkeresztet helyeztek el, melynek a baloldali szárára húzott függőleges vonal a mellette balra lévő vonással együtt ’k’, a V írásjegy ’u’, a jobb szélen látható jel pedig ’m’ hangértékkel rendelkezik. Az összetett felirat olvasata: Ukum.  

A cserép vésett jelei /4. kép/
(Pliszka VII-IX. sz.)

Edény feliratok

Az írás bal szélén az ’e’ és az ’sz’ hangot jelölő írásjegyek összevonása látható, amitől jobbra az Uk olvasatú betűcsoport látható.
A szanszkrit nyelvben:
esh 1. (s=sz) kívánni, vágy.
esh 2. a közelébe vagy felé sietni; nekirontani; megtámadni valakit; igyekezni elérni vagy megszerezni; vágyakozni; kérni.
A felirat olvasata: Eszh Uk – ’Kérlek Uk.’

Kerámia felirat
(Pliszka, VII-IX. sz.)

A következő felirat egy mondatot rejt. A baloldali hajlított betűjel az ’o’, középen az ’u’ hang jele van, melynek szára a mellette lévő függőleges vonallal és az ’o’ betű jelének jobboldali szárával együtt a ’k’ hangot jelöli.
A felirat olvasata: O Uk – ’Ó Uk.’ (esetleg Uko)

Edénytöredék felirata /6. kép/
(Pliszka VII-IX. sz.)

Kőtömb feliratok

Az egymástól elkülönített felirat egyikéből az isten egyik tulajdonságát, míg a másikból Uk nemét tudhatjuk meg.
A baloldalon lévő írásjegyek hangértéke balról-jobbra: Uk, d, o, an(+i?), u, melyből az Uk doan(i)u mondatot kapjuk.

Egy kőtömb felirata
(Pliszka, Nagy palota, VII-IX. sz.)

Szanszkrit:
dānu 1. szabadelvű; adományozó, adakozó; jólét, elégedettség; levegő, szél.
dānu 2. bátor, győztes, hódító, pusztító; a démonok egy csoportja; folyadék, csepp, harmat.

dānīya (dáníja) adható, adományozható, adományozásra méltó vagy alkalmas; ajándékot vagy felajánlást kap; adományozandó dolog, ajándék, adomány. 
dhanīya gazdagságot kívánni.
dhanya gazdagságot hoz, bőséget adományoz; bőséges, jómódú, gazdag; szerencsés, boldog, áldott, kedvező; jó; erényes; szerencsés vagy erényes ember.

A „zárójelbe” tett jobboldali felirat betűinek hangértéke balról-jobbra: Uk, dzs (az óbolgár ábécében ’dz’ hangérték van megadva), an+i.

A szanszkrit nyelvben:
jani vagy janī (j=dzs) egy nő, feleség, anya.
jāni egy feleség.

A feliratok olvasata és jelentése:
Uk dánu – Uk a nagylelkű. ǀ Uk dzsáni – Uk anya.

Az alább látható kőtömböt Bjala közelében, a Dvoinitsa és a Panayir Dere folyók közötti partot elzáró, földsánc belsejében találták meg. A baloldali betű feloldása ’si’, amit az ’Uk’ jelcsoport és a ’ju’ olvasatú írásjegy követ. 
Ezek a szavak a szanszkrit nyelvben a következő jelentéssel rendelkeznek:
śī 1. élesíteni, fen; élesre vagy vékonyra készíteni, keskenyít; izgatni; éles; figyelmes.
śī 2. Siva egyik mellékneve, kedvezőség, szerencse, béke, higgadtság, nyugalom.
(īś mester, úr, a legfelsőbb szellem)
(ótörök si: a kínai császárok üdvözlésére használt felkiáltás. Kínai shī 1. tanító, tanár, mester)

yu 1. (y=j) elválasztani, eltávolít, kizár, kivéd; megvédeni valamitől; elhárítani; elűzni, szétszór; egymástól távol tartani, külön lenni vagy maradni.
yu 2. támadni, befog, köt, rögzít; csatlakozni, egyesül, összekapcsol; keverni, egyesít; birtokba nyerni; ajándékozni, adományoz; imádni, tisztel.

Valószínű olvasat: Sí Uk ju – ’Uk isten megvéd’ (a ’legfelsőbb szellem’ helyett az ’isten’ kifejezést használtam)

A kőtömb felirat értelmezésének a helyénvalóságát tökéletesen igazolja, hogy azt egy olyan töltésben vagy annak belsejében helyezték el, mely egy terület védelmét, a támadó ellenség áttörésének a megnehezítését szolgálta. A földsáncba, nyilvánvalóan mágikus céllal eltemetett, vagy egykor annak tetejére helyezett faragott kő feliratának a tartalma arról tanúskodik, hogy a térség lakói a természetfölötti erők megidézésével, Uk istentől vártak segítséget, védelmet a rájuk törő ellenséggel szemben. 

Rovásjeles kőtömb
(Bjala, VII-IX. század)

Egy barlang bejáratánál lévő feliratok

A sziklába vésett szöveg legalsó sorának végén szintén az Uk név olvasható, melyben a ’k’ hangot már nem a II, hanem egy másik, de azonos hangértékkel rendelkező < alakú rovásjellel örökítették meg.
Nem tudni, hogy a három sorban lévő felirat egy időben készült-e, de azok keletkezésének egyidejűségét valószínűsíti, hogy az ’Uk’ olvasatú jelképek előtt álló betűket fentről-lefelé összeolvasva a szanszkrit osha szót kapjuk, melynek jelentései égő, égés. Ennek a kifejezésnek a jelentése megegyezik a fenti feliratban lévő ushā (égő, perzselő) szó jelentésével.
A feliratok külön-külön is értelmezhetők. A felső sor első betűje csodálkozást, vágyakozást fejez ki. A második sorban a sa vagy sha (s=sz; az ’a’ betű az ’uk’ olvasatú jellel van összeróva) kifejezések jelentése egy kígyó; levegő, szél; egy madár; Siva; Visnu; Laksmi anyaistennő illetve legjobb, kiváló; bölcs, tanult; tanult ember, tanító. A legalsó sor ha szavának értelmezése lentebb.
A feliratok olvasata:
Első sor: O Uk – ’Ó Uk.’
Második sor: Szha Uk – ’Bölcs Uk.’
Harmadik sor: Ha Uk.

A különálló írásjegyeket (o, sz, ha) fentről-lefelé összeolvasva, a következő kifejezést kapjuk: Oszha – ’Lángoló’.

Sziklafeliratok /9. kép/
(Kalugerica)

Téglák rovásfeliratai

A négy, más-más téglán lévő felirat homokóra alakú rovásjelei ’e’ a mellette lévőké pedig ’kh’ hangértékkel rendelkezik. A betűk az ekh vagy ekhe olvasatot adják, ami az Uk istennév egyik változata.

Téglák vésett jelei /11. kép/
(Pliszka)

Sziklafelirat

Baloldalon az ’u’ és a ’k’ betű összevonását, azaz az Uk nevet, míg ettől jobbra egy Napkeresztet véstek a kőre.

Sziklafal vésete /12. kép/
(Kalugerica)

Amfóra alakú kancsó felirata

A jelek feloldása balról-jobbra: ’h’, ’a’, ’Uk’.

A kancsó nyakára vésett írásjegyek
(Popina erőd, IX-X. sz.)

Szanszkrit:
ha 2. víz; rejtjel; elmélkedés; kedvesség; ég, mennyország; vér; haldoklás; félelem; tudás; a Hold; Visnu; háború, csata; borzongás; egy ló; büszkeség; egy orvos; ok, indíték; együttlét (nemi érintkezés); egy lant; a legfelsőbb Szellem; öröm, gyönyör; egy fegyver; egy drágakő csillogása; egy lant hangja; őrült, részeg.
hā 1. az öröm vagy meglepetés felkiáltása.

Perzsa:
’ḥā’ jó ember; harsány hangú nő (e két jelentés kétséges).
’hā’ neki, -nak -nek, -tól -től, általa; övék; íme, lám, vedd; vedd, adj, támogass. 

Mivel a feliratban az isten nevét rejtő jel is megtalálható, minden bizonnyal egy őt köszöntő szövegről van szó. A kancsó tartalmát az istennek ajánlják fel vagy neki köszönik meg. Tehát a ’ha’ kifejezés ebben az esetben az öröm, a köszönet, a hála egyik megnyilvánulását is jelentheti. Éppen ezért a valószínű olvasat a következő: Hā Uk – ’Hála Uk’

Az ismertetett óbolgár szövegekben, a teremtő jellegzetességeit, megmutatkozását leíró kifejezések, a kísérő jelképek (Napkeresztek) és egy esetben a központi égitestünkre való konkrét utalás alapján vitathatatlan, hogy a feliratokban megemlített Uk isten, a Nap istene, vagy annak legfőbb védelmezője volt. Mindezt két Pliszkában előkerült lelet, a VIII-IX. századira becsült ólompecsét jelképrendszere és a Napot utánzó IX. században készült rozetta rovásszövege is megerősíti. A pecsétlenyomaton az IYI jelkép fölött, pontosan az Y jel villájába ágyazódva, egy Napkereszt látható, amit a rovásfeliratokban is megemlített tűzre s egyben a Nap egyik legjellemzőbb tulajdonságára, a ragyogására is utaló lángnyelvek ölelnek körbe.

Ólompecsét
(Pliszka, VIII-IX. sz.)

A Napot jelképező, bronzból készült hétágú érem előoldalán az Uk összerovás, míg hátoldalán Ivan Tanev Ivanov szerint a bolygóistenek neveit vésték be proto-bolgár nyelven. Ezek a következők: Anisher (Jupiter), Uon (Vénusz), San (Szaturnusz), Te (Mars), Son (Nap), Wash (Hold) és Khe (Merkúr). A Nap nevét (Son) pontosan az IYI név felett lévő ágra vésték, ami arról árulkodik, hogy Uk főisten a korabeli emberek hitében valóban a bolygórendszerünk csillagának az oltalmazója volt.

A pliszka-i rozetta    

Az Uk szó nyelvi párhuzamai

A különböző nyelvekben meglévő, az Uk vagy Uku és az Ekh vagy Ekhe és e nevekhez közelálló hangalakú, de jelentésükben megegyező szavak valamint a mitológiák alapján az isten rendeltetése pontosítható és nemisége is meghatározható, ami többek között a pliszkai Nagy palota egyik kövén lévő „Uk dzsani” mondat fordításának a helyességét is alátámasztja.

Az uráli nyelvekben:
Finn: eukko (régi finn euhko) öregasszony, idős asszony, feleség; anya, nagymama. 
Udmurt: jükǟ, ēkoǝ, jēk, ēkoa asszony.
Magyar: ik, ike, ük nagyanya, dédanya, dédapa; uk, ük, ükőd, mátka nagyanyja (székely szó); ük szép v. nagyanyának anyja. Halotti beszédben (1192-95): ... isemucut ... (isemukut).
Magyar nyelvemlékekben: 1192-95 uc (uk); 1211? Ikeh; 1215 Yku; 1268? Vk; 1395 yk; 1405 wk; 1541 ikeye [ike]; 1560 Ŏkód; 1838 Uk.

Az altáji nyelvekben:
Ótörök: ög anya; eke nővér.
Török: öke, öge nővér.
Közép török: öke nővér.
Ujgur: uka, hükä nővér.
Karahánida: eke nővér.
Csuvas: akka nővér.
Írott mongol: eke anya; okin, ökin lány, lánya.
Közép mongol: eke, äke, ikä̆ anya; okin, oki(n), ugen, ūkin/ukin lány, lánya.
Khalkha: ex anya; oxin lány, lánya.
Burját: exe anya; üxin lány, lánya.
Kalmük: ekǝ anya; okṇ lány, lánya.
Ordos: eke anya; oχin lány, lánya.
Dagur: eg, ehe anya, egči, ekē nővér; oken lány, lánya.
Baoan: oken lány, lánya.
Mogol: ukin lány, lánya.
Evenki: uku-čēn nő; ekīn nővér.
Even: uki nő; ekъn nővér.
Negidál: uxi nő; exe nő, feleség, exīn nővér.
Irodalmi Mandzsu: uki nő, uxen meny.
Közép Japán: oku feleség, hitves.
Tokio: óku-sama, óku-san feleség, hitves.
Kioto: ókù-sàmà feleség, hitves.
Kagoshima: oku-samá feleség, hitves.
Beszélt Mandzsu: xexǝ nő, feleség.
Irodalmi Mandzsu: xexe nő, feleség.
Dzsürcsi: xexe-e nő, feleség.
Ulcsa: ēqte nő, feleség.
Orok: ekte nő, feleség.
Nanaj: ekte nő, feleség.
Orocs: eki nővér.
Udege: exi(n) nő, feleség; nővér.
Szolón: xexe nő, feleség.
Baskír: jengǝ meny.

A dravida nyelvekben:
Tamil: akkā, akkai, akkaṉ, akkāttai, akkāḷ egy idősebb testvér felesége, idős anyai vagy apai unokatestvér, idős nőt jelölő kedveskedő kifejezés. 
Kota: akn nővér vagy női unokatestvér.
Toda: okn, okok nővér vagy női unokatestvér.
Kannada: akka nővér; náluk az idősebb nőt általában akkanak nevezik, a lányokat is így hívják az idősebbek.
Koḍagu: akkë nővér vagy női unokatestvér.
Tulu: akka, akkè nővér.
Telugu: akka nővér.
Kolami: akkābāi nővér.
Gondi: akkā, akkal(i), akkal nővér.
Kuwi: aka/akey fiatal lányokra használt névmás.

A szanszkrit nyelvben: akkā- anya.
Prákrit: akkā-  nővér.

A baszk etimológiai szótárban:
eguzki, iguzki, egúzki, iduzki, iruzki, iuzki, egúzku, Nap.
ekhi, eki, iki, Nap, napraforgó.

Mitológiai párhuzamok

A rábaközi tudók szellemi hagyatékában Ukkó női isten, a Föld anyja. „A nővé meg férfivá manifesztálódott istenség női felét a rábaközi hagyományban UKKÓ, vagy ÜKKÖ, ÜKKÓ formákban leljük meg, s nem csak a pásztor szubkultúrában, hanem azon kívül is, a néphitben. UKKÓ-nak még a 20. század elején is áldozott a rábaközi paraszt és pásztor.[...] UKKÓ neve - 20. századi „sámánok” magyarázata szerint, hivatkozással elődeikre - az „Üg-Kou-An”, vagy „Ük-Küő-An" - „ős-kő-anya", „ős-föld-anya” „kerekedett” formája. Ő a magyar Magna Mater. Egy másik szófejtés szerint a kanca ősi „üg” neve rejlenék UKKÓ istenasszony nevében, aki egykoron totemállat, „Ló-Anya” lehetett?” (Máté)
 A nyelvemlékek bizonysága szerint a Hegyalján a XVI. században még Ukko poharából itták meg az áldomást. „Ukko nyilától nagyon féltek, mert ez a villám volt, amely a gonosz embereket, különösen a hamisan esküvőket sújtja. Innen nyelvünkben is az átokszerű szólásmód: »Verjen meg a tüzes istennyila!«”  (Szilvek)
Rácz András, A magyar társadalom italozási szokásai a XVI-XVII. században című tanulmányában felvázolja, hogy miként történhetett ez az ősi, a honfoglaló magyaroknál is bevett szokás, az áldomásivás: „Az 1594-95. évek közt kelt oklevelek alapján, melyeket Hunfalvy Pál tett közzé a Nyelvtudományi Közlemények VI. évfolyamában (327-349. oldal), így kell elképzelnünk a hivatalos áldomásivás elvégzését: A cserét kötött felek meghívottjaikkal megjelentek a községi elöljáróság (főbíró, bírák és esküdtek) előtt „áldomást innia”, és előterjesztették kötésük mibenlétét. A vevő fél megadta áldomását, rendszerint annyi icce bort, ahány forintba ment az alku. Ezután az elöljáróság részvételével elfogyasztották az áldomást, mely közben a felek egyik arra felkért embere - kit egy 1573-as miskolci oklevél boráldónak nevez - felmutatta az ukronpohár-t, azaz a szerződötteket és a szerződést felköszöntötte.”
 Saáry Sándor, A nyíregyházi „Peres halom” honfoglalás kori lovas sírjai című írásában az áldomásivással kapcsolatban a következőket írja: „Az ásatás befejeztével ősi szokás szerint, »magnum áldomás fecerunt«. Ha nem is úgy, mint Anonymus írja: »More poganismo occio equo pinquissimo magnum áldomás Fecerunt.« De amelyről a gazda akkoron még fiatal, ma már nős fia még most is így emlékezik meg : Nagy fonott üvegekben — demionokban — állott a sok bor az egyik talyigán ... Vígan járt körül s gyakran kiürült »Ukkon pohara« (áldomás pohár) Áldomás közben elbeszélgettünk a régi Rabonbánok, Horkázok (Karkházok) és Gyulákról — kik mint őseink főpapjai, előkelőségei a nemzet »áldozó poharával« tartották meg áldomásaikat, melyeken törvényeket hoztak s bűnösöket büntettek meg.”
  Egy, a körtvélyesi szőlő eladása miatt támadt per 1581-ben kelt okiratában a következő tanúvallomást rögzítették:
...Második tanu, Dia Bálint hiti után ezt vallotta; az áldomás ital lött Körtvélest az bírák és polgárok előtt, ott volt mind az két fél, Kelemen Imre és Balázs Miklós, és Kelemen Imre kérésére én mutattam föl az Vrkon pohárt...
Diószegi György Antal szerint ez az ősi magyar szokás a következő jelentéssel bír: „Az Ukkon-pohár felmutatásának jogszokása, valamint az áldomás ősi magyar szertartása lényegében azt fejezi ki, hogy az ünnepek megtartásakor, szerződések megkötésekor, nemzeti sorskérdésekről való döntések alkalmával Istennel együtt ünnepelt, szerződött, esküdött a régi korok magyarja. Ez ősi, keleti gyökerű műveltségi hagyományunkból fakadhatott. Az áldomás valójában egy vallási szertartású áldozati rítus volt, melyben lélektani tekintetben az égi világ iránti tisztelet, főhajtó hódolat jelentette a lényeget.
Az Ukkon-pohár felmutatása világképi értelemben az élet kelyhe fogalmi körhöz kapcsolható, és ekként mintegy az életvízzel azonosítható világszemléletet tükröz. Ezt támaszthatja alá a mezopotámiai szobrok kezében tartott pohár is (a belőle kifolyó víz jelképi volta miatt), hiszen ezek az alkotások művészi megjelenítése rokonítható a Kaukázustól északra fekvő eurázsiai síkságokon felállított kőbálványok kezében tartott pohár jelképi tartalmával.”
 A baszkok hiedelem világában Ekhi a Nap istennője és az emberiség védelmezője. Az ókori baszkok nagymamának is nevezték és napnyugtakor szertartásokat végeztek a tiszteletére. Az etimológusok az ekhi szót a baszk nyelv Nap jelentésű Eguzki szavából eredeztetik. Ennek a kifejezésnek a változatai Eki, Iguzki (Irun), Iuski (Burrunda), Eguzku (Roncal), Ekhi (Xiberoa, Zuberoa/Soule), Iki (Bardos), Ekheerri , Ekheri (Labourd). Ez a nyelvi és hitvilágbeli adat is megerősíti Uk isten és a naprendszerünk központi égiteste közötti kapcsolatot.
  A finn mitológiában a legfőbb isten Ukko, aki az ég istene, de hívják felső istennek, mennyei atyának, felhők urának, levegő királyának és az ég köldökének is. Ukko felesége Akka, a termékenység istennője volt.

Az IYI jelképet hordozó, Magyarországon feltárt leletek

Az alábbi cseréptárgyak közül két darab, több mint ezer évvel korábbi az IYI jelet hordozó bolgár leleteknél. A Tiszavasvári-Csárdapart szkíta kori temető feltárása során előkerült bögre füle alá, fejjel lefelé és a has átelleni oldalára, a kiégetés után karcolták be az IYI jelet. Fehér Bence szerint: „a Szkíta írásos emlék, de valószínűleg nem rovásírás. Az egyetlen, utólagosan készített jel tulajdonjel vagy számjelölés lehet, a tárgy funkciójából adódóan valószínűleg készleten belüli helyzetet jelölő szám (értéke: 1+1=2?). b Szöveget alkotó írás, feloldása nem lehetséges (tulajdonosjelzés?).”

Szkíta bögre, Uk isten névjelével /Kr. e. V–III. sz./
(MNM felvétele)

A fülnél bekarcolt írásjegyek
(180°-al elfordítva)

A feltárt sír leletanyaga alapján ugyancsak a szkíta korból származó agyagedény töredékének külső felületén található meg az IYI jelzés. A jel lehet, hogy nem teljes, a képen csak az Y és a jobboldali I vonás azonosítható.

Agyagedény töredéke az IYI jellel
(Tiszavasvári-Dózsa, MNM felvétele)

Edénytöredék az Uk olvasatú jellel, a IX. századból
(Zalavár-Vársziget)

A Zalaváron feltárt konyhai kerámiák között előfordul olyan díszítési mód is, amikor a hullámkötegek közé három rövid függőleges vonalköteget karcoltak be oly módon, hogy azok az IYI jelképet adják ki. 

III. Béla ezüstdenárja Uk isten jelével 

Magyarázatra szorul, hogy Uk (baszk: Ekhi) isten tisztelete hogyan jutott el a baszkok földjére, hiszen nem csak nyelvük egyedi, hanem a genetikai kutatások szerint, származástanilag is elkülönülnek a környező népektől. [3] Annak ellenére, hogy a genetikailag is kimutatható európai népvándorlások nem vagy csak csekély mértékben érintették a baszkok élőhelyét, mégis figyelemre méltó párhuzam mutatható ki a magyar, a finn, a bolgár és a baszk ősvallás között. A különböző népcsoportok főistenének névazonossága és megegyező rendeltetése azzal magyarázható, a magyar őstörténetben ismert eseményekből kiindulva, hogy egy keletről származó nagyobb létszámú katonai réteg vette át a hatalmat a térségben, akik átadták a hiedelemviláguk egy részét az ott élő őshonosnak mondható népcsoportnak. Ugyanakkor a baszkok által beszélt nyelv, a „hódítók” kis létszáma miatt megőrizte az egyedi ősi formáját.
Az azonban nyilvánvaló, amit a bolgár feliratok tartalma is alátámaszt, hogy a Tiszavasvárin előkerült szkíta bögrén és az edénytöredékeken lévő jelcsoport nem tulajdonjel és nem számjelölés. A jelek hangértékét a különböző írásrendszerek (ősbulgár, ógörög, ciprusi szótagírás) segítségével sikerült meghatározni, melyek alapján az Y betű ’u’ esetleg ’ü’, a II írásjegy pedig ’k’ hangértékkel rendelkezik. Tehát az IYI jelkép a Nap képviselőjének, Uk [4] istennek, a nyelvi egyezések alapján az Öreganyának, írásjegyek összevonásával megalkotott névjele. A névjelnek és vele együtt Uk isten tiszteletének a Kárpát-medencében való megjelenése, a régészeti leletek kora alapján, a Kr.e. V. századra a szkíta korszakra tehető. A Napisten tisztelethez köthető egyik legfontosabb szertartás, az áldomásivás, Ukkó poharának a felmutatása, egészen a XX. század közepéig fennmaradt a magyar népszokásban.

Bikát ábrázoló sziklarajz az IYI jellel [5]
(Közép-Irán, Iszfahán tartomány, Barzgale-szoros)     

Antal Csaba

Jegyzet:
[1] Régi bolgár rovásírás, ami az ókori trák-bolgár népvándorlás útvonalán alakult ki és a többi ókori írással párhuzamosan, fokozatosan fejlődött. 
Turcsaninov számos ilyen típusú feliratot fedezett fel Dél-Ukrajnában, az Észak-Kaukázusban és a Pamír hegységben. Dobrev szerint a rovásírásos feliratok nyelvtana megegyezik a görög betűkkel írt proto-bolgár feliratokéval. Mindkettőt ugyanaz a nép írta, akik egykor az Imeon (Pamír) hegység területén éltek.
[2] Aszparuh. Az ókori Grúziában és a kora középkori Bulgáriában is előforduló közép-iráni férfinév. Egyes elképzelések szerint a név az ’aspa’ ló és ’rauk’ ragyog jelentésű szavakból áll: ’akinek fényes lovai vannak’ jelentéssel. Más kutatók szerint a név az ’aspa’ ló és a ’rah’ lélek szavak összetétele, aminek a jelentése ’akinek ló lelke van’.
[3] A legújabb genetikai kutatások eredményei azt mutatják, hogy a baszkok genetikai összetétele hasonló ugyan a Nyugat-Európa más népességeihez, de mégis némi eltérést jeleznek. Ezek a különbségek a vaskortól kezdődően az alacsony génáramlásnak tudhatók be, azaz kevesebb keveredés történt a bevándorlókkal.
[4] A magyar nyelvi párhuzamok alapján az Uk volt az eredeti alak.
[5] A bikát, a Napisten egyik megjelenési formájának tartják. A Napisten névjelének és a bika ily módon való együttes ábrázolása, ami egyúttal a főisten és az állat egymáshoz való szoros kötődését is kifejezi, egy ősi csillagászati megfigyelésen alapul. Kr.e. 2100-ban a tavaszi nap-éj egyenlőség idején a Napunk a bika csillagképben, pontosabban az állat képzeletbeli szarvainak az ölelésében helyezkedett el. Kazahsztánban egy sziklába vésett rajzon, a részben emberi alakban ábrázolt Napistent a bika fején állva jelenítették meg.

Irodalom:
Alev Çakmakoğlu Kuru: Anıtkabir’deki Renkli Taş Süslemeler- İkonografik Bir Yaklaşım 2017.
David Diringer: Alphabet A Key to The History of Man Kind 1948.
Diószegi György Antal: Az Ukkon pohár felmutatásának történelmi és szellemi gyökerei Honismeret. - 37. (2009) 5.
Ebrahim Karimi: Rock Art of the Howz-Māhy Region in Central Iran 2013.
Fehér Bence: A Kárpát-medencei rovásírásos emlékek gyűjteménye I. 2020.
Francis Joseph Steingass: A Comprehensive Persian-English Dictionary 1892.
Ivan Dobrev: Тамгата хералдичен знак на прабългарския владетелски род Дуло и тамгата на огузското племе кайъ ч. 1. Тамгата на прабългарския род Дуло.
Ljudmila Donycseva-Petkova: Знаци върху археологически паметници от средновековна България VII-X век 1980.
Magyar tájszótár 1838.
Máté Imre: Yotengrit 1.
Monier Williams: A Sanskrit-English dictionary 1872.
Nagy Gyula: Ukkon pohara Történelmi tár. - 1. (1878).
Peter Dobrev: Az ősbolgárok feliratai és ábécéje 1995.
Rácz András: A magyar társadalom italozási szokásai a XVI-XVII. században Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám) 2001 / 7-8. szám.
Robert Lawrence Trask: Etymilogical dictionary of basque 2008.
Servet Somuncuoğlu: Sibirya’dan Anadolu’ya Taştaki Türkler 2008.
Saáry Sándor: A nyíregyházi „Peres halom” Saáry Sándor: Saáry gyűjtemény (Nyíregyháza, Jóba, 1923).
Szabó Dávid: Kisdedszótár 1792.
Szilvek Lajos: Magyarország és a kereszténység Hittudományi Folyóirat 11. 1900.
Szőke Béla Miklós: A Karoling-kor a Kárpát-medencében 2014.
The Tower of Babel.
Thomas Burrow, Emeneau Murray Barnson: A Dravidian etymological dictionary 1984.
Új magyar etimológiai szótár.

Peremes tükör

A párhuzamai alapján Kr. e. VI-V. században készült, bronzból öntött 31 cm átmérőjű tükör, szórványként került elő 1908-ban, Maros megyében a Kis-Küküllő-völgy felső területén, Makfalva közelében. A tárgy nyakrészén három véset jel látható. Ezek a bekarcolások, mivel a vájatokat a tükör többi felületéhez hasonlóan egyenletes zöld patinaréteg vonja be, valószínűleg az eszközzel egykorúak.
Harmatta János megállapítása az, hogy az arámi írásjelekkel rótt felirat kimmer-szkíta nyelvű és a betűk balról-jobbra haladva „ṣṭr” hangértékkel rendelkeznek. Mindezek alapján a „Čiθrā” olvasatot adta meg, ami szerinte egy női név.
Fehér Bence úgy véli, hogy „a szándékos jelek inkább írásnak, mint tulajdonjegynek tűnnek, az írásrendszer azonban ismeretlen (talán görög eredetű, de ebben a formában nem görög: szkíta írás?)”. 

A tükör vésett jelei
/Képrészlet. Teljes kép: Vágó Ádám, A Kárpát-medence ősi kincsei/

A jelek feloldása

Az írás összképe azt mutatja – a betűk kissé jobbra dőlnek és a sorvezetés jobbra lefelé csökken – hogy, a jelek bekarcolását balról-jobbra végezték el az ógörög vagy az azzal rokon írásrendszer(ek) jelkészletének a felhasználásával. A betűk hangértéke sorrendben a következő:

1. CS – azonos hangértékkel a tiszavasvári szkíta agyagedény töredék aljának írásában szintén megtalálható. (lásd lentebb) A jelforma alapja az ógörög S betű lehet. (s=cs hangpár)
2. O
3. L, Q és A – betűösszevonás, melyben a Q betű az L szára és a mellé vésett párhuzamos vonal összessége, az A betű pedig az L és a legalsó, 7°-ban balra dőlő vonalból áll.

A felirat (fent) valamint az összevont betűk szétbontásával kapott jelsor (lent) 

A bevésett felirat lehetséges olvasata csolqa (IPA: t͡ʃolqɒ). A meghatározott kifejezés jelentésének a megállapítása során, figyelembe véve a hangváltozásokat is és feltételezve azt, hogy a szótő csol, a következő szavakat vettem számításba.

Az uráli nyelvekben:
Proto uráli: *ćOlkV- ~ *ćElkV- ’ragyog, fénylik’.
Magyar: csillog, sajog, csillag, csillámlik, csёllag (tájszó), szillámpózik (’káprázik’ moldvai csángó), csíl (’aranyszál’ csángó). 
Mordvin: ćiĺd́or ’csillog, pislákol, ragyog’.
Cseremisz: cǝ̑lɣǝ̑ža-, ćǝ̑lɣǝ̑ža- ’pislákol, vibrál’; colɣǝ̑ža-, ćolɣǝ̑ža- ’pislákol, ragyog, világít’; colɣǝ ’villám’; cǝ̑lɣǝ̑ža- ’szikra’.
Votják: č́iĺal-, śiĺal-, śijal- č́ilal- ’ragyog’.
Zürjén: ʒ́uljal-, ʒ́uĺĺal- ’gyengén ragyog, csillámlik’.
Osztják: śŭлpĭ- ’pislákol a sötétben’; śuli- ’ragyog, villog, szikra’.
Vogul: śülɣ-, süll-, śulɣ- ’szikra’.

A dravida nyelvekben:
Tamil: teḷ, teḷku (teḷki-) ’tisztává válni’; teḷḷu (teḷḷi-) ’tisztának lenni, tisztán ragyog, csillog’, teḷi ’tisztává válni’; teḷir ’ragyogni, szikra’; tuḷakkam ’fényesség, nagyszerűség’; tuḷakku (tuḷakki-) ’fényezni’; tulakku (tulakki-) ’fényezni, csiszol, ragyogóvá tesz, megvilágít, tisztít, éles, fény’.
Malayalam: teḷi ’tisztaság, fényesség’.
Kannada: tiḷi, taḷi ’tisztává válni, tiszta, fényessé válik, felcsillan; tisztaság, fényerő’; toḷagu ’ragyogni, ragyogás, nagyszerűség’.
Tulu: tiḷi ’átlátszó, tiszta’; teli, seli ’tiszta’.
Telugu: teli ’fehér, tiszta’.

Tamil: (c=cs) cokucu ’kifinomult, tisztaság, fényűzés, finom munka, kiváló minőségű’; cokkam, cokku ’tisztaság, kiválóság, szépség’; cokkan ’jóképű ember’.
Malayalam: cokkam ’szépség’.
Kannada: cokka, cokkaṭa, cokkaḷa ’szépség, finomság, szép, báj’; ’tisztaság’.
Tulu: cokka ’tiszta, eredeti, csinos’.
A ’cs’ hang elkopásával(?):
Tamil: oḷi ’fény, fényerő, ragyogás, nap, hold, csillag, tűz, napsütés, lámpa, szépség’.
Malayalam: oḷi ’csodálatos, fényes’.
Kannada: oḷa ’ragyog, lángol’.
Tulu: oḷi ’fény, ragyogás’.

Az altáji nyelvekben (ç=cs):
Ótörök: çoğ ’ragyog, ragyogás, dicsfény (Nap)’; ’láng, hő’; jal- ’meggyullad, éget, ragyog’; jalɨn ’láng’; silik (s=sz) ’tiszta, sima’.
Ujgur: çoğ ’ragyogás, dicsfény’.
Csagatáj: çoğ ’vörösen izzó’.
Török: cilâh (dzsilah) ’fényes’; jıldız ’csillag’; jalɨn ’láng’.
Teleut, altaji és lebedi nyelvjárás: çalu ’ragyog’.
Ujgur: jalın ’láng’.
Csagatáj: jalin ’láng’.
Üzbég: jalɨŋ ’láng’.
Hakasz: čalɨn ’láng’.
Kirgiz: ǯalɨn ’láng’.
Nogáj: jalɨn ’láng’.
Gagauz: jalɨn ’láng’.
Karaim: jalɨn ’láng’.
Karakalpak: žalɨn ’láng’.
Kumik: jalɨn ’láng’.
Kazak: jalkı ’ragyog’; jalkın ’láng, villám’; žalɨn ’láng’.
Írott mongol: ǯali ’láng’.
Halha: ʒaĺ ’láng’.
Burját: zali ’láng’.
Kalmük: zäĺǝ ’láng’.
Csuvas: śulăm, śolăm (ś=s) ’láng’.

Szanszkrit (ć=cs, j=dzs):
ćak ’ragyog’.
ćoksha ’tiszta’; ’tisztességes’; ’okos, ügyes’; ’kellemes, elragadó, gyönyörű’.
jval ’fényesen égni, lángol, láng, világít, ragyog’.
jvala ’lángoló, csillogó, ragyogó’.

Perzsa (j=dzs; ch=cs):
jālí ’ragyogó’; ’fényezett’.
chirāgh ’egy lámpa’; ’fény’. 

Gael:
soillse (szailse) ’tisztaság, fényesség, ragyogás’; ’fény’.
soillsich (szailsih) ’fényesít, tisztul’; ’megvilágít, csillog’.
soillseach (szailsah) ’fényes, tiszta, átlátszó, csillogó, fényt áraszt’; ’fényessé válik’ vagy ’kitisztul’. solasach (szolaszah) ’világító, csillogó’; ’csupa fény’.
solusach (szoluszah) ’világító, fénylő, ragyog’.

Ógörög (szókezdő cs>sz hangváltozás?): 
szélasz, szela, szélaosz, szélagosz ’fény, ragyogás, fényesség’. (magyar: csёllag tájszó)
szelágosz ’fénysugár’.
szelászko ’ragyog’.
szelaszma, szelaszmosz ’ragyogó’. (moldvai csángó: szillámpózik)

A sumer nyelvben:
zal ’ragyog’. /PSD/. 
zal ’ragyog, süt’ /Labat/.
zalag ’ragyog’; ’fény’; ’fényes, ragyogni’. /PSD/.
zalag ’világos, tiszta’; zalág ’ragyog, fény, világosság, mész’ /Labat/.
sulug ’tiszta’ /PSD/.

Az ÚESz szerint a csillog szavunk „származékszó, finnugor kori tővel és magyar képzéssel. A szótőhöz vö.: vog. (AK.) śülγ- ’szikrázik, sziporkázik, csillog’; osztj. (Kaz.) śŭʌpı̆- ’fénylik, ragyog <a sötétben> ’; zürj. (Sz.) ȝ́uljal- ’felcsillan, csillámlik, fénylik’; votj. (Sz.) č́iľal- ’fénylik, ragyog’; cser. (KH.) cǝ̑lγǝ̑ža- ’felcsillan, csillámlik, fénylik〈hó〉’; md. (E.) ćiľďor moľe- ’fénylik, ragyog, felcsillan, csillámlik’ moľe- ’megy, jár’); karj. ťš́ilkettö- ’felcsillan, csillámlik, fénylik’ [fgr. ćᴕlkɜ- ~ ćᴕ̈lkɜ- ’fénylik, ragyog, felcsillan, csillámlik’].. Tőigeként csak a vogulban, a további rokon nyelvekben képzőkkel. A veláris és palatális magánhangzók feltételezett alapnyelvi váltakozása a szócsalád hangutánzó-hangfestő eredetével magyarázható. A szóvég: -g gyakorító képző, illetve -n mozzanatos képző.”

Agyagtáltöredék alja

A kézzel formált durva felületű agyagedény töredékei, egy sír mellékleteként kerültek elő Tiszavasvári közelében. Az írásjegyeket a kiégetés előtt karcolták a 11,2 cm átmérővel rendelkező edényfenékre.
Harmatta szerint az írásrendszer a tükörével megegyezően szintén arámi eredetű. A három (valójában kettő) írásjelet szerinte jobbról-balra karcolták be, melyek hangértéke „zzy”. Ezekből a „Zizāyu-” névalakot és kevésbé valószínűsítve az „életüdítő” kifejezést határozta meg.

A tál töredékének az alja
/MNM felvétele/

Az edény fenekén lévő jelek feloldása az írás irányának megfelelően, balról-jobbra a következő:

1. A  – az írásjegy nagyjából az edényalj középvonalában helyezkedik el, ezért nem kizárt, hogy előtte volt még egy jel, ami a felület kopása miatt már nem azonosítható. A sátor alakot képző vonalakat egy vízszintesen húzott vonás köti össze, ami Harmatta rajzán hiányzik.
2. CS – hasonló formában és azonos hangértékkel a makfalva-i bronztükrön szintén megtalálható. Harmatta csak a két függőleges és egymással párhuzamos karcolást vette figyelembe, az ezeket összekötő vonal elkerülte a figyelmét, ezért az általa közölt olvasat helytelen. 

Az edény alján lévő betűk

A felirat olvasata ’acs’ (IPA: ɒt͡ʃ), melynek jelentései a következők lehetnek.

Ótörök: aç (acs) ’éhes’; ’éhes lesz, éhezik’.
Török: aç ’éhes’.
Kun: aç, aš (as) ’éhes’.
Ujgur: aç ’éhes, szűkölködő’.
Csagatáj: aç ’szegény, éhes’.
Jakut: aš ’éhes’.
Koibal-karagaszas: ais ’éhes’.
Kirgiz: aç ’éhes’.
Azerbajdzsáni: as (asz) ’éhes’.
Baskír: as ’éhes’.
Kazak: aç ’éhes’.
Tatár: aç ’éhes’.
Türkmén: aç ’éhes’.

Ótörök, török: aš ’étkezés, étel’. 
Ótörök: aša ’enni’.
Középtörök: aš ’étel’.
Kun: aš ’étel’.
Baskír: aš étel, aša- ’enni’.
Kazak: as ’étel’.
Kirgiz: aš ’étel’.
Krími tatár: aš ’étel’.
Tatár: aš étel, aša ’enni’.
Türkmén: aš ’étel’.
Karahánida: aš ’étel’, aša- ’enni’.
Ujgur: aš ’étel’.
Azerbajdzsáni: aš ’kása’.
Türkmén: aš ’étel’.
Hakasz: as ’étel’.
Haladzs: āš, ɔ̄š ’étel’.
Jakut: as ’étel’.
Csuvas: aš ’hús’.
Dolgán: as étel, as- ’enni’.
Tuvai: a'š ’étel’, ažā- ’etetni’.
Tofalar: aša- ’etetni’.
Nogáj: aša- ’enni’.
Balkár: aša- ’enni’.
Karaim: aša- ’enni’.

Perzsa: āš ’leves, zabkása’.

Szanszkrit:
ás ’enni’.
ása ’étkező, étkezés’.
ásaka ’étkezés.
ási ’ételfogyasztás’.
ásita ’evett’; ’enni adott’; ’falánk’.
ásin ’étkezés’. 

Magyar: vacsora ’esti étkezés’ (vacs+ora összetétel, eredetileg maradék étel jelentéssel? Lásd lent a ’v’ elkopásával, dravida ecci ’ételmaradék’ és era ’étel’).

Vacsora jelentéssel rendelkező szavak:
Erza: vacso.
Belarusz: vjacséra.
Szerbhorvát: vecsera.
Bolgár: vecsérja.
Cseh: vecsere.
Ukrán: vecsérja.
Szlovák: vecsera.
Szlovén: vecserja.
Szerbhorvát: vecsera.
Macedón: vecsera.

Dravida nyelvek (cc=cs, ṭṭ=t):
Tamil: attāḷam ’vacsora’; vāṭṭu ’pörkölt’ vagy ’sült hús’ vagy ’zöldség’, eccam ’maradék, ételmaradék’.
Malayalam: attār̤am ’vacsora; eccil, iccil ’maradék’; ecci ’ételmaradék’.
Kota: ecl ’ételmaradék, szertartás során elfogyasztott ételek’.
Kodagu: ecci ’ételmaradékok, melyek étkezés közben a padlóra hullnak’.

Az era szótag jelentése a dravida nyelvekben.
Telugu: era ’étel’.
Proto dél-dravida: Ir-ai ’étel’.

A tál másik töredéke az IYI felirattal
/MNM felvétele/

A tükör és a tiszavasvári edénytöredék írásjegyeinek párhuzamai
(az összehasonlításnál a szabályos hangmegfelelés is figyelembe lett véve. Az eltérő hangérték külön jelölve)

A regölyi „grafémák”

A Kr.e. 7. század utolsó harmadára datált pannon halomsír 2011-12-es feltárása során előkerült leletanyag néhány kerámiatöredékén, bekarcolt írásjegyeket találtak. Két edény fenéktöredékének és egy edény válltöredékének a jelei alakilag az előző két tárgy a hangértékű betűivel állíthatók párhuzamba. Lehetséges, hogy a regölyi edényaljakra a tiszavasvári edény fenekén lévő acs szó rövidítését vájták be.

Összefoglalás:
A tükör nyakrészére vésett szó az eszköz legjellemzőbb tulajdonságára, a rendkívül finom csiszolás során létrejövő fényes fémfelület ragyogására, csillogására utal. A hangalak alapján a csolqa szó legközelebbi párhuzamai, ’ragyog, fénylik, csillog’ jelentéssel, a magyar és a cseremisz nyelvben találhatók.
Mivel az edény aljára karcolt, a török nyelvekben ’éhes’ jelentéssel rendelkező acs felirat csak akkor vált láthatóvá, ha a kerámiát üres állapotban lefelé fordították, egyfajta játékos „éhes vagyok!” felszólításként is értelmezhető. 

Antal Csaba

Irodalom

Fehér Bence, A Kárpát-medencei rovásírásos emlékek gyűjteménye I. 2020
Francis Joseph Steingass, A Comprehensive Persian-English Dictionary 1892
Harmatta János, Eltűnt nyelvek és írások nyomában, Antik Tanulmányok 34. 1989-90
Henry George Liddell, Robert Scott, A greek-english lexicon 1996
Kuun Géza, Codex Cumanicus 1880
Mihail Romanovics Fedotov, этимологический словарь чувашского языка 1996
Monier Williams, A Sanskrit-English dictionary 1872
Robert Archibald Armstrong, A gaelic dictionary 1825
Szinnyei József, Magyar tájszótár, I. kötet
The Pennsylvania Sumerian Dictionary
The Tower of Babel
Thomas Burrow, Emeneau Murray Barnson, A Dravidian etymological dictionary 1984
Új magyar etimológiai szótár
Vágó Ádám, A Kárpát-medence ősi kincsei 2015

A női övcsüngő csuklós szíjvége a Zamárdi-Rétiföldek avar temetőjének 1280. számú sírjából került elő 1993-ban. A 10,25 cm hosszú és 2,7 cm széles aranyozott öntött ezüstdísz előlapján fonott díszítés látható, melynek középvonalában, öt rekeszben ékkőbetétek vannak. A hátlapon éles eszközzel mélyen bekarcolt írásjegyek láthatók, melyeket függőleges és vízszintes irányban többször áthúztak.

Női övcsüngő csuklós szíjvége, kora avar kor, VII. század első fele
(Fotó: Vágó Ádám, A Kárpát-medence ősi kincsei)

A jelek feloldása Harmatta János szerint az alábbi:

°ntl°_η ²t ²s/²š ¹s/¹š ²s/²š ¹s/¹š

Az általa meghatározott betűkből a következő olvasatot adta meg ant et eš aš es aš, melynek jelentése „Esküt teljesíts, barátot, élelmet, zsákmányt gyarapíts.” 
Harmatta szerint a szíjvég hátlapjára karcolt jelek formája a Jenyiszej-vidéki rovásírásos feliratok ábécéjére jellemző jegyeket hordoz. Azonban már az első jel meghatározásánál tévedett, mert a jenyiszeji ’nt’ hangértékű rovásjel ʘ alakja nem azonos a zamárdi jel alakjával. Ennek másik változata sem állítható párhuzamba a szíjvég jelével, mert itt a függőleges vonal metszi a kört, míg a jenyiszeji jelnek mindössze egy rövid vonás van a kör alakú betű közepén. Véleményem szerint az első jel a görög írás Φ (’fí’) betűje, ezért az ezt követő jeleket és azok hangértékét is ennek megfelelően nagyrészt a görög ábécé segítségével határoztam meg.[1] A betűk azonosítását megnehezítik a függőleges és vízszintes irányú másodlagos bevésések. Megtévesztő például, hogy az első két betűt egy 35°-ban húzott rövid vonal köti össze, ezért úgy tűnik, mintha az egy összerovás lenne, ami akár három jelet is magába rejthet. Az írás végén szorosan egymás mellett öt különböző hosszúságú függőleges vonal is látható, melyek némelyike az árulkodó jelek alapján – pl. a hosszú vonal és a mellette lévő rövid bevésés túlságosan közel van egymáshoz – a későbbi áthúzások során keletkezhetett.  


A jelek feloldása jobbról-balra haladva:

1. Pʰ   Lehetséges, hogy a korabeli kiejtésben a szókezdő hang zöngétlen bilabiális (ajak-ajak) réshang volt. Ezt úgy kell képezni, mint a magyar ’P’ hangot, de az ajkak nem érintkeznek egymással. 
2. N
3. I   Ez a jel palatalizációt (nj) is jelölhet, azaz az ’N’ hang helyett annak lágy változatát ’NY’ hangot kell ejteni.
4. Ezen a részen rendkívül sok az utólagos szándékos bekarcolás, melynek célja nyilvánvalóan a felirat olvashatatlanná tétele volt. A két első rövid függőleges vonal talán a kamunni írás ’K’, vagy a latin ’E’ jele. Ez a típus az etruszk írásban is előfordul és szintén az ’E’ hangot jelölték vele. Az itt lévő vonalcsoport a lük írás ’Q’ és az ótörök ’ɤ’ (veláris ’G’, a szájpadlás hátulsó részén képzett hang) hangértékű jelével is hasonlóságot mutat. Nem kizárt, hogy a jelcsoport az ’E’ és a ’K’ betűk összevonása.

A zamárdi ’E’ és ’K’ (E-K összerovás?) rovásjelek párhuzamai

Mivel a Φ és az И betűk között a magánhangzót nem jelölték ezért azok közé vagy a Φ betű kiejtésekor használt segédhangzót, az ’i’ vagy pedig az ’e’ hangot kell beolvasni. Habár az utolsó jel(ek) a sűrű áthúzások miatt nem állapítható meg egyértelműen, de a jól beazonosítható első három betű és az utolsó rovásjel alakjának a párhuzamai alapján a rovásfelirat jobbról-balra haladva valószínűleg a PʰNIK vagy a PʰNIEK betűsorból áll, ami kiejtés szerint a ’fínik’, ’fenik’ vagy ’fínyek’, ’fenyek’ alakban oldható fel. Ezt az olvasatot támaszthatja alá, hogy az írásjegyek után egy szabálytalan hat- és egy viszonylag szabályos alakú ötágú csillagot véstek a fémlap felületére.[2] Ez a képi ábrázolás összefügghet a felirattal, ami tulajdonképpen az égbolt csillagainak és a Földről nézve a Naprendszerünk legfényesebb bolygóinak egyik legfőbb jellemzőjére azok ragyogására is vonatkozhat.

A rovásjelek jobbról-balra: Pʰ N I E-K

Harmatta szerint közvetlenül az ötágú csillag mellett egy szamarkandi kurzív szogd felirat látható, melyből a török Toɤan Er személynév olvasható ki. Fehér Bence úgy véli, hogy a szíjvégre merőlegesen bekarcolva nem írás, hanem „egy előrenéző (talán támadó?) szarvas négylábú állat rajzocskája” látható. Magam is úgy gondolom, hogy ez a kis rajz egy állatot ábrázol, ami az ábrázolás módjának párhuzamai alapján egy bika, amit úgy helyeztek el, hogy a hosszan előreívelő szarvának az „öle” az ötágú csillag egyik csúcsával kerüljön egy vonalba. Ez az ábrázolás, a bikának a szarvai között csillaggal vagy Nappal való megjelenítése egy ősi csillagászati megfigyelésen alapul. Körülbelül 4 ezer évvel ezelőtt a tavaszi nap-éj egyenlőség idején központi csillagunk a Bika csillagképben, pontosabban annak képzeletbeli szarvai között helyezkedett el.[3] Mivel a nappalok egyre hosszabbak lettek az éjszakák pedig egyre rövidebbek az ősi társadalmakban a bika a Nap és egyúttal az éltető fény védelmezőjévé vált.[4] A bikakultusz a magyar népi hitvilágban is megőrződött a bikává változott táltos képében, aki a jó időért viaskodik a sötét felleggel támadó bikatáltossal. A magyar társadalom a bikát, mint hatalmi jelképet, egészen a 14-15. századig használta. A bika szarvai közé ékelődő Nap például Hahóti Miklós és a Balassa család címerének is a központi eleme.  

A zamárdi szíjvég bika és csillag karcolata

Az udvardi csont tűtartó állatábrázolása a VIII. sz. első feléből

A Napisten a bikával /sziklarajz, Ferganai-medence, Kirgizisztán/

Hahóti Miklós valamint a Balassa család címere /14-15. század/

A fény szavunk különböző változatai az idegen nyelvekben a következő jelentéssel találhatók meg. 

Ógörög:
φαίνω (féno) fénylik
φανός (fanosz) világítótest, lámpa.

Proto-kelta:
bāno fehér, csillogó.

Gael:
fionn (fjun) fehér; szőke; halovány, színtelen; fénylő, fényes.
finn (fíny) fehér; tej.
finne (fínye) egy gyönyörű nő, fehérség, szőkeség.
bán, bháin fehér, fakó, szőke, szőke hajú.
bhán fehér, szőke, fakó.
báine fakóság, fehérség, szőkeség.

Albán:
fener fényszóró, lámpás, jelzőfény, fény, lámpa, világítótorony.

Codex cumanicus 1294/95:
Kun: fanar lámpa.
Perzsa: fenus lámpa.

Perzsa:
fānūs, fanār világítótorony
fanūs jelzőfény, lámpa.

Aveszta (zoroasztriánus szent könyv):
bānu fénysugár.

Szanszkrit:
bhā 1. ragyogni, fénylő vagy világos, csodálatos vagy gyönyörű, feltűnő vagy előkelő, megjelenni, látszani, lenni, létezik.
bhā 2. fény, fényesség, csillogás, szépség.
bhāna megjelenik, láthatóvá válik, világos.
bhānu megjelenés, fényesség, fény, fénysugár, a Nap, szépség. 

Dravida nyelvek:
Tamil: veṇ fehér, tiszta, ragyogó, fényes.
Malajalam: veṇ fehér, fényes.

A külső megjelenést, látványt leíró fény szó egyik változata a görög mitológiában is megtalálható. A mítosz szerint Kronosz elsőszülött gyermeke Phanes volt (ógörög Φάνης, ksz. Fánisz), akit a fény és a jóság istenének tartottak. Ez a név az etimológiai szótárak szerint ’fényhozó’ ill. ’ragyogó’ jelentéssel rendelkezik, melynek szótöve a ’ragyogó’ jelentésű PIE (proto-indoeurópai) ’bha-’.

A magyar nyelv szótára szerint a fény szó „Eredetére nézve fe-eny, vagyis felső, azaz világos anyag, l. fehér szó származtatását; egyébiránt rokonok a hellen jainw, janoV, jantoV, szanszkrit bhan (fény, világ), bhânusz (tűzhely, tüzelő), góth fun (tűz), német Funke, sínai ming, latin fenestra stb. l. FÉNYES szót is. Rokonnak tekinthető a magyar fen ige is, melyet fénkő és fénszaru szókban tájszokásilag szintén megnyújtva ejtenek.”

Az UESZ szerint a fény szavunk „Bizonytalan eredetű, esetleg ősi örökség; A szótő finnugor kori, magyar képzéssel. A szótőhöz vö.: – fehér; az indoeurópai nyelvekben meglevő jelentéstani párhuzamokhoz vö.: ol. bianco ’fehér, világos színű’, (R.) ’világos, fénylik, ragyog, csillog’; ném. (kfn.) blank ’fénylő, ragyogó, csillogó; fehér, világos színű’; stb. A szóvég -n ~ -ny névszóképzőnek tűnik; vö.: –gyertyán, –sovány stb.”

A fény szó korai előfordulásai a magyar nyelvemlékekben:
1075/ ? feni hn. (MonStrig. 1: 56);
1093–5 ? Fen szn. (OklSz.);
13. sz. e. fenuʃ sz. (KTsz.) [csak EWUng.];
1312 Verofyn hn. (Gy. 1: 333) [csak EWUng.];
1416 u. fėnės sz. (BécsiK. 46);
1531 finies sz. (ThewrK. 125);
1572 femles sz. (Bécsi kalendáriom: NySz.)

1372 u. fenlettenek (JókK. 2) 
1372 u. feneʃʃeguel (JókK. 134) 
1372 u. feneʃʃeges (JókK. 71)
1416 u. feneʃeitnéc (BécsiK. 116)
1416 u. meg fenèʃeduen (MünchK. 130)
1416 u. m̅g̅fenèʃo̗ltèttèm  (MünchK. 206)
1416 u. fėl fenlèti (MünchK. 22)
1495 e. feno̗ʃco̗dnec (GuaryK. 53)
1788–9 Fényetlen (NSz. – m. Museum 1: 99)
1802 fényezetje sz. (NSz. – Kazinczy: Lev. 2: 539)
 
Talán a zamárdi szíjvég az egyetlen egy olyan Km-beli rovásírásos nyelvemlék, ahol az írásjegyekkel közölt gondolatot különböző rajzolatokkal egészítették ki, melyek a korabeli hitvallás egyik leggyakrabban használt jelképei voltak. Ezek a szimbólumok és a hozzájuk köthető mitológiai történetek, nagyban elősegítették a kb. 1400 évvel ezelőtt készült felirat elolvasását. Több mint valószínű, hogy a fény szavunk egyik korabeli változatát karcolták görög betűkkel a fémlemez felületére, ami a hangalak alapján, leginkább az ó- (feni, fen) és a mai vidéki magyar (fíny) valamint a kelta nyelv (fin, finne) szavaival állítható párhuzamba. 

Antal Csaba

Jegyzet:
[1] Fehér Bence szerint az írás iránya balról-jobbra halad. „Az első négy jel esetleg antik eredetű mágikus characterként értelmezhető (a tetragrammaton pszeudo-görög utánzásából származó πιπι mágikus ige?), az utolsó kettő pedig talán görög betűk (ωφ), értelme nincs, valószínűleg itt ez is character (talán az ismert mágikus formulavég -ωθ hibás utánzása?).”
[2] A magyar népi hitvilágban a csillag és a Nap elsősorban lélekszimbólum, a páros csillag pedig a szerelmesek jelképe. A zamárdi szíjvég kettőscsillag ábrázolása a Tászok tető kővésetein is azonos ágszámmal (5 és 6) és elrendezéssel található meg. 
[3] A tavaszi nap-éj egyenlőség napjainkban már a Halak csillagképben van.
[4] „Az ókori jelmezes játékok között a legősibbnek tekinthető a bikafő felrakása és a bikával viaskodás. A sumér bikaálarc szarvai sötétkékre színezettek, mint az éjjeli égbolt, a homéroszi bikaáldozatra felhajtott állatok szarva hegyét Nesztor bearanyoztatja Learkész ötvössel, ezek talán csillagokat helyettesítenek, végül hortobágyi és tiszántúli bika szarva hegyét sárgaréz gomb mint csillag díszíti. Valamikor a régi középkori kelta és angol királyok sisakja bikaszarváról sem hiányozhatott a csillagot jelentő rézgomb. [...]
Ezek a bikák az égi Bika – Taurosz – csillagkép földi másolatai, és a csillagkép és Nap konstellációja idején váltak esedékessé a bikajátékok a Közel-Kelettől, Krétától a mai spanyol arénáig és az ír bikamítoszig. A Bika és a Nap együtt állását egyértelműen jelzi az az egyiptomi ábrázolás, amelyen az Ápisz bika szarva között hozza a napot.” /Marjai/

Irodalom:
Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára 1862
David Diringer, Alphabet a key to the history of mankind 1948
Fehér Bence, A Kárpát-medencei rovásírásos emlékek gyűjteménye, I. kötet 2020
Francis Joseph Steingass, A Comprehensive Persian-English Dictionary 1892
Harmatta János, A zamárdi avar nagyszíjvég rovásírásos és szogd feliratai, Somogyi Múzeumok Közleményei 12. 1996
Kuun Géza, Codex Cumanicus 1880
Lükő Gábor, A magyar lélek formái 1942
Marjai Márton, Antik mítoszi elemek folklorizálódása a Hortobágyon és környékén. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1987
Monier Williams, A Sanskrit-English dictionary 1872
Ranko Matasović, Etymological dictionary of proto celtic 2009
Robert Archibald Armstrong, A gaelic dictionary 1825
Thomas Burrow, Emeneau Murray Barnson, A Dravidian etymological dictionary 1984
Új magyar etimológiai szótár

Az Őskori eredetű szójel a Nikolsburgi székely ábécében című tanulmányban rámutattam arra, hogy a 9 alakú rövidítő jellel felülírt búzamag alakú rajzolat hangzósítását nem a magyar, hanem a latin nyelv hangtani szabályai szerint kell elvégezni, ezért annak helyes, kiejtés szerinti olvasata nem ’us’ (ős), hanem ’usz’.[1] Ezt követően nyelvi-, képi- és mitológiai párhuzamok segítségével meghatároztam azt is, hogy ennek a jelképnek mi a valódi jelentése. Most szintén egy nagyon ősi, már a kőkori ábrázolásokban is gyakran megjelenő és szintén egy fogalom közlésére használt jelkép legvalószínűbb jelentését közlöm, amit a magyar néphagyományban talált párhuzammal és elsősorban nyelvi egyezésekkel támasztok alá.

A rovásjel korábbi értelmezései

Jakubovich Emil úgy gondolta, hogy a rovásábécé „élőfához hasonló betűjegye” a régi magyar nyelvben bilabiális tremuláns (ajak-ajak pergőhang) jele volt, melynek „élő emlékét nyelvünkben ma már csak a szabolcsmegyei, Tokajtól  délnyugatra eső Ptrügy magyar falu neve őrzi.” 
Csallány Dezső elmélete az volt, hogy a tárgyalt jel középkori eredetű és egy apostol nevét rejti. „Ugyanígy, egyenes vonalú a tprus jele (3) és kerekített alakot mutat a tpru jel (10), mindkettő azonos eredetű és jelentésű, három-három törtvonalú rovátkával (p-r) egészülnek ki. Mindkettőben a Szt. Petrus név foglaltatik. Az idők folyamán elhomályosodott a rovásjelek értelme, ezért a mássalhangzók sorrendjét megcserélték. Hogy csakugyan így van, mutatja Kájoni feljegyzése, (15) ahol a hasonló kerekített rovás jel „Pthru” alakban maradt fenn.”
  Máté Zsolt a „rejtélyes” betűcsoportot temperius [2] alakban oldotta fel, melynek jelentése ’korábban’. Ezt az olvasatot azzal próbálta meg alátámasztani, hogy az ábécé lejegyzője arra utalt a rovásjel fölé írt betűsorral, hogy „az ent jelet ’korábban’ (temperius) három cikk-cakkos áthúzással jelölt függőleges rovásként írták, később pedig eggyel.” Ez az elmélet már ott megdől, hogy a ’tprq’ betűsorban nincs ’m’ betű, a szó vázát képező mássalhangzók adottak, így abba nem lehet önkényesen betűket beilleszteni, csakis a hangzósításhoz szükséges magánhangzókat. Ráadásul a rovásjelek összevonásával megalkotott szójelben sincs ’m’ rovásjel, abból csakis a hangzósításban felsorolt betűkhöz tartozó rovásjelek emelhetők ki. Máté a tárgyalt jelkép ábécében elfoglalt helyét és ezzel együtt a rovásjelek sorrendjét is tévesen határozta meg, ami nem balról-jobbra, hanem a székely írás sorvezetésének megfelelően jobbról-balra halad. Elkerülte a figyelmét az is, hogy az első példányt lemásoló Philippi de Penczicz véletlenül kihagyta a felsorolásból a ’tprq’ rovásjelet, amit utólag a lap alján pótolt és egy kettős kereszt jellel megadta a szójel ábécében elfoglalt tényleges helyét. Tehát az eredeti iratban a ’tprq’ rovásjelét nem az ’ent’, hanem az ’est’ jelzetű összerovás után jegyezték le.
 Szekeres István szerint a Nikolsburgi „tprus” rovásjel párhuzamai a kínai ku-ven írásjegyei között találhatók meg ’utód’, ’utána megy’ jelentéssel. Úgy véli, hogy ez a jel hangtanilag a tipró, tiprós fogalmakból alakult ki, ami „az ellenséget az eltiprásig üldözőt, követőt jelölheti.” Később elvetette a saját értelmezését és elfogadta Máténak azt az elképzelését, hogy a ’tprus’ a ’temperius’ rövidítése, azzal az észrevétellel, hogy annak jelentése nem ’korábban’, hanem a Finály Henrik által megadottak alapján ’a maga idején, alkalmasabb időben’.
  Varga Géza a ’tprq’ felírást „tapar us” alakban oldotta fel, ami szerinte, Szergej Patkanov kutatásából kiindulva –Szibériában a szabírokat tapar néven is emlegették– szabír ős jelentéssel rendelkezik. Véleménye az, hogy „a "tprus" (tapar us "szabír ős") mondatjel a szabírokkal azonos magyarok Istenének jelképe.”

A Nikolsburgi ábécé ’tprq’ jelzésű rovásjele

A rovásjel eredeti jelentése, nyelvi- valamint a magyar néphagyományban megőrződött párhuzamai

A rovásjel jelentéstartalmát előttem keresők súlyos hibát követtek el azzal, hogy a ’tprq’ sorvégi írásjegye és az ’usz’ szójel hangzósításához használt latin rövidítő jel alakjának a különbözőségét figyelmen kívül hagyták. Nem tulajdonítottak jelentőséget annak, hogy a betűsorban –az áthúzott változatban szintén– az utolsó betű szára hullámot vetve az írás irányába jobbra fordul, míg az ’usz’ szójel rövidítő jelének ugyanazon része mindvégig egyenes vonalban kb. 40°-os szögben lefelé, az írással szembe haladva végződik. /2.kép/ A két jel kalligráfiai jellegzetessége a szembetűnő alaki különbségen kívül, hangértékbeli eltérést is jelent. Tehát a 9 alakú rövidítő jel a korábban már meghatározott és az ’élet forrása’ jelentéssel rendelkező ’usz’ szót jelöli, a q jel viszont veláris vagy mély ’k’ hangot, ami valójában a ’kú’ hangcsoport írásjegye. Meg kell említeni azt is, hogy a Penczicz-féle székely ábécében a 'q' betű három esetben fordul elő a ’tprq’ betűsorokban és a héber qoph betű hangzósításában, de utóbbiban a betű szára egyenes, függőleges vonalú. A latin hónapnevek felsorolásánál a nevek egyikének a végén sincs q alakú jel csak a 9 forma (összesen 19 esetben fordul elő), ami természetesen mindig az -usz szótagot jelöli. Az -usz szótag rövidítő jele és a q betű alakjának a hasonlósága miatt, a korabeli XV-XVII. századi magyar nyelvű kéziratokban is olyan betűtípusokat használtak, hogy azok egymástól jól megkülönböztethetők legyenek. Ezt mutatja e két jel alapformáinak, az elemzés alá vett magyar középkori iratokban meglévő eltérése is. /3. kép/ Ezeknek, a más-más hangértékkel rendelkező jeleknek az alaki különbsége figyelhető meg a Nikolsburgi székely ábécé rovásjeleinek hangzósításaiban is.

A Nikolsburgi ábécé ’q’ betűje és az ’usz’ rövidítő jel /2. kép/

 Írott betűk alapformái a XV-XVII. századi magyar nyelvű kéziratokban /3. kép, Varjas gyűjtése alapján/

A rovásírás egyik alapvető szabálya szerint egészen a ’q’ betűig az ’e’ hangzót kell beolvasni. Azért csak addig mert a ’tprq’ betűsor fölé egy ’v’ betűre hasonlító rövidítő jelet helyeztek el, melynek csúcsa azt mutatja, hogy az ’r’ és a ’q’ betűk közé az ­-ar, -er, -re, -ri szótag valamelyikét kell beilleszteni. A Penczicz a könyvben többször is használta ezt a jelet, amivel például a le nem jegyzett ’ra’ szótagot jelölte a lap szélére írt ’genera’ szónál. /4. kép/ Adott tehát négy, az ’e’ magánhangzóval és a le nem jegyzett szótagokkal kiegészített ’teperearq’, ’tepereerq’, ’teperereq’ és ’tepereriq’ betűsor, melyből kiindulva a teljes és végleges hangalak, az életfa egyik ősi nevének a meghatározásához szükséges kulcsot, a magyar néphagyományokban találtam meg.

Penczicz egyik széljegyzete abban a könyvben, melyből az ábécét tartalmazó lapot kifejtették
(g[e]n[er]a, 200/98v) /4. kép/

Perőcsényben 1930-as évekig maradt fenn az a XIX. század végére már kiveszett ajándékozási szokás, hogy a szülők a kisfiaik nevében egy feldíszített faágat küldtek a lányos házhoz. Ez, a magyar népszokásokban az életet, a termékenységet jelképező felékesített faág, a tebe. A perőcsényi tebefa 60-70 cm magas, a tetején tulipán alakúra faragott rúd volt, amire két-három sorban 8-12 karimát erősítettek. A tebefát az asszonyok és a lányok díszítették fel úgy, hogy a tulipán közepébe egy almát helyeztek, a rudat övező karimákat 200-250 aranyozott-ezüstözött dióval, frissen sült fánkkal díszítették.[3]

A tebe szó a tájnyelvekben a következő jelentésekkel rendelkezik:
1. fa koronája (Brassó m. Bácsfalu Nyr. III.564;
2. színes papirossal, aranyozott almával és dióval földíszített fenyűfacsúcs, fiatal fenyűfa v. fenyűgally, melyet régente körülhordtak, mikor a boricát táncolták (Brassó m. Hétfalu MNy. V.346; Horger Antal).

Az, hogy a tebe szó egy tulajdonságra utaló kifejezés, a szó ragozott alakjának a jelentéséből derül ki. 

Tebés: terebélyes, dús lombozatú. Tebés fa (Brassó m. Hétfalu Nyr. XVI.575 ; Horger Antal; Brassó m. Tatrang Nyr. II.524)
Terepély, terebély: (telepe Somogy m. Hetös Vikár Béla; terebély Csongrád m. Arany Gyulai NGy. II.392; Háromszék m. MNy. VI.318; terepély Csongrád m. Szentes Nyr. VIII.331; Molecz Béla; Székelyföld Kriza): 1. telepe, terebély, terepély: terebélyes (fa) (Somogy m. Hetös Vikár Béla; Székelyföld Kriza; Háromszék m. MNy. VI.318)

Az eddig ismertetett adatok alapján arra következtetésre jutottam, hogy a Nikolsburgi ábécében lévő hétágú fának (hat oldalág és egy főág) a néphagyományaink által megőrződött neve rejlik a fentebb felsorolt betűsorokban. (p-b hangpárok gyakran felcserélődnek) Mindezt további nyelvi megfelelések is alátámasztják, melyek alapján a legvalószínűbb hangalak, a helyes kiejtés és a kapott kifejezések jelentése is megállapítható.

A perőcsényi tebefa
/forrás: perocsenybaratai.hu/

Az altáji nyelvekben az elsősorban virágzó bokorra vagy cserjére utaló szavak az alábbiak:
Kumik: toburɣu gyöngyvessző (a rózsafélék családjába tartózó cserje).
Ótörök: tavɨlqu gyöngyvessző.
Török: davɨlga, davulgu gyöngyvessző.
Közép török: tabulɣu, tubulɣu vörös kérgű fa és hajlékony ágak.
Karahánida: tavɨlqu, tavɨlɣuč jujubafa (kínai datolya).
Tatár: tubɨlɣɨ gyöngyvessző.
Azerbajdzsán: tuvulɣu gyöngyvessző.
Hakasz: tabɨlɣɨ gyöngyvessző.
Ojrát: tabɨlɣɨ gyöngyvessző.
Jakut: tobuluoskaj gyöngyvessző.
Kirgiz: tabɨlɣɨ gyöngyvessző.
Kazak: tobɨlɣɨ gyöngyvessző.
Baskír: tubɨlɣɨ gyöngyvessző.
Csuvas: tupalha gyöngyvessző (fa neve); lonc (kúszó cserje); bokor; vörös fa; fűzfaféle, nagyon kemény fa, a kérge teljesen piros.

A perzsa nyelvben:
tābāk a fa törzse.
tabar-khūn  jujubafa (kínai datolya) és gyümölcs; fűzfa; brazilfa; tárkony.

A terebélyes, dús jelentésű tebe szóhoz hasonló hangalakú kifejezések jelentései más nyelvekben, a teljesség igénye nélkül.

Sumer: tabba egy növény(?). (akkád agabu fa)
Votjak: ti̮-pi̮, tǝ̑pǝ̑, tị̑pị̑  tölgyfa. [4]
Zürjén: tupu  tölgyfa.
Udmurt: tupu tölgyfa.
Litván: tuopa nyárfa.
Ukrán: dub tölgyfa; topólja nyárfa.
Bolgár: dǎb tölgyfa; topola nyárfa.
Orosz: dub tölgyfa; topol nyárfa.
Szlovák: dub tölgyfa; topol nyárfa.
Cseh: dub tölgyfa; topol nyárfa.
Lengyel: dembu tölgyfa; topola, topol nyárfa.
Kannada /dravida/: tūpare, tūbare vad mangosztánfa. 

Lehetséges, hogy a fák dús lombozatát leíró magyar tebe, a tabértos [5], terepély [6], terebélyes, terepes szavakból jött létre hangalak-változással, melyek az idegen nyelvekben a következő jelentésekkel fordulnak elő.

Dravida nyelvek:
Tamil: taraippu virágzó, virágzás; taraivu csírázás, kihajtás, csírázó, lombozat; tarai sarjadni, kihajtani, növekszik, dúsan növekedik (mint növény), virágozni; viri tágulni, szétszéledni, kinyílni, kibontakozni, fellazulni, hasadni, megrepedni, felszakadni.
Malayalam: tarappu növekvő állapotban; teruku új levelek; tarekka kihajtani, hajtás, növekszik;  terukka fák rügye, hajtás, növekszik; tara hajtás, zöld ág, leveles ág.

További előfordulása más nyelvekben:
Gael: darach, darag, dairbhre tölgyfa (hangátvetéssel, kieséssel, ill. hangváltozással módosult hangalakú szavak?; tabariɣu→ tabairɣe → dairbhre)
Kun: terac fa; növény. /Cod. Cum./ 
Szanszkrit: dāru fa.
Aveszta (zoroasztrikus szent könyv): dāuru fa.
Gót: triu fa.
Angol: tree fa (eredeti jelentése tölgyfa).

Néhány lehetséges egyezés t-d és p-v hangváltozással:
Ukrán: derevo fa
Orosz: derevo fa
Bolgár: dǎrvo fa
Szerbhorvát: drvo fa
Macedón: drvo fa

A kiegészített ’tprq’ betűsor tehát két szót rejt, melyek egyike a ’tepere’. 

A másik kifejezésnek, az alábbi találatok alapján meghatározott legvalószínűbb hangalakja ’reku’, melynek előfordulásai és lehetséges jelentései a következők:
Magyar: rekettye (fűzfaféle) 1181/rakathya, 1193/raquatiquerec, 1237/rochotyabugurh, 1245/rekecia, 1247/reketev, 1251/requetiasuuelg, 1269/rekety, 1274 rekethye, 1295/rakottya bukur, 1335/rektyespatak, 1383/requitije, 1395/roketty̋a, 1484/rakythyabokor, 1524/reketthye, 1533/rekoͤgye, 1583/rekottye. 
Telugu: rēku virágszirom; āku levél, szirom; viri virág, kitágult, kinyílt, meglazult. 
Kolami: rekka egy növény levele. 
Kuwi: rēku, reku hántolatlan növény levelei; akkū, āku levél.
Malayalam: virikka kitágulni, elterjedni, kikelni.
Kannada: āku levél, kisarjadt rizs hajtása, kukoricacsíra, bármilyen hajtás.
Konda: āku levél.
Kui: āku levél.
Szerb-horvát: rakitje kosárfonó fűzzel benőtt hely, rekettyés; rakita fűz(fa)féle (főként kosárfonó fűz).
Szlovén: rakitje kosárfonó fűz, rekettye; rakita fűz(fa)féle (főként kosárfonó fűz).
Cseh: rokytí füzes; rakytie kosárfonó fűzzel benőtt hely, rekettyés.
Orosz: rakita, rokita fűz(fa)féle (főként kosárfonó fűz).

A Cz-F szótárban a rakottya (cserje) szó értekmezése: [...] E szónak gyöke vagy rak, minthogy rakottan azaz bokrosan terem, (honnan rakotú, rakattyú, rakota) [...]

Összefoglalás

Mivel az ’usz’ fogalomjel hangzósításához használt 9 rövidítő jel és a ’tprq’ betűsor utolsó betűjének a formája nem egyezik, a különböző alakú írásjegyek nem lehetnek azonos hangértékűek. A 9 rövidítő jel kiejtés szerinti ’us’ (ős) feloldása sem állja meg a helyét, mert az a latin írásban a szavak végén az -usz szótagnak az egyezményes rövidítő jele. [7] A ’tprq’ betűsor fölé írt ’v’ jellel a le nem írt -ar, -er, -re, -ri szótagokat jelölték. Ezeket az írástörténeti adatokat a rovásjel értelmezése során nem vették figyelembe, ezért a korábbi, köztük Varga Géza „tapar us” → „szabír ős” illetve Máté Zsolt „temperius” → „korábban” feloldási javaslatát is mindenképp el kell vetni.
 A minden esetben egy növényt leíró, illetve annak kisarjadását, levélbe borulását, növekedését kifejező szavak és a betűsor kiegészítése, hangzósítása után kapott kifejezések hangalakja közötti hasonlóságok, egyezések és nem utolsó sorban a rovásjel képi tartalma – ami egyértelműen egy növényt ábrázol – alapján arra a megállapításra jutottam, hogy a Nikolsburgi ’tprq’ jelsor egy állandó fejlődésben lévő esetleg virágzó és termést, gyümölcsöt is adó fa nevét rejti. Tehát az életfát ábrázoló rovásjel felett lévő betűsor végleges olvasata – a ’q’ betű kiejtésekor használt segédhangzót is be kell olvasni – ’tepere reku’, ami az öreg kontinens ősi társadalmaiban, legfőképpen a magyaroknál, egy szent növényként tisztelt fa neve volt. Az első szó a terebélyes jelentéssel rendelkező ’tepere’, aminek rövidült változata a palóc tebe. A magyar nyelvtörténeti adatok és a dravida nyelvekben található alaktani egyezések, párhuzamok segítségével meghatározott ’reku’ kifejezés pedig valószínűleg virág, ill. levél jelentéssel rendelkezik. Mindezek alapján a betűcsoport feloldásával kapott ’tepere reku’ legvalószínűbb jelentése ’terebélyes lombos (fa)’ vagy terebélyes virágzó (fa).

A ’tepere reku’ szavak jeléből kiemelhető rovásbetűk [8]

A ’tepere reku’ olvasat nyelvi párhuzamai
(a felsorolás nem teljes)

A Nikolsburgi ábécében összesen 14 szójel található, melyek közül kettő tényleges olvasatát és jelentését –’usz’ (másik jelentése ’jéni’ [9] v. ’jóni’ [10]) és a ’tepere reku’– sikerült meghatároznom. Az új értelmezések helytállóságát, a szóegyezések és a felvázolt párhuzamok is igazolni látszanak. Ezen kívül még hét, ismeretlen jelentésűnek tartott összerovás pontosabban szójel képi tartalmát sikerült megállapítanom (az atya és a ten jelentését már ismerjük), amit a későbbiekben fogok közölni.

Utólagos kiegészítés:
A rovásábécét megőrző Bartholomaeus, Anglicus: De proprietatibus rerum című ősnyomtatvány 203/100r oldalának egyik széljegyzetben Penczicz használta a temporius (ejtsd: temporiusz) szó rövidítését, de annak jellege és a betűsor végén lévő eleddig kérdéses olvasatú írásjegy alakja eltér a mandorla alakú rovásjel fölé írt ’tprq’ felülírás végén lévő írásjegy formájától. Mindez, a két különböző alakú írásjegy olvasatának, hangértékének az eltérését és a rovásjel ’temporius’ valamint a ’tapar us’ feloldásának a hibás voltát még inkább igazolja.

Penczicz széljegyzete: tpori9 azaz t[em]porius (temporiusz)
(a ’t’ szára alig észrevehető, az ’em’ hiányát nem jelölte az ’o’ betűt és a ’-ri’ szótagot viszont lejegyezte) 

Antal Csaba

Jegyzet
[1] Az ábécét először bemutató Jakubovich Emil is helyesen adta meg a rovásjel betű szerinti olvasatát, de mivel annak helyes kiejtése magától értetődő volt, külön nem jelölte a magyaros hangzást. „Ide kell soroznunk ábécénk utolsó jegyét, a függőleges vonallal vágott mandorlát, mely fölé hangértékül a latin paleographia konvencionális us jele van írva.”
Azt, hogy a rovásjelek felülírásait a latin nyelv hangtani szabályai szerinti kell értelmezni, alátámasztja az is, hogy az ’ac’, 'az ’vnc’ és az ’s’ betűkkel jelzett jeleket csakis így lehet helyesen hangzósítani. A példának felhozott rovásjelek fölé írt írásjegyek helyes, kiejtés szerinti olvasata ’ak’, ’unk’ és ’sz’. (a latin ’c’ ejtése: magas magánhangzók (’e, i, ae, oe, y’) előtt c, minden egyéb esetben ’k’)  
[2] ksz. temperiusz
[3] „Diósjenőn a tebe száraz ágasfa, melyre rongyokat és csengőt, szalagokat tesznek, és menyecskének öltözött legény viszi végig a falun, a lakodalom másnapján. Szokolyán hasonló tebét visznek egy tréfálkozó asszony vezetésével. A halott lakodalmának is része pl. a kolozsvári hostátiaknál. Szerepe van a hétfalusi boricatáncban is tebe néven.” (Mnl)
[4] A tölgyfa a „nagyság, az erő, és fájának keménysége révén a halhatatlanság szimbóluma. [...] A villámcsapást vonzó magas fát az ég- és viharistenekkel hozták kapcsolatba. [...] A kelták világtengelynek, életfának tekintették, amely közvetítő szerepet tölt be ég és föld között.” (Szimbólumtár) A tölgyfa termése a kelta és germán hagyományban az élet, a termékenység és a halhatatlanság jelképe. A tölgy, mint a természetfeletti világgal való összekapcsolódás egyik legfőbb eleme, a magyar táltos hitvilágban szintén megtalálható. Diószegi Vilmos a pogány magyarok hitvilágával foglalkozó könyvében említi meg, hogy „Gali Bálint is feljárt a maga fájára. A bajomi öreg Demjén Sándor gyermekkorában hallotta a nagyapjától, aki a rétben pásztorkodott, hogy Gáli Bálint fája tölgyfa volt.”
[5] Tabértos: „Kemenesalon am. tág, terjedt, terepes, pl. tabértos száj. Alaphangra és alapfogalomra hasonló a terjedésre vonatkozó tág, tát, távol szókhoz.” (Mnysz)
[6] Terepély: „Minek ágai, szárnyai, szélei, a középponttól, illetőleg deréktól köröskörül kinyúlnak, messzeterjednek. Terepély almafa. Terepély szárnyu sas. Terepély sátor, szoknya, kalap. Mennyiben ěs képzővel terepélyes melléknév alakul belőle, eredetileg főnév, mint több hasonló képzésüek. Egyezik vele a vastaghangu talabor, midőn valami tertyedtet jelent, pl. talabor kalap.” (Mnysz)
[7] A latin írás 9 jele a szó elején a com-, con-, önmagában állva pedig a cum (és) kötőszót is jelölte.
[8] A székely ’p’ rovásjel mellékvonalai a főszárból kiindulva valójában fentről-lefelé tartanak, de ebben az esetben az alaki különbségnek nincs jelentősége.
[9] Ótörök jéni lenni, válni.
[10] Szanszkrit jóni méh, hüvely; születés helye, forrás, eredet; család, faj, kaszt.

Irodalom
Antal Csaba, Őskori eredetű szójel a Nikolsburgi székely ábécében. A búzamag alakú szójel helyes olvasata, jelentése 2020
Czuczor Gergely- Fogarasi János, A magyar nyelv szótára 1862
Csallány Dezső, A székely-magyar rovásírás emlékei, Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 3. - 1960
Francis Joseph Steingass, A Comprehensive Persian-English Dictionary 1892
H. Kerecsényi Edit, A pátrói „ajándékfa”, Néprajzi Közlemények 1–2. sz. 1959
Jakubovich Emil, A székely rovásírás legrégibb ábécéi, Magyar Nyelv 31, 1935
Kuun Géza, Codex Cumanicus 1880
Magyar néprajzi lexikon, Ortutay Gyula főszerk. 1982
Máté Zsolt, A székely rovásírás latin rejtélye, Nyelvtudományi Közlemények 98.
Mihail Romanovics Fedotov, Этимологический словарь чувашского языка II. 1996
Monier Williams, A Sanskrit-English dictionary 1872
Pál József-Újvári Edit: Szimbólumtár, 1997
Robert Archibald Armstrong, A gaelic dictionary 1825
Szekeres István, A teknős jelcsalád rendszerezése 2018
Szekeres István, Rövid módszertani összefoglaló(k), Acta Historica Hungarica Turiciensia - 30. évf. 2. sz. (2015.)
Szinnyei József, Magyar tájszótár, II. kötet
The Pennsylvania Sumerian Dictionary
The Tower of Babel
Thomas Burrow, Emeneau Murray Barnson, A Dravidian etymological dictionary 1984
Új magyar etimológiai szótár
Varga Géza, A temporius-téveszme diadalútja 2017
Varjas Béla, Paleográfiai útmutató 15-17. századi magyar nyelvű kéziratok olvasásához 1982